Szövegkéj és műkedvelés^*

Könyvvel, egy gonosz női személy, név a szerkesztőségemben, egy úgynevezett novelláskötettel lepett meg; mint pók a gabalyodó áldozatát, vizsgált, ráharapok-e. Biztosra ment a galád. Magamfajta ember, és ő tudván tudja, én ilyen vagyok, magamfajta, azonnal lelágyul, ha a nyelvet ennyire közvetlenül látja működésben, bizony, az efféle nyelvi tűzijáték akkor is lenyűgöző, ha meleget nem ád. Előre kell bocsátanom, hogy valóságos könyvről van szó, nem én találtam ki, mondjuk azon célból, hogy elszórakoztassam magam és a magyar népet, ez utóbbira meg, hogyan is másképp, visszatérünk; köztünk szólva nekem még sose sikerült úgy megérintenem a nyelvet, pedig fogdosom eleget, hogy így sikongjon, hörögjön, kacagjon, pihegjen, mint itten, ahogy azt látni foghatjuk. Talán fölös aggályoskodásnak tetszik a valóságosság bizonygatása, de üstöllést olyan mesés túrára indulunk, ahonnét nincs visszaút, s amely mindennek látszik, csak valóságosnak nem. Hihetetlen. A könyv címét és szerzőjét borítsa hódoló fátylunk, nem érdemes személyre kiszignálni egy közös, kulturális, nyelvi diadalomot, a kötet a Zrínyi Könyvkiadó gondozásában jelent meg, felelős vezető Eszes Máté, felelős szerkesztő Vasy Géza, az előszót Pomogáts Béla írta, ISBN szám: 963 327 265 3.

 

Azt a módszertani és lélektani problémát nem tudom föloldani, hogy egyfelől idéznem kell a könyvből, másfelől evvel megbontom annak tündöklő entitását, legszívesebben habzsolva az egészet ide másolnám. Igen: a nagy élvezet fájdalom is. Az ilyen könyv esetében könnyű a szerkesztő dolga, nincs mit tenni, vödörrel az óceánt kimerni akarni, mi ez, ha nem fölöslegesség és pökhendiség… Ám gyerünk hát, az óceán mindenütt óceán, türelmetlen és aránytalan vagyok, juszt se kurziválom.

Szépecskén, édesdeden tessenek olvasni: Szabad idejében a rendkívül vidám és gyorsjárású alezredes pengeélű szél által kuszált hajával – már eddig is gyönyörű, de most: –, pörge is bajuszával – még ilyet: pörge is bajusza!, a semmi ágán fusson, akinek nincs bora, nem értem, de tetszik! –, széles homlokával, amerikaias arcával – kéne mán egy állítmány! –, humánus öltözködésével – ládd, kicsinyhitű, nem állítmány, de bravúr jő, humánus, azaz emberséges, emberségtudó öltözködés, mi a manó lehet ez?, tán hogy nyitva a slicce?, nem muszáj, én csak kérdezem, tovább: –, angolnyelv-tudásával megnyerő volt a nők és barátai számára.

Nem csodálom. Egy gyorsjárású alezredes pengeélű szél által: mir gesagt. Ugorgyunk: Tamás, a tolmács, most is velünk tartott, aki közepesen magas, körszakálla kissé őszülőben… – Művész úr, tessen ébredni, élvezünk: velünk tartott, aki közepesen magas: ehhez képest a német mondatszerkezet, pedig milyen büszkén babrálnak vele, egy slamperei in se. És ez nem fordítás, ez csak úgy jön belőle a magyar nyelvből. Ha avatott a kéz.

Becsüljük meg, amire bukkantunk, bukkantattunk, nincs az a Flaubert vagy Dobozy Imre, „amely” ennyire teli volna a nyelv ékköveivel, násfáival, több ez, mint bravúr, csak következetes gondolkodás- és létmód hozhat ilyes permanenciát; azt hogy egy autó csendesen falja a kilométereket, alig említem, de mutatja ezt a megalapozottságában tévedhetetlen griffet, vagy hogy Eszter szíve alatt ott szunnyadt – no micsoda szunnyadt ott, angyalka?, a jövő, bazmeg, az szunnyadt ott, elnézést, valami oknál fogva végig evvel küszködök itt, hogy ne ilyeneket mondjak. Még egyszer elnézést, úgy a magam, mint a.

 

És eddig tulajdonképpen nincs is miért szentségelni: nű, írónak lenni kalandos vállalkozás, az ember rakosgatja ide-oda a szavakat, személyes tapasztalatból tudjuk, milyen kevés az esélye annak, hogy mindenkinek tessünk. Műkedvelés, van ilyen. Jobb az, ha az ember írogat, könnyelműen hozzáfog a húrok pengetésihez, mintha verné az asszonyt, hacsak nem épp ezt kéri az asszony. (Múltkoriban például épp magamra borítottam a skófiummal kivert…, de hagyjuk.)

