A lányok avagy a hely, ahol vagyunk^*

Ahogy az ismert metafizikai traktátusból kihüvelyezhető: a lányok, a lányok, a lányok angyalok, a férfiak(kal) csak komédiáznak – de ettől most tekintsünk el.

A világ bármely városában az a kifejezés, hogy „menni a lányokhoz”, többé-kevésbé ugyanazt jelenti. „Hol van apád? Hol volna?! A lányoknál!” – egy ilyen párbeszéd Moszkvától Santiago de Chiléig ugyanolyan hullámokat kavar a lélekben vagy éppen a testben.

Budapest kivétel. A fenti mondatok erotikus tartalma itt sem okvetlenül kevesebb, de, mondjuk így, más irányú, komplexebb. „Menni a lányokhoz” – ebben a városban szintúgy kujtorgást következményez, rejtélyes eltűnést, rendszeres kimaradást, az érzékiség elúrhodását, konkrétan az olvasás vagy még inkább a könyvvásárlás érzékiségéét, de mindközönségesen azt jelenti, hogy az ember betér az Írók Boltjába.

És akkor tegyük gyorsan hozzá, hogy a lányok persze nemcsak lányok, hanem lányok és fiúk, nők s férfiak: könyvárusok.

 

Manapság, nem kevés önsajnálattal, mindent, ami a könyvvel kapcsolatos, előszeretettel mondunk kivételesnek, heroikusnak. És reménytelennek. Heroikus és reménytelen könyvet írni, heroikus és reménytelen könyvet kiadni, könyvet eladni, könyvet olvasni. És aki ilyesmivel foglalatoskodik – hát az minimo calculo szembeúszik az árral, sziget az általános tahóságban, és egyébként is fehérek közt egy európai.

Mint látjuk, az önsajnálat nagyon közel áll az öndicsérethez és a nosztalgikus meghatódottsághoz.

 

Meg tudom pontosan mondani, mért szeretem az Írók Boltja intézményét (persze azt is meg tudnám mondani, hogy az intézmény, hogy úgy mondjam, egyes tégláit mért szeretem, kit mért, kit ezért, kit azért), nem csak azért, mert egyszerűen egy jó könyvesbolt, amelyből tényleg egyre kevesebb, ahol majdnem minden kapható, s ami nem, azt is hamar megszerzik, nem csak azért, mert hangulata van, valamilyen, személyes és lassú a gyorsuló személytelenségben, lehet teázni, kávézni, borozni, beszélgetni, s ha szerencsénk van, még reformkonyhás, koleszterinmentes körömpörköltet is kapunk, hanem azért, azért szeretem ezt a helyet, mert mindezen különlegességeit mint természetest prezentálja. A saját vállalkozásának heroizmusát mint magától értődőséget. Hogy itt nem kultúrmisszió folyik, hanem csak szakmájukat szerető és értő emberek teszik a dolgukat.

 

Erre a csakra hívnám föl a figyelmet. Ez a csak sok mindentől megóv, öncsalástól, értelmiségi szenvelgéstől. Nincs úgy, ahogy az említett traktátus állítja, nem kacagva szaladunk át az életen, de – most nem tudom befejezni ezt a mondatot.

Jó látni embereket, akik a helyükön vannak. Raritás ebben az országban. Van hely, és az az övék. Pontosabban: lett egy hely, egy olyan, amelyről elmondhatják: az övék. Ez is példaszerű: az van, amit megcsinálunk magunknak (vagy másoknak).

Nem sziget, nem a szabadság kis köre: hanem a normalitás terepe. A hétköznap mint ünnep, ez az Írók Boltja.

A munka mint munka.

 

Munka: szerintem ez ugyan nagyon is jó végszó, de talán másoknak kissé zord. Az Írók Boltja jó könyvesbolt, tehát az olvasóké, de a neve nem hazudik: az íróké is, egy hely, ahol ha nem vagyunk is annyit, amennyit lehetnénk, de lehetünk. Egy lehetséges hely. Nehéz megmondani, mi kell egy lehetséges helyhez. Nem elég akarni, nem elég a pénz sem. (Nevek, címek a szerkesztőségben.) De nem elég ezek hiánya sem. Gondolom, legfőképpen emberek kellenek hozzá: lányok, kik nők s férfiak.