Séta Babarczy Eszterrel^*

Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő áll a tanszékek közti nagy üvegajtóban (Duchamp), és könnyedén nekidőlve az ajtófélfának.

Könnyedén nekidőlve az ajtófélfának: sétál. Kart karba ölt. Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre derűs, elegáns, régimódi. Az angol klubok pörlekednének érte. Dír szőr, susognák neki. Virginia Woolf titokban beleszeretne, nyilvánosan molesztálná, majd hivatalosan neki ajándékozná a szivardobozát.

A séta természeténél fogva nem célra tartott, nem is céltalan (természetesen), célja maga a séta, ezredszerre citálva ifjabb Pliniust: Ez nem kitérés, ez maga a mű, valamint célunk majd megtalál minket (Weöres). Irodalom, filozófia, képzőművészet, kritika: ahogy mászkál az ember (ez az ember), eléje kerül ez-az. „Titokban persze azt reméli, hogy ez a békés sodródás igazi út, valahonnét valahová vezető…” Van, aki szerint gyanús ez a sokféleség, vagy zavarbeejtő. Egyáltalán nem hiszem, hogy sokat akarna a szarka, de nem bírja a farka. Nem, mert nem kell az akarásra gondolnom, baj is volna, ha kéne, oda volna a sétálás, s volna helyébe menés és caplatás. Legjobb esetben osztálykirándulás, kötelező élménybeszámolóval. Semmi ilyesmi: bír, amennyit bír, majd elválik; sokat bír.

Tavaly könyvhétre jelent meg B. kötete, A ház, a kert, az utca. Szinte egy ültő helyemben olvastam végig. Szép, nagy olvasmányélmény; el voltam varázsolva. Jólesett olvasnom ezt a finom, beszélgetős értekező prózát, ami, az esés, számomra fontos szempont. Tájékozottságnál több, műveltség, ez az, amelynek a természetességét itt látni lehet, amely tehát nem mutatni akarja magát, csupán van és működik; ritkaság. Birtokolva és használva van. A szövegek nyugodtsága főként innét. Hogy a bölcsességük honnét, azt nem tudom.

Szükséges (de nem elegendő) föltétel a kíváncsiság. Kíváncsi nő ez, megspektálja innét is, onnét is a dolgokat. Megint a sétálás mint olyan. Másképp: B. mesél. Nem oktat, nem beavat, nem mondja meg, mi az igazság, bár az az igazság, hogy manapság inkább azt szokás megmondani, az igazság birtokosának hangján, hogy nincsen igazság, nem sikong, hogy vége a világnak, Európának, ennek a kultúrának, miközben valóban…, hagyjuk, ne szólj szám, nem fáj fejem, hogy a menyem is értsen belőle, nyugodtsága stílus és elhatározás, nem pedig öncsalás. B. elmond nekünk ezt-azt, régi szóval: diskurál.

Nyugodtság, bölcsesség, diskura: mintha egy koravén. Nem.

Nemrégiben kicsit, tényleg kicsit, és nem is azért említem, hanem mert igaz, a szememre lobbantották, hogy az efféle írásaim „néha mellé beszélnek tárgyuknak, előfordul, hogy mindössze szellemes fecsegéssel, ügyes szövegszerkesztéssel kenyerezik le (egyébként első olvasásra sikerrel) a tárgyról valamiféle komolyabb állításokat remélő olvasót, néhány rosszabb esetben meg csupán rámutatnak egy fontosnak vélt dologra, személyre, műre, eseményre ahelyett, hogy arról különösebben érdemlegeset állítanának”.

A számból vette ki, uram. Akár mottó is lehetne itt. Engem zavar, ha látok valami jót, és annak nincs örülve. Ez engem kellemetlenül érint, főfájást kapok, enyhe szédülést, akárha holdórám jőne, belevaló magyar kan. Úgyhogy valóban előfordul, hogy csak a heves mutogatás marad – 1 könyv –, miközben az érdemlegesség: a rövidebbet húzza.

