Györe Balázs győzelme^*

Címszereplő finom lélek, kezdjük tehát – tehát: tréfából – kicsit durván. Megmondom, mi a nem szerethető Györe prózájában. Hogy olyan kulturált. Az a sok ottlikozás meg ez az állandó érzékeny irodalmiság. A nemes (nagy) unalom. (Jut eszembe ijedten: gyönyörű Nemes Nagy-beszélgetés jelent meg a nyári Jelenkorban, Töttössy Bea munkája; olyan, mintha utánunk szólna a föld alól, olyan, mintha most is figyelne – ki remélt ekkora megtiszteltetést? Erre persze nem szólna semmit, vészterhes mosollyal legyintene, nyegle katolicizmus!)

Ezt így vagy ennyire soha nem gondoltam, de ha elengedtem egy Gy.-írást, ebbe az irányba engedtem el, errefelé nem mozdultam.

Nem avval a kézenfekvő fordulattal folytatom, hogy hibáink rendesen azonosak az erényeinkkel, noha ez triviálisan igaz, Györe jói is leírhatók a fenti hőbörgéseim nyomán.

Amikor ezt a könyvet elkezdtem olvasni (illetve már az ÉS-beli részletközléskor), azt láttam, hogy Györe fontos döntést hozott, valami olyasmit, hogy nem érdeklik a képességei, azok kibontakoztatása, hanem az élete érdekli, és csupán ennek „fényében” amaz. Nem nagy fordulat ez – nem is igen hiszem, hogy volnának nagy fordulatok –, de mély. Ő továbbra is, mondjuk így, Örley-körös, irodalmi író maradt, de ez – s ez a fordulat maga – most nem számít. Nem jut az észbe.

Látom, mért írja, és látom, mért olvasom. Ennél nincs több. Hány ilyen könyvet lehet mondani egy „szezonban”?

Már a cím, Krízis, jelzi, hogy nem kurrens áruval van dolgunk. Mintha egy 60-as évekbeli Antonioni-film címe volna, szürke, hosszú snittekkel. A krízis nem korszerű, passzé. Ne tessék szenvedni, a szenvedés az szenvelgés. Add föl vagy akármi. Mit kezdjek az életemmel? – ez ma nem divatos kérdés, nem legitim, ölts álarcot, hisz az arcod is álarc. Találj ki magadnak egy új életet. Ne vacakolj. Nyugi, van még egy játékod, lépjél túl magadon.

Györe nem lép túl magán. Magamban matatok, írja. Ez nem hangzik túl biztatón; sok ilyen mondat van a könyvben – mintha szerző lelki csipkéiről lehetne itt olvasni.

Ha így lenne, nem érdekelne. Olvasó vagyok, vad, vérszomjas alak, önző és élvezkedő, nem jótékonysági intézmény. Engem, ezt az olvasót, önmagában nem hat meg, ha azt olvasom, hogy „az íráson kívül nem tudsz mást csinálni”. Az írás mint életmentés hidegen hagy. Nem ez adja az ilyen típusú vállalkozások súlyát vagy hitelét. A Tandori-szövegek nagyságát sem az adja, hogy szerzőjük láthatóan az életével játszik, vagy az életét tette erre. Ki nem. Ennél több kell.

Ebben a könyvben is megtalálom ezt a többet.

Valódi, ez volna az a szó, melyet itt ismételgetek. Valódi író. Valódi mondat. Valódi – nyilván ez is inkább csak metafora. Letenni egy mondatot, hogy az az legyen. Ne önmaga paródiája. Élő. Nem pedig hírelés egy másik mondatról, amely, tartalmában, ő maga volna.

Györe említett egzisztenciális döntése – mert író, mert az íráson kívül stb. – valódi mondatokhoz vezetett. Ez nagy dolog.

Három fejezet a könyv; az elsőben Elbeszélő Én, továbbiakban Elb Én ápolja apáját. Számomra ez a legmegrendítőbb rész – megengedem, apában elfogult vagyok, és akkor még úriember voltam –, hogy kissé puffogtatva mondjam: ez Györe művészetének a csúcsa. Itt jön össze minden: az, ami van (egy krízis, egy apa, egy fiú) és ami nincs (teljesség, valamiféle önazonosság; melynek hiánya vezet, már az első kötet, a kezdetek óta a „magyarázkodáshoz”).

Azonnal elhiszem neki az apát, a fiút, az ápolást, mindent, és nagyon kíváncsi vagyok: mi lesz. Tudom én: nem lesz semmi. De hátha. Vagyis nem is hátha: hanem hogyan nem lesz semmi. Hogyan jön ki, lesz kijőve ebből a játszmából? Hogyne, hogyne, vereségben, ám hogyan, milyen vereségben? Lásd cím!

Ahogy a tapasztalat, az önsajnálat, a konok megfigyelés, a bátorság vagy inkább elszántság, a reménynélküliség (a bizalom a reménytelenségben) épül össze… A kicsi halál és az ugyanekkora élet föloldhatatlan problémája. Telik az idő – az apaápolás méri az időt –, van tehát idő (nem magától értődő), s az idők során, lám, sorra kerül minden.