Ami esetünkben túlnő, alig, de mégis, egy glosszán, az az egységben gyökerező gesamtszépség: mer’ van a könyvnek afféle ajánló fülszövege, de legalábbis hátsaja, és van neki baráti előszava, mindőjük a fent mutatott emeleten, sőt; igaz, itt könnyebb a dolog, mely nagy, mert a köteten belül a cselekménybonyolítás bonyolítása – ki, ha én nem értené ezt meg empátiával – olykor körülményesebben, szivárogva engedi szóhoz azt a nyelvi-gondolati-morális-szakmai-emberi invenciózusságot, amely itt: ragyog s gagyog, vagy fordítva.

Most sem a személyes bravúrt hangsúlyoznám (az amúgy is fölfoghatatlan, tényleg), ennél lényegesebb az általános tapasztalat, az, hogy ráláthatunk arra, milyen nyelvi állapotban is van az országunk. Kitágul ez a kicsi ország, s ha előtte azt hittük, mindennek van határa, e lapozgatás után, mert azért olvasásról közvetlenül nem volt szó, boldogan nézhetünk enszemünkbe: nincs. Ami, ismét elnézést, nem azt jelenti, hogy semminek sem volna, nem ennyire idilli a helyzet – vigyázat: a szerzők ezt nem is állítják! –, hanem, hogy nem mindennek van határa, vagyis legalább van egy valami, amelynek nincs. Egy! Una. Una gens sumus.

 

Vessük magunkat újólag a frissítő habokba. Fül: Rejtőzködésekre, menekülés után születő szerelmekre – ! –, a Bakonyban a főerdész halottas ágyánál addig – muszáj megállnunk, cseppenként a borostyánt, már annak micsoda zamatja van, hogy a Bakonyban a főerdész, de hogy a halottas ágyánál!, és aztán a sárga irigység, hogy a halottas ágyánál addig, hát meddig?, meddig?, én végig, hogy én hogy szeretem az embereket, végig, mindenkit, férfit, nőt, kutyát, filodendront, írót, kritikust, rendőrt, bajuszkötőt, ah, be szép ez, embernek lehetni, csihadj, szív, csiha; tovább: –, a főerdész halottas ágyánál addig titkolt lány gyermekére – mármost aki itt, hol másutt, be bírja fejezni a mondatot, annak mától előre köszönök plusz aranyskófium, becsszó, akár állva is, és átadom a helyemet a 3-as metrón, és paródiát se írok róla, úriember biztosba nem fogad – derül fény.

Fény. Lux. Derül. Egy nagyzenekar zeng e mondatban, három Rolla meg kölcsönfúvósok, hogy aztán átmenet nélkül egy vonósnégyes csöndesen személyes, de soha nem személyeskedő bensőségességét kapjuk pacekba: Az író fájlalja a kóborló ifjúság elmúlását. Ez az!!! Tisztára ezt érzem én is, a nyelvemen volt pedig, fájlalom, na, hát hogy a kóborlóba ne! És azután a végső auftakt, egy korbácsütés, átvitt értelemben persze, sokat mondva és markolva, mintha Nádas, a nagy fülszövegíró^* fogná ceruzáját – pro domo: nekem is van egy csíkos gatyám!, úgy ám, aranyskófiummal kivert –: A könyv a tengeri kagylók zárt világát igyekszik feltörni. Yes. Hacsak úgy nem… Kevesebbel beérni az írástudók árulása volna.

 

Amit a fül novellafüzérnek mond, regénynek az előszó. Finom és mély vita ez, amely nem akarja erőszakosan eldönteni a nem lényegtelen poétikai kérdést (lásd Márton László a Sinistra körzetről). (El se olvasták! Befogod pofád!?) Elegáns ellentmondás, a megoldhatatlan mint feloldhatatlan, férfias szembenézés a vannal. De ne vonjuk meg magunktól a közvetlen csudálatot: A férfias áldozatvállalást kedvelők – jelen! – és a szerelem titkai iránt érdeklődők – igenigenigen! – egyaránt megtalálják itt – mostan jön egy jelző, hogy milyen szórakozást találhatunk meg itt egyaránt, kicsi, egyszerű, zseniális szó, én, személy szerint, élek-halok érte, még ha időnként oly igaztalanul meg is hurcolnak érte, sebaj, vállalom, és amúgyse az én személyem a fontos, megint a fényt emelném ki a mondatban (nem a mondatból, hohó, azt itt nem lehet: megbonthatatlan, zárt egész), hinnők, ilyen nincs, van, egy szó, amely odaröpíti a szöveget, ahol már ritka a lég: a magosba, magyar, ez az a szó, amely, mondani fölösleges, robbantja egész létünk, ápol, eltakar, küzdve küzd, rút sybarita, tovább – egyaránt megtalálják itt a magyar szórakozást – sírok a soktól, az érzéstől, fogadj kebledbe, sírok; don’t cry for me, Argentina! –, a mindennapok égboltján a hírvivő galambok szárnyalását.