Mert én meg azt lobbantom az irodalmunk szemére, évi rendes lobbantás, hogy nem tud, akar örülni. Frigid. Nem veszi lelkesen számba a születő értékeit. (Kétértelműség, most, véletlen; már késő és nem baj.) Az is igaz, hogy én úgy beszélek, mintha volna egy közösség, az olvasóké, meg egy másik, az irodalmároké, vagyis előző figyelmét valamire föl lehet hívni, utóbbihoz pedig, mondjuk, tartozni lehet. Úgy beszélek, mintha lehetne mondani valamit. A szabadról nem is beszélve. Ebben van némi tanítónénis, meg annak tisztázatlansága, hogy ki beszél itten, honnét és mért. Mintha az örömem reprezentatív volna. Mintha általam az irodalom örülne. Ugyan és: hacsak úgy nem. (Remény, ennyi bevallható, van bennem az örömre, de szándék nincsen. Ez mint program rémületes volna. Odafagyva az állandó derű a pofára. Csupa kékharisnya: brrr.)

Elvileg valóban csak regényt lehetne írni. (Ha-ha: de mi a regény?! )

És akkor, kérem, valamikor október vége felé, a kormánykoalíció már lejáratta magát, de a lehelet még nem látszódott meg a levegőben, egyszer csak hiányérzetem támadt. De nem úgy, hogy ha nincs, hát nincs, hanem hogy legyen. Szelíden kavargott az őszi lomb, és sollenek süvítettek az aranyló levelek közt. Micsoda dolog ez, dohogtam, mert így szoktam dohogni, micsoda működés és micsoda pocsékság! Sehol egy árva fia semmi az én nagy kora nyári olvasmányélményemről! Mért? Mért nem lehet Dunát rekeszteni a róla írottakkal? Mellesleg említem, szabadnapos hazafiként, hogy ez mily jót tenne a Dunának, egy Széchenyi tettével érne föl, melyikkel?, békét hozandna a tótokkal, úgyismint szlovákokkal, hogy baszom a csucsáját sógorasszony, idézet vége. Kis recik, zsupsz bele a kanyarba, komoly és komolykodó tanulmányok (volt valami tanulmány-paródia verseny Németországban, a három legmulatságosabbnak talált írás közül kettő igazi volt; nem kéne megijednünk életünk parodisztikus vonásaitól, vagy nem kéne azokat lenéznünk), személyes olvasmánybeszámolók és szigorú szakhozsannák, meg persze ellenkezések, viták, generációs feszültségek, közti és belüli, ah, egy virágzó irodalom egy virágzó országban, virágzó sorsokkal.

Érthetetlen. Mért nem megy ez magától? És ha nem, akkor viszont mért nem fontos ez senkinek? Azért, eszeztem, mert B. nem tartozik sehova. Puff neki, megint egy magányos farkas (aki ráadásul már volt e helyt szarka is)! Ám elképzelve a székeket, a pad alattot, mondott farkasok kedvelt odvát, alulinformáltnak mutatkoztam. Azt kellett látnom, nem igazodom el rendesen idősb és ifjú kritikusok hullámi közt, ami nem volna gyökeres baj, ha az írásaikban eligazodnék (hol el, hol nem), és nem volna az az érzésem, hogy a vitákban nem kizárólag fölfogások ütköznek össze, hanem mögöttük vacak személyeskedések húzódnak (lapulnak). Így lett a tavalyi, tavaly előtti kritikusvita, amely pedig végre irodalmi volt, mint ilyen az én életemben raritás, semmi népi–urbánus ökörség, lett kínos, helyi, vagyis provinciális. Vagy tekintsük első lépésnek? (Nemigen van más választás…)

Mégis, matatva a széklábak közt, révedezve jól el tudtam képzelni, hogy szerző errefelé nyilván túl megértő („nem minden relatív, de ilyesmi”), arrafelé persze poszt, de nem eléggé, viszont túlságosan, meg nyilván puha. Mintha a mai jó modorhoz hozzátartoznék valami keménység, harciasság. Van ebben jó, és szükségszerűség mindenképp, hisz, mondhatni hagyományszerűen, sok a taknyozás. Meg egyébként is.

