HVG à la carte + Rohály^*

Ínyes ember már régóta várja ezt a könyvet, egy igazi éttermi kalauzt. Az eddigi összeállításoknak volt mindig egy kis PR-stichjük, vagy ellenkezőleg, alig eligazítók, csupán listák, bár mint ilyenek olykor jól használhatók (pl. az AB OVO kiadványai).

Egyre nagyobb divat is ez a műfaj, lassan minden nagyobb (európai) városnak van ilyenje. A nagyok közül én a Michelint és a GaultMillaut ismerem. Az előbbi szigorúbb, már bekerülni oda is olyan lehet, mint a Nyugatban egy nyúlfarknyi verset publikálni, vagy nem is, nem is közlik, csupán Mihály azt izeni, hogy talán rendben, szóval nagyon prestige-hely. A GM fecsegősebb, ezért a konyhát illetően informatívabb, és nem csak a legeslegjobbakat közli, hanem a már nagyon jókat is.

Itt jegyzem meg, hogy évek (éveim) kellettek annak a trivialitásnak a megértéséhez, hogy a legjobb gajed sem pótolja a személyes tapasztalatot. Azt nem lehet megúszni. Egyrészt minden listából szükségszerűen maradnak ki számunkra kedves éttermek, másrészt a bentlévők közt is nagy különbségek lehetnek, melyeket azonban a kalauz nem tud mérni, kizárólag a haspók maga. Ha például a GM szerint eszik az ember, akkor majdnem biztos, hogy jót eszik, de ami egészen biztos: hogy drágán. Ami komoly hazafi számára önmagában nem megnyugtató.

Szóval hogy az élet nem megspórolható, élni kell, vagyis (bocsánat) éttermekbe járni.

 

Csak úgy átlapozva, srégen, látva, ami így elsőre látszik – köszöntsük hurrákkal ezt a vállalkozást! Jó, hogy van, jó, hogy megvan, jó, hogy, úgymond, elkezdődött. És akkor nézzük meg alaposabban.

 

A „hvg” mindent akar, vagyis nemcsak a felső tízezret, hanem a vendéglátás egészét kívánja bemutatni. Ami nem lehetséges. És szükséges. Főleg így, lényegében úttörőként. Vagyis nem arról van szó, hogy léteznek már mindenféle mértékek, vagyis mérések, vagyis listák, s ehhez hozzátesszük a miénket, hanem egy alig strukturált terepen kell egy struktúrával megjelenni.

Ami mondjuk azt jelenti, hogy egyszerre kell értékelni (és ugyanolyan elvek alapján!) a Csömöri úti Sport Vendéglőt és a Kempinskit. Ezt nem lehet. E konkrét esetben viszonylag jól jöttünk ki a dilemmából, a Sport, a szigorú elvek alapján kevés pontot kapott, de a szövegből kiderül, hogy nem véletlenül legendás hely.

 

Ezek a szövegek legalábbis változó minőségűek. Nem találják a formájukat. Olykor mintha vasárnapi kis színest olvasnánk, olykor egy félbemaradt novellettet vagy mit. „Halált megvető bátorsággal átküzdjük magunkat a pesti alsó rakpart forgalmán.” Kicsoda, kezitcsókolom? És mi közöm hozzá? És minő halált tetszik megvetni? De hát nem előételekről akartunk eszmét cserélni?

 

De nem akarom túlcsúfolni a dolgot. Ez a húsz sor, ez halálos műfaj. (Ez minő…) Gondoljunk csak a rövid könyvkritikára, könyvrövidkritikára. Utoljára a Nyugatban működött. Vagy mintha Szörényi is csinálta volna a régi Mozgóban. (Utánanézni.)

A szöveghang hol túl személyes, hol nagyképű, másszor bennfentes(kedő). Bennfentes információkat is kapunk, pedig az előszó azt ígérte, hogy a tesztelés a „normális vendég” álruhájában történt.

Máskor nem világos a szöveg és a pontszám kapcsolata. Az Adria Grillben, azt olvashatjuk, minden rendben volt, a számlát elszámolták. Az ilyen az bosszantó, tönkreteszi az estét (és a pénztárcát), ez a bosszúság érezhető az alacsony pontszámon, ami, szerintem, nem legitim. Mert vagy csaltak az étteremben, ez esetben diszkvalifikálni kell őket, vagy véletlen volt, ami kellemetlen stb., oda az este – de a tesztelő estéje! Ez esetben el kell még egyszer menni, és újrapontozni.

 

Az 50-es pontozás azt a látszatot kelti, mintha hihetetlen pontos és objektív volna az értékelés. Ez nem is nagyon lehetséges, és bizony nincsen is így. És avval a hátránnyal jár, hogy fölerősíti a sorrend esetlegességeit, melléfogásait. A győri Schweizerhof nem rossz étterem, de hogy egyértelműen a legjobb volna az országban, az komolytalan. Vagy hogy a Faustónál jobb volna a Robinson. És így tovább.

De ezeket nem tartom nagy bajnak. Még tulajdonképpen a szöveg bicebócáit sem: írjuk mindezt a kezdés szükségszerű nehézségeihez, és gönnoljunk hosszú éveket e kezdésnek.

 

Azt azért külön bekezdésbe teszem, hogy nem szerepel a listán az érdi Admirális, a veszprémi Villa Medici és a Mozsár utcai olasz Krizia. Ez már nem is hiba, mert ekkora hiba nincs. Ez nem tudom, mi. Majdnem olyan, mint egy tréfa. Lám, a strukturálatlan mező…

 

Fontos döntése volt a könyv gazdáinak, hogy tartozik egy Borkalauz is a kötethez, és az is fontos döntés volt, hogy ennek megírását Rohály Gáborra bízták. Nem akarok úgy tenni, mintha elfogulatlan volnék vele, különb-különb helyekről ismerem, főként mint a Borkollégium, mondjuk így, főnökét. Bátran a szemébe vágom tehát: Rohály nagy figurája a bor-szcénának, fontos közvetítő, nem is a borászok és a borfogyasztó közt, hanem a bor és a társadalom közt. Egyik (civil) katalizátora a magyar borászat változásának – amely szerintem az egyik legfontosabb társadalmi eseménye az elmúlt tíz évnek.

Ezt a negyven oldalt borértő és borkezdő emberek (polgárok természetesen) is haszonnal forgathatják, szakszerű, olvasható szöveg, hozzáértés és szenvedély mozgatja.

 

Összefoglalva: e kalauz hézagpótló munka, még akkor is, ha olykor ő maga a hézag. Nehezen nélkülözhető.