Lányok

 

A lányok avagy a hely, ahol vagyunk^*

Ahogy az ismert metafizikai traktátusból kihüvelyezhető: a lányok, a lányok, a lányok angyalok, a férfiak(kal) csak komédiáznak – de ettől most tekintsünk el.

A világ bármely városában az a kifejezés, hogy „menni a lányokhoz”, többé-kevésbé ugyanazt jelenti. „Hol van apád? Hol volna?! A lányoknál!” – egy ilyen párbeszéd Moszkvától Santiago de Chiléig ugyanolyan hullámokat kavar a lélekben vagy éppen a testben.

Budapest kivétel. A fenti mondatok erotikus tartalma itt sem okvetlenül kevesebb, de, mondjuk így, más irányú, komplexebb. „Menni a lányokhoz” – ebben a városban szintúgy kujtorgást következményez, rejtélyes eltűnést, rendszeres kimaradást, az érzékiség elúrhodását, konkrétan az olvasás vagy még inkább a könyvvásárlás érzékiségéét, de mindközönségesen azt jelenti, hogy az ember betér az Írók Boltjába.

És akkor tegyük gyorsan hozzá, hogy a lányok persze nemcsak lányok, hanem lányok és fiúk, nők s férfiak: könyvárusok.

 

Manapság, nem kevés önsajnálattal, mindent, ami a könyvvel kapcsolatos, előszeretettel mondunk kivételesnek, heroikusnak. És reménytelennek. Heroikus és reménytelen könyvet írni, heroikus és reménytelen könyvet kiadni, könyvet eladni, könyvet olvasni. És aki ilyesmivel foglalatoskodik – hát az minimo calculo szembeúszik az árral, sziget az általános tahóságban, és egyébként is fehérek közt egy európai.

Mint látjuk, az önsajnálat nagyon közel áll az öndicsérethez és a nosztalgikus meghatódottsághoz.

 

Meg tudom pontosan mondani, mért szeretem az Írók Boltja intézményét (persze azt is meg tudnám mondani, hogy az intézmény, hogy úgy mondjam, egyes tégláit mért szeretem, kit mért, kit ezért, kit azért), nem csak azért, mert egyszerűen egy jó könyvesbolt, amelyből tényleg egyre kevesebb, ahol majdnem minden kapható, s ami nem, azt is hamar megszerzik, nem csak azért, mert hangulata van, valamilyen, személyes és lassú a gyorsuló személytelenségben, lehet teázni, kávézni, borozni, beszélgetni, s ha szerencsénk van, még reformkonyhás, koleszterinmentes körömpörköltet is kapunk, hanem azért, azért szeretem ezt a helyet, mert mindezen különlegességeit mint természetest prezentálja. A saját vállalkozásának heroizmusát mint magától értődőséget. Hogy itt nem kultúrmisszió folyik, hanem csak szakmájukat szerető és értő emberek teszik a dolgukat.

 

Erre a csakra hívnám föl a figyelmet. Ez a csak sok mindentől megóv, öncsalástól, értelmiségi szenvelgéstől. Nincs úgy, ahogy az említett traktátus állítja, nem kacagva szaladunk át az életen, de – most nem tudom befejezni ezt a mondatot.

Jó látni embereket, akik a helyükön vannak. Raritás ebben az országban. Van hely, és az az övék. Pontosabban: lett egy hely, egy olyan, amelyről elmondhatják: az övék. Ez is példaszerű: az van, amit megcsinálunk magunknak (vagy másoknak).

Nem sziget, nem a szabadság kis köre: hanem a normalitás terepe. A hétköznap mint ünnep, ez az Írók Boltja.

A munka mint munka.

 

Munka: szerintem ez ugyan nagyon is jó végszó, de talán másoknak kissé zord. Az Írók Boltja jó könyvesbolt, tehát az olvasóké, de a neve nem hazudik: az íróké is, egy hely, ahol ha nem vagyunk is annyit, amennyit lehetnénk, de lehetünk. Egy lehetséges hely. Nehéz megmondani, mi kell egy lehetséges helyhez. Nem elég akarni, nem elég a pénz sem. (Nevek, címek a szerkesztőségben.) De nem elég ezek hiánya sem. Gondolom, legfőképpen emberek kellenek hozzá: lányok, kik nők s férfiak.

Bevezetés egy szép estbe^*

MAGVETŐ – gondoltam, mindenképp evvel a szóval kezdem a Jelenkor Kiadóról szóló est bevezetőjét (utólagos beszúrás: valójában ez a lap és a kiadó közös estje volt, de erről én, helytelenül, megfeledkeztem) –, én magvetős szerző vagyok, ezek itten meg jelenkorosok.

Amivel csupán annyit akarok mondani, hogy ezeknek a jelzőknek van értelmük, azaz, gyors szóval, vannak kiadók és nemcsak helyek, kissé önsajnálós fordulattal, szemétlerakodó helyek, helyeink, ahová – hát ahová lerakodunk.

Tudjuk, a jó szerkezetben minden elem fontos, mindennek jól kell működnie, én most itt mégis kiemelek egyet, és e nehéz órán nem átallok rövid himnuszt zengeni a Kiadó vezetőjéről, Csordás Gáborról. Tőle távol áll ez a műfaj, egyáltalán minden, ami a személyére vonatkozik, távol áll tőle. Nem is szokás róla beszélni. Lehet dicsérni a futballtudását, mely pocsék, az eszét, mely briliáns, de őt magát nem szokás. Valahogy nem is lehet, anyagidegen volna.

A Jelenkor Kiadó bizonyos értelemben egyszemélyes kiadó: Csordás energiája, becsvágya mozgatja. Egy kiadó teremtése igazi polgári vállalkozás, mert elvileg hosszú távú dolog, valaki vagy valakik (mert oldalborda másik Gabit, Kosztát is ide kell számítani) fölteszik valamire az életüket, és az életük rá is megy, de megmarad, megmaradhat valami, ami már van, létezik, ami már működik. Ez a reménypont kell ahhoz – nota bene: minden vállalkozáshoz, vállalkozásunkhoz –, hogy ez a rengeteg, nevezzük néven: emberfeletti munka elvégezhető legyen, vagy egyáltalán elkezdhető legyen.

 

Emlékszem, amikor néhány éve, már nem tudom, miért, valami pénzügyi rendelkezés következtében úgy látszott, vége a kiadónak. Akkor gondoltam azt, hogy ez milyen példásan reménytelen ország – itt a munkába még belehalni sem érdemes.

 

De talán igen. Azt talán igen. Csordásnak azonban nem érdemes belehalást kívánok, ellenkezőleg, azt kívánom, hogy ne kelljen emberfeletti munkát végeznie. Az ember csak embernyi munkát tud igazán jól elvégezni. Azt kívánom a Kiadónak, hogy létezése ne legyen heroikus. Ne legyen egy csoda. A létezése maga legyen unalmas, jól olajozott, kiszámítható, arányos. Gazdag.

 

És minden heroikus, emberfeletti, izgalmas, kiszámíthatatlan, gazdag: a könyveiben legyen.

 

Ott is van mindez – mert igaz ugyan, hogy Csordás Gábor nélkül nincs Jelenkor Kiadó, de a kiadó nem a kiadó főnöke, hanem a szerzői, ők a kiadó. Kicsit udvariaskodva úgy fogalmazhatnék, hogy a jelen kor szerzői jórészt ennél a kiadónál vannak – akik nincsenek, az is tiszta haszon, legalább van, aki időnként bevezetőt mondhat.

 

Aki mai magyar irodalmat olvas, nem tud Jelenkor Kiadó könyvet nem kézbe venni.

 

Nem kívánok minden jót a születésnapra, csupán jó munkát kívánok, a kiadónak, vagyis a szerzőinek, a kollégáknak. Akiktől nem is venném el tovább a teret. (Függöny.)

Confessio Debrecina^*

Hölgyeim és Uraim.

A debreceni Könyvhetet megnyitom. (Hosszú szünet.)

Azt hiszem, föl kell tennem a kérdést, hogy most megnyílt-e itten ez a könyvhét, vagy nem, vagy ahogy a költő mondja, senem.

 

Attól tartok, a könyvhét is olyan, mint a kiállítások – megnyitni meg lehet őket, de ki tudja. Egy kiállítás vagy megnyílik magamagától, vagy nyitogathatjuk napestig, tűzön-vízen, orrba-szájba, aztán mégis zárva marad.

 

Mitől nyílik meg egy könyvhét? Hát nem a megnyitótól.

 

Hanem a könyvektől és a könyvesektől – meg az olvasóktól. A szép irodalomtól és a szép olvasóktól. Legjobb formámban én se Kossuth-díjas könyvhétnyitogató vagyok, hanem szép olvasó. Szép magyar olvasó.

 

Azt nem mondom, hogy szeretek olvasni. Mert az túl kevés volna. Az olvasás az életem. Valahogy úgy alakult, hogy könyvek közt telik az életem. Nem sajnálom, hogy így van, de nagyon így van. Ezért aztán nem is veszem a bátorságot, hogy azt mondjam innét: tessék olvasni!

 

Ne tessék. Csak ha tetszik. Ha van kedvük. A könyvhét az nem éjféli mise – ja: azt nem tisztáztuk, hogy én meglehetősen katolikus vagyok, nyakas katolikus, kálvinista Róma ide, kálvinista Róma oda –, szóval ahogy némely pápisták (rendben, legyen: pilises pápisták) lelkifurdalásosan elmennek az éjféli misére és aztán egész évben soha többet még a templom felé se néznek.

A könyvhét nem a kompenzálás néhány napja, letud és kipipa, hanem ahogy jó hetven éve Supka Géza zseniálisan kitalálta: ünnep. És ünnep csak akkor van, ha van hétköznap.

 

Van, aki azt mondja, nincs mit ünnepelni, az irodalom elárulta az olvasót, és csupán csak a saját köldökét nézi, van, aki ezt mondja. Én nem szeretem az ilyen fanyalgást. Egyrészt van ilyen meg amolyan irodalom, remélhetőleg van olyan is, amelyik a köldökét nézi, másrészt meg az irodalom olyan, amilyent az olvasó megérdemel. Az író nem tud jobb lenni, mint az olvasó.

Az igaz, hogy megváltozott az irodalom helye, helyzete, szerepe, fontossága, az irodalom nyelve is csak egy a sok között – de nem azért, mintha az irodalom elhagyta volna isteneit, vagy őt hagyták volna el a jó szellemek.

 

Bár éppenséggel lehetne mondani, hogy én ehhez nem értek, mert túlságosan benne vagyok, vagy olvasok, vagy írok, vagy várok, hogy olvassak vagy írjak. Jó, akkor hagyjuk ezt.

 

De bárhogyan van is, az irodalom nagy egyesítő erő. Például az irodalom mindig hagyományőrző. Mindig. Mert egy úgynevezett irodalmi mondat mindig ismeri, ismernie kell az előzményeit. Minden mondat mögött ott van az egész irodalmi múlt, vagyis a közösség múltja, vagyis a történelem. Aki tisztességes mondatokat ír, az jó hazafi. Mindenesetre aki nem, az biztosan nem.

Aztán bármilyen megosztott is az irodalom élete, maga az irodalom nem az. A könyvek ugyanazon a könyvespolcon állnak. Azok a könyvek is egymás mellett állnak, melyeknek szerzői nem. Ez nem jelenti a valódi ellentétek elmismásolását. Fontosak a különbségek, fontosak az ellenszenvek is. De fontos az a közös könyvespolc is. Az az irodalom is fontos, amely – metaforikusan szólva – nekem nem fontos.

 

Mitől debreceni a könyvhét, ha debreceni? Hát erre nem lehet okosabbat mondani, mint azt, hogy Debrecentől. De mi az, hogy Debrecen?

 

Mindenkinek más. Nekem például most már örökre az a hely, ahol – napra 25 éve, sőt negyedévszázada – megjelent az első írásom. Ha akarom, hallom Bata Imre hangját, amint rémülten biztosítja Fülöp Lacit, hogy nincs semmi baj az írásommal, az minden kétséget kizáróan realista. Illetve ő úgy mondta: reálista. Amitől aztán mindenki megnyugodott.

Ezt az örömet én soha nem felejtem el Debrecennek, illetve az Alföldnek.

 

Debrecen az Oravecz Imre és a 100 éve született Gulyás Pál, Csokonai Vitéz Mihály és Méliusz Juhász Péter és Mészáros Sándor. De főleg azok, akik akkor is itt vannak, ha nem könyvhét van, és többnyire nincsen könyvhét, nem van. Őtőlük debreceni a debreceni Könyvhét, és azt remélem – messziről jött ember azt remél, amit akar –, ezt tudja az olvasó is, azaz tudja a város is.

Azt, hogy itt van az egyik legjobb magyar folyóirat, az Aczél Géza vezette Alföld Kereszturystul, hogy itt van az egyetem Vajda Mihályostul, hogy itt él Tar Sándor és Bálint Péter, Imre László, Borbély Szilárd vagy Görömbei Andor, nem akarok névsorolvasást tartani, és persze itt van Szabó Magda, mert ő akkor is itt van, Debrecenben, ha nincsen itt.

 

Ez volt az én Confessio Debrecinám.

 

És akkor most megpróbálom még egyszer: és ezennel megny.

„Szép vagy etc., legalább nekem etc.”^*

Azt kéne megmondanom, mért szeretem az Alföldet. Én is ötven, ő is ötven. Mért szeretünk valakit, valamit – homályos vidék. Azért vajon, mert olyan szépen ível a vádlija? Ám szeretnők-e őt, ha három vádlija volna, vagy ugyan rendben kettő, de abból nehány kacska?

Csak, volna a pontos válasz, de evvel még egy vádli sem érte be. Vádliként magam is többre vágyom, többet akarok – elhinni. Említettem már másutt, én hálás természetű magyar ember vagyok, ha okom van rá, azonnal behálásodom. Az Alföld iránt érzett hálám nosztalgikus alapozású: „rendes” folyóiratban itt jelentem meg először (+Magyar Műhely): az első vádli fontos vádli. Kezdetben végtelennek (és természetesnek) tetszik a visszautasítások sora. Hogy ez most már mindig így lesz. És sehol egy gémeskút az egész láthatáron (úgyis mint horizonton). Nagyon örültem akkor annak az első közlésnek, okkal vagyok hálás. Írjam ide Fülöp László nevét. Az is kell persze, hogy szeressen vissza az a vádli. (A reménytelen szerelem csak a roppant jelentős vádlik esetében működhet. Az meg nemdebár majd csak visszamenőleg fog kiderülni.) A szerkesztőnek el kell hitetnie szerzőivel, hogy ők fontosak a számára. Ez a hitetés akár mesés formákat is fölvehet, nem kell száraz tényeken nyugodnia, de természetesen nem épülhet hazugságra. Hogy legyen kedv: alapföltétel.

És azért: az ív. Egy kis ív kell. Egy kis ív van: a Piac utcából (korábban, rémlik, Vöröshadsereg) ad astra.

Tudod, hogy hőzöngök…^*

Egy könyv, amely a sokról és a gazdagságról beszél. A szegénység bőségéről, az eszköztelenség leleményességéről. Egy érett férfi keserű, boldog tudása. A lehetőség földön járó tudomásulvétele, a lehetetlenségek örök megkísértése, a nehezen lehető megvalósítása.

Minden ízében magyar könyv ez, mondhatni a magyar Alföld küldte őt nekünk, a puszta (az, ha nekik az, mi nekünk vigasz és etcetera), a lapály. Magyaron – hogy végre ezt is tisztázzuk – nem okvetlenül jót vagy értékest értünk (nevek a szerkesztőségben), hanem valami egyedit, a tudásnak, a tudatlanságnak, a finomságnak, a tahóságnak, műveltségnek és műveletlenségnek, bűznek, szappannak, dezodornak, rendnek, zűrzavarnak, önzésnek, áldozatkészségnek, hisztériának, higgadtságnak, szépnek, rútnak másutt össze nem álló ötvözetét, úgy is mint katyvaszát. E fölfogás szerint magyarnak lenni fantasztikus dolog, már föltéve, hogy az ember magyar, mert ha nem az, akkor nem olyan fantasztikus, vagyis tótnak, mócnak, oláhnak, olasznak lenni szintén igen fantasztikus dolog, vagyis egy fantasztikusság van, a levés, és ennek egy lehetséges és nem is a legkényelmesebb módozata a magyari.

Ezt a tudást – mely trivialitás, melyet csak az önzés, a demagógia, a született és a szerzett hülyeség, a mucsaiság, a karriervágy, a frusztráltság, a kisebbségi érzés (satöbbi, lásd katyvasz) tud elfedni –, ezt a magától értődő, egyszerű, nagy tudást bírja e könyv; 111 kis darabjának mindegyike nagy erővel sugározza ezt az általános emberi örömöt és tapasztalatot, amely épp itt, ebben a picinke országban képes létrejönni.

A jó könyv megteremti a jó kérdéseket magamagához. Tanultuk (Kincs tanár úr), na glupüj vaprosz nyet atvéta, genitivus. Rossz kérdésre hallgatnak a könyvek. Aki kiskocsmában homárt akar, pórul jár. És csalódott lesz a gulyásra vágyó a fényes étteremben. De az előbbi nem a természetesség maga és utóbbi nem a blöff, amiként előbbi nem a nívótlanság és utóbbi nem az értékek értéke. Egyedül a McDonald’sban nem éri csalódás az embert, mert ott értelmezhetetlen a csalódás, ott ti. nincsen kérdés, amely helyénvaló vagy helyénvalótlan lehetne, a McDonald’s az maga a csalódás: ezért működik olyan jól.

Aczél Géza, e gazdag férfiú, debreceni poéta, tudor és főszerk, az előszóban anyaga méltóságáról és férfiasságáról szól. 111-szer lendül ugyanannak a méltóságosságnak neki, soha nem a levegőbe beszél, mindig mély megértés, ismeret, konkrét tapasztalás és jártasság rejlik a passzusok alján, e posztmodern mellérendeltségben. Szün és: csülökreceptekről van szó, 111 csülökreceptről, 111 esélyről, hidegen, melegen, abálva, dán módra, de szerzőnk elvisz Erdélybe, Oroszországba, Berlinbe, pincébe, tepsibe, tárkonyba, Gara módra, Juliska módra, pékné módra, rakott karalábéval, cukkinival, gombamártással, és van csülökfánk, csülökrétes, csülökpaprikás, csülökpörkölt, csülöktokány, van csülöktekercs és csülkös galuska és van csülkös palacsinta és csülkös pizza és csülkös pogácsa és van csülkös csusza.

Tőlem semmi nem idegen, ami – állati vagy nővényi – az asztalra kerül. Nem szeretném plebejussá föltolni magam, de ami az evést, az evés tágasságát illeti, nem érheti szó a házam elejét. Mert ugyan én dunántúli és katolikus vagyok, és mást eszik a Dunántúl és mást az Alföld, mást a pápista és mást a protestáns, mást és máshogy, de én mindent eszem. Eszem, de fájdalom – nem főzök. Ezért is nagyszerű érzés látnom e lapokon: egy férfi főz. A férfifőzés kicsit más. Nem kompenzálás, de köze van a magányhoz, a szerző szavával: szívmagány és a konyha melege.

Minden van, sugallja Aczél Géza hézagpótló munkája. E sorok írója fejet hajt e nagy debreceni teljesítmény előtt. (Említenem sem kéne, csupán a szakmai tisztesség mondatja, mely itt a kicsinyesség álorcájába öltözött, hogy a fokhagyma kezelésének tekintetében ellent kell mondjak tanult kollégámnak. Magam a váncsai felfogást osztom: ha túl korán kerül a fokhagyma a helyre: oda. Illó olajok illannak. Akár bele se tegyük.)

A lelkiismeretes szerkesztő kalória-kalauzzal is kedveskedik a lelkifurdalásos olvasónak. A könyv címe: Csülökcsemegék. Búcsúzzunk Frédi, vélhetően Vilmához intézett szavaival: Tudod, hogy hőzöngök, ha nem gőzölög az asztalon a csülök, mikor lecsücsülök.

HVG à la carte + Rohály^*

Ínyes ember már régóta várja ezt a könyvet, egy igazi éttermi kalauzt. Az eddigi összeállításoknak volt mindig egy kis PR-stichjük, vagy ellenkezőleg, alig eligazítók, csupán listák, bár mint ilyenek olykor jól használhatók (pl. az AB OVO kiadványai).

Egyre nagyobb divat is ez a műfaj, lassan minden nagyobb (európai) városnak van ilyenje. A nagyok közül én a Michelint és a GaultMillaut ismerem. Az előbbi szigorúbb, már bekerülni oda is olyan lehet, mint a Nyugatban egy nyúlfarknyi verset publikálni, vagy nem is, nem is közlik, csupán Mihály azt izeni, hogy talán rendben, szóval nagyon prestige-hely. A GM fecsegősebb, ezért a konyhát illetően informatívabb, és nem csak a legeslegjobbakat közli, hanem a már nagyon jókat is.

