Körmendy Zsuzsanna és sok könyv^*

Már többször szerettem volna megírni vagy újraírni ama klasszikus rövidkritikát, miszerint a könyvet nem olvastam, de nem tetszik. Bár az sem rossz, mint elemző kritika: A könyvet elolvastam. Pocsék. Na ja: lenne ha az ember egy Osvát.

Mit is jelent, hogy Osvát? Hogy van Nyugat? Nem, az csak következmény. Osvát az azt jelenti, hogy mérvadó. Van mérv és adjuk azt. És van egy viszonylag egységes közvélemény, amely ezt fogadja vagy elutasítja. Nincs. Pontosabban: nincs, nincs, nincs. Mérvek vannak, adások vannak, fogadások vannak.

 

Az ellenkezője nem szimmetrikus státusú: A könyvet nem olvastam, de tetszik. Én ilyeneket szoktam írni (csak még el is olvasom), efféléket tudok, nemcsak mert gimnazistalányos alkatomnak ez felel meg („az ilyenről jut eszembe valami”), hanem mert az ilyenben, szerintem, kevesebb a mérvezés, ah, a királynőt megmérvezték, amitől nemdebár, ha nem royalista is az ember, ódzkodik az ember; ezeket az írásaimat a lelkesedésem legitimálja, ama (ma már a második ama – nehéz nap) irodalombarát kékharisnya. Azt készséggel elismerem (nevetés a karzaton), hogy ez – az öröm – a könnyebbik út – ha van öröm –, és meghajtom ősz főmet, pedig ilyenkor kétszeresen is begyűrődik a tokám, azok előtt, akik bátran hangot adnak nemtetszésüknek, leleplezve így a rosszat, hozzájárulva a világ szépségéhez.

Kevésbé (konkrétan: nem) hajtom meg említett testrészem a kelletlenkedés előtt (vulgo: szarozás, kelletlenkedve: holmizás), ez ennek az írásmódnak vagy inkább beállítódásnak a természetes veszélye, ebben már nincsen bátorság, csupán hiúság, fontoskodás és frusztráltság. A furtonfurt lelkendezőre meg az a veszély vár, hogy ha nem figyel, nem lesz megkülönböztethető egy szakszervezeti beutalttól: azoknak szokott ilyen derűs látképük lenni a világról.

 

A könyvhéten ismét volt Magvető-est a Radnótiban. Én is fent ültem a színpadon, pedig ez nem következett munkaköri kötelességeimből, nem jelent meg könyvem, minthogy még nem vagyok készen azzal a regénnyel, mellyel nem vagyok készen. De szívesen ültem ott, mintegy a családi érzést erősítendő, azt, hogy egy kiadó közösség is, és ez fontos az idetartozó írónak, ez a tartozás, fontos, hogy milyen szerzők jelennek meg vele együtt, s hogyan, fontosak az ebből származó személyes kapcsolatok.

Mindez nem azonos azzal, hogy a kiadó jó kiadó. Persze rossz kiadó nem lehet. Nem számoltam össze, hogy hosszú, kalandos életem során hány kiadóval volt dolgom, de nem kevéssel, és összesen ha három esetében éreztem-érzem ezt az odatartozást. Azt, hogy ez az „egész” valóságos.

Valóságosan felolvastam ott Cserna-Szabó András novellájából egy részt. Jó kis rész, jól is lehetett olvasni. Cserna-Szabó fiatal, tehetséges ember; a fiatal itt azt jelenti, hogy még nem látszik, mit kezd (majd) a tehetségével, és főleg az nem látszik, ami még fontosabb, hogy mit kezd a tehetsége korlátaival, vagyis mit kezd a tehetségtelenségével. Ám ezek későbbi kérdések. Most csak a tehetségességen érzett öröm kell legyen. Ilyenkor lehet látni, hogy mennyi óvatosságot igényel egy első könyv; olyan, akár egy növény, óvni kell, figyelni rá – hisz többnyire annyira védtelen! A Magvető valóban gondozta fiatal szerzőjét, szépen prezentálta, és együtt dolgozott vele a szövegen. A könyv szerkesztője Orsós László Jakab, címe Fél négy.

Volt ott még egy nem fiatal fiatalember: Bartis Attila. Nála már látszik, mit kezd magával, a zártságával, szemérmességével, komolyságával, hogyan keveri a földközeli emlékezést a posztdarvasi fantáziával, a szövegszerűséget a történetmondással. Számomra az egyik legfigyelemreméltóbb új hang. A kötet címe (és borítója): A kéklő pára, felelős szerkesztő Bodor Ádám.

(Múlt héten volt Nagy Atilla Kristóf temetése az Óbudai Temetőben [gyakran jártam ott gyerekkoromban ministrálni].

 

Igen sokan jöttek, főleg ez a korosztály, a harmincasok. Nagy Atilla Kristóf az első halottuk, így lehet mondani; ez a fiatal halott ember csinált belőlük visszamenőleg közösséget. Mindnyájan nagyon ijedten álltunk, ahogy a koporsóra zuhogtak a göröngyök. Nyugodj békében.)

