Több könyv^*

et is kaptam Andor Csabától, az elsőt 92-ben, a dedikáció szerint Alfonz napján, hóttunalom, Madách Imre kéziratainak és levelezésének katalógusa, összeállította a küldő és Leblancné Kelemen Mária, kicsit lapozgattam, azután betoltam az M betűhöz, fektetve, mert nem fért be a könyvespolcra állva.

Azután jöttek sorban a többiek, a Madách-könyvtár új folyamának kötetei, melyek beszámoltak a soros Madách-szimpózium előadásairól, majd egy külön kötet Fráter Erzsébetről, azután a Tragédia cigány fordítása (vagy romát kell mondani?, a copyrightnál az van, hogy Gypsy translation Gustav Nagy), azután Balogh Károlynak, az unokaöcsnek a visszaemlékezései, és a legfrissebb: Madách rajzai és festményei.

 

Ha arról tűnődöm, mit tanultam az édesapámtól – ez, finoman szólva, olykor foglalkoztat, ha másért nem (másért is), hát azért, mert magam is egy ilyen volnék, s vajon az enyémek tőlem mit?, például múltkor derült ki, hogy az egyikőjük… ah, hagyjuk…, mindenesetre nem gondoltam volna –, mindegyre oda torkollok, hogy a munkát tanultam meg, a munka tiszteletét, vagy egyszerűen csak dolgozni, vagy még kevesebb fennköltséggel (de maradva a Kohn-te-dicsekszel hangfekvésben), hogy amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Hogy az nincs mondva, hogy ezt és ezt akarni kell, de ha igen, akkor azt meg azt nem lehet megúszni. Még az sincs mondva, hogy a munka nehéz, vagyis hogy ki volnánk űzve a Paradicsomból (Tomaten, ahogy fordítottuk a testvéremmel hajdan), hanem hogy a munka van. Gondolom emiatt is – e szent eredet miatt – örvendek én, ha munkát látok, és morgolódom, ha nem. Az idő haladtán egyre inkább zavar egy „elvileg jó megoldás”, a „pedig edzésen milyen jól meg tudja csinálni”, egyre kevésbé tudok értékelni jó, tehetséges mondatokat vagy abzaccokat, melyeknek nincsen helyük, hiányzik a környezetük, ahol ragyoghatnának.

 

Itt azonnal látszik a temérdek munka; rögtön meg is vagyok fogva.

 

Az irodalom eredendően csöndes (ism.: szöszözős) ügylet. Noha vannak kiabálós könyvek (mondjuk Rabelais), de az más hangosság, az belső ordítás, az az olvasó fülében (hahh: szívében etcetera – májában, ágyékában) hangzik.

De ez ma már nem egészen így van, kíméletlen, műnemidegen harc folyik az olvasó figyelméért, hetente tudósítanak a világlapok egy-egy újabb remekműről; az irodalom belső tájékozódása is durvább lett, jobban igazodik a külsőhöz. A fordítás is így működik; ha egy irodalmat csak fordításokból ismerhetünk meg, akkor többé-kevésbé csak az úgynevezett nagy neveket olvashatjuk, és ha szerencsénk van, ezek többé-kevésbé megegyeznek az úgynevezett nagy szerzőkkel.

Kétségkívül vannak nagy és kis szerzők, fontosak és kevésbé fontosak, van hierarchia, ha nehezen megállapítható is, inkább hierarchiák vannak, „kávéházak”, az irodalom nem okvetlenül demokratikus terep, nem kocsma. Bár most hogy leírtam, kétségeim támadtak. Mert abban az értelemben kocsma, hogy most ténylegesen mindenki azt mond, amit akar, vagyis nem egy angol klub ez, ahová csak az lép be, akit T. S. Eliot méltónak talál, azután persze mégis csak úgy van, hogy mindenki beszél, de nem mindenkit hallgatnak meg.

