Egy titok^*

Cselényi Béla mint olyan azonnal fölveti a kérdést, mi is az, hogy költő, és ezt egyszersmind a legteljesebb mértékben érdektelennek nyilvánítja, ha nyilvánítana egyáltalán valamit. Vagy még inkább: fölveti a kérdést, amennyiben fütyül rá.

Cselényi Béla mindenestül (szőröstül-bőröstül, tokkal-vonóval) költő, a létezésmódja az. Ilyenkor Weörest szoktuk emlegetni, ez itt nem volna helyén, mert Cselényi, Weöressel ellentétben, úgy költő, hogy semmiféle erre vonatkozó várakozásunkat nem elégíti ki (eltekintve természetesen attól, hogy immár az antiköltő is költő, a negyed- és félanti is, sőt azt is hallottuk már, mert már mindent hallottunk, hogy mindenki az). Mindebből (talán) az következnék, mivel a költői levés háza a könyv, hogy a Cselényi-kötetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Nincs így. Alig van kötete. Tehát miközben mintha igaz volna, hogy Cselényi írásaiban létezik, nem látjuk az írásait. Vannak azok, csak nem látjuk őket. Már csak ama jéghegy csúcsát és a Dunarekesztést kéne közös szólásba fabrikálni.

Cselényi Béla láthatatlan költő, a legnagyobb magyar láthatatlan költő.

Azt olvastam egy emlékkönyvben, hogy az igazi költő csolnakja mindig a nyílt vizeken jár, távol a partoktól, onnét tehát nem elérhető, nem irányítható, más, nem a parti hullámverésben jár. Cselényi ütött-kopott, zseniális ladikja, hogy azt ne mondjam lélekvesztője is ott kint van. Olvasván érezzük, messzi vagyunk, messzire vittek minket.

Egyszer azt írtam, írom megint: Cselényi erdélyi, onnét való az idegrendszere, a belső ideje meg időtlensége, az ottani társtalanságát cserélte az ittenire; a hajdani „ellen-kezés”, amit politikainak olvashattunk, általánossá vált, általánossá tudott válni.

Cselényi (értsd: a költészete, ez az elrugaszkodott költészet) nem olyan, hogy időről időre föl kéne fedezni. Ne fedezzük föl. Tudjuk. Cselényi Béla lehetne egy titok. Egy titkunk. Közös magyar költészeti titkunk.