 

Nem olvastam, de igen-igen-igen tetszik Oravecz Imre új kötete (Jelenkor Kiadó). Oraveczről mostanában kevesebbet szokás beszélni, mint mondjuk Tandoriról vagy Petriről, akivel együtt indult, pedig ő ugyanaz a nagy szerző, mint aki volt. Évek óta látni e grandiózus vállalkozás részleteit; a kötet tétje, izgalma az, hogyan áll össze ez az ezer rész, miként jön létre egy új gazdagság – s ha így, akkor ez ünnepe az irodalmunknak, nagy ténye.

 

Pókhálófüggvények vizsgálatát ígéri az új Marsall László-kötet, egyszersmind jelzi a szerző vonzódását a matematika iránt, e sorok írójához ez is közel hozza. Eszes és nyelves költő…

 

Állj. Meglepődve, a marha, veszem észre, hogy ha felsorolok, lista keletkezik, ki van rajt, ki nincs rajt (volt egyszer vagy húsz éve egy Kolozsvári Papp-novella a listáról, nem lehetett tudni, hogy mi a jó, rajt lenni vagy nem rajt lenni), hiába mondom, önparódia, ez már csak így megyen, az ilyennek ez a természete. Hát persze… na mindegy. Egyébként… persze úgyis. Csak az ökör következetes. Mégiscsak linkebb ez így, mint kéne. Kár.

Visszatérek hát inkább a Magvetőhöz, és maradok a hozsanna műfajánál.

Egy kiadónak minden embere fontos, elengedhetetlen, az igazgatótól a mindenes fiúig, az állítólag isteni hagymás rostélyosra képes terjesztőtől a mindentudó műszaki szerkesztőig, de első az egyenlők között: a lektor. A lektor nem a kiadó angyala, de nem is a szíve, nem is a lelke, hanem a lektora. Adandó esetben a főszerkesztője. Név szerint Körmendy Zsuzsanna.

A sine qua non. A kiadó mégiscsak a lektorairól ismerszik meg. A korombeliek úgy nőttek bele az irodalomba, hogy a lektor ellenség, hisz a kiadó embere, és a kiadó ellenség, hisz hivatalosság. Legjobb esetben közvetít a hatalom és a szerző közt, igyekszik intelligensen átfogalmazni a cenzurális kívánságokat, és igyekszik a pusztítást a lehető legkisebbre csökkenteni. Ez utóbbi egyébként már valóságos lektori föladat, diktatúrában mindennek furcsa kinövései vannak. Minden púpos.

De nem-diktatúrában is le kell küzdenie a lektornak mindenféle szerzői gyanakvásokat. Végtére is személyében olyan valakiről van szó, aki bele kíván nyúlni a szövegbe.

Először is el kell tudnia hitetni, hogy jót akar. Ez még nem elég. Tekintélyt is kell szereznie, ám nem szabad túl sok tekintélyt szereznie. A szerzőt nem kell szeretnie – de, egy kicsit kell –, a könyveit azonban nagyon. Nem mindenestül, de az egészet, úgy, ahogy van. Meg kell szereznie annak a hiú, bizonytalan, magabiztos stb. fráternek a bizalmát. A lektor nem kijavítani akarja a könyvet, nem akarja megmutatni, hogy hogyan kellett volna, hanem fölfogván az elkészült, konkrét művet, annak követi az intencióit, vagyis azt a konkrétat szeretné a saját legjobb színvonalára hozni. Azt is látja, ami nem javítható, arról (egyelőre) hallgat. A javítható hibák javítására toszigatja a szerzőt, hadd higgye, ő maga jött rá, s tette: jóvá.

Ez valóban alázatos foglalkozás, ehhez képest a fordítók elkényeztetett szupersztárok, s a gimnáziumi magyartanárok prímabalerinák.

Összeülni a kézirat fölött Körmendy Zsuzsával – a kiadói processzus egyik legszebb pillanata. Olyan, mintha az ember otthon volna, a szokásos módján szöszmötölne egyedül, semmi idegen nincsen és semmi zavaró – csak éppen nincsen egyedül. Azt látja (az ember), amit soha nem láthat, mert nincs mit látni, hogy valaki segít neki. Ez-az persze segít, egy könyv, egy szerző, a lehetőség, hogy valaki kollégájára gondoljon munka közben; ezek ugyan valódi segítések, de távoliak, nem elviek, de nem gyakorlatiak.

Megkockáztatom, az egyetlen ember, aki nekem az írásban (írás után) segített, az a lektor, Körmendy Zsuzsa. (Illetve a másik két lektor, akivel eddig a szerencsém összehozott: Zsámboki Mari és Lackó Mihály.)

Tessék mindig megnézni a könyvekben, hogy ki a szerkesztő, a felelős szerkesztő. Legyen ez egy rítus, mielőtt hozzáfogunk az olvasáshoz. Tessék őket nagyon becsülni.