Édes^*

Füzi Lászlónak

 

Baj történt. Az történt, az a baj, hogy olvastam 1 vacak könyvet. Az úgy történt, hogy eszembe jutott egy mostanság eszement kollégám, akinek azonban régebbről vannak irodalmi érdemei, melyekről az ember hajlamos megfeledkezni, a kortársi ítélkezés olykor kisszerű, személyes, szempontjai olykor: kortársiak. Mondott kolléga – ki az?, ki az? – nemrégiben érdekesnek ígérkező könyvet jelentetett meg, kicsi gonoszsággal arra gondoltam, erről írok most, s mivel az ötlet, az ígérkező, afféle posztmodern éca, a kolléga pedig nem szűnik hol morogni, hol hörögni e magyar posztmodernen, ki tudja, mi az, mely szerinte nem más, mint összeesküvés és tehetségtelenség, a könyvet, mint jellegzetesen posztmodernet leírni: barátságosan kaján ötletnek tetszett, kinevetni, mert megérdemli, megörvendeztetni, mert az örömre mindenki érdemes, ha érdemes; kihúznám a kelletlenkedés lába alól a talajt – ezt mindig szívesen megteszem. – Megengedem, nem veszélytelen föltételek vagy részcélok ezek, fönnáll a veszély, hogy föléolvasok, hogy túlharisnyázom, de hát egyrészt mi nem veszélyes, másrészt meg fölteszem, hogy magamat nem csapom be, ami nem veszélytelen föltételezés, fönnáll a veszély stb.

Nem csipkézem ezt itt tovább: rég olvastam már ilyen moslék könyvet. Ezt kicsit finomíthatnám, hogy moslék, de nem mocsadék, ah, de minek, egy összegányolt, felelőtlenül odakent szar, se munka, se lélek, se szellem. Ha nagyon akarnám, föl tudnám magamat húzni, stenkerolni, merthát mégis milyen dolog ilyen szemetet kiadni a kézből, de hát ugyanígy le is lehet nyugodni, én könnyen vagyok nyugodt. Egyébként is megérdemlem, így jár, aki Timur és csapata. A picsába! – foglaltam össze az előállt kortársi helyzetet. (Ne tessék mondani, hogy ne beszéljek csúnyán, én nem beszélek csúnyán, csupán elővigyázatlanul elolvastam egy könyvet. Belementem 1 könyvbe és orcára estem. Hát ez nem is könyv, biztatgatom magam.)

 

*

 

Hirtelen nem volt helyem. A könyv az a hely. Innét jutott eszembe (meg mert Füzi megkérdezte), hogy mik is volnának az én helyeim. A táj. A táj, mely legközelebb áll hozzám. A mitnekemtezordon. Hogyan is abszolválnék egy ún. tájhoz kötődő vallomást, mely mint ilyen egy ecsetvonás volna a valóságos és a szellemi haza képén és mellesleg tisztelgés Szabó Zoltán Szerelmes földrajza előtt.

 

Mi a táj? Mondjuk, a föld felszínének földrajzi szempontból egységes része. Nyilván köze van a természethez. Mi a természet? Erdő-mező.

Megmondom, mért kóválygok ilyen óvatoskodva, már-már ijedten a szavak közt. Egyrészt mert mindig kóválygok, gat-getek rémületemben – amiben azonban így volna valami dicsekvés, valami nem igaz, noha minden rész igaz, a gat-get is, a kóvály is, a rémület is. Másrészt meg kapásból azt válaszoltam, hozzám nem áll táj közel, tehát nincs, amelyik legközelebb állna, vallomás meg különösen nincs. Bár vallomás ügyben nem szabad nagyszájúnak lenni. Ha kellően megverik az embert, például nagyon, akkor bevall mindent, a Nyírséget, a Balaton-felvidéket, az Árusok terét, mindent.

Ezt-azt ütés nélkül is össze tudok gereblyézni, ezt-azt a gyerekkorból, mondjuk egy nádasi őskertet Csobánkáról, időnként megáradó patakkal, kidőlt, korhadó óriástölggyel, kirándulások emlékét, Bakony, Vértes, Gerecse, azután később utazásokét, de ez félrevezető volna, mert turistás mindhez a kapcsolatom, semmi szenvedély. Különösen az ún. szép tájak esetében bólogatok jótanulósan.