Azt hiszem, ebből sok mindent értek. Azt is, hogy van egy része, amit nem értek. Ez is hozzátartozik az irodalom folyamatához: van abban kétséges, eleve, ha idősebb beszél a fiatalabbakról. Fordítva az eleve nem áll, fordítva nem kétséges, hanem érdekes. Tudniillik az idősebbről már van beszélve. De épp itt jön a de (mert ez is hozzátartozik, hogy jön a de, megértek én mindent, de; de tényleg), de azt nem szeretem, pontosabban nem találok benne semmi jót, amikor a harciasság kekeckedésbe vált (csap, ahogy a mennyiség a minőségtelenségbe), a totális kekecbe, a nem-akarniba, a fitymálniba, a cincálniba, a lenyomniba. (Bár még ebben is van, ami rendben: épp a nemzedéki. A türelmetlenség, a hetykeség, a roll-over-Beethoven-érzés! Meg, nemde, hol is volna a határ… A megnemértés megértését nagyon nem kell, mert nem lehet hajszolni. De nem az a probléma, hogy vannak konfliktusok, hanem hogy azok milyenek és mit kezdünk velük.)

„Lenyomtam X-et.” Ezt egyszerűen nevetségesnek tartom. Mindenesetre teljesen érdektelennek. Kevésnek. Germózni könnyű, ez nem hoz izgalomba. – Az persze lehet, jutott most sajnos az eszembe, hogy ami itt „jó”, az nem elválasztható a „nem-jó”-tól, egészben kell, ha, lenyelni a békát, nem lehet kimazsolázni. (Szépen ívül ez az állattani vonal, a szakszerű, magányos toportyán után volna most egy kimazsolázhatatlan békánk…)

Őszinteségi roham: azt szeretem, ha egy kritikusnak elvei vannak, de azt nem, ha nagyon ragaszkodik is hozzájuk. Ha tűzön-vízen át. Alkalmazkodjék a műhöz, persze hogy azt szeretem. Akkor mit értek azon, hogy elfogadom a keménységet? Hát azt, hogy örülök, hogy látok elveket. – Mert ne feledjük, közben van egy környezet, amely tán irodalminak is mondható, ahol röhincsélve lehet „leverebezni”, vagy ahol az „én” magától értődőn a szerzőt jelenti, az irodalmat érintő politikai tahóságokról, előítéletekről nem is szólva, de azok úgysem érintik az irodalmat.

Lobbantás, zsakűz-ujjgyakorlat: nem tudnak olvasni. Kik? Hát akik nem tudnak olvasni. Olyik nem akar, olyik sohase is tudott. Olvasáson én azt a Márai-félét értem, erővel, áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel, kérlelhetetlenül, szűkszavúan, nem fölülről lefelé, elegánsan, nagylelkűen, életre, halálra.

Azt föltételeztem ott októberben, hogy az olvasás szempontjai hátrébb szorulnak, vagy (vagyis) mások a szempontok. Hogy például csak az lehet fontos, említésre méltó és satöbbi, ami benne van a trendben, oskolában, sodorban; széken ül.

Kérdezgettem, így van-e B. esetében. Mondták, nincsen így. Véletlen, meg nehéz embert találni, aki érdemben meg nyomdai átfutás. Hát akkor minden rendben, mondtam fancsalin.

Közben, magánügy, véletlen, elvesztettem a Babarczy-céduláimat, és nehezen találtam magamat, aki érdemben, és az írógép is.

Többszörösen össze van járkálva a kötet, függnek össze, szimmetriák, kapcsolódások, tükrök és tükröződések. Kritika és kritikus lehetőségeinek vizsgálásával kezdődik a séta és kertezéssel végződik. Indulásként néhány oldalon előttünk áll értelmezés és műértés feszültségeinek története, a kritika ingása és ingadozása, vagyis ingózása a filozófiai ház, a moralizáló utca, a műértő kert közt, a kritika feladata és a „kritika feladata”. Legjobb megoldás nincs: a legjobb megoldás talán az, mondja B., ha a kritikus és esszéista megszemléli a romokat, aztán szépen teszi tovább a dolgát. És még más legjobb megoldások is vannak.