Itt jegyzem meg, hogy évek (éveim) kellettek annak a trivialitásnak a megértéséhez, hogy a legjobb gajed sem pótolja a személyes tapasztalatot. Azt nem lehet megúszni. Egyrészt minden listából szükségszerűen maradnak ki számunkra kedves éttermek, másrészt a bentlévők közt is nagy különbségek lehetnek, melyeket azonban a kalauz nem tud mérni, kizárólag a haspók maga. Ha például a GM szerint eszik az ember, akkor majdnem biztos, hogy jót eszik, de ami egészen biztos: hogy drágán. Ami komoly hazafi számára önmagában nem megnyugtató.

Szóval hogy az élet nem megspórolható, élni kell, vagyis (bocsánat) éttermekbe járni.

 

Csak úgy átlapozva, srégen, látva, ami így elsőre látszik – köszöntsük hurrákkal ezt a vállalkozást! Jó, hogy van, jó, hogy megvan, jó, hogy, úgymond, elkezdődött. És akkor nézzük meg alaposabban.

 

A „hvg” mindent akar, vagyis nemcsak a felső tízezret, hanem a vendéglátás egészét kívánja bemutatni. Ami nem lehetséges. És szükséges. Főleg így, lényegében úttörőként. Vagyis nem arról van szó, hogy léteznek már mindenféle mértékek, vagyis mérések, vagyis listák, s ehhez hozzátesszük a miénket, hanem egy alig strukturált terepen kell egy struktúrával megjelenni.

Ami mondjuk azt jelenti, hogy egyszerre kell értékelni (és ugyanolyan elvek alapján!) a Csömöri úti Sport Vendéglőt és a Kempinskit. Ezt nem lehet. E konkrét esetben viszonylag jól jöttünk ki a dilemmából, a Sport, a szigorú elvek alapján kevés pontot kapott, de a szövegből kiderül, hogy nem véletlenül legendás hely.

 

Ezek a szövegek legalábbis változó minőségűek. Nem találják a formájukat. Olykor mintha vasárnapi kis színest olvasnánk, olykor egy félbemaradt novellettet vagy mit. „Halált megvető bátorsággal átküzdjük magunkat a pesti alsó rakpart forgalmán.” Kicsoda, kezitcsókolom? És mi közöm hozzá? És minő halált tetszik megvetni? De hát nem előételekről akartunk eszmét cserélni?

 

De nem akarom túlcsúfolni a dolgot. Ez a húsz sor, ez halálos műfaj. (Ez minő…) Gondoljunk csak a rövid könyvkritikára, könyvrövidkritikára. Utoljára a Nyugatban működött. Vagy mintha Szörényi is csinálta volna a régi Mozgóban. (Utánanézni.)

A szöveghang hol túl személyes, hol nagyképű, másszor bennfentes(kedő). Bennfentes információkat is kapunk, pedig az előszó azt ígérte, hogy a tesztelés a „normális vendég” álruhájában történt.

Máskor nem világos a szöveg és a pontszám kapcsolata. Az Adria Grillben, azt olvashatjuk, minden rendben volt, a számlát elszámolták. Az ilyen az bosszantó, tönkreteszi az estét (és a pénztárcát), ez a bosszúság érezhető az alacsony pontszámon, ami, szerintem, nem legitim. Mert vagy csaltak az étteremben, ez esetben diszkvalifikálni kell őket, vagy véletlen volt, ami kellemetlen stb., oda az este – de a tesztelő estéje! Ez esetben el kell még egyszer menni, és újrapontozni.

 

Az 50-es pontozás azt a látszatot kelti, mintha hihetetlen pontos és objektív volna az értékelés. Ez nem is nagyon lehetséges, és bizony nincsen is így. És avval a hátránnyal jár, hogy fölerősíti a sorrend esetlegességeit, melléfogásait. A győri Schweizerhof nem rossz étterem, de hogy egyértelműen a legjobb volna az országban, az komolytalan. Vagy hogy a Faustónál jobb volna a Robinson. És így tovább.

De ezeket nem tartom nagy bajnak. Még tulajdonképpen a szöveg bicebócáit sem: írjuk mindezt a kezdés szükségszerű nehézségeihez, és gönnoljunk hosszú éveket e kezdésnek.

 

Azt azért külön bekezdésbe teszem, hogy nem szerepel a listán az érdi Admirális, a veszprémi Villa Medici és a Mozsár utcai olasz Krizia. Ez már nem is hiba, mert ekkora hiba nincs. Ez nem tudom, mi. Majdnem olyan, mint egy tréfa. Lám, a strukturálatlan mező…

 

Fontos döntése volt a könyv gazdáinak, hogy tartozik egy Borkalauz is a kötethez, és az is fontos döntés volt, hogy ennek megírását Rohály Gáborra bízták. Nem akarok úgy tenni, mintha elfogulatlan volnék vele, különb-különb helyekről ismerem, főként mint a Borkollégium, mondjuk így, főnökét. Bátran a szemébe vágom tehát: Rohály nagy figurája a bor-szcénának, fontos közvetítő, nem is a borászok és a borfogyasztó közt, hanem a bor és a társadalom közt. Egyik (civil) katalizátora a magyar borászat változásának – amely szerintem az egyik legfontosabb társadalmi eseménye az elmúlt tíz évnek.

Ezt a negyven oldalt borértő és borkezdő emberek (polgárok természetesen) is haszonnal forgathatják, szakszerű, olvasható szöveg, hozzáértés és szenvedély mozgatja.

 

Összefoglalva: e kalauz hézagpótló munka, még akkor is, ha olykor ő maga a hézag. Nehezen nélkülözhető.

Meghalt egy nagy gourmet^*

(Lassan beletanulok a gyászolásokba.) Ha volna itt középosztály, s nemcsak a szemforgató rizsa róla, akkor nem kéne elmondanom, ki Kövi Pál, természetes módon tudnánk róla, ismernénk az éttermét, az éttermeit, egyáltalán tudnánk, hogy mi az a gasztronóm (és megtanultuk volna, hogy a körözöttbe kevés sört öntsünk, majd tegyük egy órára a hűtőbe, mely alatt a sör könnyű erjedési folyamatot indít be), becsülnénk mint jelentős vendéglőst és ekképp mint kultúraformáló személyiséget. De a könyvolvasók így is ismerik: Erdélyi lakoma című könyve okkal tette híressé; tisztesség, tartás, sőt hazaszeretet összefüggései a főzéssel, a konyhaművészet történetével vagy az édesanyja kovászával: ennek természetességéről ad hírt ez a könyv, és ad hírt Kövi Pál élete is.

Ha két életem volna, rémlik, nincs, az övé lehetne az egyik.

Balassagyarmaton született 75 éve, Palócföldön, én is palócul beszéltem elsőre életemben (kicsit palócoztunk is olykor, „két fogás közt”), a háború után profi futballista lett Olaszországban, talán a Fiorentinában játszott, nagy irigykedésemben elfelejtettem, mindez már önmagában is elég volna (és akkor az én elhunytamkor is, mert azért hunyni elhunynék abban az életemben is, kondoleálna a Beckenbauer), és akkor jött még a hihetetlen vendéglősi karrier New Yorkban. Abban a városban tudott az első tíz közt lenni, ahol percenként alapíthatnak akár franciák is éttermet. Az övé, a Four Seasons meghatározta a New York-i szcénát. És egyáltalán: haptákban álltak előtte a világ nagy szakácsai! (Láng és Kövi: mintha Bozsik és Puskás.)

Palóc, foci, ínyenc: szép és nagy életem lett volna abban a másodikban.

Örülök, hogy – ebben az elsőben – ismerhettem, örülök, hogy itt-ott eszegethettem vele, hogy láthattam olykor működésben, ahogy például megbeszélt egy menüt a szakáccsal, kicsi ügyek, melyek mögött azonban egy élet összefüggései vannak.

Egy magyar úr New Yorkból (vagy inkább: New Yorktól Balassagyarmatig), egy polgári grand-seigneur, világkonyha és plebejus receptek, egy „komoly, magyar verzió”. Mindenki Palkónak hívta, én nem mertem sosem. Talán most majd, magamban. Hát, Palkó… Túl hirtelen halt meg. De mindenki túl hirtelen hal meg.

Séta Babarczy Eszterrel^*

Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő áll a tanszékek közti nagy üvegajtóban (Duchamp), és könnyedén nekidőlve az ajtófélfának.

 

Könnyedén nekidőlve az ajtófélfának: sétál. Kart karba ölt. Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre derűs, elegáns, régimódi. Az angol klubok pörlekednének érte. Dír szőr, susognák neki. Virginia Woolf titokban beleszeretne, nyilvánosan molesztálná, majd hivatalosan neki ajándékozná a szivardobozát.

A séta természeténél fogva nem célra tartott, nem is céltalan (természetesen), célja maga a séta, ezredszerre citálva ifjabb Pliniust: Ez nem kitérés, ez maga a mű, valamint célunk majd megtalál minket (Weöres). Irodalom, filozófia, képzőművészet, kritika: ahogy mászkál az ember (ez az ember), eléje kerül ez-az. „Titokban persze azt reméli, hogy ez a békés sodródás igazi út, valahonnét valahová vezető…” Van, aki szerint gyanús ez a sokféleség, vagy zavarbeejtő. Egyáltalán nem hiszem, hogy sokat akarna a szarka, de nem bírja a farka. Nem, mert nem kell az akarásra gondolnom, baj is volna, ha kéne, oda volna a sétálás, s volna helyébe menés és caplatás. Legjobb esetben osztálykirándulás, kötelező élménybeszámolóval. Semmi ilyesmi: bír, amennyit bír, majd elválik; sokat bír.

 

Tavaly könyvhétre jelent meg B. kötete, A ház, a kert, az utca. Szinte egy ültő helyemben olvastam végig. Szép, nagy olvasmányélmény; el voltam varázsolva. Jólesett olvasnom ezt a finom, beszélgetős értekező prózát, ami, az esés, számomra fontos szempont. Tájékozottságnál több, műveltség, ez az, amelynek a természetességét itt látni lehet, amely tehát nem mutatni akarja magát, csupán van és működik; ritkaság. Birtokolva és használva van. A szövegek nyugodtsága főként innét. Hogy a bölcsességük honnét, azt nem tudom.

Szükséges (de nem elegendő) föltétel a kíváncsiság. Kíváncsi nő ez, megspektálja innét is, onnét is a dolgokat. Megint a sétálás mint olyan. Másképp: B. mesél. Nem oktat, nem beavat, nem mondja meg, mi az igazság, bár az az igazság, hogy manapság inkább azt szokás megmondani, az igazság birtokosának hangján, hogy nincsen igazság, nem sikong, hogy vége a világnak, Európának, ennek a kultúrának, miközben valóban…, hagyjuk, ne szólj szám, nem fáj fejem, hogy a menyem is értsen belőle, nyugodtsága stílus és elhatározás, nem pedig öncsalás. B. elmond nekünk ezt-azt, régi szóval: diskurál.

 

Nyugodtság, bölcsesség, diskura: mintha egy koravén. Nem.

 

Nemrégiben kicsit, tényleg kicsit, és nem is azért említem, hanem mert igaz, a szememre lobbantották, hogy az efféle írásaim „néha mellé beszélnek tárgyuknak, előfordul, hogy mindössze szellemes fecsegéssel, ügyes szövegszerkesztéssel kenyerezik le (egyébként első olvasásra sikerrel) a tárgyról valamiféle komolyabb állításokat remélő olvasót, néhány rosszabb esetben meg csupán rámutatnak egy fontosnak vélt dologra, személyre, műre, eseményre ahelyett, hogy arról különösebben érdemlegeset állítanának”.

A számból vette ki, uram. Akár mottó is lehetne itt. Engem zavar, ha látok valami jót, és annak nincs örülve. Ez engem kellemetlenül érint, főfájást kapok, enyhe szédülést, akárha holdórám jőne, belevaló magyar kan. Úgyhogy valóban előfordul, hogy csak a heves mutogatás marad – 1 könyv –, miközben az érdemlegesség: a rövidebbet húzza.

Mert én meg azt lobbantom az irodalmunk szemére, évi rendes lobbantás, hogy nem tud, akar örülni. Frigid. Nem veszi lelkesen számba a születő értékeit. (Kétértelműség, most, véletlen; már késő és nem baj.) Az is igaz, hogy én úgy beszélek, mintha volna egy közösség, az olvasóké, meg egy másik, az irodalmároké, vagyis előző figyelmét valamire föl lehet hívni, utóbbihoz pedig, mondjuk, tartozni lehet. Úgy beszélek, mintha lehetne mondani valamit. A szabadról nem is beszélve. Ebben van némi tanítónénis, meg annak tisztázatlansága, hogy ki beszél itten, honnét és mért. Mintha az örömem reprezentatív volna. Mintha általam az irodalom örülne. Ugyan és: hacsak úgy nem. (Remény, ennyi bevallható, van bennem az örömre, de szándék nincsen. Ez mint program rémületes volna. Odafagyva az állandó derű a pofára. Csupa kékharisnya: brrr.)

 

Elvileg valóban csak regényt lehetne írni. (Ha-ha: de mi a regény?! )

 

És akkor, kérem, valamikor október vége felé, a kormánykoalíció már lejáratta magát, de a lehelet még nem látszódott meg a levegőben, egyszer csak hiányérzetem támadt. De nem úgy, hogy ha nincs, hát nincs, hanem hogy legyen. Szelíden kavargott az őszi lomb, és sollenek süvítettek az aranyló levelek közt. Micsoda dolog ez, dohogtam, mert így szoktam dohogni, micsoda működés és micsoda pocsékság! Sehol egy árva fia semmi az én nagy kora nyári olvasmányélményemről! Mért? Mért nem lehet Dunát rekeszteni a róla írottakkal? Mellesleg említem, szabadnapos hazafiként, hogy ez mily jót tenne a Dunának, egy Széchenyi tettével érne föl, melyikkel?, békét hozandna a tótokkal, úgyismint szlovákokkal, hogy baszom a csucsáját sógorasszony, idézet vége. Kis recik, zsupsz bele a kanyarba, komoly és komolykodó tanulmányok (volt valami tanulmány-paródia verseny Németországban, a három legmulatságosabbnak talált írás közül kettő igazi volt; nem kéne megijednünk életünk parodisztikus vonásaitól, vagy nem kéne azokat lenéznünk), személyes olvasmánybeszámolók és szigorú szakhozsannák, meg persze ellenkezések, viták, generációs feszültségek, közti és belüli, ah, egy virágzó irodalom egy virágzó országban, virágzó sorsokkal.

Érthetetlen. Mért nem megy ez magától? És ha nem, akkor viszont mért nem fontos ez senkinek? Azért, eszeztem, mert B. nem tartozik sehova. Puff neki, megint egy magányos farkas (aki ráadásul már volt e helyt szarka is)! Ám elképzelve a székeket, a pad alattot, mondott farkasok kedvelt odvát, alulinformáltnak mutatkoztam. Azt kellett látnom, nem igazodom el rendesen idősb és ifjú kritikusok hullámi közt, ami nem volna gyökeres baj, ha az írásaikban eligazodnék (hol el, hol nem), és nem volna az az érzésem, hogy a vitákban nem kizárólag fölfogások ütköznek össze, hanem mögöttük vacak személyeskedések húzódnak (lapulnak). Így lett a tavalyi, tavaly előtti kritikusvita, amely pedig végre irodalmi volt, mint ilyen az én életemben raritás, semmi népi–urbánus ökörség, lett kínos, helyi, vagyis provinciális. Vagy tekintsük első lépésnek? (Nemigen van más választás…)

Mégis, matatva a széklábak közt, révedezve jól el tudtam képzelni, hogy szerző errefelé nyilván túl megértő („nem minden relatív, de ilyesmi”), arrafelé persze poszt, de nem eléggé, viszont túlságosan, meg nyilván puha. Mintha a mai jó modorhoz hozzátartoznék valami keménység, harciasság. Van ebben jó, és szükségszerűség mindenképp, hisz, mondhatni hagyományszerűen, sok a taknyozás. Meg egyébként is.

Azt hiszem, ebből sok mindent értek. Azt is, hogy van egy része, amit nem értek. Ez is hozzátartozik az irodalom folyamatához: van abban kétséges, eleve, ha idősebb beszél a fiatalabbakról. Fordítva az eleve nem áll, fordítva nem kétséges, hanem érdekes. Tudniillik az idősebbről már van beszélve. De épp itt jön a de (mert ez is hozzátartozik, hogy jön a de, megértek én mindent, de; de tényleg), de azt nem szeretem, pontosabban nem találok benne semmi jót, amikor a harciasság kekeckedésbe vált (csap, ahogy a mennyiség a minőségtelenségbe), a totális kekecbe, a nem-akarniba, a fitymálniba, a cincálniba, a lenyomniba. (Bár még ebben is van, ami rendben: épp a nemzedéki. A türelmetlenség, a hetykeség, a roll-over-Beethoven-érzés! Meg, nemde, hol is volna a határ… A megnemértés megértését nagyon nem kell, mert nem lehet hajszolni. De nem az a probléma, hogy vannak konfliktusok, hanem hogy azok milyenek és mit kezdünk velük.)

„Lenyomtam X-et.” Ezt egyszerűen nevetségesnek tartom. Mindenesetre teljesen érdektelennek. Kevésnek. Germózni könnyű, ez nem hoz izgalomba. – Az persze lehet, jutott most sajnos az eszembe, hogy ami itt „jó”, az nem elválasztható a „nem-jó”-tól, egészben kell, ha, lenyelni a békát, nem lehet kimazsolázni. (Szépen ívül ez az állattani vonal, a szakszerű, magányos toportyán után volna most egy kimazsolázhatatlan békánk…)

 

Őszinteségi roham: azt szeretem, ha egy kritikusnak elvei vannak, de azt nem, ha nagyon ragaszkodik is hozzájuk. Ha tűzön-vízen át. Alkalmazkodjék a műhöz, persze hogy azt szeretem. Akkor mit értek azon, hogy elfogadom a keménységet? Hát azt, hogy örülök, hogy látok elveket. – Mert ne feledjük, közben van egy környezet, amely tán irodalminak is mondható, ahol röhincsélve lehet „leverebezni”, vagy ahol az „én” magától értődőn a szerzőt jelenti, az irodalmat érintő politikai tahóságokról, előítéletekről nem is szólva, de azok úgysem érintik az irodalmat.

 

Lobbantás, zsakűz-ujjgyakorlat: nem tudnak olvasni. Kik? Hát akik nem tudnak olvasni. Olyik nem akar, olyik sohase is tudott. Olvasáson én azt a Márai-félét értem, erővel, áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel, kérlelhetetlenül, szűkszavúan, nem fölülről lefelé, elegánsan, nagylelkűen, életre, halálra.

 

Azt föltételeztem ott októberben, hogy az olvasás szempontjai hátrébb szorulnak, vagy (vagyis) mások a szempontok. Hogy például csak az lehet fontos, említésre méltó és satöbbi, ami benne van a trendben, oskolában, sodorban; széken ül.

Kérdezgettem, így van-e B. esetében. Mondták, nincsen így. Véletlen, meg nehéz embert találni, aki érdemben meg nyomdai átfutás. Hát akkor minden rendben, mondtam fancsalin.

 

Közben, magánügy, véletlen, elvesztettem a Babarczy-céduláimat, és nehezen találtam magamat, aki érdemben, és az írógép is.

Többszörösen össze van járkálva a kötet, függnek össze, szimmetriák, kapcsolódások, tükrök és tükröződések. Kritika és kritikus lehetőségeinek vizsgálásával kezdődik a séta és kertezéssel végződik. Indulásként néhány oldalon előttünk áll értelmezés és műértés feszültségeinek története, a kritika ingása és ingadozása, vagyis ingózása a filozófiai ház, a moralizáló utca, a műértő kert közt, a kritika feladata és a „kritika feladata”. Legjobb megoldás nincs: a legjobb megoldás talán az, mondja B., ha a kritikus és esszéista megszemléli a romokat, aztán szépen teszi tovább a dolgát. És még más legjobb megoldások is vannak.

B.-ben megvan a közvetítés képessége és a tájékoztatás vágya, képet ad arról, amiről beszél, s ez igen ritka. Tárgyát elhelyezi a környezetében, innét is van az írások kiegyensúlyozottsága. Az, hogy képet kapunk, azt is jelenti, hogy a saját helyzetünket is végig lehet gondolni, állást foglalni. Ezért azt hiszem, B.-vel vagy a könyvével jól lehet majd vitatkozni. B.-t olvasva nem azt gondolom, hogy igaza van vagy nincs igaza, hanem azt, hogy ez így jó. Jó vele ellenni. Akár ellenkezni.

