Cselényi, Tőzsér^*

Íródott egyszer, hogy e könyvezéseimben irodalompolitika működ. Höhö, mondtam én akkor magamban (helytelenül), de most inkább úgy gondolom, hogy időről időre fölfedem e politika girincét, hogy mégis látszódjék az ív, úgy Babarczy Esztertől Rubin Szilárdig. Történt, hogy egy nagyon valóságos (értsd: helyes), Györgyi nevű nővel beszélgettem egy meglehetősen valószerűtlen (helytelen) pozsonyi (bratislavai) irodában (a dizájnra értem), de ez még nem a girinc, amikor, akár egy ikerárny, a nyitott (nem hangsúlyozom, hogy nyitott, csupán megemlítem, hangsúlyozza a Clinton!) ajtó előtt ellebbent két költő, címképző erővel.

Milyen kár, gondoltam, hogy költőkről nem írok, hisz prózaírókról is csak azért merek, mert azt, azokat, belülről ismerem, mert ha írnék róluk, akkor most írhatnék róluk, két possonyi poéták, ahogy lebbennek, és az jól is pászolna a Szabó Magda–Kertész Imre kánonképző tengelyhez. Nem mintha költőségükben összetartoznának, de ez a nyitott ajtó egy térbe tette őket.

 

*

 

Milyen poétikai következtetés vonható le abból a bizalmasan tudomásomra jutott tényből, hogy Cselényi László március 15-én született, Tőzsér Árpád pedig október 6-án? Hogy kisebbségben ez mán csak így megyen? Direkt ekkor születtek, hogy példát adjanak és erkölcsi erőt? Hogy Cselényi forró fejű márciusi ifjú volna, megalkuvás nélküli forradalmár, Tőzsér nyaka köré kötél szorul, nyakán kötél, nyilván nyakkendő hurokban, nyugodt iróniája innét, „túlról”? – Nem is annyira hülyeség, mint elsőre látszott.

 

Bloom veséje – könyörögj értem!

 

Amúgy – és mindenképp – szlovákiai költőnek lenni nem nagy bolt; a sajátosság méltóságát lenyúlták az erdélyiek („elvitte a kiscica, a Láng Zsolt”), a szakmai presztízst a jugóiak, nem beszélve a magyari magyarokról, ütőér és fősodor. Klisék ezek („kösz”), de innét nézve úgy tetszik, hogy oda még igazán klisé se jutott, vagyis tulajdonképpen még durvább és pucérabb a költő-i helyzet.

Megkockáztatom: Cselényi a legmagányosabb magyar költő. Nem személyes sorsában, azt nem ismerem, élhet akár, mint Marci Hevesen, de lapozgatva mondjuk összefoglaló művét, a Téridő-szonátát, vagy bármit a „folyamból”, a Kiegészítés Herakleitoszhozt, vagy a kedvencemet (próbáltam e helyett valami más szót találni, mert ez több szempontból nem jó, sok meg kevés meg édelgő; ez volt a szótárban: favorit, libling, szíve bütyke v. csücske, kedvelt, kegyenc; sokra nem jutottunk, mindenesetre jelentkezzék az, aki életében vagy valaki másnak az életében már használta a szíve bütyke kifejezést, lehet az illető nem magyar is, azt talán még jobban el tudnám képzelni, egy mély-japánt, ahogy reggel fölébred és azt mondja az egyébként a sarki szusikereskedővel viszonyt folytató, Misima-hívő asszonyának: szajonara vagy mi, szívem bütyke!; ez így reális, minden író realista), az Acetilén ágyakat – s hozzágondolom mint környezetet Szlovákiát, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket… Mindez a visszhangtalanság olyan dermesztő közege lehet – melyet, hogy fordítsak a mondaton, akár még példásnak is lehetne nevezni: ez a valódi helyzet mindig. Bár ez a kijelentés meg ismét az önsajnálat felé tart. Üget.

Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgarde költőnk; mintha az ő esetében volna ennek a megjelölésnek értelme. Cs. L. megy az útján, írtam róla egyszer régebben. Megy, vagyis teszi, amit tesz, noha költészetének nem a mozgás a jellemzője. Ellenkezőleg, mintha egy helyben állna. Nem úgy értve, minthogyha toporogna, hanem hogy nem mozdul el a szövegei köréből, nem is jó, hogy egy helyben áll, hanem: egy hely van, és azon belül garázdálkodik, jár el, ez a jó, jár el.

