„Szép vagy etc., legalább nekem etc.”^*

Azt kéne megmondanom, mért szeretem az Alföldet. Én is ötven, ő is ötven. Mért szeretünk valakit, valamit – homályos vidék. Azért vajon, mert olyan szépen ível a vádlija? Ám szeretnők-e őt, ha három vádlija volna, vagy ugyan rendben kettő, de abból nehány kacska?

Csak, volna a pontos válasz, de evvel még egy vádli sem érte be. Vádliként magam is többre vágyom, többet akarok – elhinni. Említettem már másutt, én hálás természetű magyar ember vagyok, ha okom van rá, azonnal behálásodom. Az Alföld iránt érzett hálám nosztalgikus alapozású: „rendes” folyóiratban itt jelentem meg először (+Magyar Műhely): az első vádli fontos vádli. Kezdetben végtelennek (és természetesnek) tetszik a visszautasítások sora. Hogy ez most már mindig így lesz. És sehol egy gémeskút az egész láthatáron (úgyis mint horizonton). Nagyon örültem akkor annak az első közlésnek, okkal vagyok hálás. Írjam ide Fülöp László nevét. Az is kell persze, hogy szeressen vissza az a vádli. (A reménytelen szerelem csak a roppant jelentős vádlik esetében működhet. Az meg nemdebár majd csak visszamenőleg fog kiderülni.) A szerkesztőnek el kell hitetnie szerzőivel, hogy ők fontosak a számára. Ez a hitetés akár mesés formákat is fölvehet, nem kell száraz tényeken nyugodnia, de természetesen nem épülhet hazugságra. Hogy legyen kedv: alapföltétel.

És azért: az ív. Egy kis ív kell. Egy kis ív van: a Piac utcából (korábban, rémlik, Vöröshadsereg) ad astra.