 

Az elutasító kritikáról szólva, nem olyan egyszerű lecseszni valakit, azt kérdezi, kérdése akár a lírikus éné, vak dióként dióban, szól-e a tágabb kultúrához az, ami nekem mond valamit. Megjegyzem, ez ma minden írás problémája, a regényé is, az én és a mi közti viszony ziláltsága. Kinek a nevében. Van-e kánon, azaz van-e kultúra. Az kevés, hogy nekem nem tetszik. Ahogy Gombrich mondta, meséli B., egy tanítványának, akinek nem tetszettek Raffaello kárpit-tervei: Ez engem nem érdekel.

De B.-t ez valójában nem foglalkoztatja, jelzi, hogy a probléma megkerülhetetlen, aztán, ahogy mondja is, szépen teszi tovább a dolgát. Neki az a fontos, amiről ír. (A megszólalás problematikusságát Beck András tudja a legélesebben és legtisztábban megfogalmazni. Ő a legjobb problémázó. Nem is látom, hogy írna kritikát. Neki a helyzet tisztázása fontosabb, mint az irodalom vagy az arról való írás. S ha már itt: Szilasinak – jelentős kékharisnya, Jókai vagy egy Parti Nagy-vers a megmondhatója –, neki se a kritikusság a legfontosabb, neki, gondolom, a saját irodalmi munkája.)

 

A szerelem az, mondja Hannah Arendt, hogy minden személyes várakozásunktól függetlenül azt akarjuk, hogy a másik legyen. B. ezt így folytatja: Ha jól működik, a kritikus szeretete is ezt jelenti: hogy minden személyes várakozásától függetlenül azt akarja, hogy irodalom, művészet, zene, tudomány, bármi legyen. Legyen mit szeretni. Nem?

Ez a legyen világítja át a könyv írásait. Ebben egyedülálló.

 

Tandoriról és más kedves szerzőkről szól egy fejezet (Garaczi, Kukorelly, Podmaniczky, Solymosi, Szijj, Kemény), olyanokról, akiket a szerző barátainak egy része olvashatatlannak nevez.

A Tandori-elemzés a kötet legteljesebb darabja, ház, kert, utca. (Ritkán, de előfordul, hogy túl gyorsnak tetszik a séta, lenne hosszabb, kívánnánk, de nem úgy udvarolva, hogy még, még, a burzsujnak sohasem elég, hanem morogva, mogorvábban; ilyenkor séta helyett csupán mondva van: és még arra meg arra is elsétáltunk.) A korosztálybeliekről vállaltan elfogultan ír, de nem valami kötelező kűr ez, B. pozíciója nem a nemzedéki kritikusé, nem a fegyverhordozóé, hanem az olvasóé. Azt mutatja meg, ezért fontos, hogy miként lehetünk olvasók.

Talán rájuk, e szerzőkre gondolva szereti B. hangsúlyozni a szövegek vagy a szövegekre pillantás jellegéről szólva a felületességet, a konesszőrködést, a morál vagy a politikum hiányát. (Finoman szólva durván egyszerűsítek.) Vagy ahogy a Mi kérhető számon a művészettől?-kérdésre azonnal sikítjuk: semmi. Azért ezek nagyon a mostra szabott reflexek. És, ism., védekezés. Mert mindig az kell, ami nincs. Ha kötés, akkor kötetlenség, ha tél, akkor nyár. Ha pedig sokáig nincs semmi, akkor (a) valami kell, kéne. – Állj. Most akkor épp azt állítom, hogy az irodalom mindig hiány-költészet. Mikor pedig épp az imént hallhattuk és fogadtuk el B.-től, hogy az általa elemzett szerzők (mínusz TD) hangja épp nem a hiányé. Van, és van, ami nincs, és ez van. Mondjuk. Akkor ez most mit jelent? Azt jelenti, hogy olvasni drámai dolog. Kaland – erről is szól ez a könyv.

 

Jut eszembe: korosztály. Mintha megint összetorlódott volna húsztól negyvenig mindenki. Akár húsz éve. Garaczi még mindig fiatal író a vénecske negyven évével. Úgy beszélünk harmincas éveikben lévő szerzőkről, mint reményteli ifjakról. (Igaz, arról is elfeledkezünk, igaz, nincs is jelentősége, hogy mondjuk TD meg nagypapa korú.)

Új nemzedékek dörömbölnek az irodalom kapuján? Nincs kapu.

 

Jut eszembe: Thomka Beáta, Mikola Gyöngyi, Babarczy Eszter. Volna egy (elméleti) (kritikai) női vonal? Vagy ez most férfihülyeség? Értsd: bátran intellektuális férfi-projekció (p.186). Láthatóan nem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. (Jut eszembe: nézve az ún., nagyon ún. konzervatív sajtót: lassan a buzi lesz az, ami a zsidó rendesen. Igazuk van, kevésbé macerás.)

 

„A nagy esszéista az, akinek mindent megbocsátunk.” „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben…” – Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó női ősmocsárról.

 

B. kertje nem tisztán kert, csellengő műértője morális és intellektuális élvezkedő, vagyis attitűdjében van valami „természetes”, föld közeli, szitokszóval szólva: normális. Nézni szabad bárhogyan, aki tud, annak lehet is, de úgy érdemes, hogy látni is lehessen, gondolom. Látni a műtárgyat.

(Paródia nézésre. Vázlat. – B. olyan Hahn-Hahn, akinek legalább két félszeme van, Balassa a heinei nőíró, egyik szeme a papíron, másikkal egy férfin függ, aki ő maga, Farkas Zsolt a sárga földbe nézné az irodalmat, kivéve, ha kuksiz, Kulcsár Szabó tekintete pedig, magyarul így mondanám: ist ein Projekt, das, mit Verlaub, im Kontext des Sonderforschungsbereichs „Paradigma und Gegenparadigma: die Provokation des Mimetischen” der Universität Konstanz steht, Margócsy oldalról néz (szinonimák!), Radnóti nem szeretné magát zavartatni a látványtól, ezért úgy néz, hogy, nagyon nívósan, becsukja a szemét, Szegedy-Maszák… hogy is? hogy is?, csak a Kemény Zsigmond-osan szép szempillákra figyelmeztünk, Szirák Péter tekintete kilenc lyukú horizontú, Juku Horisontu, Brassóból menekült japán kulcsarológus, az egyetlen élőlény, akivel Jauss tegező fikcióban vagy gegenfikcióban van, de mindezt majd még nem írom meg pontosabban. Halálos ágyamon mindent visszavonok.^*) (Ja: a Bán Zoltán tekintete kimaradt. Keresni a Hildesheimer-Archivban.)

Megértő ez a nő. Akkor is, ha a vizsgálat tárgya idegen tőle, egyébként persze nem kunszt megértőnek lenni, amit a Camille Pagliáról szóló írása mutat a leggazdagabban. Ez nem akadályozza meg, természetesen, ellenkezéseinek kifejtésében. Az ellenkezés konfliktus is. Erről a Perneczkyről szóló esszében kaphatunk képet (ő az a nagy esszéista, akin a nagy esszéista definícióját B. bemutatja).

Megértő: meg akarja érteni.

 

A kötet a JAK-sorozat 87. darabjaként jelent meg, sorozatszerkesztő Keresztury Tibor és Kőrösi Zoltán, borítóterv: Eperjes Ágnes. A könyv ára 420 Ft. A borító sötétzöld. Sötétzöldezek.

Szövegkéj és műkedvelés^*

Könyvvel, egy gonosz női személy, név a szerkesztőségemben, egy úgynevezett novelláskötettel lepett meg; mint pók a gabalyodó áldozatát, vizsgált, ráharapok-e. Biztosra ment a galád. Magamfajta ember, és ő tudván tudja, én ilyen vagyok, magamfajta, azonnal lelágyul, ha a nyelvet ennyire közvetlenül látja működésben, bizony, az efféle nyelvi tűzijáték akkor is lenyűgöző, ha meleget nem ád. Előre kell bocsátanom, hogy valóságos könyvről van szó, nem én találtam ki, mondjuk azon célból, hogy elszórakoztassam magam és a magyar népet, ez utóbbira meg, hogyan is másképp, visszatérünk; köztünk szólva nekem még sose sikerült úgy megérintenem a nyelvet, pedig fogdosom eleget, hogy így sikongjon, hörögjön, kacagjon, pihegjen, mint itten, ahogy azt látni foghatjuk. Talán fölös aggályoskodásnak tetszik a valóságosság bizonygatása, de üstöllést olyan mesés túrára indulunk, ahonnét nincs visszaút, s amely mindennek látszik, csak valóságosnak nem. Hihetetlen. A könyv címét és szerzőjét borítsa hódoló fátylunk, nem érdemes személyre kiszignálni egy közös, kulturális, nyelvi diadalomot, a kötet a Zrínyi Könyvkiadó gondozásában jelent meg, felelős vezető Eszes Máté, felelős szerkesztő Vasy Géza, az előszót Pomogáts Béla írta, ISBN szám: 963 327 265 3.

 

Azt a módszertani és lélektani problémát nem tudom föloldani, hogy egyfelől idéznem kell a könyvből, másfelől evvel megbontom annak tündöklő entitását, legszívesebben habzsolva az egészet ide másolnám. Igen: a nagy élvezet fájdalom is. Az ilyen könyv esetében könnyű a szerkesztő dolga, nincs mit tenni, vödörrel az óceánt kimerni akarni, mi ez, ha nem fölöslegesség és pökhendiség… Ám gyerünk hát, az óceán mindenütt óceán, türelmetlen és aránytalan vagyok, juszt se kurziválom.

Szépecskén, édesdeden tessenek olvasni: Szabad idejében a rendkívül vidám és gyorsjárású alezredes pengeélű szél által kuszált hajával – már eddig is gyönyörű, de most: –, pörge is bajuszával – még ilyet: pörge is bajusza!, a semmi ágán fusson, akinek nincs bora, nem értem, de tetszik! –, széles homlokával, amerikaias arcával – kéne mán egy állítmány! –, humánus öltözködésével – ládd, kicsinyhitű, nem állítmány, de bravúr jő, humánus, azaz emberséges, emberségtudó öltözködés, mi a manó lehet ez?, tán hogy nyitva a slicce?, nem muszáj, én csak kérdezem, tovább: –, angolnyelv-tudásával megnyerő volt a nők és barátai számára.

Nem csodálom. Egy gyorsjárású alezredes pengeélű szél által: mir gesagt. Ugorgyunk: Tamás, a tolmács, most is velünk tartott, aki közepesen magas, körszakálla kissé őszülőben… – Művész úr, tessen ébredni, élvezünk: velünk tartott, aki közepesen magas: ehhez képest a német mondatszerkezet, pedig milyen büszkén babrálnak vele, egy slamperei in se. És ez nem fordítás, ez csak úgy jön belőle a magyar nyelvből. Ha avatott a kéz.

Becsüljük meg, amire bukkantunk, bukkantattunk, nincs az a Flaubert vagy Dobozy Imre, „amely” ennyire teli volna a nyelv ékköveivel, násfáival, több ez, mint bravúr, csak következetes gondolkodás- és létmód hozhat ilyes permanenciát; azt hogy egy autó csendesen falja a kilométereket, alig említem, de mutatja ezt a megalapozottságában tévedhetetlen griffet, vagy hogy Eszter szíve alatt ott szunnyadt – no micsoda szunnyadt ott, angyalka?, a jövő, bazmeg, az szunnyadt ott, elnézést, valami oknál fogva végig evvel küszködök itt, hogy ne ilyeneket mondjak. Még egyszer elnézést, úgy a magam, mint a.

 

És eddig tulajdonképpen nincs is miért szentségelni: nű, írónak lenni kalandos vállalkozás, az ember rakosgatja ide-oda a szavakat, személyes tapasztalatból tudjuk, milyen kevés az esélye annak, hogy mindenkinek tessünk. Műkedvelés, van ilyen. Jobb az, ha az ember írogat, könnyelműen hozzáfog a húrok pengetésihez, mintha verné az asszonyt, hacsak nem épp ezt kéri az asszony. (Múltkoriban például épp magamra borítottam a skófiummal kivert…, de hagyjuk.)

Ami esetünkben túlnő, alig, de mégis, egy glosszán, az az egységben gyökerező gesamtszépség: mer’ van a könyvnek afféle ajánló fülszövege, de legalábbis hátsaja, és van neki baráti előszava, mindőjük a fent mutatott emeleten, sőt; igaz, itt könnyebb a dolog, mely nagy, mert a köteten belül a cselekménybonyolítás bonyolítása – ki, ha én nem értené ezt meg empátiával – olykor körülményesebben, szivárogva engedi szóhoz azt a nyelvi-gondolati-morális-szakmai-emberi invenciózusságot, amely itt: ragyog s gagyog, vagy fordítva.

Most sem a személyes bravúrt hangsúlyoznám (az amúgy is fölfoghatatlan, tényleg), ennél lényegesebb az általános tapasztalat, az, hogy ráláthatunk arra, milyen nyelvi állapotban is van az országunk. Kitágul ez a kicsi ország, s ha előtte azt hittük, mindennek van határa, e lapozgatás után, mert azért olvasásról közvetlenül nem volt szó, boldogan nézhetünk enszemünkbe: nincs. Ami, ismét elnézést, nem azt jelenti, hogy semminek sem volna, nem ennyire idilli a helyzet – vigyázat: a szerzők ezt nem is állítják! –, hanem, hogy nem mindennek van határa, vagyis legalább van egy valami, amelynek nincs. Egy! Una. Una gens sumus.

 

Vessük magunkat újólag a frissítő habokba. Fül: Rejtőzködésekre, menekülés után születő szerelmekre – ! –, a Bakonyban a főerdész halottas ágyánál addig – muszáj megállnunk, cseppenként a borostyánt, már annak micsoda zamatja van, hogy a Bakonyban a főerdész, de hogy a halottas ágyánál!, és aztán a sárga irigység, hogy a halottas ágyánál addig, hát meddig?, meddig?, én végig, hogy én hogy szeretem az embereket, végig, mindenkit, férfit, nőt, kutyát, filodendront, írót, kritikust, rendőrt, bajuszkötőt, ah, be szép ez, embernek lehetni, csihadj, szív, csiha; tovább: –, a főerdész halottas ágyánál addig titkolt lány gyermekére – mármost aki itt, hol másutt, be bírja fejezni a mondatot, annak mától előre köszönök plusz aranyskófium, becsszó, akár állva is, és átadom a helyemet a 3-as metrón, és paródiát se írok róla, úriember biztosba nem fogad – derül fény.

Fény. Lux. Derül. Egy nagyzenekar zeng e mondatban, három Rolla meg kölcsönfúvósok, hogy aztán átmenet nélkül egy vonósnégyes csöndesen személyes, de soha nem személyeskedő bensőségességét kapjuk pacekba: Az író fájlalja a kóborló ifjúság elmúlását. Ez az!!! Tisztára ezt érzem én is, a nyelvemen volt pedig, fájlalom, na, hát hogy a kóborlóba ne! És azután a végső auftakt, egy korbácsütés, átvitt értelemben persze, sokat mondva és markolva, mintha Nádas, a nagy fülszövegíró^* fogná ceruzáját – pro domo: nekem is van egy csíkos gatyám!, úgy ám, aranyskófiummal kivert –: A könyv a tengeri kagylók zárt világát igyekszik feltörni. Yes. Hacsak úgy nem… Kevesebbel beérni az írástudók árulása volna.

 

Amit a fül novellafüzérnek mond, regénynek az előszó. Finom és mély vita ez, amely nem akarja erőszakosan eldönteni a nem lényegtelen poétikai kérdést (lásd Márton László a Sinistra körzetről). (El se olvasták! Befogod pofád!?) Elegáns ellentmondás, a megoldhatatlan mint feloldhatatlan, férfias szembenézés a vannal. De ne vonjuk meg magunktól a közvetlen csudálatot: A férfias áldozatvállalást kedvelők – jelen! – és a szerelem titkai iránt érdeklődők – igenigenigen! – egyaránt megtalálják itt – mostan jön egy jelző, hogy milyen szórakozást találhatunk meg itt egyaránt, kicsi, egyszerű, zseniális szó, én, személy szerint, élek-halok érte, még ha időnként oly igaztalanul meg is hurcolnak érte, sebaj, vállalom, és amúgyse az én személyem a fontos, megint a fényt emelném ki a mondatban (nem a mondatból, hohó, azt itt nem lehet: megbonthatatlan, zárt egész), hinnők, ilyen nincs, van, egy szó, amely odaröpíti a szöveget, ahol már ritka a lég: a magosba, magyar, ez az a szó, amely, mondani fölösleges, robbantja egész létünk, ápol, eltakar, küzdve küzd, rút sybarita, tovább – egyaránt megtalálják itt a magyar szórakozást – sírok a soktól, az érzéstől, fogadj kebledbe, sírok; don’t cry for me, Argentina! –, a mindennapok égboltján a hírvivő galambok szárnyalását.

Az igénytelenség, a szokás, a nemzetközivé lett mucsaiság, sá-hág, megelégednék a magyar szórakozással, hisz mi kéne több, ha komolyan vesszük a jelzőt, és nem lajblinak és alibinak. Ám itt még váratlan ajándékként elnyerjük a galambokat is, szárnyalásostul, hacsak nem értelmezőként olvassuk, miszerint a magyar szórakozás nem volna más, mint ez a mindennapok égboltján a hírvivő galambok szárnyalása. Meggondolandó. Itt picikét ellenkeznék, mert ez, legalábbis első látásra, picikét szűkítő értelmezésnek tetszik – olybá –, volna, aki belekötne, de az, végül is, nem én vagyok. Én nem belekötni jöttem, de olvasni. Mindegynek.

Tovább: a szerző párosítja a lírai szépségeket az események izgalmával – pozor! pozor! emelkedünk! –, a rügyeket rejtő asszonyokat – édesanyám! drága mamikám! –, noha körülöttük a leveleket ronggyá tépi az őszi szél.

Noha. Item: A merevült élet – tetszik venni észre ezt a delikát, kecses hálózatát az utalásoknak a: a szerelem titkai, nota bene párosítva, majd a rügyező magyar-szórakozó asszonyok és végül a merevültség; intertextus silent Musae, elölről, törés nélkül, lendülettel: –, a merevült élet kudarcainak bemerészkedésében a kopásra ítélt, (vessző) fogaskerekek közé, amelyeket állandóan olajozni kell, olykor égő gondolatok kínlódását érezni.

Jaj, ezt nagyon értem, lófasz, a számból vette ki, uram, nagyon értem, hogyan is tetszik ezt gondolni, ahogy például az én kudarcom nap mint nap bemerészkedik a kopásra ítéltbe, reggelenként sokszor alig bírok fölkelni, és valahogy mindig úgy jön ki, hogy futni kell az autóbusz után, hát el lehet képzelni ezt a merevült kudarcot, akár egy fluxus verte teve, de tényleg; ha volna még Trabant, alsózsírzás, akkor a közbevetett olajozás is megvolna, mert igaza van: olajozni kell, necesse est, hát hogy a…, hát hogyne égne az a gondolat, amelynek kínlódását, kínlódását a bemerészkedésben, amint elébb kimutattam, érezzük.

És rögvest érezzük-értjük azt is – via Trabant meg a futás valami után, így a negyvenes éveink végén, valami után, melyet csak az öncsalás hívhat autóbusznak –, értjük, mért olvashatjuk ezt: Egy kicsi ország reménykedése is ott dereng a könyv lapjain. Ott. Ez olyan, ha egyszer megígéri, akkor dereng. Én is így vagyok ezzel, ha megígérem a gyerekeknek, szőrös is vagy, büdös is vagy, de akkor derengek. Akkor nem érdekel, hogy nincs olajozva. Ezt hívja az előszó nagy tömörítő erővel villámkezű összhangnak. És a fül, a műgond az ilyen, olyan, mint az úttörő, segít, ahol tud, a fül, miként Vörös Csepelnek a Váci út, felel neki, midőn rendületlenül a villámkezű katonákról ír.

 

A lapozgatástól, a hév, darabjaira esett szét a könyv, de ezt sem bírálólag említem, kié nem esett már szét Európa ezen fertályán. De mielőtt parttalan mélabú uralkodna el rajtunk, ah, egy főtt marhafertály szigorú tormákkal, nézzünk még egyszer, utoljára az előszó tükrébe, önarcképünk, mely az alábbi mondatból reánk pillant, nem a diadal arca, inkább a felelősségé és a reményé, mely nélkül nem művészet a művészet, hanem kisnyúl és üres maszkabál. Az öregedő fák repedései mentén megbújó harántos kéreg mögé néz be az író: meglátja a könnyező törzsek belsejét, s éppúgy napjaink mélységébe is lát, bízik Európa sarjadó holnapjaiban.