 

Szokás éles különbséget tenni modern és posztmodern közt, centrum, nagy elbeszélés, etika, cincáltság, maszkabál, miegymás, részek és egészek, és ez nem is üres distinkció. De azt hiszem, kevés szó esik arról, hogy ez a mostani „helyzet” milyen sokat köszönhet a harminc-negyven év előtti avantgarde-nak, amely persze sokszor (csak) föld alatt létezett, magánszobákban, két betiltás közt, Erdélynek, Szentjóbynak, Galántainak, Bálintéknak, nem névsorolvasás, az Új Symposionnak, a Magyar Műhelynek.

 

(Egyébként az avantgarde története politológiai elemzésre is javallt, jól mutatja a tönkretett vagy nagyon megnehezített életekben, hogy a puha diktatúra az diktatúra; mostanság megint inkább csak azt hallani, hogy pufajkás rémálom volt, vagy ellenkezőleg: kompromisszumos előkészület a többpártrendszerre. Hát egy nagy faszt. Fölkiáltójelet mindazonáltal nem teszek. – Tűnődtem ezen a f....n. Mert nem vagyok híve a csúnya beszédnek. De mit lehetne ide? Teringettét? Egy nagy erest? De azon meg annyira látszik a sunyizás, az, hogy mi helyett van. De nem magyarázkodom. De most már késő. Most látom, milyen óriás ő. A f… tudniillik – hogy legalább a világ kerek legyen.)

 

Engem nem nagyon érdekel ez a korszakolás, inkább csak a játék és az igazság kedvéért hívnám föl a figyelmet Cselényi eljárásainak nagyon is aktuális jellegére, a példás szövegszerűségre, a világ(ok) mint szöveg, a szöveg mint minden, interjú-, napló-, levélrészlet és széphistória és legenda és esszé és líra egyneműsége, az életmű mint újraolvasás, Cselényi, amint (újra) írja önmagát.

Ahogy Bohár András mondja – idézi – laudációjában: az emberélet útjának felén, a végtelen variáció felé.

Március végén lesz Pozsonyban egy tudományos konferencia: Neoavantgarde a magyar irodalomban a hatvanas évektől napjainkig; remélhető, hogy az itt elhangzottak erősebben megrajzolják azokat a belső járatokat, melyek behálózzák a jelen művészetét. A találkozó – belterjben – lehetne akár a hatvanéves Cselényi, „a gömörpanyiti Popocatepetl” születésnapi köszöntése is. Én mindenesetre szívből idemásolom, zsúfolom, a Téridő-szonáta utolsó hangjait:

 

 

Cselényiben nincs sok humor, Tőzsér Árpádban sok humor van. De még mielőtt bármit is mondanék róla, fölhasználom az alkalmat, hogy kijavítsam a Bevezetés a szépirodalomba című könyvem egyik súlyos tollhibáját; a végén a névsorból elhagytam T Á. nevét. Tessék venni egy tollat (ebből az imperatívuszból látszik, hogy az országot kissé thomasmannosan gondolom el, olvasókként), és a 723. oldal aljára, Török Sophie és Trakl közé bevésni mondott kollega nevét. Kicsit megváltoznak ettől az arányok, a hangsúlyok, lesz egy új könyvük!

Tőzsért, Cselényivel ellentétben, mozgásban látom, hogy eljutott valamihez.

Múltkoriban Jandl-verseket olvastam, s ott éreztem ilyesfélét: nyugalmat vagy lassúságot, látni valakit, aki „csak él”, nézeget, van egy kimunkált, de nem megrögzött viszonya a nyelvhez, a versek így természetes, megkérdőjelezhetetlen lenyomatai ennek a létnek. Ebben a nyugalomban akár még az öregség is benne van.

Tőzsér is öreg, vagy legalábbis öregkori verseket ír (lehet, hogy igaz volna az október 6-i tréfa, a halálraítéltek öregek?, öregek, ironikusak és humorosak?). Kálnoky László jut eszembe, bár Tőzsérnek nincsen Homálynoky Szaniszlója, inkább Szaniszlói vannak, a szerző, Kappus kapitány, Mittel úr, (egy) én, de mégsem weöresi sok-ság, szerepjátszások kis elmozdulásokkal; Tőzsér is eljutott egy könnyű, elegáns versbeszédhez, amely mintha maga volna a szabadság. Legalábbis az olvasónak az az érzése, hogy ez a költő bármit szóba tud hozni.

Szép az ilyen türelmes olvasói várakozás, a költészet szép pillanata, vulgo remény a neve.