Nekem Visegrád inkább idősebb Markó híres képe, inkább ez, mint az, amit személyesen tudok róla. Vagyis éppen ezt tudom róla személyesen. Viszont a tájhoz való viszonyban, ellenkezőleg, a közvetlenséget keresnénk, azt dicsőítjük. Attól tartok, közvetlen kapcsolatban tényleg csupán a szavakkal vagyok. Rám is igaz, ami egy elbeszélésem szereplőjére, mit ne mondjak hősére áll: „Ha az nem igaz is, hogy az élet helyett az irodalmat választom, mert az volna az élet (vagy mert: »ó, jaj, a lét rövid és hosszú a művészet«), az mégis helyénvaló megállapításnak tetszik, hogy én papírközelben volnék leginkább én, amit természetesen nem kívánnék nyereségként föltüntetni.”

Hogy a szavak landschaftja volna az én „szerelmes földrajzom”? Egy-egy regény ligete? Hát ebben van valami, de nem minden az, ami ebben van; erre épp a szerelmes szó figyelmeztet. Mert azért az nem teljesen igaz, hogy csak az íróasztal mellett, mögött volnék otthon.

Többnyire az otthonosságot szoktuk keresni, meglétét értéknek, hiányát rossznak mondva. Pedig idegenben lenni is szép, idegenként, gyökértelenként létezni, légüres térben hápogni, vákuumban – melyet aztán azzal tölt meg az ember, amivel akar. Az ember persze regényíró, és az űreset a regényével tölti meg, vagyis valaminek azért lennie kell a nincs helyébe, és mivel örökké nem lehet egy regényt írni – illetve lehet, de nem javallt –, az a szerencsés, hogyha ez a belső vagy külső emigráció korlátos, vagyis ha döntés kérdése. Úgy meg könnyű, mondhatnánk. De ha könnyű is, eddig erre nem gondoltam. Valahová tartozni, az felelősséget is jelent, az se csak majális, időnként kellemes ebből elhúzódni, szabadságra menni. Kevert stratégiával kéne dolgozni, mint Kabos a meleg vizes fürdő esetében: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Hát persze ha a nagy világon e kivűl nincsen számunkra hely – akkor hiába tornáztatom itt magam.

 

Szerelmes földrajz: kis ízléstelenséggel az íróasztalt kiegészíthetnők egy ággyal, de most nem egészítek. Meg az nem is erdőmező, igaz, az ágyat kitágíthatnók odáig, univerzálissá, de most nem tágítok.

 

Jürgen Osterhammel, ez a 18. századi nagy, szász utazó írja elfeledett, ám csodálatos Tolpatsch und europäische Sonderbewusstseinjében, hogy az ember azt a tájat szereti (kedveli) igazán, ahol még az sem zavarná, ha moszkitók csípnék, majd hozzáteszi németekre alig jellemző fád humorával: „függetlenül attól, hogy vannak-e ott moszkitók vagy sem, nemde”. Meglehet, ez csak tréfa, Osterhammel hű társa az utazásban, ez sem mindennapos akkoriban, egy nő, bizonyos Sabine Mosquit, és hogy talán őrá vonatkoznék a megjegyzés, bárhogy is volna, moszkitóval vagy Mosquittal: sokat rajtam ez nem segít.

 

A hozzám legközelebb álló táj: a futballpálya. Nem egy bizonyos, hanem mint olyan. Nekem egy rózsás naplemente, sziklás orom, bravúros vízesés, magyar lapály, úgyismint róna, olasz lanka, norvég fjord, erdélyi horhos – mintha a Kárpátok! Ámazonban az a téglalap!

Kikoptam már ebből a mágikus négyszögből, ún. kispályára még rá-rátévedek (hogy mi célból, ne firtassuk, de szabadjon megjegyeznem, e tévedés élvezettel nem hozható kapcsolatba), ám nagypályára, rendesre már sose. Ha, elnézést, a távolságot mint üveggolyót megkapnám, akkor nem volna gond, egy Hesse-parafával zúznánk az ellent, de nem kapom meg – most már sose. (Egy ideig még próbálkoztam, hogy nem én mennék, hanem a tizenhatos jönne hozzám, de nem jött.) Ám nem erről akarok beszélni, nem a nincsről, hanem a vanról.