 

Elég. Végződjünk itt, Európa sarjadó, resztelt májában. Ami meg az aranyskófiummal kivertet illeti.

 

Öregszünk.

Szövegkéj és műkedvelés, folytatás^*

Két héttel ezelőtt írtam egy könyvről. A magam módján dicsértem, mindenesetre szóval illettem az előszót, a felelős szerkesztőt s a felelős kiadót. Az ISBN-számukat külön nem csókoltam, de pozitív, mindenesetre tárgyszerű kontextusban megemlítettem. A múlt heti számból megtudhattam: az előszót nem az előszóíró írta, a felelős szerkesztő nem szerkesztette a kötetet, a felelős kiadó azt sem tudja, miről beszélek („milyen medve!?”), és még az ISBN-számukat is elcsaklizták az éj leple alatt.

Mi következik ebből?

Hazudnák, ha tunnám.

Mindenesetre az ISBN-számomat dugom el, ahogy bírom. A nejem is csak kesztyűvel érhet hozzá. Ha még emlékeznek rá, avval az aranyskófiummal kiverttel.

Ki ölte meg a Schrödinger macskáját?^*

Csodás könyvet tart, ha, kezében az olvasó; úgy értem, ahogy mondom, de azért, hogy ne látsszam elfogultnak, folytassam így: csodás dolgokról szól ez a könyv, a természet csodáiról, az ember csodáiról, az ész csodáiról. Amúgy meg: mért is ne lehetnék elfogult?

 

Szerző iránti elfogultságom csak annyi, hogy ismerem őt régről személyesen, igaz, ez meg nem tartozik a művelt olvasóközönségre, viszont az is igaz, hogy egyre több olyasmivel traktálják ezt az egyre kevésbé létező populációt, ami nem tartozik rá, lassan a kérdés, kire mi, föl sem vethető; hajdanán együtt voltunk 120 mm-es huszárok Doberdó mellett, a festői Hódmezővásárhelyen (sőt tudnék olyan történetet mondani, mely jellemző volna a szerző mint szerző eszejárására, szépen mutatna egy, mondjuk így, szigorú nyelvfilozófiai-logikai álláspontot, nekem mindenesetre tanulságos volt látni, milyen félelmetes tud az lenni, ha valaki komolyan vesz egy mondatot, nem is felejtettem el; szerzőnek ugyanis mondottak volt egy mondatot, egy fölszólítót, amelyet az adott esetben nem lehetett komolyan venni, épeszű ember azt vagy hallatlanra, vagy viccnek vette volna; hogy így ellentmondásba kerültünk volna a parancs-az-parancs természetinek tetsző igazságával, az ott senkit nem zavart volna, ilyen a világ, az ember beszél összevissza; de abban a fiatal, szigorú, különc agyban komolyan voltak a dolgok véve, rettenthetetlenül követte a felszólítást, és csak hosszas könyörgésre kegyelmezett meg ártatlan, tréfára és tréfálkozni vágyó, enyhén aljas fölöttesének), aztán meg együtt matematikushallgatók, azóta alig. Mindez azonban inkább hátrány, mint előny, eggyel több várakozásnak kell megfelelni, mert emlékszem arra az akkori, excentrikus fiatalemberre, és őt is keresem a könyvben. Nem őt találom, de amit találok, nem győzöm dicsérni.

 

Tényleg: mi volna, ha egy könyvismertetésben magáról a könyvről is szólnék? Vad gondolat. Olvasáskor csináltam jegyzeteket is, műgond és lelkiismeret. Most épp ezt találtam: „Édes kis töpörtyűm. Tök idióta.” Ez vajon mire vonatkozhatik? Válaszokat a szerkesztőségbe, a nevemre, kérem.

 

A Jancsi volt a legokosabb köztünk, mondta talán Teller Ede vagy a világ egy másik legokosabb embere „abból a bandából”, a Neumann Jancsi. (Többé-kevésbé mindenki magyar.) Szerző Neumann felől nézi át, ne kerteljünk, az egész világot, meg- és bemutatva eközben, hogy ez értelmes program. A racionális gondolkodásmód természetéről szól a könyv, az ismert klisével szólva: mért nincs, ha van, és miképpen van, ha nincs.

Barátságos, de nem könnyű olvasmány; nem könnyű, mert amiről beszél, az nem könnyű, ahogy az előszó idézi Karinthyt: „Nem én vagyok bonyolult, hanem a dolog, amiről beszélek”, és barátságos, mert szépen, lassan, konkrét, érdekes, játékos példák segítségével leszünk bevezetve a játékelméletbe (Harsányi János 94-es Nobel-díja után, úgy tűnik, elsőrendűen mélymagyar diszciplína), „a szellemi kalandra vágyó Olvasó igényeit célozva”, lépésről lépésre, tényleg kalandosan, mert tudománytörténetet is olvashatunk, amely mindig izgalmas: valami egyszer csak problémává válik, gonddá, mintha nem volna tovább, ott toporog az emberiség, s akkor jön egy Galilei vagy Gödel, mint egy Kinizsi Pál, és kész. Illetve még csak nem is ellenkezőleg: emelt fővel belátjuk, hogy a probléma megoldhatatlan, és egyébként is úgy hozzánk tartozik, hogy nélküle talán magunkra sem ismernénk. Azután ez is megtörténik: nem ismerünk se magunkra, se a világra. Nem hiszünk a szemünknek, pedig mi nyitottuk ki.

 

Csaponganék. Hofstadter, meséli Mérő – aki Hofstadternek, mesélem én, Gödel, Escher, Bach című könyve a 80-as évek nagy szenzációja volt, váratlan bestseller, és ha kicsit is kiszámíthatóan működnék a magyar könyvpiac, akkor Mérő könyvére is ez a sors várna, eltekintve attól, hogy ezt sosem lehet tudni –, pályázatot írt ki egy tudományos lap olvasói számára. Rongyos egymilliót lehetett nyerni, mindazonáltal dollárból, és ehhez nem kellett mást tenni, csupán jelentkezni a pályázatra. Jelentkezel, és tiéd a lé. Hacsak nem jelentkezik valaki még. A szemét. Mert akkor sorsolnak, s aki nyer, kap félmilliót. És így tovább. Ha egymillió jelentkező van, akkor a sorsolás utáni nyertes egy dollárt kap. Ki a kicsit nem becsüli – de nem erről szól a játék.

Hanem arról, hogy van benne egy csavar, és hogy mit kezdünk avval. Az új jelentkező minden játékban csökkenti a nyerés esélyeit (több lesz a nap, mint a kolbász), ám nem csökkenti a nyerés nagyságát, vagyis az örömét. Itt igen. Ahogy szerző finoman megjegyzi (egyáltalán: szerző többnyire finoman jegyez meg, mondanám, humorában volna valami angolos; én szeretem az ilyet: „miután Einstein megvédte átlagos színvonalú doktori értekezését”, vagy az, amikor, nem, az nem jó, túl hosszú, pedig jó, a 310. oldalon van, és az a poén, hogy „ki is”), ez még magára a nyertesre is vonatkozik. Ha ugyanis nem pályázott volna, a nyertes többet kapott volna, meglehet, nem ő lett volna a nyertes. Vagyis aki játszik, az játékrontó. Ami nem rendes dolog. Rendes ember tehát nem. De ha mindenki így korrekt, akkor pénz az ablakban, ami több mint bosszantó, sőt még annál is több, nem áll alkalmi közösségünk érdekében, hiszen így „mi” lennénk szegényebbek egymillióval. A közös érdek megkívánja, hogy legyen köztünk egy mocsadék, aki mégis pályázik. Ez a játék olyan helyzetet modellez, amikor a (nagy) lehetőség megszűnik, ha mindenki él vele; természeti erőforrások kihasználása, taxivállalkozás. Ha minden olvasót a közös érdek vezérel, ha van ilyen, akkor minden olvasó ugyanazon gondolatmenet szerint dönt, vagyis ha ugyanazt a közös érdeket akarja szolgálni, akkor vagy mindenki pályázik, vagy senki, a Hofstadter meg mindenképp röhög a mesterségesen intelligens markába.

Akkor most hogy? – Mellesleg érdemes meg-megállni a könyv olvasásában, és mintegy résztvenni a felkínált játékokban, helyzetekben. Ahogy egy regény esetében. Mit tennék most Boka helyében. Szeredyében. Vagy ha az ÉS kiírna egy ilyen pályázatot. Illetve ezt mindjárt ki is próbáljuk. Kiírom én (lesz majd öröm a szerkesztőségben): AZ ÉS EGYMILLIÓ DOLLÁRT FIZET A FENT LEÍRT FÖLTÉTELEK MELLETT, és én is megteszem, amit a Scientific American kiadója, megengedem, hogy egyetlen levéllel akár többszörösen is lehessen pályázni (többszörös esély!), ezt is tessék tehát föltüntetni a levélben. Pályázni most lehet, továbbolvasás előtt, már így is túl sokat beszéltem, ellenőrizni nem tudom, de becsület is van a világon, NEVEZÉSI HATÁRIDŐ 1997. ÁPRILIS 14. Egymillió dollár! Becsszó. Ne legyen posztmodern a mamám, ha nem.

Vagyis se pályázni, se nem pályázni nem célszerű. És kilépni sem lehet a játékból, aki egy pillanatig elgondolkodott rajta, az játékossá vált, hiába legyintget, hogy hülyeség, nincs ideje ilyesmire. Se igen, se nem, se más. Tennék ide egy fölkiáltójelet: ! A matematikusok javaslata a patthelyzet megoldására: döntsön a véletlen. Mondjuk mennyi ÉS-olvasó van? Úgy kábé, mint égen a csillag. Minden olvasó földob tehát egy ennyi oldalú dobókockát, s ha megdobja a „hatost”, pályázik, ha nem, nem. Ekkor minden pályázónak azonos az esélye, azonos elv szerint dönt (nem mocsadékozhatjuk a nyertest, sőt, ha van egy kis eszünk, és ebből indultunk ki, örülünk), és várhatóan csak egy ember lesz, aki nyer. Vagyis érvényesülni tud a közös érdek, hogy minél nagyobb legyen a nyereményünk, és találtunk egy elvi megoldást, most már nem eleve értelmetlen közös érdekről beszélni.

 

Neumann János hitt az ész hatalmában. De nem volt világos, hogy ez a hit milyen szilárd alapokon áll. Neumann zsenialitása abban állt, írja Mérő, hogy ebben a kusza, önmagába forduló láncban (én azt gondolom, hogy ő azt gondolja, hogy én azt…) meglátta egy új tudományág lehetőségét. Híres tétele megmutatta, hogy a játékok egy elég széles körében mindig lehetséges racionális játékmód, vagyis megtalálható az a fajta egyensúlyi helyzet, amelytől egyik játékosnak sem érdemes eltérni, és ezen boldogsághoz nem kell semmi más, csak egy dobókocka s némi számolás.

 

Szép passzusokat olvashatunk a blöffről, blöffölni necesse est, a skizofrén csigáról, ki szintén kevert stratégiával játszik, meg is kapja Neumanntól a magáét: a nyeregpontot, a pagony, hol megpihen a nyugtalan csigaszív, kiderül, hogy nem mindig a kooperáció a leghatékonyabb, hanem a versengés, gonoszságot ellensúlyoz bírvágy (az embert időről időre megkísérti ama grandiózus marhaság, hogy mily jó volna, ha mindenki többé-kevésbé egyformán gondolkodnék, értékrend, miminden; nem kéne azonnal jobboldali puccsra gyanakodni, csupán egy kis kényelemre, nyugalomra, biztonságra, arra, hogy magunkfajta emberekkel nyilván könnyebb zöldágra vergődni; immár ki lehet számolni, hogy jó a más; a biztonság bizonytalanabb és általánosabb, mint gondoltuk), az evolúció és a játékelmélet kapocsáról, jutva „a világot működtető végső racionalitás kereséséhez, miközben könnyen járhatunk úgy, mint az egyszeri vevő a military shopban. Terepszínű gatya van? Van. De nem találjuk.”

Ha már evolúció, akkor létért való küzdelem, de nem az individuumé, mert akkor a győztes farkas nem hagyná életben a vesztest (ember embernek nem farkasa: ember; volt), és nem áldozná föl magát kedvencem, a tüskés pikó (miheztartás végett: az ún. dollárárverés és az ún. fogolydilemma játékokban nevezett pikók sokkal ésszerűbb viselkedésre voltak képesek, mint az emberek). A gén akar túlélni. Föláldozza magát, hogy az egészet mentse, vagyis föláldozza „magát”, hogy mentse „magát”, mert a gén nem tud különbséget tenni önmaga és övéi közt, nincsen neki, ha-ha, én-je, vagyis ott mindenki én – Flauberttől kezdve minden regényíró álma. Írja is Ombrowicz: Hétfő: gén. Kedd: gén. Szerda: bocs. Egyén és közösség soha nem álmodott harmóniája. Képzeljünk csak el egy mélymóc gént. Ah, mégse. Mégse képzeljük el. Lehetséges, hogy a világ gének története volna, a világ mint génakarat (a könyvben az ilyen mintek előtt helytelenül, igaz, következetesen mindig vessző áll), s az ember csak génhordozó, a könyv szavával, túlélőgép? Hello, Dolly(s). Volna ott belül egy titkos történet? Az is egy ezotéria.

Csoportszelekció vagy génszelekció. Nem ugyanaz, nagyon más világképet sugallnak, a bölcs természet, amely bölcsen gondoskodik az egyedek bölcs együttműködéséről a faj fennmaradása érdekében versus az önző gének pucér érdekháborúi, cél, bölcs sehol. Mérő szerint nem biztos, hogy a kettő kizárja egymást.

A válasz a kérdéstől függ. Talán ez a könyv legfontosabb mondata. Állandóan változik a leányzó fekvése. Az utolsó szó nincs kimondva, mert nincs utolsó szó. Mehr Licht. Ugyan, Wolfgang.

 

Nem csaponganék, de most már késő. A fénynek a csalfa természete is a kérdéstől függ. Ha részecskeként akarom látni, részecskeként viselkedik, ha hullámként, akkor gerinctelenül interferál. A természet türelmes. Hülyeségeket kérdezel, fiam, nyet atvéta, de szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. Mehr nicht, csak azt tudjuk kérdezni, amit kérdezni tudunk. Amire szavunk van. Egy nő, mondja itt az egyik mottó, még mindig kiszámíthatóbb, mint egy elektron. Jelzem, ezt tudtam. Van egy elektron. Szeret. Írtam is erről egy könyvet; nem azér’…

A racionalitás se valami állandó, az is attól függ, milyen kérdéseket teszek föl, vagyis hogy milyen a játék, vagyis hogy mit gondolok, milyenek a szabályok, vagyis hogy hol vagyok, vagyis hogy hol lakik az Úristen. Nemcsak, hogy nincsen pontosan definiálva a tiszta ésszerűség fogalma, de (Gödel) nem is lehet. Te mondasz egy tetszőleges racionalitás-fogalmat, s én mindig tudok egy olyan játékot mondani, melyben az befuccsol, azaz ha aszerint játszunk ésszerűen, vesztünk, noha (Neumann) mindig volna olyan ésszerűség, mely szerint mindnyájan nyerhetnénk. Nyugtalanító és megnyugtató fejlemény.

Az is kiderült, hogy a sok kis ésszerűtlenség kiadhat egy közös, végső racionalitást. Az ilyen ésszerűtlenséget kvázi-racionálisnak nevezzük, és az emberi gondolkodás a kvázihoz közelebb áll, mint a tisztához (egyes férfiak fölfogása szerint egyes nők fölfogása tiszta kvázi, pl.: balrát mond, jobbrára gondol, és eltéveszti). A tiszta racionalitás vívmányai így nem közvetlenül használhatók, „hanem azzal, hogy mély gyökeret eresztenek a gondolkodásunkba, és ezzel mindennapi, sokféle, kvázi-racionális gondolkodási stratégiáinknak akaratlanul is részeivé válnak. Ezek megjelenhetnek olyan mélyebb fogalmak megértésében, mint az önmérséklet, a visszafogottság, a tolerancia, a másik szempontjainak mérlegelése”. Az eszesség ezért sarkalatos erény.

 

Tudományos próza? Civil próza inkább. Valaki megvizsgál valamit, valaki tud valamit, nem tud valamit, és erről beszámol közönségének, amely magától értődőn létezik; az a fajta személyesség ez, amely nem az énre hanyatlik és hagyatkozik, hanem valamilyen tárgyra és az említett közösségre. Viccből mondom, de komolyan: Mérő e tekintetben olyan, mint Fontane, vagy még inkább, mint a szórakoztató, jól megcsinált angol regények, tárgyismeret, műgond, tehetség. Nyugalom, nyugodtság.

Szerző olyan, mint egy gimnazista. Csak kisebb részben udvariasságból (hogy követni tudjuk), az alkata volna ilyen, innét a játékosság, a szakadatlan érdeklődés. A gimnazista a minden, mindenben illetékes, fesztelenül foglalkoztatja a világ természete, a minden; olyan gimnazista, akinek láthatóan jó matematikatanára volt és akinek főleg jó magyartanára volt. (Insider információ: Herczeg János, Gartner Éva; annak idején az ulánusoknál a volt berzsenyisektől folyton ezt kellett hallani, hogy így a Herczeg, úgy a Gartner, az ember alig bírt érdemben visszajelenitsezni, -pogányozni.) Természetes módon hivatkozik olvasmányaira, egy jó, működő általános műveltséget is látni itt, mondjuk Rejtő Jenőtől Meister Eckhartig, Kanttól Eukleidészig, eszünkbe juttatva a magyar műveltség tradicionális féloldalasságát, irodalomközpontúságát.

Az ész valamennyire mindig felvilágosult ész, és ha tudja is korlátait, olyan, mint az orosz rajzfilmfigura: „mindent tudni akarok”. Ez is gimnazistás. Meglehetősen szép és váratlanul új a világ, amely a könyvből elénk tárul. Megismerésre méltó, még akkor is, ha a meghez többszöri félrén keresztül jutunk. Méltó, erről szól ez a könyv.

 

A racionális megismerés alapja a hit, hogy a világ teljes egészében megérthető, a misztikus megismerés alapja a hit, hogy a világ teljes egészében megtapasztalható. A művészi megismerés meg ott kóricál a kettő közt, se itt, se ott, hullám is, részecske is. Vagy másképpen ugyanezt: hullám is, részecském is.

 

Tisztességes krimiként a könyv válaszol a címben föltett kérdésre. E helyt csupán annyit jegyeznék meg félénken, félő, mindannyian a Schrödinger macskája vagyunk. S időnként egy jóindulatú, szeretetre orientált, furcsa, idős szakállas úr a felhők mögül (hol mindig kék az ég) kinyúl és fölnyitja a dobozt, amely macska és cián és rádium és detektor (azt, hogy „és” csak tréfából mondom, mert beszélek), és derűsen megkérdi. Hogy élsz, fiam. S mi mondjuk. Bizonyos valószínűséggel.

Az Ókútról^*

Úgy járt (velem, nálam) Szabó Magda hajdanán, miként Márai. Amúgy nem volna ez rossz járás; minden könyve megvolt édesanyámnak; sorakoztak, akárcsak a Máraik, és én ettől bizalmatlan lettem; nőiesbe, úrinősbe, polgárisba, valami lágyba vagy kontúrtalanba, biztonsági kűrbe, kultúrkellemesbe utaltam, olvasatlanul, „fiatal és kegyetlen voltam, még nem szerettem igazán senkit”.

Húsz éve jelent meg a Régimódi történet, akkor olvastam, együtt az Ókúttal (melyre Bata Imre hívta föl a figyelmemet), így is maradt meg bennem, jó emlékezetemben, mintha 1 könyv volna, mégpedig fontos, jó könyv, illetve a fontos az értelmezhetetlen, legföljebb a jó részeként, fontos, mert jó. Előre megfontolt szándékkal újra kívántam olvasni, azon önös célból, hogy fölhívjam rá a figyelmet. Hogy javasoljam az irodalomnak, a szakmának és a nagyérdeműnek ezen könyv újraolvasását, a tudós szakembereknek s a tudós civileknek, miképpen a tudatlan civileknek és a tudatlan szakembereknek (Istenem, ha üres halmaz, hát üres halmaz – addig is, akinek nem inge!). Az irodalom folyamatosan újraolvasandó, és éppen az újraolvasás adja meg (ki), hogy mit olvassunk újra folyamatosan.