Szembenézni a halállal. Röhej. Akkor szembenézni a röhejjel. Nem írom: halál(i).

Egyetlenegy lényeges kérdés van: meg tud-e az ember bárkit is szeretni, itt a földön, élete során? – Hálás vagyok Györének ezért a mondatért. Ez a tét. Elb Én fölfedi kártyáit. Akkor most izgulhatunk, hogy sikerül-e neki. Nem fog sikerülni, mondja azonnal. Elb Én, ellentétben az Elb Ének többségével, nem azon tempózik, hogy megszeressük… Ezt akár már szeretetre méltónak is lehetne nevezni.

Kertész Imre nevezetes „nincs bennem szeretet”-mondata jut eszembe. Kertész mindig monumentális, nála a legkisebb mozdulat is kozmikus távlatú, egy szimpla városleírás mondatai is így hömpölyögnek, Györe ennek az ellenkezője, kicsi mondatok, sok görcsösség, szobák kozmosza, porcicák monumentalitása: mégis látok rokonságot a Valaki mással: a bennük elvégzett szellemi munka jellege, intenzitása rokonítja őket.

Ha okoskodik, mondja, hogy okoskodik. Ha – azt is. Nem az őszinteség fegyverez le, hanem a szükségszerűség. Ez itt most kikerülhetetlen, ez derül ki. A tehetetlenség változatait látjuk. Az áruláséit. Nem lehetne érthetőbben fogalmazni? Nem, nem lehet. A beletörődéséit. Újra és újra ezekbe botlik Elb Én, és mint gyerek a sebet, újra és újra elvakarja. Nem vagyok jó, írja. Ezt azért már nem hisszük el neki.

A rövid második részben nagyon a toporgás a toporgás tárgya. Mintha egyensúly akkor jönne létre, ha a krízisről szóló beszámoló talál magának valami (magától különböző) tárgyat, valamit, amire fölkúszhat. Margit lakása, ez a harmadik rész. Tulajdonképpen klasszikus portré ez; mi tudható meg egy emberről, mi látszik ki belőle, mintha egy nyomozás…

Az előbbiek értelmében: Elb Én életének szomorúsága nem izgat, ezé az ismeretlen Margité igen. Nincsen súlya, hogy Elb Én úgymond fölszedte-e maga mögött a síneket vagy hogy a tavaszi öngyilkosság helyett írt-e vagy sem, azt viszont kíváncsi részvéttel lesem, hogy ugyanő álmában meghal-e Margit. Itt vagyok érdekelt. Csalódnék, ha a könyv (szerző stb.) ellenére volna ez a hierarchia.

Azért Elb Én-t is figyelni kell. Vasárnap délben kimentem Újpestre, írja. Erre nem számítottam. Akkor tényleg nagy baj lehet, ha ennyire utána akar nézni a gyerekkori édennek. Nem talál semmit: persze. A gazemberségét sem, azt szeretné megtalálni, az jól jönne neki, volna legalább magyarázat. Hogy legyen bűnös, ne csak bűnhődés. A tehetetlenség szükségszerűségre vágy, amit szükségszerűen nem kap meg. Csak a Billa van. Az Újpest-feelingnek is lőttek.

Amikor már jól belaktam a könyvet, egyszer csak arra gondoltam (vágytam): jön-e még valami? Valami kis gyilkosság vagy lábjegyzet. Igen is meg nem is: Októberben megsérült a körmöm a jobb kezem gyűrűs (4.) ujján, és beleszerettem egy fiatal lányba. Ez szépen szól (döng). Későbben Elb Én (váratlanul) megjegyzi, hogy mielőtt bárkinek kétségei támadnának, közli, hogy a valóságban is létezik ez a lány. Ez nagyon szép mondat, a könyv legregényesebb mondata. Természetesen kizárólag mint lapszus értelmezhető, mint hiba, mint tollhiba. Az is látszik, hogy ez szándékos, hisz a könyv végig arról (is) szól, hogy nincsen kint, nincsen bent, nincsen külön élet meg írás, egy az, ami van; micsoda. Húzni, jutott tanárosan az eszembe, hogy talán innét lehetett volna kicsikét húzni, a margitosból. De hát ahogy Elb Én egy barátja mondja: a szembenézésnek is megvan a maga szerkezete. Valóban.

Van ilyen meg olyan könyv. Miből mi lesz miben. Itt a végén megjelenik egy szőnyeg, erős kapcsolatban Margittal. Egy másik könyvben ez volna a végső nagy fordulat, a Pannónia utcai kis lakás mélyén váratlanul és véletlenül a kétségbeeséstől tántorogva szőnyegritkaságra lel Elb Én, ott volna rendes neve, milliomos lesz, tehát boldog plusz áfa. Van ilyen meg olyan élet.

Magánemberként (hm) gratulálok Györe Balázsnak, olvasóként köszönöm.