Ez a szelekció rendben is volna, hisz nagyon sok hülyeséget beszélünk. Meg hát, nemde, az érték! – bár itt már kezdődnek a nehézségek, hisz az érték megállapodás dolga, és nincs a megállapodásról megállapodás, és így tovább – de én nem is erről akarok beszélni.

Hanem arról, hogy az irodalom lényéhez nagyon is hozzátartoznak a kicsik, halkok; egy-egy kiemelkedő alkotást körül kell vegyen sok, jelentéktelenebbnek tetsző munka; a primer szépirodalmat a nyelvészek, irodalomtörténészek, az irodalmárok olykor kevésbé látványos működése.

A mindennapok kicsi, fontos munkálkodása látszik azonnal e könyvekből.

 

A minap találkoznom kellett egy fiatalemberrel, ültünk egy rémületes álkávéházban (talán nem is rémületes, csupán nem létező, bár lenni a nemlevőben mégiscsak rémületes), és jól beszélgettünk. Hogy az apázós szálat vigyem tovább: a fiú szépen beszélt az édesapjáról, olyan jól, irigylésre méltón ismerte az apja dolgait („ezeket a te dolgaidat, édesapám”), aki tanár valahol a Nyírségben, mondhatni itt-ott tanár, mert néhány év alatt mindig fölépít valamit, egy iskolát, oktatási központot, fölfejleszt, ez épp elég idő arra, hogy összevesszék a környék uraival, és akkor továbbáll, és megint elkezd építeni. Én legalábbis így értettem, és eszembe jutottak a tanárok, mint a nemzet napszámosai, az ezer meg ezer tanár, alulfizetett, meg nem becsült (tanár úr kérem, ezt hogyan kell írni, egybe?, külön?), szétcincált – akik nem csak abban a gyakorlati értelemben volnának fontosak, hogy olvasókat nevelnek, hogy nélkülük nincs levegője a szellemnek, hanem ennél rejtélyesebben is és közvetlenebbül is alapozódik az irodalom az ő működésükre, létükre.

Ezekre az alapokra kellett gondolnom a Madách-könyveket lapozgatva is.

 

A filológia krimi. Régi levelek, kéziratok, dokumentumok, mind valamilyen talány hírnökei; egy élet talánya, a kézírásé, a kéziraté….

Kezdjük a nőknél, az a biztos. Meddig szerelmes vers a szerelmes vers, kinek szól, ki a ki és mikor? Sőt: kivel és mit: A téli éj dicsérete című vers alapján bizonyítottnak vehetjük a szexuális kapcsolatot (na, hála Istennek, olyan szomorúnak látszik a képeken az Imre mindig), ennek ellenére még csak föltevés sem fogalmazódott meg a lehetséges személlyel kapcsolatban. Palágyi Menyhért ugyan sejtette, kiről van szó, de nem kívánt róla nyilatkozni. „Rövid lejáratú szívkirálynéinak vajmi hosszú sorozatát szabad legyen hallgatással mellőznöm.”

Szóval Madáchnak volt rövid lejáratú szívkirálynék vajmi hosszú sorozata. Ezt nem tanultuk az isiben. Fráter Erzsikéről se sokat. Akihez engem fontos szálak fűznek, róla írtam első szépirodalmi micsodámat. Az írás gerinctelenül férjpárti volt, illetve művészetpárti, illetve művészpárti, mert a művész az tökéletes, vagy ha nem az, csak azért, hogy a műve legyen tökéletes. Persze én azt sem tudtam, hogy a Mihály iszik, a Vörösmarty, igaz, ez alig befolyásolta a Madách házasságát.