 

Ami a lényeget illeti, ez is történt, történik: az ajánlatom: olvassuk újra az Ókutat. Komoly diszciplína nem felejtős. Elképzelhető vajon, hogy a matematikának kimegy valami (nevezetesen saját maga) a fejéből? Hogy ánégyzet plusz, hagyjuk, pásszé, nem számít, régen volt… (Demagóg; most már mindegy.) Az persze igaz, hogy minden lüktet, hol ez, hol az lesz fontos.

De azért: ember tervez, könyv végez. Olvasni kaland, mindenki megváltozik tőle, könyv, olvasó, nem egészen lehet tudni, pontosan mi történik majd. Miklós fiam is kalandos életet gönnol magának, amikor én ellentételezésképp az eszcájggal való helyes bánásmódot bírtam fölajánlani. Egyél rendesen! De én kalandos életet akarok, apám! (Félre: Anyád.) Integratív erejénél fogva szerényen goetheinek mondanám a folytatást: És mi volna, fiam, ha nem fognád marokra a vellát, meg még kalandosan is élnél?! Az ilyen jellegű helyzetekben gyermekeim vagy zokognak, vagy vihorásznak, hajlok jó jelnek tekinteni mindkettőt.

A nem várt változás: emlékeim szerint a Régimódi újramondta az Ókutat, kiegészítette és bekebelezte, ennek a friss arcátlanságára emlékeztem. Most bonyolultabbnak látom ezt a viszonyt, e helyt nem elemzem, mindenesetre az újramondásból az újra fontosabbnak tetszett a mondásnál, vagyis az a lehetőség, az az érdekesség, hogy a későbbi könyv tudásával nézzünk az előbbire. Az Ókút titkát kutatja a Régimódi, elképesztő gazdagsággal írva körül azt, amit onnét ismerünk. (A konkrétum, a dokumentum nagy csábító. Kinek ne kezdene el izgatottan remegni a keze, megérintvén egy elsárgult papírt, rajta nagyapánk valóságos írása: Milyen nyomorult az élet 24 év után. Az asszony kurva lett, és én egyedül ölöm az életet. A régi papír mint az élet bizonyítéka.)

 

Én élek-halok a családregényekért. Ahogy megy az idő, múlik, egyre inkább kurziválni kell ezt az élek-halokot, és a mondat egyre inkább egy önéletrajz vonásait veszi föl. Jól eligazodom ezen a terepen, és nem tudván semmit, szomjasan vetem magam rá, bele.

Szabó Magda – nevezzük egyelőre így – visszalép a régi debreceni ház kapuján, felnőtt, se apja, se anyja, már nincs, aki utána kiáltson, hogy nem szabad, nincs, aki óvja a múlt betemetett kútjától, süppedős, veszélyes ókútjától. Mire is óvná magát, más mesterséget választott, nem óvósat. Látszólag tehát író emlékezik gyerekkorára. Emlékezés van, gyerekkor is van, de nincs író, vagyis valaki, aki kívül volna a könyvön, Szabó Magdának híre-hamva sincsen itten. Miközben forma szerint nem fiktív, amit olvasunk, a szöveg által definiált hős emelkedését látjuk, vagyis regényt, tiszta fikciót. Ám ez a nem-fiktív alapozás jó hatással van a mondatokra, a valóságban, a valóságosságban tartja őket, a létezőben. Minden mondat él ebben a könyvben.

Önösen szólva, többféle bevezetés ez, nem a szépirodalomba, nem is a múlt mélységesen mély ókútjába, az csupán díszlet, vagy az anyag. Hanem bevezetés a megismerésbe. Valaki mintha először nézne apjára, anyjára, városára, egy lóra. De legelőször is a szavakra. Bevezetés ez a nyelvbe is, beletanulás a nyelvbe, ahogy fogalmak lassan elnyerik jelentésüket, ahogy valaki a méltó büntetését, a nyelv mint világ, a világ mint nyelv, mint egyetlen megismerésre érdemes. Sartre legrokonszenvesebb könyve, A szavak juthat az eszünkbe, az az egészen elképesztő emlékezésprodukció.

Szabó Magda jó emlékező, sőt, nagy, de hiányzik belőle mindenféle programosság, illetve nem hiányzik, nincs benne. Nyelve: természetesen pontos. Pontoson azt értem, hogy bonyolult helyzeteket, tárgyakat, ügyeket elképzelhetően ír le, természetesen meg azt, hogy nem figyelek föl arra, hogy ezt tudja. Könnyen mesél, de nem fecsegősen, nem akarnok, és nem is könnyelmű. Ismeri a nyelv birtoklásának nehézségeit, a buktatóit, nem naiv, de nehézség nélkül birtokolja a nyelvet (a birtoklás módjáról beszélek, nem a belefektetett munkáról; munkás nő). Vele kapcsolatban le lehet írni, ami amúgy gyanús dicséret: jótollú. (Ápoltan ír, akartam írni, arra célozva, hogy ápolja a nyelvet, de ez így meglehetősen kórházosan hangzanék.) Szórakoztatóan tud írni, jó ritmusban, váltani hogyan, mikor: tudja nagyon. Valahová, ide, beszúrni: Szókincs. Sok szót ismer. Talán így: Szabó Magda közel van a nyelvhez, a magyar nyelv nagy használója.

 

De bevezetés az Ókút a szabadságba is. Az a kis lény ott Debrecenben, az a fantasztikus béka, a kis ihercéler (Ihercélerről magyarosított Szabóra), aki tanulja a világot, a szavakat: a szabadság bajnoka. Ezt tanulja varázslatos szüleitől, persze közben mindent, kultúrát, irodalmat, stílust, viselkedést, de mindez egy dolog felé fordul, egyre való: a szabadságra. Ezért kell az aranyhalakat is belegyömöszölni a lefolyóba, legyetek szabadok, ússzatok a tengerig. Példásan szép: a legvégesebb mint végtelen.

A főhős mint a szabadság ?-je. Mindenese. Kiszolgáltatottja. Ezt képviseli az Ókút Szabó Magdája.

 

Nőiesebb, mint Rónay György – nem gonoszkodás: sorrend: mely gonoszkodás –, nőiesebb, mint Nemes Nagy: ez elsőre megtévesztő, melyet erősít a nyelvhez való barátságos viszony. Ez félrevezető. Igaz, nem rugdolódzós, nem rúg föl mindent, de nem is hajol be, nehéz hagyományaink, mondjuk az anekdotikus vagy a hősiesen-tragikusan moralizálós, nem hajlították meg a derekát, e könyv tanúsága szerint, ismételjem, Szabó szabad. (Szívesen írom így, Szabó, igaz, sajátosan hangzik, de úgy, mintha egy osztályba jártunk volna – bár egy protestánssal?! sohse! –, hogy így a Szabó, úgy a Szabó, megdézsmálta a tanszerládámat!) De benne is megvan generációjának szellemi szigorúsága. Amikor a tudás és műveltség még hozzátartozott a jómodorhoz. Az esszéken azonnal látszik ez a mély tanárnős. Tudni valamit, ezt a tudást átadni, átadni akarni. Az irodalom mint valami belső, családi ügy; Szabó Magda jó tanárnő.

 

Az Ókút fejezetei rokonszenvesen és könnyeden nem tartanak valahová, az emlékezés nem akar bizonyítani semmit, sőt, állítani sem, csak megmutatni, és megmutatni sem valami előre elgondoltat, hanem amit lehet, vagyis amit a nyelv megenged, amit a nyelv az írás közben megmutat. Jó író jó művében minden nyelvi, a problémák, a megoldások, minden a nyelven belül történik, s noha ez trivialitás, mégis hangsúlyosan említem itt, hogy lám, tényleg az, magától értődő, akkor is, ha valaki nem hangsúlyozza nyakra-főre, ahogy manapság általánosan bevett szokás. Az is igaz, hogy ez, a nyakra-főre, többnyire reakció ama nehéz hagyományokra (früher fősodor).

 

1970-ben jelent meg, a Magvető Kiadónál, tipográfus Bezúr Györgyi (tapasztalataim szerint az soha nem árt egy könyvnek, ha a kolofonban felbukkan ez a bezúrgyörgyi kifejezés), azaz a 60-as évek végén íródhatott, nem elsőrendűen irodalmi közeg, a várakozásokat és kísértéseket illetően sem. Mindenesetre egyetlen fals hang sincs ebben a regényben, egyetlen önsajnálkozó félmondat, félszónyi (politikai) magakelletés – semmi. Mindezt mellesleg, de raritásként; makulátlan. S főként semmi a korszak „társadalmilag fontos”, az idézőjel el is hagyható, műveinek szinte szokásos reflexéből, az itt-kicsit-maszatolok (értsd: benyalok, hazudom)-hogy-amott-keményen-beolvashassak öncsalási-túlélési riszálásából. Amelyben, végül is, van akceptálható, a beolvasás mégiscsak beolvasás, a kimondásnak van ereje, ha ára is, csak éppen mélyen irodalomellenes, a nyelv nem veszi jó néven, ha átalverik, a komcsiknak meg nem volt bemutatva, hogy értékelhette volna a politikai erőfeszítéseket. (Aczél György vagyok. Örvendek. A magyar nyelv vagyok.) Mostanra meg ha valami érdekes onnét, az éppen az irodalmi – már ami az irodalmat illeti. (Aminek nem mond ellent, hogy azután az irodalomban nem az irodalom az érdekes. Az irodalomnak ez az alaptermészete: kizárólagos, szigorú, rigorózus hűséget követel, s csak eztán ad teljes szabadságot.)

 

„Nagyot nevetett, rám fogta a mellét, mint egy vízipuskát, és a szemem közé fröcskölt tejjel. Eszementen visítozva menekültem előle, s mire az udvar szélére értem, már hánytam is.” Hosszan lehetne sorolni a gyönyörű szcénákat, a nagyjeleneteket, az áriákat a szabadságra ítélt, de mitagadás, vonakodó aranyhalaktól a metaforikusságig emelkedő Varga utcai haldokló lóig.

És a szatír! Mint szó és így mint félreértés. Vélhetően valami alantas foglalkozás. A gonosz prelátus mosolyogva bonbont ígért, az a szegény, derék szatír meg csak azt kérdezte nagyon tisztelettudóan, milyen is volnék pucéran, ami nem nagy dolog, mért ne lehetne megkérdezni, mondtam is neki, hogy még nincs mellem. – Bár a „jobb ma egy szatír, mint holnap egy prelátus” elfogult pápistaellenességét a leghatározottabban satöbbi.

A szavak komolyan veendők. Mért sikoltozunk, ha átlépjük az országhatárt? Nyelvi tapasztalat ez is. Át-mehetni, beléphetni egy másik országba – akkor ott nyilván lennie kell valamiféle kapunak, ajtónak, zárnak. Ha nincs, nem értem, tehát sírok. Gondolkodom, tehát vagyok, nem értem, tehát hisztériázom.

És azután mint a csodáról, a szülőkről, egy őrült, poétikus házról, ahol, akárcsak e könyvben, „játék, varázslat és valóság” összefolyt. Képzeljünk el egy apát – elképzelhetetlen!, illetve most már, az Ókút után, nem elképzelhetetlen, ez Szabó Magda adaléka a teremtéshez –, aki vendégségben, míg a lánya vigyáz, le ne bukjanak, leszedi a légyfogóról a síró(!) legyet és mosogatja a légy lábát! A légy lábát! Egy apa! Ha Thomas Mann ezt tudta volna! (Ne tévedjünk: tudta.) Még a jégen is csúszkált, nem a lübecki, a Szabó Elek. Tihanyt is odaajándékozta a lányának! (Megszerettem, ezt a kis, nagy apát nagyon.)

Megtudhatjuk, amit én személy szerint mindig sejtettem (hiába pofáznak, hogy én magyarellenes volnék, a szegények), hogy az Isten az magyar, magyarnak született, mi másnak, meglehet, a könyv a hányást is elsőrendűen magyar fenoménnak tudja, mindenesetre megdöbben, hogy egy lengyel fiú is ugyanúgy hány, tud hányni, mint mi magyarok, a hányás mint sine qua non, kiderül, hogy Jeruzsálem még Pallagpusztán is túl van, Petőfi él, Buda áll, szegény Ferenc Józsefet pedig, a vérnősző barmot az aradi tizenhármak úgy kivégeztették, hogy punktum.

Szabadság és játék – mintha közük volna egymáshoz. Szabó Magda ismeri a játék természetét, annak komolyságát: a játékból nincs kilépés – csupán a végén, de a végén mindenből van kilépés, hacsak nem végtelen a vég.

 

Ha a városról beszél, Sherwood Anderson bensőséges Ohio-történeteire gondolhatunk, itt képek vannak inkább, nem történetek, de itt is meg-megnyílik egy mondat alatt a föld, s belelátunk valaki sorsába, aki valaki mi is vagyunk. Újragondoltatja velünk a Tiszántúl-Dunántúl különbséget is. (Amúgy az ember inkább Galgóczit mondaná tiszán- és Szabó Magdát dunántúlinak; mondanám, sértődne halomra mindenki.) Hogy ez bonyolultabb, mint látni szokás. Magyarán: szokás elfeledni, hogy Csokonai is debreceni. S akkor van-e annál finomabb hely? (S akkor ebben az összefüggésben gazdagítsunk egy minapi kifejezést: a kilenclyukú horizontú. Elég.)

 

Az íróság története is a könyv, nem az íróvá válásé, inkább az íróság föltételeinek, lényegének a megértéséé, a részvéttől (hóembernek bilit ajándékozni, legyen mibe belefolynia a tavaszi olvadáskor) a lázadásig (segítőkész, derék, tompa rokon garnitúrájának lószőrkicibálással súlyosbított, módszeres kivégzése), a kételkedés megismerése az isteni cselekvés tükrök lezuhanására vonatkozó hatáskörének vizsgálata nyomán, a szó költői erejének, különleges helyzetének megértése a „sűrű setét az éj” segítségével, a különböző státusú valóságok megértése a kiszakadt színházi díszlet láttán (kiszakadt a tó, meg kellett foltozni) – egy író gyakorolja itt: a világot.

Körbe-körbe haladunk, nem előre, mert nincs hátra, de minden ebben az irányban mégis, ebben a (nyelvi, etikai, esztétikai) tanulásban; kaleidoszkóp rázogatva.

 

Ez a kislány a mennyországban töltötte a gyermekkorát, szülei félistenek, minden jó, ami meg nem az, annak értelme van, aminek meg nincs, annak majd lesz. Nem idill ez, hanem teljesség. Vagyis regény. Ide jutottam megint.

A 30. oldalon azt mondja az anya, „annyi titkom van”, ez életének utolsó mondata, a 123. oldalon azt mondja a lánya róla, „nem szerette a férfiakat”. De hiszen apánk is férfi!

Mint minden nagy regény, ez is alá van aknázva hát. A regény sosem arról szól, amiről beszél. Mindegyik egy-egy rémült csöndet fog körbe.

 

Megemlítem még, hogy „Szabó Magduska úri kisleány” napra pontosan egy évvel édesanyám születése után született. Belátom, ennek hír- és intellektuális értéke csekély. Hasonló jelentőségű, ahogy az apai ágam, könnyedén, éppenhogy, érinti az övét. Ez áll a Régimódi 410. oldalán: Fáradt, rosszkedvű, elkínzott Debrecen várja Jablonczay Lenke második gyermekét, a közhangulat Pesten még rosszabb, (…) sem Esterházy, sem Wekerle nem tudnak megbirkózni stb. Szóval a nagypapám nem emelte a születés körülményeinek fényét.

Akkor tehát, ahogy táncórán Renée néni tanította a nagy udvari bókot: Most kecsesen széttárjuk a két kart, bizonyos különleges, a szokásosnál lazultabb mozdulattal behajlítjuk a térdet, aztán lassan leroskadunk, és a mozdulatban mindig egyenesen tartjuk a derekunkat, hogy arcunkat jól lássa az, aki előtt meghajoltunk.

Édes^*

Füzi Lászlónak

 

Baj történt. Az történt, az a baj, hogy olvastam 1 vacak könyvet. Az úgy történt, hogy eszembe jutott egy mostanság eszement kollégám, akinek azonban régebbről vannak irodalmi érdemei, melyekről az ember hajlamos megfeledkezni, a kortársi ítélkezés olykor kisszerű, személyes, szempontjai olykor: kortársiak. Mondott kolléga – ki az?, ki az? – nemrégiben érdekesnek ígérkező könyvet jelentetett meg, kicsi gonoszsággal arra gondoltam, erről írok most, s mivel az ötlet, az ígérkező, afféle posztmodern éca, a kolléga pedig nem szűnik hol morogni, hol hörögni e magyar posztmodernen, ki tudja, mi az, mely szerinte nem más, mint összeesküvés és tehetségtelenség, a könyvet, mint jellegzetesen posztmodernet leírni: barátságosan kaján ötletnek tetszett, kinevetni, mert megérdemli, megörvendeztetni, mert az örömre mindenki érdemes, ha érdemes; kihúznám a kelletlenkedés lába alól a talajt – ezt mindig szívesen megteszem. – Megengedem, nem veszélytelen föltételek vagy részcélok ezek, fönnáll a veszély, hogy föléolvasok, hogy túlharisnyázom, de hát egyrészt mi nem veszélyes, másrészt meg fölteszem, hogy magamat nem csapom be, ami nem veszélytelen föltételezés, fönnáll a veszély stb.

Nem csipkézem ezt itt tovább: rég olvastam már ilyen moslék könyvet. Ezt kicsit finomíthatnám, hogy moslék, de nem mocsadék, ah, de minek, egy összegányolt, felelőtlenül odakent szar, se munka, se lélek, se szellem. Ha nagyon akarnám, föl tudnám magamat húzni, stenkerolni, merthát mégis milyen dolog ilyen szemetet kiadni a kézből, de hát ugyanígy le is lehet nyugodni, én könnyen vagyok nyugodt. Egyébként is megérdemlem, így jár, aki Timur és csapata. A picsába! – foglaltam össze az előállt kortársi helyzetet. (Ne tessék mondani, hogy ne beszéljek csúnyán, én nem beszélek csúnyán, csupán elővigyázatlanul elolvastam egy könyvet. Belementem 1 könyvbe és orcára estem. Hát ez nem is könyv, biztatgatom magam.)

 

*

 

Hirtelen nem volt helyem. A könyv az a hely. Innét jutott eszembe (meg mert Füzi megkérdezte), hogy mik is volnának az én helyeim. A táj. A táj, mely legközelebb áll hozzám. A mitnekemtezordon. Hogyan is abszolválnék egy ún. tájhoz kötődő vallomást, mely mint ilyen egy ecsetvonás volna a valóságos és a szellemi haza képén és mellesleg tisztelgés Szabó Zoltán Szerelmes földrajza előtt.

 

Mi a táj? Mondjuk, a föld felszínének földrajzi szempontból egységes része. Nyilván köze van a természethez. Mi a természet? Erdő-mező.

Megmondom, mért kóválygok ilyen óvatoskodva, már-már ijedten a szavak közt. Egyrészt mert mindig kóválygok, gat-getek rémületemben – amiben azonban így volna valami dicsekvés, valami nem igaz, noha minden rész igaz, a gat-get is, a kóvály is, a rémület is. Másrészt meg kapásból azt válaszoltam, hozzám nem áll táj közel, tehát nincs, amelyik legközelebb állna, vallomás meg különösen nincs. Bár vallomás ügyben nem szabad nagyszájúnak lenni. Ha kellően megverik az embert, például nagyon, akkor bevall mindent, a Nyírséget, a Balaton-felvidéket, az Árusok terét, mindent.

Ezt-azt ütés nélkül is össze tudok gereblyézni, ezt-azt a gyerekkorból, mondjuk egy nádasi őskertet Csobánkáról, időnként megáradó patakkal, kidőlt, korhadó óriástölggyel, kirándulások emlékét, Bakony, Vértes, Gerecse, azután később utazásokét, de ez félrevezető volna, mert turistás mindhez a kapcsolatom, semmi szenvedély. Különösen az ún. szép tájak esetében bólogatok jótanulósan.

Nekem Visegrád inkább idősebb Markó híres képe, inkább ez, mint az, amit személyesen tudok róla. Vagyis éppen ezt tudom róla személyesen. Viszont a tájhoz való viszonyban, ellenkezőleg, a közvetlenséget keresnénk, azt dicsőítjük. Attól tartok, közvetlen kapcsolatban tényleg csupán a szavakkal vagyok. Rám is igaz, ami egy elbeszélésem szereplőjére, mit ne mondjak hősére áll: „Ha az nem igaz is, hogy az élet helyett az irodalmat választom, mert az volna az élet (vagy mert: »ó, jaj, a lét rövid és hosszú a művészet«), az mégis helyénvaló megállapításnak tetszik, hogy én papírközelben volnék leginkább én, amit természetesen nem kívánnék nyereségként föltüntetni.”