B.-ben megvan a közvetítés képessége és a tájékoztatás vágya, képet ad arról, amiről beszél, s ez igen ritka. Tárgyát elhelyezi a környezetében, innét is van az írások kiegyensúlyozottsága. Az, hogy képet kapunk, azt is jelenti, hogy a saját helyzetünket is végig lehet gondolni, állást foglalni. Ezért azt hiszem, B.-vel vagy a könyvével jól lehet majd vitatkozni. B.-t olvasva nem azt gondolom, hogy igaza van vagy nincs igaza, hanem azt, hogy ez így jó. Jó vele ellenni. Akár ellenkezni.

Az elutasító kritikáról szólva, nem olyan egyszerű lecseszni valakit, azt kérdezi, kérdése akár a lírikus éné, vak dióként dióban, szól-e a tágabb kultúrához az, ami nekem mond valamit. Megjegyzem, ez ma minden írás problémája, a regényé is, az én és a mi közti viszony ziláltsága. Kinek a nevében. Van-e kánon, azaz van-e kultúra. Az kevés, hogy nekem nem tetszik. Ahogy Gombrich mondta, meséli B., egy tanítványának, akinek nem tetszettek Raffaello kárpit-tervei: Ez engem nem érdekel.

De B.-t ez valójában nem foglalkoztatja, jelzi, hogy a probléma megkerülhetetlen, aztán, ahogy mondja is, szépen teszi tovább a dolgát. Neki az a fontos, amiről ír. (A megszólalás problematikusságát Beck András tudja a legélesebben és legtisztábban megfogalmazni. Ő a legjobb problémázó. Nem is látom, hogy írna kritikát. Neki a helyzet tisztázása fontosabb, mint az irodalom vagy az arról való írás. S ha már itt: Szilasinak – jelentős kékharisnya, Jókai vagy egy Parti Nagy-vers a megmondhatója –, neki se a kritikusság a legfontosabb, neki, gondolom, a saját irodalmi munkája.)

A szerelem az, mondja Hannah Arendt, hogy minden személyes várakozásunktól függetlenül azt akarjuk, hogy a másik legyen. B. ezt így folytatja: Ha jól működik, a kritikus szeretete is ezt jelenti: hogy minden személyes várakozásától függetlenül azt akarja, hogy irodalom, művészet, zene, tudomány, bármi legyen. Legyen mit szeretni. Nem?

Ez a legyen világítja át a könyv írásait. Ebben egyedülálló.

Tandoriról és más kedves szerzőkről szól egy fejezet (Garaczi, Kukorelly, Podmaniczky, Solymosi, Szijj, Kemény), olyanokról, akiket a szerző barátainak egy része olvashatatlannak nevez.

A Tandori-elemzés a kötet legteljesebb darabja, ház, kert, utca. (Ritkán, de előfordul, hogy túl gyorsnak tetszik a séta, lenne hosszabb, kívánnánk, de nem úgy udvarolva, hogy még, még, a burzsujnak sohasem elég, hanem morogva, mogorvábban; ilyenkor séta helyett csupán mondva van: és még arra meg arra is elsétáltunk.) A korosztálybeliekről vállaltan elfogultan ír, de nem valami kötelező kűr ez, B. pozíciója nem a nemzedéki kritikusé, nem a fegyverhordozóé, hanem az olvasóé. Azt mutatja meg, ezért fontos, hogy miként lehetünk olvasók.

Talán rájuk, e szerzőkre gondolva szereti B. hangsúlyozni a szövegek vagy a szövegekre pillantás jellegéről szólva a felületességet, a konesszőrködést, a morál vagy a politikum hiányát. (Finoman szólva durván egyszerűsítek.) Vagy ahogy a Mi kérhető számon a művészettől?-kérdésre azonnal sikítjuk: semmi. Azért ezek nagyon a mostra szabott reflexek. És, ism., védekezés. Mert mindig az kell, ami nincs. Ha kötés, akkor kötetlenség, ha tél, akkor nyár. Ha pedig sokáig nincs semmi, akkor (a) valami kell, kéne. – Állj. Most akkor épp azt állítom, hogy az irodalom mindig hiány-költészet. Mikor pedig épp az imént hallhattuk és fogadtuk el B.-től, hogy az általa elemzett szerzők (mínusz TD) hangja épp nem a hiányé. Van, és van, ami nincs, és ez van. Mondjuk. Akkor ez most mit jelent? Azt jelenti, hogy olvasni drámai dolog. Kaland – erről is szól ez a könyv.

