Mehr Lichthof!^*

Mondjunk nagyot: Molnár Erzsébet az újságírás Galgóczi Erzsébetje: szigorú, elkötelezett, következetes, őszinte, bátor.

Bátor olvasót is kíván ez a kötet; nem kellemes olvasmány. Nem szívesen látjuk, hol élünk. Ki itt belépsz, hagyj fel minden satöbbi.

Ha volna értelme, mondanám: nem értek egyet evvel a könyvvel. De lehet-e azt mondani, hogy nem értek egyet az esővel? Nem értek egyet a létezéssel. Lehet-e azt mondani, értsd: gondolni, nem értek egyet a van-nal?

A táj, amelyben vagyunk: mondjuk, a nyolcadik kerület, ezerszer, de áldásról nincsen szó, egy bérház, egy folyosó, egy lépcsőház, a villanyt kikapcsolták, gáz nincs; aszott kenyérdarabka, megkezdett lekvár, penész, kihullott rizsszemek, egy hokedli furcsa pózban, asztal, tört lábú szék. Szakadt, viseltes, pecsétes: minden. Itt vagy kiabálnak (kiabálunk), vagy motyognak. Itt az emberek csúnyák, az arcokat alig látni a hegektől és a véraláfutástól. Kinek a hasonlatosságára vannak teremtve? Karácsony = friss fenyőillat + dermedő cukormassza + paradicsomos káposzta.

Berzenkedhetnénk: nem, nem, nem. Berzenkedj csak.

Azért az egyértelmű, hogy a Práter utca és környéke is A világ, ugyanúgy, ahogy Oravecz Szajlája. Megkockáztatom: ugyanaz a világ. Megkockáztatom: ezt egyikőjük könyve sem tudja.

Elszaporodtak a magukban beszélő emberek a hatos villamoson. Ez egy jellegzetes Molnárkezdőmondat. Vagy még inkább: A mellettünk lévő házban a minap a spartheltre borult egy öregasszony, melegedett kicsit, majd közvetlenül ezután csöndben távozott.

Megyesin iskolázott hang ez, de sprődebb, kisebb dolgokra néz (lát), kevesebb a humora, több a tragikuma (egy tragikum nélküli világban). Na mije van neki, ha erre akarnánk válaszolni, Molnár Erzsébetnek vagy a hangjának főképp helyzete van, ahonnét beszél, az ő.

Mennyire nem valóságos ebben a világban az, amiről a tévé (stb.) beszél: a gazdasági föllendülés, a javuló (romló) közbiztonság, a GDP, egy politikus, név nem fontos (tényleg nem), nem ezen kell elgondolkodni, hanem például azon, hogy kitakarítsuk-e a pincét vagy ne. A tévénéző a valóságos. Tipegő öregasszony és fitnesz mozgalom, kormány és rántott leves, mi van, mi nincs.

Mindig november van, ködös, nyálkás dermedés. Csak ha valaminek rohadnia kell, akkor lesz egy pillanatra augusztus.

Szerzőnk sokat tud: tudja például, hogy a meggymagozástól elmennek a férfiak, elódalognak. Hortyogó embert (párt) konyhából ágy felé vonszolni: tudja, miről beszél. Kinek a varázslatos hasát simogassuk, hogy aztán annyi?! – ilyen kérdések foglalkoztatják, amiből kitetszik, hogy egy (!) komoly nő (van).

Így sebtében, magyar férfi, nem bírom átlátni, hogy politically correct-e a javaslatom, de olvasás közben ne tessék elfelejteni, hogy ezt a könyvet nő írta. Néhány mondat, helyzet, élet és életkép így külön fölragyog. Példákkal nem könnyítem az olvasó életét; könnyíts magadon. (Gyakorlat: képzeljük el, nem, gondoljuk át, hogy Beethoven nő…)

Lopják a józsefvárosi kapukat, bomba a kisudvarban, fölszántják a temetőket, és a tűzszerészek csak egy hónap múlva jönnek: az abszurd mint napi tapasztalat. Ennek semmi köze a hatvanas évek abszurdjához, a Mrožek kozmikus abszurdjához, ez hétköznapi, kicsi – csak belehalni lehet, írtam majdnem (mit ért ön majdnemen?), egy Molnár-írásnak ez nem jutna az eszébe. Az ember él, mondják ezek az írások. Hal is, de nem bele.

Mi tartja a ház homlokzatát? A dzsuva. – Erről szól ez a könyv, a káoszról, amely itt billeg körülöttünk: jöjjön, ne jöjjön. Félig lumpen, kicsi polgár, ez van itt mint középosztály (rímkényszer). Minden töredék, mint a kortárs művészetben. Egy végzetszerű, szűk világ. Ez a szűk világ az ország. A hely, ahol most vagyunk. Ezt az országot Molnár elviselhetetlennek írja le. Elviselhetetlen, mely természetesen elviselhető, mert elviseljük. Magyarország mint ezeréves katyvasz.

Itt nincs költészet, fény, ez újságírás, ez adja a súlyát a könyvnek, a nehezét, ezért is nehéz olvasni. Úgy kell talán, mint Marcus Aureliust: időnként kicsit bele, hogy tudjuk, merre hány centi.

Ajánlanám, ismerkedés az országgal, a millenniumi szervezőbizottságoknak kötelező olvasmányul: tudják, kiknek. Művészeknek: tudják, kiknek. Szegény Márai beszélt erről utoljára, ő még hozzátette akkor: minek.

Itt nem úgy van, hogy a sok izé közt a végén fölcsillan egy kis micsoda. Következetesen nem csillan. Ha csillanna, csillanna, de nem csillan. Nincs menekülés, mert, nemde, hova. Hogy megint nevet mondjak, Tandori volna ilyen, ha nem volna költő. Itt is minden az, ami: becsületesen, ahogy illik. TD műfajának, vagyis létének megfelelően teremtett (csinált) egy univerzumot („ezek vannak mostanában, főmedvém, a fejemben”), és ahhoz hű: ha törik, ha szakad, és törik, szakad. Ahogy itten is.

Mi a teendő hát? Menedzseljünk vesét.

A végére ideírok egy mondatot a könyvből, melyet én valószínűleg sosem fogok kimondhatni, pedig közel áll hozzám úgy művészileg, mint emberileg: Tudja, ki kúrna a maga urával, csak beszélgetni mentem be, azzal beszélgetek, akivel akarok.