Hogy a szavak landschaftja volna az én „szerelmes földrajzom”? Egy-egy regény ligete? Hát ebben van valami, de nem minden az, ami ebben van; erre épp a szerelmes szó figyelmeztet. Mert azért az nem teljesen igaz, hogy csak az íróasztal mellett, mögött volnék otthon.

Többnyire az otthonosságot szoktuk keresni, meglétét értéknek, hiányát rossznak mondva. Pedig idegenben lenni is szép, idegenként, gyökértelenként létezni, légüres térben hápogni, vákuumban – melyet aztán azzal tölt meg az ember, amivel akar. Az ember persze regényíró, és az űreset a regényével tölti meg, vagyis valaminek azért lennie kell a nincs helyébe, és mivel örökké nem lehet egy regényt írni – illetve lehet, de nem javallt –, az a szerencsés, hogyha ez a belső vagy külső emigráció korlátos, vagyis ha döntés kérdése. Úgy meg könnyű, mondhatnánk. De ha könnyű is, eddig erre nem gondoltam. Valahová tartozni, az felelősséget is jelent, az se csak majális, időnként kellemes ebből elhúzódni, szabadságra menni. Kevert stratégiával kéne dolgozni, mint Kabos a meleg vizes fürdő esetében: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Hát persze ha a nagy világon e kivűl nincsen számunkra hely – akkor hiába tornáztatom itt magam.

 

Szerelmes földrajz: kis ízléstelenséggel az íróasztalt kiegészíthetnők egy ággyal, de most nem egészítek. Meg az nem is erdőmező, igaz, az ágyat kitágíthatnók odáig, univerzálissá, de most nem tágítok.

 

Jürgen Osterhammel, ez a 18. századi nagy, szász utazó írja elfeledett, ám csodálatos Tolpatsch und europäische Sonderbewusstseinjében, hogy az ember azt a tájat szereti (kedveli) igazán, ahol még az sem zavarná, ha moszkitók csípnék, majd hozzáteszi németekre alig jellemző fád humorával: „függetlenül attól, hogy vannak-e ott moszkitók vagy sem, nemde”. Meglehet, ez csak tréfa, Osterhammel hű társa az utazásban, ez sem mindennapos akkoriban, egy nő, bizonyos Sabine Mosquit, és hogy talán őrá vonatkoznék a megjegyzés, bárhogy is volna, moszkitóval vagy Mosquittal: sokat rajtam ez nem segít.

 

A hozzám legközelebb álló táj: a futballpálya. Nem egy bizonyos, hanem mint olyan. Nekem egy rózsás naplemente, sziklás orom, bravúros vízesés, magyar lapály, úgyismint róna, olasz lanka, norvég fjord, erdélyi horhos – mintha a Kárpátok! Ámazonban az a téglalap!

Kikoptam már ebből a mágikus négyszögből, ún. kispályára még rá-rátévedek (hogy mi célból, ne firtassuk, de szabadjon megjegyeznem, e tévedés élvezettel nem hozható kapcsolatba), ám nagypályára, rendesre már sose. Ha, elnézést, a távolságot mint üveggolyót megkapnám, akkor nem volna gond, egy Hesse-parafával zúznánk az ellent, de nem kapom meg – most már sose. (Egy ideig még próbálkoztam, hogy nem én mennék, hanem a tizenhatos jönne hozzám, de nem jött.) Ám nem erről akarok beszélni, nem a nincsről, hanem a vanról.

 

Azt olvastam valahol (Szegő Katalin Nietzsche-előszavában), hogy Heidegger szerint Descartes-tól gyorsult fel a „létfelejtés”, amelyért Nietzsche Szókratészt és Platónt hibáztatta, és Cartesius a „cogito ergo sum” fordulattal elszakította az embert a természettől. A természetnek ez a felfogása N. szerint romlottá tett bennünket, s megfosztotta a modern embert a kultúra minden fundamentumától, mert még azt sem tudja, hogy valóságos élet van-e benne vagy sem, fogalom- és szógyártó üzemként talán még van joga azt mondani magáról, hogy cogito ergo sum, de azt már nem, hogy vivo ergo cogito.

Mármost ekképp futballpályán én nem voltam modern ember, azonos voltam a természettel, szavatolva volt a „teljes, zöldellő élet”, és valóban azt gondoltam, nem, nem gondoltam, az volt a helyzet, hogy vivo ergo…, hát azt majd még meglátjuk, hogy mit. Olyan volt ott, mintha Nietzsche lett volna a balbekk.

 

Azt hittem, ahogy egyre kevesebb közöm lett ehhez a játékhoz, egyre kevesebb közöm lesz a kellékeihez is, és ez így is látszott lenni, egy felém guruló labdába ugyan még belerúgok, bele-bele, de ha emelgetni kezdek, valami miatt hamar leesik a labda (nyilván ez a magyarellenes, szemét libkomkoal gyártatott ilyen megmahinált labdákat, hogy evvel is elvegye a nemzet önbizalmát, és majd akkor lecsap majd rá akkor). És meccsre is alig járok. Pontosabban nem járok.

Ám.

Ám ha bárhol meglátok egy focipályát, heves izgalom vesz rajtam erőt; a látványt, a rajzolat arányait, a zöld felületek és fehér vonalak ismert „fordulatait” kevésbé nosztalgikusan veszem tudomásul, inkább úgy érzem, megérkeztem, otthon vagyok. Ez azért is roppantul (és példásan) ironikus, mert a pályákat többnyire elsuhanni látom egy vonatablakból, autóból. Természetesen azonnal hasonlítgatok, ez olyan, mint a csillaghegyi, völgyes-dombos, ennek lóherés a füve, mint a régi Kábelpályáé, ez ferde, mint a Gamma – és így tovább: így lesz minden pálya konkrét és általános, szép és személyes. Szép és személyes.

Azt állítom tehát, hogy én a futballpályán volnék honn? De hát a pálya az olyan, mint a kert: valamire való, emez sétálni, az játszani vagy nézni, és én se ún. játékos, se ún. szurkoló nem vagyok.

 

Fritz W. Krarner írja A pillantás koreográfiája című esszéjében, hogy az evolúciósbiológusok (ezt hogy mondják magyarul?) véleménye szerint én genetikailag vonzódom a focipályákhoz, mert hogy azok igen emlékeztetnek a szavannás vidékre – a kies ligeteket a gondos pályamunkáskezek már kiegyelték a félpályáról –, a fűcsomók, a por, az ördögszekér, mely iránt az ember a tudta nélkül vonzódik, merthogy a homo sapiens annak idején Afrika szavannáin jött össze, és ezért olyan a járása, hogy addig megy, mígnem ilyen szavannásra nem lel. Akár a mellbimbó. Ezért lakik, például, aki teheti, zöld övezetben, rózsás dombok között, nem hóhmec: gén.

Ahogy a német mondja, legyintve: Aber gén!

Ez, láblabdáról lévén szó, kééézenfekvő magyarázatnak tetszik.

De akárhogy is: az a pillanat, ahogy suhan el a vonatablak előtt hátrafelé egy futballpálya, én ágaskodom, hadd látnám még egy kicsit, pillanat, maradj még, ha szerencsém van, még meccs is van, játszanak, hallatszik valami moraj, egy kiáltás, egy labdapuff meg sípszó: az az otthonosság édes, másodpercnyi örökléte.

 

P S. Azt álmodtam, hogy a jövő héten A magyar kultúra állapotjáról címmel glosszaszerűséget jelentetek meg, miszerint a héten három kollégától kaptam (sértődötten gazsuláló) levelet, akik magukra vették e cikk elejének ingét. Pedig csak, nemde, annyi volt írva, hogy egy moslék. Megígértem nekik, álmomban, hogy soha, soha, soha nem árulom el a nevüket.

Csirkejáték^*

Ha valamiről (olykor: végre) beszélünk, beszélni kezdünk, akkor a magyar reflex ezt szereti úgy értelmezni, hogy tehát másokról hallgatunk. Mondjuk, mért Ottlikot másolgattam, mért nem Szentkuthyt. Ami mögött természetszerűleg van (volt) valóságos hiátus vagy meg nem oldottság, feszültség, az, hogy egyikőjük sem lehetett a maga helyén, a saját (magas) polcán, és ez, például, efféle másolgatási gesztusokkal lett kompenzálva, de ettől még nem lett senki a polcán – mert nem volt polc.

Itt is fölmerülhet, mért ez, mért nem amaz. Udvariasan úgy mondanám, csak. De ez igaz is. Ahogy úri (stb.) kedvem hozza. Nem ígértem senkinek semmit, és ezt be is tartom. Azon se sokat (konkrétan: semmit) studírozok, mi ezeknek az írásoknak a műfaja; bele-belebotlottam egy könyvbe, és erről beszámolok, vagy nem botlok bele épp, és akkor arról számolok be, vagy másról – én ennyit látok ebből. „De félre bú.”

A botlás egyik módja az újraolvasás. Azoknak, akik „az irodalommal foglalkoznak” (idézőjel nélkül ezt körülményes volna körbefogalmazni; az idézőjel mint (ál)fölmentés), munkaköri kötelességük a folyamatos olvasás, a magyar irodalom folyamatos olvasása. Mert valamiért az úgy van, úgy esik, hogy el-elfelejtünk szerzőket, könyveket, talán nem háládatlanság ez, hanem a dolgok természete. De mintha az is a természete volna, hogy minden változzék, változóban legyen, lehessen változás. Akár így, botlással.

 

Ha határozott céljaim volnának, leletmentés vagy egy irodalmi vonulat újraidézése, akkor most inkább kellene mondjuk Végh Györgyről írnom vagy és főleg Szobotka Tiborról, a nagy mellékszereplőkről.

Most amúgy sem Rubin Szilárd a téma, hanem egy könyve csupán (csupán?), mert azt ismerem; nincs szerző, nincs irodalmi (életbeli) hely-zet, nincs ember (lenn), betűk gyönyörű rendezett halmaza van, sine ira et studio, kedvünkre.

A regény 1963-ban jelent meg (nekem a 81-es, második kiadás van meg, az oválos Magvető Zsebkönyvtár, El Kazovszkij színes, szép borítójával), nem tudom, nehezen jelent-e meg, volt-e húzd-meg-ereszd-meg, de elsőre szinte elképzelhetetlennek tűnt ez a könyv ott, abban a zord évben; olyan lehetett, akár egy meteor vagy egy marslakó. Ámazonban akkor föllapoztam a Beszélő Beszélő évekjét (mely nem más, mint a Kádárévek számbavétele, mint ilyen fontos és nagy – meg persze magától értődő, kézenfekvő, kötelező, másolandó – ötlet és vállalkozás; gyűjtendő, elrakandó – nem érne meg egy kötetet?), és így azonnal „eszembe jutott”, hogy mondott év épp az amnesztia éve, még nyílnak a völgyben a kerti börtönajtók, de már látjuk amottan a bérci lapályt, XXIII. János, a Pacem in terris éve, ekkor jelent meg a Rozsdatemető, az Ivan Gyenyiszovics és főleg – mert ugyanígy marslakó – A pálya szélén, ez a feledés éve, a klasszikus Kádár-kor kezdete, az élhető takony, forradalom helyett Fradi-bajnokság, mindenki, aki nem, az igen, aki bújt, aki nem, vagy fordítva, de akkor is úgy, vagy nem úgy, de az ugyanaz. (Egyébként ezekben a Beszélőkben érdekes, radikális és hihető újraolvasások is vannak, Beck és Bán Zoltán Andrások, a Húsz óráról, a Rozsdatemetőről, hajdani fősodort könyvekről.)

Ahogy innét megítélhető – megítélhetetlen –, a könyv nem lett botrány, sőt, tisztes sikert aratott, az akkori Jelenkor „az utóbbi évek egyik legjobb regényének” nevezi, az ÉS pedig „kiforrott tehetségre valló, komoly teljesítménynek”. (Ebben a számban, 63. szept. 21., van egy Várady Szabolcs-vers is.) Ekkortájt kezdődött a tü-tü-tűrés, abba tehát belefért.

 

Ahogy egy futballmeccsről szóló beszámoló újra és újra ismételni kényszerül a labda szót – és hibázik az, aki szinonimát kajtat: a pettyes, a játékszer, a bőrgolyó: brrr, akkor már inkább a rotterdami pokol –, úgy ismétlődik itt a finom, például: finom, franciás szövésű munka.

Elsőre mondjuk azt, hogy a regény nem szól semmiről, egy nő, egy este, egy zaj, jelesül a szívnek verése, egy vagon, „mely lassan, könnyű ringással gurulni kezdett, s Dombóvár beleveszett az éjszakába”. Efféle beleveszések sorozata is a regény. Kis világfájdalom, már nincs miben hinni, fiatalok falkában, lassú bomlások, kis árulások, jaj, múlik az idő és hogyan jutottam ide, az önsajnálat körözései, egy lecsúszás története is, egy lefejlődési regény. Mindez nagyon könnyű kézzel, finoman, csak úgy odavetve – akárha valami újhullámos filmet látnánk a 60-as évekből, olyan Truffaut-szerűséget, antoándüanel-antoándüanel, ha jól emlékszem, amelynek alig van tárgya, vagy csak ez a homály, az élet maga, ama szívverés, az örök Mohács (természetesen nem a csata Mohácsa, hanem a mulandó ifjúságé), egy estem, egy nő, és da capo. Kicsi az élet, de bors, valami ilyesmi, fekete-fehérben, jazzes filmzenével.

Dunántúli könyv, ez mintha rokon értelmű volna a franciással; dunántúli: ez minden: bölcselet, életmód, stílus, tárgyak és geometria – és az e hang. Úgy dunántúli, ahogy nagyban Ottlik. Ez a könyv is egy (a)/a (egy) másik Magyarországról tudósít, az elveszett Magyarországról, hol dobog még a citoyen-szív.

 

Tizenöt fejezetből áll a könyv, nem folyamatosan van bonyolítva a cselekmény, minden fejezet egy jelenet, egy kép, határozott rajzú, a maga egrys kontúrtalanságában, lebegősségében, mely mindig lódít egyet a történéseken; 45-től 56-ig játszódik, egy szerelem története, mondhatni a fényes szellők nemzedékének a fonákja, a fényes szélcsend.

Nem definiálom, a jó könyvek vagy a valódiak esetében érdekes hullámzás figyelhető meg a cselekmény fontosságát illetően. Az ember hajlamos azt mondani, hogy a cselekmény egyáltalán nem fontos (de ez nem igaz: csak nem fontos, az egyáltalán az tévedés volna), mögötte, előtte, alatta, rajta „folyik a küzdelem”. Kezdetben üdítően függetlennek tetszik a könyv a történésektől, a belsőtől is, a külsőtől is, vagyis a kortól, mind a megírásétól, mind a regényétől. Miközben lassan megkezdődik a szivárgás, már születnek a jelszavak, melyeket nem a hivatalos fölvonulásokon, hanem a családokban zsolozsmáznak, az ország készül önmaga elárulására, „nem eladni magunkat, de érvényesülni”, ami előrevetíti az árnyat (még nem tudni, kiét, miét), a főhős fokozatosan légűrbe kerül, se a nép fia, se a nép ellensége, vagy legalábbis alkalmatlan ezen szerepek eljátszására, van, ahogy egy huszadik századi regényfigurához illik, két szék közt.

A cím is erről szól. Ha boldogulni akarunk, mondja a barát, másképp kell írni. Ez az egész nem más, mint időhúzás. Tudom, válaszolja az én. Amerikában úgy nevezik, hogy csirkejáték. Ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt…

Itt meg, nemde, a történelem expressze elé áll a főhős. („Még hasra is vágódhatunk. Ha nincs idő elugrani, hát hasra vágódik az ember.”) Itt lesz akkor szerepe a cselekménynek, a korszivárgásnak, a szereplőknek, a fiú egy senki, választottja gazdag bácskai sváb lány, az új rendszer a senkiké volna, tehát a fiúé, aki azonban túl finom, dekadens, öreg, magát ugyan még el tudja árulni, de nagy üzletet ebből már nem tud csinálni, így lesz a hangsúlyosan személyes történet mégis országtörténet is. Idézzünk egy idézésre termett mondatot, melyben az elbeszélő hős Julien Sorelnek látja magát, „akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úri házak omló falához”.

 

De még nincs vége. Hahh, jöjjék a szintézis! Mert amikor így, haladván az olvasásban, megelégedetten definiáltuk a könyvet mint valami kedvünkre való finom impresszionista etűdözést – folyamatos proustozások, „ezért volt olyan örökkévaló abban a percben minden”, és minduntalan vissza a gyönyörűséges roothoz, a mohácsi szőlőhegyekhez, a pannon éghez, az ismeretlen birtokhoz –, és továbbérve észleltük, hogy nem egészen csak így, a finomság nem csupán lebeg, nem kevés, hanem fundált is, leér a földig, gabalyodik az élet és a gabalynak van története, akkor egyszer csak azon kapjuk magunkat, akár a könyv elbeszélője, hogy másutt vagyunk, mint ahogy hisszük. Hogy kiment a föld alólunk. Valahogy süvít a szél, vagy hogy.

Nem a történelem szele.

Dunántúl ide vagy oda, bekeményít a könyv, az elbeszélő nem csak egy keserves Werther, hanem gátlástalan szenvedő, akit csak egy dolog érdekel igazán, a saját szenvedélye. A szenvedély aránytalan és monoton, itt is újra meg újra kezdődik: ugyanaz. Mintha egy alkoholista ígérgetné: többet sose, vagy eztán mindig. A szép lelket fojtogatni kezdi a szenvedély, elhányja hát a szépet, s nincs olyan lent, amelynél ne volna lentebb, alázások, alázkodások, keresztbecsalások, a nevetségességig.

Ritka magyar nyelven az én rosszának ez a figyelmes vizsgálata; az érzelmesség, a meghatódottság hiánya, a szenvtelen érdeklődés hideg tüze, valami puszta vagy pucér vagy pogány tekintet, nem objektív, de közvetlen, leplezetlen; ritka. Nyugalom, nyugalom akár a vereségben is, a szégyenben vagy épp a hisztériában (a nyugtalanságban): van, ami van. Ez a nyugalom teszi egyedülállóvá a könyvet; meteor, marslakó – mégis.

A szerelem és szenvedély mint megváltás: ez a tét és ez a vadság.

 

Finoman bánnak itt (errefelé) a nyelvvel, láthatóan keresgélik a szavakat, itt a sötétben napótt’ lánymellek világítanak, és van szélvájta garmada, még ha nem tudjuk is, mi az. Olyan fejezetkezdések és -zárások vannak, hogy egy Kundera megirigyelhetné (vélhetően túlzok), pedig ebben nála jobbat keresve sem találnánk, igaz, nem keresünk. Ím a gyönyörű kezdés: A zebegényi üdülő szobájában, este tízkor háromszor pofon vágtam a feleségemet. – Az irigységtől megkeseredik a toll a számban. És egy egyszerű, tiszta zárlat: Ő félálomban kinyújtózott, majd a birtoklás nyugalmával magához ölelt, mint egy nagy és súlyos gyermekkori babát.

 

Érdekes, gondolom, véletlen, hogy a regény „úgy” végződik, ahogy az Ottliké, dunai hajón, takarékosan végigszíva; a könyv talán legszebb jelenete, ahogy a magányos én szólongatja maga-magát, elébb megnevezvén magát, Angyal Attila, azután mintha a barátja szólna, Till, figyelsz rám, öregem?, majd egy „nőszemély”, majd a nagymama, Attila, kisunokám! – „Gondosan lepöcköltem a térdemre hullott hamudarabkákat. Szétszóródtak, és árnyékot vetve gurulni kezdtek a fedélzet bádogpadlóján. Közben, akár egy végső, szívtépő jajkiáltás: – Till, kisfiam! Aranyos, kicsi fiacskám! Semmi válasz.”

Az egyik legszebb magyar regényvég.

De van még egy vége. Az utolsó fejezet afféle keretszöveg (ez is rímel az Iskolára), a szálak elvarrása stb. Ez a 81-es kiadásban más, mint az elsőben, ott a hős öngyilkos lesz, kerekedik egy barát, egy Zeitblom, egy Krisztián, naná hogy ő gondozza a kéziratot, az egész kicsit sok, akart, formális. Az első néhány mondat után az új véget is fölöslegesnek véltem – de nem: Finoman iránytalanul odatett, mintha egy véletlen (vétlen) kamera venné, kézből…

Itt olvas az én egy újságban „Hollywoodból hazatért nagy írónk hatalmas regénytervei”-ről: „Először is szeretném megírni a magyarság történetét, az egész ezer esztendőt. Persze, a magam européer művészi elgondolásai szerint.” – Gyöngyszem és ellendefiníció: a Csirkejáték éppen nem ez a könyv.