Az igénytelenség, a szokás, a nemzetközivé lett mucsaiság, sá-hág, megelégednék a magyar szórakozással, hisz mi kéne több, ha komolyan vesszük a jelzőt, és nem lajblinak és alibinak. Ám itt még váratlan ajándékként elnyerjük a galambokat is, szárnyalásostul, hacsak nem értelmezőként olvassuk, miszerint a magyar szórakozás nem volna más, mint ez a mindennapok égboltján a hírvivő galambok szárnyalása. Meggondolandó. Itt picikét ellenkeznék, mert ez, legalábbis első látásra, picikét szűkítő értelmezésnek tetszik – olybá –, volna, aki belekötne, de az, végül is, nem én vagyok. Én nem belekötni jöttem, de olvasni. Mindegynek.

Tovább: a szerző párosítja a lírai szépségeket az események izgalmával – pozor! pozor! emelkedünk! –, a rügyeket rejtő asszonyokat – édesanyám! drága mamikám! –, noha körülöttük a leveleket ronggyá tépi az őszi szél.

Noha. Item: A merevült élet – tetszik venni észre ezt a delikát, kecses hálózatát az utalásoknak a: a szerelem titkai, nota bene párosítva, majd a rügyező magyar-szórakozó asszonyok és végül a merevültség; intertextus silent Musae, elölről, törés nélkül, lendülettel: –, a merevült élet kudarcainak bemerészkedésében a kopásra ítélt, (vessző) fogaskerekek közé, amelyeket állandóan olajozni kell, olykor égő gondolatok kínlódását érezni.

Jaj, ezt nagyon értem, lófasz, a számból vette ki, uram, nagyon értem, hogyan is tetszik ezt gondolni, ahogy például az én kudarcom nap mint nap bemerészkedik a kopásra ítéltbe, reggelenként sokszor alig bírok fölkelni, és valahogy mindig úgy jön ki, hogy futni kell az autóbusz után, hát el lehet képzelni ezt a merevült kudarcot, akár egy fluxus verte teve, de tényleg; ha volna még Trabant, alsózsírzás, akkor a közbevetett olajozás is megvolna, mert igaza van: olajozni kell, necesse est, hát hogy a…, hát hogyne égne az a gondolat, amelynek kínlódását, kínlódását a bemerészkedésben, amint elébb kimutattam, érezzük.

És rögvest érezzük-értjük azt is – via Trabant meg a futás valami után, így a negyvenes éveink végén, valami után, melyet csak az öncsalás hívhat autóbusznak –, értjük, mért olvashatjuk ezt: Egy kicsi ország reménykedése is ott dereng a könyv lapjain. Ott. Ez olyan, ha egyszer megígéri, akkor dereng. Én is így vagyok ezzel, ha megígérem a gyerekeknek, szőrös is vagy, büdös is vagy, de akkor derengek. Akkor nem érdekel, hogy nincs olajozva. Ezt hívja az előszó nagy tömörítő erővel villámkezű összhangnak. És a fül, a műgond az ilyen, olyan, mint az úttörő, segít, ahol tud, a fül, miként Vörös Csepelnek a Váci út, felel neki, midőn rendületlenül a villámkezű katonákról ír.

 

A lapozgatástól, a hév, darabjaira esett szét a könyv, de ezt sem bírálólag említem, kié nem esett már szét Európa ezen fertályán. De mielőtt parttalan mélabú uralkodna el rajtunk, ah, egy főtt marhafertály szigorú tormákkal, nézzünk még egyszer, utoljára az előszó tükrébe, önarcképünk, mely az alábbi mondatból reánk pillant, nem a diadal arca, inkább a felelősségé és a reményé, mely nélkül nem művészet a művészet, hanem kisnyúl és üres maszkabál. Az öregedő fák repedései mentén megbújó harántos kéreg mögé néz be az író: meglátja a könnyező törzsek belsejét, s éppúgy napjaink mélységébe is lát, bízik Európa sarjadó holnapjaiban.

 

Elég. Végződjünk itt, Európa sarjadó, resztelt májában. Ami meg az aranyskófiummal kivertet illeti.

 

Öregszünk.