Lószerszámtanfolyam^*

A múlt heti számban is volt egy írás az új Cselényi Béla-kötetről, a Madárbüntetőről, most is van, a jövő hetiben, értesüléseim szerint, nem lesz, de ezt tessék véletlennek tekinteni. Jobb kétszer mondani, kétszer mondani, vagy többször, mert így talán egyszer hallatszik; annyi könyv, annyi zaj – és Cselényi Béla halk.

 

Monstruózusan halk. Többnyire mormog vagy dünnyög, bár olykor sikoltozik vagy sikoltozva hallgat, de tud dalolni is.

Kozmikusan szelíd: ami félelmetes. Mintha mindig résen kéne lennünk, bármikor bármi megtörténhet ezekben a versekben. Láthatóan semmi sem korlátozza. Minden sorban ezt az iránytalan, szabad eltökéltséget érezni.

 

A kötet háromnegyede „válogatott versek”; erős rostálás, például, megszámoltam, az Üzennek a falmikulások 89 verséből 23 maradt; a válogatás így nem szemlézés vagy mustra, nem beszámoló a régi könyvekről, hanem ekképp egy új (el)rendezés, kötet. Ágoston Vilmos cikkéből tudom, hogy Cselényi sokkal többet ír, mint publikál (jellemző ez a félig titkos, föld alatti működés), és szinte a szerkesztők, a válogatók rajzolnak ki egy-egy új CsB-arcot. Ebben a könyvben a felelős szerkesztő Háy János. Akkor ez most talán egy Háy–Cselényi.

 

Csöndesség és tűnődés van ezen az arcon, de valami durva erő is; nem erő, inkább kiszolgáltatottság. Vagy csupán következetesség? A rettenthetetlenség volna ilyen durva, ilyen ijesztő? Vagy a távoli, a nem-itt?

A magány változatai. A magány mint vereség, mint tehetség és tehetségtelenség, mint tehetetlenség, mint rémület, mint természetes állapot. Álmok (egy 2 méteres és egy 3 méteres ember). Jeges nőjelenetek.

 

Van még 77-ből egy kis remekmű, a lovon című:

 

jaj üldöznek a rablók jaj mindjárt elhagynak

 

Vagyis jaj mindenképp: üldöznek, de nem üldöznek, így azután nincsen menekülés sem, ám még nincs is minden veszve: csak épp vesztésre állunk. A vesztés jegyében. (A versek alatt ott a keletkezés dátuma. 1977. VII. 31. – IX. 1. Ezt is példásnak tartom, hogy ez a két sor egy hónap munkája. Hát persze, hogyan is másképp…) Cselényi erdélyi, onnét való az idegrendszere, a belső ideje meg időtlensége, az ottani társtalanságát cserélte az ittenire; ez a vers húsz éve ott természetesen mást jelentett, mint most itt. Vége a diktatúra-olvasatoknak. (Olykor játékból érdemes fölvenni a régi szemüveget, mert megtudhatunk valamiket a szerző alkatáról.) Ezek olyan versek, hogy élnek rendesen tovább, nem változatlanul (másképp olvassuk őket), de nem gyöngébben. Az „ellen-kezés”, amit politikainak olvashattunk, általánossá vált, tudott válni.

 

Nem tartozik ide, de azért megemlítem, mert rám tartozik, és én ide tartozom, hogy zilált napok vannak most rám szignálva, furcsa helyekre kell járkálnom – lelkiismeretesen cipelem magammal ezt a kis kötetet, lapozgatom, jegyzetelek. Kimásoltam például az apám/2./ című verset.

 

krumplicukrot hoz ceruzát vesz fiókba tesz vetít takar mond szarvasbőrrel reszel

 

Satöbbi. Krumplicukrot hoz. Önéletrajzososan olvasom.

 

Meg aztán egybeesett a demokrácia és a leadási határidő is. Ahelyett, hogy ezt írtam volna, tévéztem. Megindult felém a hirosimai teknősbéka, olvasom éppen, fölnézek… meg se mondom, kit látok a képernyőn. (Hö-hö: a mérleg nyelvét!) De semmiképp sem szabadna ezt a tiszta (de nem steril) költészetet beletuszkolni egy politikai tájba, tájazásba, nem mintha az eleve piszkos volna, de nem kéne: maszatolni, bár kétségtelen, hogy most – e nap – ebben vagyok nyakig… De félre bú és öröm: vita brevis, ars longa, pici a gazda, de hosszú a cselényibéla.

 

Érdekesek a magyarok, állítja egy verscím, s a vers így végződik:

 

ahogy létezik nyelvektől független gondolkodás úgy létezik gondolattól független beszéd

 

Fuss haza, akasztják anyukádat, másolom. Az egyik kedvencem a kudarc japán lánnyal:

 

Ne nyúljad! Nem vételezek ki senkivel. Neked is nem csinálom, gésa amit csinál. Kinézel, mint kinéz majom. Nem mozdulod, mert ütöm!

 

Rendben, nem mozdulom.

 

Milyen? Szép?, föltűnő?, mulatságos? – mindenesetre idézhető: a hosszú unalmas téli gyermek és a szalonnaszelő bácsi felelgetőse.

 

Podmaniczky Szilárd váratlan ugrásai, facsarulatai jutnak olykor az eszembe, mintha volna közük egymáshoz, rezignáltságban, heves szomorúságban, magányban, vadságban, fenyegetettségben.

 

Ha leltárt készítünk, mi marad? A vadászkés. Ölésre, nyúzásra alkalmas, sípcsontra szíjazható, az az övé. És jól érzi magát, ha lefekvéskor keze ügyében tudja. Persze, a helyzet az, hogy életformáját és egyéb körülményeit tekintve nincs szüksége vadászkésre, valamire azonban, ami az övé, szüksége van.

 

Kedvenc zeneszerzőnk Bartók Sándor. A valóság legnagyobb baja mindössze annyi, hogy majdnem harminc lejbe kerül a Lili Ivanova-lemez. A román szocialista nyombiztosítók – egy örök igazság – román szocialista nyomokat biztosítanak.

 

Cselényi Béla olyan, hogy időről időre elfeledkezünk róla. Így hoz szégyenbe. Múltkoriban, hosszabb idő után, találkoztam vele, együtt héveztünk estefelé. Nagyon megörültem neki – ahogy beszél, van, ír.

Lehet mondani, hogy túlzok, hiszen itt él, teszem azt, Oravecz, Tandori, Rakovszky, Parti Nagy és így tovább, de szívesen definiálnám Budapestet úgy, hogy a város, melyben Cselényi Béla költő él. Hogy ez egy ilyen csodás és bonyolult város. Nem mintha látni lehetne, nem mintha figurája volna a városnak, akit cinkosan fölismernénk, aki szalonok sztárja, nem. Cselényi Béla úgy van itt, hogy nem látszik. És ha minden szépen összejön, akkor éppen ő az, aki nem látszik.

 

A múltkori kötete fülére ezt a gyönyörű, rémes mondatot írta: A létért való küzdelemben én nem mindig veszek részt, és ez egyeseknek furcsa lehet, de ezen nem óhajtok változtatni.

Kár, hogy nem vagyok in concreto 1 kékharisnya (legjobb esetben is annak csak 1 följegyzése), mert akkor persze volna kedvenc költőm, ő, titkos favoritom, kit titokban meglesnék, négylevelű lóherét préselnék a kötetében, fütyörészném a verseit, mint egy Verdit, és kifognám a lovakat a hintajából.

Lószerszámtanfolyamra iratkozom.