Olvasható itt az Egy szerencsétlen nő gyónása, Fráter Erzsébet üzenete gyermekeinek, magamentsége, egy egyedül maradt ember drámai számvetése. A rég feledésbe ment közleményt Andor találta meg, s tette újra közzé. Ügybuzgalom, azt látni megint és megint, azaz van ügy és van buzgalom. (A minap Praznovszky Mihályt – aki szintén nem Madách-független, nem Madách-szűz – hallottam a rádióban ihletetten beszélni egy Mikszáth-töredékről; akkor is erre kellett gondolnom.) Az irodalomnak valamiféle titkos – valóságos, belső, titkos – serege jelenik meg e kötetekben Madách köré szerveződve. És fölsejlik egy társaságnak is a belső élete, működése, egy város, egy település, egy iskola, ahogy segít, befogad, Balassagyarmat, Szügy, Csesztve.

 

Én élek-halok az ilyen jellegű világproblémákért: „Ezek után fel kell tennünk a kérdést (amelynek megválaszolása meghaladja a szerkesztő kompetenciáját): vajon használt-e egyáltalán kék ceruzát Madách…?”

Ennél nagyobb kérdést csalás föltenni. És ezt fontos tudni, mert az Arisztophanészen iskolázott Civilisator kéziratában, köztünk szólva a tizenhetedik fólió verzóján, Madách, a világtörténelemben nem először, de itt mégis egyedülállóan, a leányt pinára cserélte, „Honáruló? miért, hogy a leányt  pinát / Lakatra tettem? vajh mi különös”, és akkor a kihúzást valaki kihúzta, illetve aláhúzta, aztán két függőleges vonalkával… – és így tovább. Ha jól kérdezünk, akkor a papír sokat mesél.

 

A pináról jut eszembe a fasz, arról meg a Parlament, egy konkrét személyi része – nyilván Madáchról is szavaznának, hogy idegenszívű vagy hogy. Tíz évvel a forradalom vérbefojtása után előállni egy művel, amelyik tudomást sem vesz a nemzeti katasztrófáról, minden szinten kellemetlen, tagadja a haladást, fütyül a liberalizmusra – H. M. meséli, hogy a mostani edinburgh-i előadásból is kihagyták a Londoni színt, mert az még mindig sértő –, fütyül a magyar önsajnálatra, sőt még a szent magyar verstanra is fütyül: Aranyék meg az olvasóval együtt nagy dérrel-durral a mennybe menesztik. Micsoda tágkeblű, zseniális ország! (Mondja H. M., és én bólogatok.)

 

A manus tragédiája, így fordítanám vissza cigányból, és azon a nyelven a híres utolsó sor így szól: Phendem, manush: zurin, patyasa patya! Hát amennyire lehet, én patya („bár ilyen messze én azért nem mennék el”).

 

Okkal jegyzi meg Nagyné Nemes Györgyi, a Madách-képek kötet co-autora, hogy Madách „firkái” a Kafkáéihoz hasonlíthatók. (Ez nem az a nevetséges nagyravágyás és kisebbrendűségi érzés, mely Goethével keresi az összemérhetőséget. Goethe senkihez se mérhető – legföljebb a Steinnéhez.) Mintha itt is arról volna szó, amiről Kafka beszél: „Rajzaim nem képek; az egész nem más, mint egy magánjelrendszer”, ill. „Rajzolgatásom nem egyéb, mint egy ismétlődő és minduntalan kudarcot valló primitív mágia.”

A rajzokból még talán arra is következtethetünk, hogy Madáchnak volt humora. Erre nincs sok írásos jel.

 

Azt írja Andor Csaba az egyik dedikációjában, hogy sokáig úgy hitte, Cervantes mondandója csak ennyi: „legyünk bolondok”, de ma már tudja, hogy az üzenet inkább konjunkciók sorozata (A. Cs. matematikán edzett férfiú, én is onnét ismerem még), amelyből ő – végsősoron – ezt választotta: „vagy szegődjünk el egy bolond szolgálatába”.

Azt olvasom az egyik könyv kolofonjában: Felelős kiadó, műszaki szerkesztő, borító: Andor Csaba. Vagyis ott épp: minden.

Madách mint világegyetem.