Jut eszembe: korosztály. Mintha megint összetorlódott volna húsztól negyvenig mindenki. Akár húsz éve. Garaczi még mindig fiatal író a vénecske negyven évével. Úgy beszélünk harmincas éveikben lévő szerzőkről, mint reményteli ifjakról. (Igaz, arról is elfeledkezünk, igaz, nincs is jelentősége, hogy mondjuk TD meg nagypapa korú.)

Új nemzedékek dörömbölnek az irodalom kapuján? Nincs kapu.

Jut eszembe: Thomka Beáta, Mikola Gyöngyi, Babarczy Eszter. Volna egy (elméleti) (kritikai) női vonal? Vagy ez most férfihülyeség? Értsd: bátran intellektuális férfi-projekció (p.186). Láthatóan nem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. (Jut eszembe: nézve az ún., nagyon ún. konzervatív sajtót: lassan a buzi lesz az, ami a zsidó rendesen. Igazuk van, kevésbé macerás.)

„A nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk.” „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…” – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó női ősmocsárról.

B. kertje nem tisztán kert, csellengő műértője morális és intellektuális élvezkedő, vagyis attitűdjében van valami „természetes”, föld közeli, szitokszóval szólva: normális. Nézni szabad bárhogyan, aki tud, annak lehet is, de úgy érdemes, hogy látni is lehessen, gondolom. Látni a műtárgyat.

(Paródia nézésre. Vázlat. – B. olyan Hahn-Hahn, akinek legalább két félszeme van, Balassa a heinei nőíró, egyik szeme a papíron, másikkal egy férfin függ, aki ő maga, Farkas Zsolt a sárga földbe nézné az irodalmat, kivéve, ha kuksiz, Kulcsár Szabó tekintete pedig, magyarul így mondanám: ist ein Projekt, das, mit Verlaub, im Kontext des Sonderforschungsbereichs „Paradigma und Gegenparadigma: die Provokation des Mimetischen” der Universität Konstanz steht, Margócsy oldalról néz (szinonimák!), Radnóti nem szeretné magát zavartatni a látványtól, ezért úgy néz, hogy, nagyon nívósan, becsukja a szemét, Szegedy-Maszák… hogy is? hogy is?, csak a Kemény Zsigmond-osan szép szempillákra figyelmeztünk, Szirák Péter tekintete kilenc lyukú horizontú, Juku Horisontu, Brassóból menekült japán kulcsarológus, az egyetlen élőlény, akivel Jauss tegező fikcióban vagy gegenfikcióban van, de mindezt majd még nem írom meg pontosabban. Halálos ágyamon mindent visszavonok.^*) (Ja: a Bán Zoltán tekintete kimaradt. Keresni a Hildesheimer-Archivban.)

Megértő ez a nő. Akkor is, ha a vizsgálat tárgya idegen tőle, egyébként persze nem kunszt megértőnek lenni, amit a Camille Pagliáról szóló írása mutat a leggazdagabban. Ez nem akadályozza meg, természetesen, ellenkezéseinek kifejtésében. Az ellenkezés konfliktus is. Erről a Perneczkyről szóló esszében kaphatunk képet (ő az a nagy esszéista, akin a nagy esszéista definícióját B. bemutatja).

Megértő: meg akarja érteni.

A kötet a JAK-sorozat 87. darabjaként jelent meg, sorozatszerkesztő Keresztury Tibor és Kőrösi Zoltán, borítóterv: Eperjes Ágnes. A könyv ára 420 Ft. A borító sötétzöld. Sötétzöldezek.