A másik gyöngy a könyv utolsó „állítása”, egy pislákoló neonreklám: Tiszalux – Magasfényű zománc! Így zárul a könyv: Tiszalux. Az egyik legszebb magyar regényvég.

 

Nem tudom, értelmezhető-e még a kis és nagy költő fogalma, mindig is homályos volt, mi alapján nagyobb mondjuk Ady Szépnél. Nyilván nem jobbságról van szó, hanem valamiféle fontosabbságról. Vagy hogy a világból nagyobb darabot vesz birtokba? Na de és az intenzitás? – A Csirkejáték kis könyv vagy még inkább szerzője: poeta minor. De legfőképp poeta.

A fülünkben úgy van, hogy ha csirke, akkor Csirkefej, ha játék, akkor Macskajáték. Akkor tehát ne feledjük: van Csirkejáték is. Nincs minden meg, de ez megvan.

Több könyv^*

et is kaptam Andor Csabától, az elsőt 92-ben, a dedikáció szerint Alfonz napján, hóttunalom, Madách Imre kéziratainak és levelezésének katalógusa, összeállította a küldő és Leblancné Kelemen Mária, kicsit lapozgattam, azután betoltam az M betűhöz, fektetve, mert nem fért be a könyvespolcra állva.

Azután jöttek sorban a többiek, a Madách-könyvtár új folyamának kötetei, melyek beszámoltak a soros Madách-szimpózium előadásairól, majd egy külön kötet Fráter Erzsébetről, azután a Tragédia cigány fordítása (vagy romát kell mondani?, a copyrightnál az van, hogy Gypsy translation Gustav Nagy), azután Balogh Károlynak, az unokaöcsnek a visszaemlékezései, és a legfrissebb: Madách rajzai és festményei.

 

Ha arról tűnődöm, mit tanultam az édesapámtól – ez, finoman szólva, olykor foglalkoztat, ha másért nem (másért is), hát azért, mert magam is egy ilyen volnék, s vajon az enyémek tőlem mit?, például múltkor derült ki, hogy az egyikőjük… ah, hagyjuk…, mindenesetre nem gondoltam volna –, mindegyre oda torkollok, hogy a munkát tanultam meg, a munka tiszteletét, vagy egyszerűen csak dolgozni, vagy még kevesebb fennköltséggel (de maradva a Kohn-te-dicsekszel hangfekvésben), hogy amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Hogy az nincs mondva, hogy ezt és ezt akarni kell, de ha igen, akkor azt meg azt nem lehet megúszni. Még az sincs mondva, hogy a munka nehéz, vagyis hogy ki volnánk űzve a Paradicsomból (Tomaten, ahogy fordítottuk a testvéremmel hajdan), hanem hogy a munka van. Gondolom emiatt is – e szent eredet miatt – örvendek én, ha munkát látok, és morgolódom, ha nem. Az idő haladtán egyre inkább zavar egy „elvileg jó megoldás”, a „pedig edzésen milyen jól meg tudja csinálni”, egyre kevésbé tudok értékelni jó, tehetséges mondatokat vagy abzaccokat, melyeknek nincsen helyük, hiányzik a környezetük, ahol ragyoghatnának.

 

Itt azonnal látszik a temérdek munka; rögtön meg is vagyok fogva.

 

Az irodalom eredendően csöndes (ism.: szöszözős) ügylet. Noha vannak kiabálós könyvek (mondjuk Rabelais), de az más hangosság, az belső ordítás, az az olvasó fülében (hahh: szívében etcetera – májában, ágyékában) hangzik.

De ez ma már nem egészen így van, kíméletlen, műnemidegen harc folyik az olvasó figyelméért, hetente tudósítanak a világlapok egy-egy újabb remekműről; az irodalom belső tájékozódása is durvább lett, jobban igazodik a külsőhöz. A fordítás is így működik; ha egy irodalmat csak fordításokból ismerhetünk meg, akkor többé-kevésbé csak az úgynevezett nagy neveket olvashatjuk, és ha szerencsénk van, ezek többé-kevésbé megegyeznek az úgynevezett nagy szerzőkkel.

Kétségkívül vannak nagy és kis szerzők, fontosak és kevésbé fontosak, van hierarchia, ha nehezen megállapítható is, inkább hierarchiák vannak, „kávéházak”, az irodalom nem okvetlenül demokratikus terep, nem kocsma. Bár most hogy leírtam, kétségeim támadtak. Mert abban az értelemben kocsma, hogy most ténylegesen mindenki azt mond, amit akar, vagyis nem egy angol klub ez, ahová csak az lép be, akit T. S. Eliot méltónak talál, azután persze mégis csak úgy van, hogy mindenki beszél, de nem mindenkit hallgatnak meg.

Ez a szelekció rendben is volna, hisz nagyon sok hülyeséget beszélünk. Meg hát, nemde, az érték! – bár itt már kezdődnek a nehézségek, hisz az érték megállapodás dolga, és nincs a megállapodásról megállapodás, és így tovább – de én nem is erről akarok beszélni.

Hanem arról, hogy az irodalom lényéhez nagyon is hozzátartoznak a kicsik, halkok; egy-egy kiemelkedő alkotást körül kell vegyen sok, jelentéktelenebbnek tetsző munka; a primer szépirodalmat a nyelvészek, irodalomtörténészek, az irodalmárok olykor kevésbé látványos működése.

A mindennapok kicsi, fontos munkálkodása látszik azonnal e könyvekből.

 

A minap találkoznom kellett egy fiatalemberrel, ültünk egy rémületes álkávéházban (talán nem is rémületes, csupán nem létező, bár lenni a nemlevőben mégiscsak rémületes), és jól beszélgettünk. Hogy az apázós szálat vigyem tovább: a fiú szépen beszélt az édesapjáról, olyan jól, irigylésre méltón ismerte az apja dolgait („ezeket a te dolgaidat, édesapám”), aki tanár valahol a Nyírségben, mondhatni itt-ott tanár, mert néhány év alatt mindig fölépít valamit, egy iskolát, oktatási központot, fölfejleszt, ez épp elég idő arra, hogy összevesszék a környék uraival, és akkor továbbáll, és megint elkezd építeni. Én legalábbis így értettem, és eszembe jutottak a tanárok, mint a nemzet napszámosai, az ezer meg ezer tanár, alulfizetett, meg nem becsült (tanár úr kérem, ezt hogyan kell írni, egybe?, külön?), szétcincált – akik nem csak abban a gyakorlati értelemben volnának fontosak, hogy olvasókat nevelnek, hogy nélkülük nincs levegője a szellemnek, hanem ennél rejtélyesebben is és közvetlenebbül is alapozódik az irodalom az ő működésükre, létükre.

Ezekre az alapokra kellett gondolnom a Madách-könyveket lapozgatva is.

 

A filológia krimi. Régi levelek, kéziratok, dokumentumok, mind valamilyen talány hírnökei; egy élet talánya, a kézírásé, a kéziraté….

Kezdjük a nőknél, az a biztos. Meddig szerelmes vers a szerelmes vers, kinek szól, ki a ki és mikor? Sőt: kivel és mit: A téli éj dicsérete című vers alapján bizonyítottnak vehetjük a szexuális kapcsolatot (na, hála Istennek, olyan szomorúnak látszik a képeken az Imre mindig), ennek ellenére még csak föltevés sem fogalmazódott meg a lehetséges személlyel kapcsolatban. Palágyi Menyhért ugyan sejtette, kiről van szó, de nem kívánt róla nyilatkozni. „Rövid lejáratú szívkirálynéinak vajmi hosszú sorozatát szabad legyen hallgatással mellőznöm.”

Szóval Madáchnak volt rövid lejáratú szívkirálynék vajmi hosszú sorozata. Ezt nem tanultuk az isiben. Fráter Erzsikéről se sokat. Akihez engem fontos szálak fűznek, róla írtam első szépirodalmi micsodámat. Az írás gerinctelenül férjpárti volt, illetve művészetpárti, illetve művészpárti, mert a művész az tökéletes, vagy ha nem az, csak azért, hogy a műve legyen tökéletes. Persze én azt sem tudtam, hogy a Mihály iszik, a Vörösmarty, igaz, ez alig befolyásolta a Madách házasságát.

Olvasható itt az Egy szerencsétlen nő gyónása, Fráter Erzsébet üzenete gyermekeinek, magamentsége, egy egyedül maradt ember drámai számvetése. A rég feledésbe ment közleményt Andor találta meg, s tette újra közzé. Ügybuzgalom, azt látni megint és megint, azaz van ügy és van buzgalom. (A minap Praznovszky Mihályt – aki szintén nem Madách-független, nem Madách-szűz – hallottam a rádióban ihletetten beszélni egy Mikszáth-töredékről; akkor is erre kellett gondolnom.) Az irodalomnak valamiféle titkos – valóságos, belső, titkos – serege jelenik meg e kötetekben Madách köré szerveződve. És fölsejlik egy társaságnak is a belső élete, működése, egy város, egy település, egy iskola, ahogy segít, befogad, Balassagyarmat, Szügy, Csesztve.

 

Én élek-halok az ilyen jellegű világproblémákért: „Ezek után fel kell tennünk a kérdést (amelynek megválaszolása meghaladja a szerkesztő kompetenciáját): vajon használt-e egyáltalán kék ceruzát Madách…?”

Ennél nagyobb kérdést csalás föltenni. És ezt fontos tudni, mert az Arisztophanészen iskolázott Civilisator kéziratában, köztünk szólva a tizenhetedik fólió verzóján, Madách, a világtörténelemben nem először, de itt mégis egyedülállóan, a leányt pinára cserélte, „Honáruló? miért, hogy a leányt  pinát / Lakatra tettem? vajh mi különös”, és akkor a kihúzást valaki kihúzta, illetve aláhúzta, aztán két függőleges vonalkával… – és így tovább. Ha jól kérdezünk, akkor a papír sokat mesél.

 

A pináról jut eszembe a fasz, arról meg a Parlament, egy konkrét személyi része – nyilván Madáchról is szavaznának, hogy idegenszívű vagy hogy. Tíz évvel a forradalom vérbefojtása után előállni egy művel, amelyik tudomást sem vesz a nemzeti katasztrófáról, minden szinten kellemetlen, tagadja a haladást, fütyül a liberalizmusra – H. M. meséli, hogy a mostani edinburgh-i előadásból is kihagyták a Londoni színt, mert az még mindig sértő –, fütyül a magyar önsajnálatra, sőt még a szent magyar verstanra is fütyül: Aranyék meg az olvasóval együtt nagy dérrel-durral a mennybe menesztik. Micsoda tágkeblű, zseniális ország! (Mondja H. M., és én bólogatok.)

 

A manus tragédiája, így fordítanám vissza cigányból, és azon a nyelven a híres utolsó sor így szól: Phendem, manush: zurin, patyasa patya! Hát amennyire lehet, én patya („bár ilyen messze én azért nem mennék el”).

 

Okkal jegyzi meg Nagyné Nemes Györgyi, a Madách-képek kötet co-autora, hogy Madách „firkái” a Kafkáéihoz hasonlíthatók. (Ez nem az a nevetséges nagyravágyás és kisebbrendűségi érzés, mely Goethével keresi az összemérhetőséget. Goethe senkihez se mérhető – legföljebb a Steinnéhez.) Mintha itt is arról volna szó, amiről Kafka beszél: „Rajzaim nem képek; az egész nem más, mint egy magánjelrendszer”, ill. „Rajzolgatásom nem egyéb, mint egy ismétlődő és minduntalan kudarcot valló primitív mágia.”

A rajzokból még talán arra is következtethetünk, hogy Madáchnak volt humora. Erre nincs sok írásos jel.

 

Azt írja Andor Csaba az egyik dedikációjában, hogy sokáig úgy hitte, Cervantes mondandója csak ennyi: „legyünk bolondok”, de ma már tudja, hogy az üzenet inkább konjunkciók sorozata (A. Cs. matematikán edzett férfiú, én is onnét ismerem még), amelyből ő – végsősoron – ezt választotta: „vagy szegődjünk el egy bolond szolgálatába”.

Azt olvasom az egyik könyv kolofonjában: Felelős kiadó, műszaki szerkesztő, borító: Andor Csaba. Vagyis ott épp: minden.

Madách mint világegyetem.

Cselényi, Tőzsér^*

Íródott egyszer, hogy e könyvezéseimben irodalompolitika működ. Höhö, mondtam én akkor magamban (helytelenül), de most inkább úgy gondolom, hogy időről időre fölfedem e politika girincét, hogy mégis látszódjék az ív, úgy Babarczy Esztertől Rubin Szilárdig. Történt, hogy egy nagyon valóságos (értsd: helyes), Györgyi nevű nővel beszélgettem egy meglehetősen valószerűtlen (helytelen) pozsonyi (bratislavai) irodában (a dizájnra értem), de ez még nem a girinc, amikor, akár egy ikerárny, a nyitott (nem hangsúlyozom, hogy nyitott, csupán megemlítem, hangsúlyozza a Clinton!) ajtó előtt ellebbent két költő, címképző erővel.

Milyen kár, gondoltam, hogy költőkről nem írok, hisz prózaírókról is csak azért merek, mert azt, azokat, belülről ismerem, mert ha írnék róluk, akkor most írhatnék róluk, két possonyi poéták, ahogy lebbennek, és az jól is pászolna a Szabó Magda–Kertész Imre kánonképző tengelyhez. Nem mintha költőségükben összetartoznának, de ez a nyitott ajtó egy térbe tette őket.

 

*

 

Milyen poétikai következtetés vonható le abból a bizalmasan tudomásomra jutott tényből, hogy Cselényi László március 15-én született, Tőzsér Árpád pedig október 6-án? Hogy kisebbségben ez mán csak így megyen? Direkt ekkor születtek, hogy példát adjanak és erkölcsi erőt? Hogy Cselényi forró fejű márciusi ifjú volna, megalkuvás nélküli forradalmár, Tőzsér nyaka köré kötél szorul, nyakán kötél, nyilván nyakkendő hurokban, nyugodt iróniája innét, „túlról”? – Nem is annyira hülyeség, mint elsőre látszott.

 

Bloom veséje – könyörögj értem!

 

Amúgy – és mindenképp – szlovákiai költőnek lenni nem nagy bolt; a sajátosság méltóságát lenyúlták az erdélyiek („elvitte a kiscica, a Láng Zsolt”), a szakmai presztízst a jugóiak, nem beszélve a magyari magyarokról, ütőér és fősodor. Klisék ezek („kösz”), de innét nézve úgy tetszik, hogy oda még igazán klisé se jutott, vagyis tulajdonképpen még durvább és pucérabb a költő-i helyzet.

Megkockáztatom: Cselényi a legmagányosabb magyar költő. Nem személyes sorsában, azt nem ismerem, élhet akár, mint Marci Hevesen, de lapozgatva mondjuk összefoglaló művét, a Téridő-szonátát, vagy bármit a „folyamból”, a Kiegészítés Herakleitoszhozt, vagy a kedvencemet (próbáltam e helyett valami más szót találni, mert ez több szempontból nem jó, sok meg kevés meg édelgő; ez volt a szótárban: favorit, libling, szíve bütyke v. csücske, kedvelt, kegyenc; sokra nem jutottunk, mindenesetre jelentkezzék az, aki életében vagy valaki másnak az életében már használta a szíve bütyke kifejezést, lehet az illető nem magyar is, azt talán még jobban el tudnám képzelni, egy mély-japánt, ahogy reggel fölébred és azt mondja az egyébként a sarki szusikereskedővel viszonyt folytató, Misima-hívő asszonyának: szajonara vagy mi, szívem bütyke!; ez így reális, minden író realista), az Acetilén ágyakat – s hozzágondolom mint környezetet Szlovákiát, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket… Mindez a visszhangtalanság olyan dermesztő közege lehet – melyet, hogy fordítsak a mondaton, akár még példásnak is lehetne nevezni: ez a valódi helyzet mindig. Bár ez a kijelentés meg ismét az önsajnálat felé tart. Üget.

Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgarde költőnk; mintha az ő esetében volna ennek a megjelölésnek értelme. Cs. L. megy az útján, írtam róla egyszer régebben. Megy, vagyis teszi, amit tesz, noha költészetének nem a mozgás a jellemzője. Ellenkezőleg, mintha egy helyben állna. Nem úgy értve, minthogyha toporogna, hanem hogy nem mozdul el a szövegei köréből, nem is jó, hogy egy helyben áll, hanem: egy hely van, és azon belül garázdálkodik, jár el, ez a jó, jár el.

 

Szokás éles különbséget tenni modern és posztmodern közt, centrum, nagy elbeszélés, etika, cincáltság, maszkabál, miegymás, részek és egészek, és ez nem is üres distinkció. De azt hiszem, kevés szó esik arról, hogy ez a mostani „helyzet” milyen sokat köszönhet a harminc-negyven év előtti avantgarde-nak, amely persze sokszor (csak) föld alatt létezett, magánszobákban, két betiltás közt, Erdélynek, Szentjóbynak, Galántainak, Bálintéknak, nem névsorolvasás, az Új Symposionnak, a Magyar Műhelynek.

 

(Egyébként az avantgarde története politológiai elemzésre is javallt, jól mutatja a tönkretett vagy nagyon megnehezített életekben, hogy a puha diktatúra az diktatúra; mostanság megint inkább csak azt hallani, hogy pufajkás rémálom volt, vagy ellenkezőleg: kompromisszumos előkészület a többpártrendszerre. Hát egy nagy faszt. Fölkiáltójelet mindazonáltal nem teszek. – Tűnődtem ezen a f....n. Mert nem vagyok híve a csúnya beszédnek. De mit lehetne ide? Teringettét? Egy nagy erest? De azon meg annyira látszik a sunyizás, az, hogy mi helyett van. De nem magyarázkodom. De most már késő. Most látom, milyen óriás ő. A f… tudniillik – hogy legalább a világ kerek legyen.)

 

Engem nem nagyon érdekel ez a korszakolás, inkább csak a játék és az igazság kedvéért hívnám föl a figyelmet Cselényi eljárásainak nagyon is aktuális jellegére, a példás szövegszerűségre, a világ(ok) mint szöveg, a szöveg mint minden, interjú-, napló-, levélrészlet és széphistória és legenda és esszé és líra egyneműsége, az életmű mint újraolvasás, Cselényi, amint (újra) írja önmagát.

Ahogy Bohár András mondja – idézi – laudációjában: az emberélet útjának felén, a végtelen variáció felé.

Március végén lesz Pozsonyban egy tudományos konferencia: Neoavantgarde a magyar irodalomban a hatvanas évektől napjainkig; remélhető, hogy az itt elhangzottak erősebben megrajzolják azokat a belső járatokat, melyek behálózzák a jelen művészetét. A találkozó – belterjben – lehetne akár a hatvanéves Cselényi, „a gömörpanyiti Popocatepetl” születésnapi köszöntése is. Én mindenesetre szívből idemásolom, zsúfolom, a Téridő-szonáta utolsó hangjait:

 

 

Cselényiben nincs sok humor, Tőzsér Árpádban sok humor van. De még mielőtt bármit is mondanék róla, fölhasználom az alkalmat, hogy kijavítsam a Bevezetés a szépirodalomba című könyvem egyik súlyos tollhibáját; a végén a névsorból elhagytam T Á. nevét. Tessék venni egy tollat (ebből az imperatívuszból látszik, hogy az országot kissé thomasmannosan gondolom el, olvasókként), és a 723. oldal aljára, Török Sophie és Trakl közé bevésni mondott kollega nevét. Kicsit megváltoznak ettől az arányok, a hangsúlyok, lesz egy új könyvük!

Tőzsért, Cselényivel ellentétben, mozgásban látom, hogy eljutott valamihez.

Múltkoriban Jandl-verseket olvastam, s ott éreztem ilyesfélét: nyugalmat vagy lassúságot, látni valakit, aki „csak él”, nézeget, van egy kimunkált, de nem megrögzött viszonya a nyelvhez, a versek így természetes, megkérdőjelezhetetlen lenyomatai ennek a létnek. Ebben a nyugalomban akár még az öregség is benne van.

Tőzsér is öreg, vagy legalábbis öregkori verseket ír (lehet, hogy igaz volna az október 6-i tréfa, a halálraítéltek öregek?, öregek, ironikusak és humorosak?). Kálnoky László jut eszembe, bár Tőzsérnek nincsen Homálynoky Szaniszlója, inkább Szaniszlói vannak, a szerző, Kappus kapitány, Mittel úr, (egy) én, de mégsem weöresi sok-ság, szerepjátszások kis elmozdulásokkal; Tőzsér is eljutott egy könnyű, elegáns versbeszédhez, amely mintha maga volna a szabadság. Legalábbis az olvasónak az az érzése, hogy ez a költő bármit szóba tud hozni.