 

Azt olvastam valahol (Szegő Katalin Nietzsche-előszavában), hogy Heidegger szerint Descartes-tól gyorsult fel a „létfelejtés”, amelyért Nietzsche Szókratészt és Platónt hibáztatta, és Cartesius a „cogito ergo sum” fordulattal elszakította az embert a természettől. A természetnek ez a felfogása N. szerint romlottá tett bennünket, s megfosztotta a modern embert a kultúra minden fundamentumától, mert még azt sem tudja, hogy valóságos élet van-e benne vagy sem, fogalom- és szógyártó üzemként talán még van joga azt mondani magáról, hogy cogito ergo sum, de azt már nem, hogy vivo ergo cogito.

Mármost ekképp futballpályán én nem voltam modern ember, azonos voltam a természettel, szavatolva volt a „teljes, zöldellő élet”, és valóban azt gondoltam, nem, nem gondoltam, az volt a helyzet, hogy vivo ergo…, hát azt majd még meglátjuk, hogy mit. Olyan volt ott, mintha Nietzsche lett volna a balbekk.

 

Azt hittem, ahogy egyre kevesebb közöm lett ehhez a játékhoz, egyre kevesebb közöm lesz a kellékeihez is, és ez így is látszott lenni, egy felém guruló labdába ugyan még belerúgok, bele-bele, de ha emelgetni kezdek, valami miatt hamar leesik a labda (nyilván ez a magyarellenes, szemét libkomkoal gyártatott ilyen megmahinált labdákat, hogy evvel is elvegye a nemzet önbizalmát, és majd akkor lecsap majd rá akkor). És meccsre is alig járok. Pontosabban nem járok.

Ám.

Ám ha bárhol meglátok egy focipályát, heves izgalom vesz rajtam erőt; a látványt, a rajzolat arányait, a zöld felületek és fehér vonalak ismert „fordulatait” kevésbé nosztalgikusan veszem tudomásul, inkább úgy érzem, megérkeztem, otthon vagyok. Ez azért is roppantul (és példásan) ironikus, mert a pályákat többnyire elsuhanni látom egy vonatablakból, autóból. Természetesen azonnal hasonlítgatok, ez olyan, mint a csillaghegyi, völgyes-dombos, ennek lóherés a füve, mint a régi Kábelpályáé, ez ferde, mint a Gamma – és így tovább: így lesz minden pálya konkrét és általános, szép és személyes. Szép és személyes.

Azt állítom tehát, hogy én a futballpályán volnék honn? De hát a pálya az olyan, mint a kert: valamire való, emez sétálni, az játszani vagy nézni, és én se ún. játékos, se ún. szurkoló nem vagyok.

 

Fritz W. Krarner írja A pillantás koreográfiája című esszéjében, hogy az evolúciósbiológusok (ezt hogy mondják magyarul?) véleménye szerint én genetikailag vonzódom a focipályákhoz, mert hogy azok igen emlékeztetnek a szavannás vidékre – a kies ligeteket a gondos pályamunkáskezek már kiegyelték a félpályáról –, a fűcsomók, a por, az ördögszekér, mely iránt az ember a tudta nélkül vonzódik, merthogy a homo sapiens annak idején Afrika szavannáin jött össze, és ezért olyan a járása, hogy addig megy, mígnem ilyen szavannásra nem lel. Akár a mellbimbó. Ezért lakik, például, aki teheti, zöld övezetben, rózsás dombok között, nem hóhmec: gén.

Ahogy a német mondja, legyintve: Aber gén!

Ez, láblabdáról lévén szó, kééézenfekvő magyarázatnak tetszik.

De akárhogy is: az a pillanat, ahogy suhan el a vonatablak előtt hátrafelé egy futballpálya, én ágaskodom, hadd látnám még egy kicsit, pillanat, maradj még, ha szerencsém van, még meccs is van, játszanak, hallatszik valami moraj, egy kiáltás, egy labdapuff meg sípszó: az az otthonosság édes, másodpercnyi örökléte.

 

P S. Azt álmodtam, hogy a jövő héten A magyar kultúra állapotjáról címmel glosszaszerűséget jelentetek meg, miszerint a héten három kollégától kaptam (sértődötten gazsuláló) levelet, akik magukra vették e cikk elejének ingét. Pedig csak, nemde, annyi volt írva, hogy egy moslék. Megígértem nekik, álmomban, hogy soha, soha, soha nem árulom el a nevüket.