Szép az ilyen türelmes olvasói várakozás, a költészet szép pillanata, vulgo remény a neve.

Lószerszámtanfolyam^*

A múlt heti számban is volt egy írás az új Cselényi Béla-kötetről, a Madárbüntetőről, most is van, a jövő hetiben, értesüléseim szerint, nem lesz, de ezt tessék véletlennek tekinteni. Jobb kétszer mondani, kétszer mondani, vagy többször, mert így talán egyszer hallatszik; annyi könyv, annyi zaj – és Cselényi Béla halk.

 

Monstruózusan halk. Többnyire mormog vagy dünnyög, bár olykor sikoltozik vagy sikoltozva hallgat, de tud dalolni is.

Kozmikusan szelíd: ami félelmetes. Mintha mindig résen kéne lennünk, bármikor bármi megtörténhet ezekben a versekben. Láthatóan semmi sem korlátozza. Minden sorban ezt az iránytalan, szabad eltökéltséget érezni.

 

A kötet háromnegyede „válogatott versek”; erős rostálás, például, megszámoltam, az Üzennek a falmikulások 89 verséből 23 maradt; a válogatás így nem szemlézés vagy mustra, nem beszámoló a régi könyvekről, hanem ekképp egy új (el)rendezés, kötet. Ágoston Vilmos cikkéből tudom, hogy Cselényi sokkal többet ír, mint publikál (jellemző ez a félig titkos, föld alatti működés), és szinte a szerkesztők, a válogatók rajzolnak ki egy-egy új CsB-arcot. Ebben a könyvben a felelős szerkesztő Háy János. Akkor ez most talán egy Háy–Cselényi.

 

Csöndesség és tűnődés van ezen az arcon, de valami durva erő is; nem erő, inkább kiszolgáltatottság. Vagy csupán következetesség? A rettenthetetlenség volna ilyen durva, ilyen ijesztő? Vagy a távoli, a nem-itt?

A magány változatai. A magány mint vereség, mint tehetség és tehetségtelenség, mint tehetetlenség, mint rémület, mint természetes állapot. Álmok (egy 2 méteres és egy 3 méteres ember). Jeges nőjelenetek.

 

Van még 77-ből egy kis remekmű, a lovon című:

 

jaj üldöznek a rablók jaj mindjárt elhagynak

 

Vagyis jaj mindenképp: üldöznek, de nem üldöznek, így azután nincsen menekülés sem, ám még nincs is minden veszve: csak épp vesztésre állunk. A vesztés jegyében. (A versek alatt ott a keletkezés dátuma. 1977. VII. 31. – IX. 1. Ezt is példásnak tartom, hogy ez a két sor egy hónap munkája. Hát persze, hogyan is másképp…) Cselényi erdélyi, onnét való az idegrendszere, a belső ideje meg időtlensége, az ottani társtalanságát cserélte az ittenire; ez a vers húsz éve ott természetesen mást jelentett, mint most itt. Vége a diktatúra-olvasatoknak. (Olykor játékból érdemes fölvenni a régi szemüveget, mert megtudhatunk valamiket a szerző alkatáról.) Ezek olyan versek, hogy élnek rendesen tovább, nem változatlanul (másképp olvassuk őket), de nem gyöngébben. Az „ellen-kezés”, amit politikainak olvashattunk, általánossá vált, tudott válni.

 

Nem tartozik ide, de azért megemlítem, mert rám tartozik, és én ide tartozom, hogy zilált napok vannak most rám szignálva, furcsa helyekre kell járkálnom – lelkiismeretesen cipelem magammal ezt a kis kötetet, lapozgatom, jegyzetelek. Kimásoltam például az apám/2./ című verset.

 

krumplicukrot hoz ceruzát vesz fiókba tesz vetít takar mond szarvasbőrrel reszel

 

Satöbbi. Krumplicukrot hoz. Önéletrajzososan olvasom.

 

Meg aztán egybeesett a demokrácia és a leadási határidő is. Ahelyett, hogy ezt írtam volna, tévéztem. Megindult felém a hirosimai teknősbéka, olvasom éppen, fölnézek… meg se mondom, kit látok a képernyőn. (Hö-hö: a mérleg nyelvét!) De semmiképp sem szabadna ezt a tiszta (de nem steril) költészetet beletuszkolni egy politikai tájba, tájazásba, nem mintha az eleve piszkos volna, de nem kéne: maszatolni, bár kétségtelen, hogy most – e nap – ebben vagyok nyakig… De félre bú és öröm: vita brevis, ars longa, pici a gazda, de hosszú a cselényibéla.

 

Érdekesek a magyarok, állítja egy verscím, s a vers így végződik:

 

ahogy létezik nyelvektől független gondolkodás úgy létezik gondolattól független beszéd

 

Fuss haza, akasztják anyukádat, másolom. Az egyik kedvencem a kudarc japán lánnyal:

 

Ne nyúljad! Nem vételezek ki senkivel. Neked is nem csinálom, gésa amit csinál. Kinézel, mint kinéz majom. Nem mozdulod, mert ütöm!

 

Rendben, nem mozdulom.

 

Milyen? Szép?, föltűnő?, mulatságos? – mindenesetre idézhető: a hosszú unalmas téli gyermek és a szalonnaszelő bácsi felelgetőse.

 

Podmaniczky Szilárd váratlan ugrásai, facsarulatai jutnak olykor az eszembe, mintha volna közük egymáshoz, rezignáltságban, heves szomorúságban, magányban, vadságban, fenyegetettségben.

 

Ha leltárt készítünk, mi marad? A vadászkés. Ölésre, nyúzásra alkalmas, sípcsontra szíjazható, az az övé. És jól érzi magát, ha lefekvéskor keze ügyében tudja. Persze, a helyzet az, hogy életformáját és egyéb körülményeit tekintve nincs szüksége vadászkésre, valamire azonban, ami az övé, szüksége van.

 

Kedvenc zeneszerzőnk Bartók Sándor. A valóság legnagyobb baja mindössze annyi, hogy majdnem harminc lejbe kerül a Lili Ivanova-lemez. A román szocialista nyombiztosítók – egy örök igazság – román szocialista nyomokat biztosítanak.

 

Cselényi Béla olyan, hogy időről időre elfeledkezünk róla. Így hoz szégyenbe. Múltkoriban, hosszabb idő után, találkoztam vele, együtt héveztünk estefelé. Nagyon megörültem neki – ahogy beszél, van, ír.

Lehet mondani, hogy túlzok, hiszen itt él, teszem azt, Oravecz, Tandori, Rakovszky, Parti Nagy és így tovább, de szívesen definiálnám Budapestet úgy, hogy a város, melyben Cselényi Béla költő él. Hogy ez egy ilyen csodás és bonyolult város. Nem mintha látni lehetne, nem mintha figurája volna a városnak, akit cinkosan fölismernénk, aki szalonok sztárja, nem. Cselényi Béla úgy van itt, hogy nem látszik. És ha minden szépen összejön, akkor éppen ő az, aki nem látszik.

 

A múltkori kötete fülére ezt a gyönyörű, rémes mondatot írta: A létért való küzdelemben én nem mindig veszek részt, és ez egyeseknek furcsa lehet, de ezen nem óhajtok változtatni.

Kár, hogy nem vagyok in concreto 1 kékharisnya (legjobb esetben is annak csak 1 följegyzése), mert akkor persze volna kedvenc költőm, ő, titkos favoritom, kit titokban meglesnék, négylevelű lóherét préselnék a kötetében, fütyörészném a verseit, mint egy Verdit, és kifognám a lovakat a hintajából.

Lószerszámtanfolyamra iratkozom.

Egy titok^*

Cselényi Béla mint olyan azonnal fölveti a kérdést, mi is az, hogy költő, és ezt egyszersmind a legteljesebb mértékben érdektelennek nyilvánítja, ha nyilvánítana egyáltalán valamit. Vagy még inkább: fölveti a kérdést, amennyiben fütyül rá.

Cselényi Béla mindenestül (szőröstül-bőröstül, tokkal-vonóval) költő, a létezésmódja az. Ilyenkor Weörest szoktuk emlegetni, ez itt nem volna helyén, mert Cselényi, Weöressel ellentétben, úgy költő, hogy semmiféle erre vonatkozó várakozásunkat nem elégíti ki (eltekintve természetesen attól, hogy immár az antiköltő is költő, a negyed- és félanti is, sőt azt is hallottuk már, mert már mindent hallottunk, hogy mindenki az). Mindebből (talán) az következnék, mivel a költői levés háza a könyv, hogy a Cselényi-kötetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Nincs így. Alig van kötete. Tehát miközben mintha igaz volna, hogy Cselényi írásaiban létezik, nem látjuk az írásait. Vannak azok, csak nem látjuk őket. Már csak ama jéghegy csúcsát és a Dunarekesztést kéne közös szólásba fabrikálni.

Cselényi Béla láthatatlan költő, a legnagyobb magyar láthatatlan költő.

Azt olvastam egy emlékkönyvben, hogy az igazi költő csolnakja mindig a nyílt vizeken jár, távol a partoktól, onnét tehát nem elérhető, nem irányítható, más, nem a parti hullámverésben jár. Cselényi ütött-kopott, zseniális ladikja, hogy azt ne mondjam lélekvesztője is ott kint van. Olvasván érezzük, messzi vagyunk, messzire vittek minket.

Egyszer azt írtam, írom megint: Cselényi erdélyi, onnét való az idegrendszere, a belső ideje meg időtlensége, az ottani társtalanságát cserélte az ittenire; a hajdani „ellen-kezés”, amit politikainak olvashattunk, általánossá vált, általánossá tudott válni.

Cselényi (értsd: a költészete, ez az elrugaszkodott költészet) nem olyan, hogy időről időre föl kéne fedezni. Ne fedezzük föl. Tudjuk. Cselényi Béla lehetne egy titok. Egy titkunk. Közös magyar költészeti titkunk.

Körmendy Zsuzsanna és sok könyv^*

Már többször szerettem volna megírni vagy újraírni ama klasszikus rövidkritikát, miszerint a könyvet nem olvastam, de nem tetszik. Bár az sem rossz, mint elemző kritika: A könyvet elolvastam. Pocsék. Na ja: lenne ha az ember egy Osvát.

Mit is jelent, hogy Osvát? Hogy van Nyugat? Nem, az csak következmény. Osvát az azt jelenti, hogy mérvadó. Van mérv és adjuk azt. És van egy viszonylag egységes közvélemény, amely ezt fogadja vagy elutasítja. Nincs. Pontosabban: nincs, nincs, nincs. Mérvek vannak, adások vannak, fogadások vannak.

 

Az ellenkezője nem szimmetrikus státusú: A könyvet nem olvastam, de tetszik. Én ilyeneket szoktam írni (csak még el is olvasom), efféléket tudok, nemcsak mert gimnazistalányos alkatomnak ez felel meg („az ilyenről jut eszembe valami”), hanem mert az ilyenben, szerintem, kevesebb a mérvezés, ah, a királynőt megmérvezték, amitől nemdebár, ha nem royalista is az ember, ódzkodik az ember; ezeket az írásaimat a lelkesedésem legitimálja, ama (ma már a második ama – nehéz nap) irodalombarát kékharisnya. Azt készséggel elismerem (nevetés a karzaton), hogy ez – az öröm – a könnyebbik út – ha van öröm –, és meghajtom ősz főmet, pedig ilyenkor kétszeresen is begyűrődik a tokám, azok előtt, akik bátran hangot adnak nemtetszésüknek, leleplezve így a rosszat, hozzájárulva a világ szépségéhez.

Kevésbé (konkrétan: nem) hajtom meg említett testrészem a kelletlenkedés előtt (vulgo: szarozás, kelletlenkedve: holmizás), ez ennek az írásmódnak vagy inkább beállítódásnak a természetes veszélye, ebben már nincsen bátorság, csupán hiúság, fontoskodás és frusztráltság. A furtonfurt lelkendezőre meg az a veszély vár, hogy ha nem figyel, nem lesz megkülönböztethető egy szakszervezeti beutalttól: azoknak szokott ilyen derűs látképük lenni a világról.

 

A könyvhéten ismét volt Magvető-est a Radnótiban. Én is fent ültem a színpadon, pedig ez nem következett munkaköri kötelességeimből, nem jelent meg könyvem, minthogy még nem vagyok készen azzal a regénnyel, mellyel nem vagyok készen. De szívesen ültem ott, mintegy a családi érzést erősítendő, azt, hogy egy kiadó közösség is, és ez fontos az idetartozó írónak, ez a tartozás, fontos, hogy milyen szerzők jelennek meg vele együtt, s hogyan, fontosak az ebből származó személyes kapcsolatok.

Mindez nem azonos azzal, hogy a kiadó jó kiadó. Persze rossz kiadó nem lehet. Nem számoltam össze, hogy hosszú, kalandos életem során hány kiadóval volt dolgom, de nem kevéssel, és összesen ha három esetében éreztem-érzem ezt az odatartozást. Azt, hogy ez az „egész” valóságos.

Valóságosan felolvastam ott Cserna-Szabó András novellájából egy részt. Jó kis rész, jól is lehetett olvasni. Cserna-Szabó fiatal, tehetséges ember; a fiatal itt azt jelenti, hogy még nem látszik, mit kezd (majd) a tehetségével, és főleg az nem látszik, ami még fontosabb, hogy mit kezd a tehetsége korlátaival, vagyis mit kezd a tehetségtelenségével. Ám ezek későbbi kérdések. Most csak a tehetségességen érzett öröm kell legyen. Ilyenkor lehet látni, hogy mennyi óvatosságot igényel egy első könyv; olyan, akár egy növény, óvni kell, figyelni rá – hisz többnyire annyira védtelen! A Magvető valóban gondozta fiatal szerzőjét, szépen prezentálta, és együtt dolgozott vele a szövegen. A könyv szerkesztője Orsós László Jakab, címe Fél négy.

Volt ott még egy nem fiatal fiatalember: Bartis Attila. Nála már látszik, mit kezd magával, a zártságával, szemérmességével, komolyságával, hogyan keveri a földközeli emlékezést a posztdarvasi fantáziával, a szövegszerűséget a történetmondással. Számomra az egyik legfigyelemreméltóbb új hang. A kötet címe (és borítója): A kéklő pára, felelős szerkesztő Bodor Ádám.

(Múlt héten volt Nagy Atilla Kristóf temetése az Óbudai Temetőben [gyakran jártam ott gyerekkoromban ministrálni].

 

Igen sokan jöttek, főleg ez a korosztály, a harmincasok. Nagy Atilla Kristóf az első halottuk, így lehet mondani; ez a fiatal halott ember csinált belőlük visszamenőleg közösséget. Mindnyájan nagyon ijedten álltunk, ahogy a koporsóra zuhogtak a göröngyök. Nyugodj békében.)

 

Nem olvastam, de igen-igen-igen tetszik Oravecz Imre új kötete (Jelenkor Kiadó). Oraveczről mostanában kevesebbet szokás beszélni, mint mondjuk Tandoriról vagy Petriről, akivel együtt indult, pedig ő ugyanaz a nagy szerző, mint aki volt. Évek óta látni e grandiózus vállalkozás részleteit; a kötet tétje, izgalma az, hogyan áll össze ez az ezer rész, miként jön létre egy új gazdagság – s ha így, akkor ez ünnepe az irodalmunknak, nagy ténye.

 

Pókhálófüggvények vizsgálatát ígéri az új Marsall László-kötet, egyszersmind jelzi a szerző vonzódását a matematika iránt, e sorok írójához ez is közel hozza. Eszes és nyelves költő…

 

Állj. Meglepődve, a marha, veszem észre, hogy ha felsorolok, lista keletkezik, ki van rajt, ki nincs rajt (volt egyszer vagy húsz éve egy Kolozsvári Papp-novella a listáról, nem lehetett tudni, hogy mi a jó, rajt lenni vagy nem rajt lenni), hiába mondom, önparódia, ez már csak így megyen, az ilyennek ez a természete. Hát persze… na mindegy. Egyébként… persze úgyis. Csak az ökör következetes. Mégiscsak linkebb ez így, mint kéne. Kár.

Visszatérek hát inkább a Magvetőhöz, és maradok a hozsanna műfajánál.

Egy kiadónak minden embere fontos, elengedhetetlen, az igazgatótól a mindenes fiúig, az állítólag isteni hagymás rostélyosra képes terjesztőtől a mindentudó műszaki szerkesztőig, de első az egyenlők között: a lektor. A lektor nem a kiadó angyala, de nem is a szíve, nem is a lelke, hanem a lektora. Adandó esetben a főszerkesztője. Név szerint Körmendy Zsuzsanna.

A sine qua non. A kiadó mégiscsak a lektorairól ismerszik meg. A korombeliek úgy nőttek bele az irodalomba, hogy a lektor ellenség, hisz a kiadó embere, és a kiadó ellenség, hisz hivatalosság. Legjobb esetben közvetít a hatalom és a szerző közt, igyekszik intelligensen átfogalmazni a cenzurális kívánságokat, és igyekszik a pusztítást a lehető legkisebbre csökkenteni. Ez utóbbi egyébként már valóságos lektori föladat, diktatúrában mindennek furcsa kinövései vannak. Minden púpos.

De nem-diktatúrában is le kell küzdenie a lektornak mindenféle szerzői gyanakvásokat. Végtére is személyében olyan valakiről van szó, aki bele kíván nyúlni a szövegbe.

Először is el kell tudnia hitetni, hogy jót akar. Ez még nem elég. Tekintélyt is kell szereznie, ám nem szabad túl sok tekintélyt szereznie. A szerzőt nem kell szeretnie – de, egy kicsit kell –, a könyveit azonban nagyon. Nem mindenestül, de az egészet, úgy, ahogy van. Meg kell szereznie annak a hiú, bizonytalan, magabiztos stb. fráternek a bizalmát. A lektor nem kijavítani akarja a könyvet, nem akarja megmutatni, hogy hogyan kellett volna, hanem fölfogván az elkészült, konkrét művet, annak követi az intencióit, vagyis azt a konkrétat szeretné a saját legjobb színvonalára hozni. Azt is látja, ami nem javítható, arról (egyelőre) hallgat. A javítható hibák javítására toszigatja a szerzőt, hadd higgye, ő maga jött rá, s tette: jóvá.

Ez valóban alázatos foglalkozás, ehhez képest a fordítók elkényeztetett szupersztárok, s a gimnáziumi magyartanárok prímabalerinák.

Összeülni a kézirat fölött Körmendy Zsuzsával – a kiadói processzus egyik legszebb pillanata. Olyan, mintha az ember otthon volna, a szokásos módján szöszmötölne egyedül, semmi idegen nincsen és semmi zavaró – csak éppen nincsen egyedül. Azt látja (az ember), amit soha nem láthat, mert nincs mit látni, hogy valaki segít neki. Ez-az persze segít, egy könyv, egy szerző, a lehetőség, hogy valaki kollégájára gondoljon munka közben; ezek ugyan valódi segítések, de távoliak, nem elviek, de nem gyakorlatiak.

Megkockáztatom, az egyetlen ember, aki nekem az írásban (írás után) segített, az a lektor, Körmendy Zsuzsa. (Illetve a másik két lektor, akivel eddig a szerencsém összehozott: Zsámboki Mari és Lackó Mihály.)

Tessék mindig megnézni a könyvekben, hogy ki a szerkesztő, a felelős szerkesztő. Legyen ez egy rítus, mielőtt hozzáfogunk az olvasáshoz. Tessék őket nagyon becsülni.

Györe Balázs győzelme^*

Címszereplő finom lélek, kezdjük tehát – tehát: tréfából – kicsit durván. Megmondom, mi a nem szerethető Györe prózájában. Hogy olyan kulturált. Az a sok ottlikozás meg ez az állandó érzékeny irodalmiság. A nemes (nagy) unalom. (Jut eszembe ijedten: gyönyörű Nemes Nagy-beszélgetés jelent meg a nyári Jelenkorban, Töttössy Bea munkája; olyan, mintha utánunk szólna a föld alól, olyan, mintha most is figyelne – ki remélt ekkora megtiszteltetést? Erre persze nem szólna semmit, vészterhes mosollyal legyintene, nyegle katolicizmus!)

Ezt így vagy ennyire soha nem gondoltam, de ha elengedtem egy Gy.-írást, ebbe az irányba engedtem el, errefelé nem mozdultam.

 

Nem avval a kézenfekvő fordulattal folytatom, hogy hibáink rendesen azonosak az erényeinkkel, noha ez triviálisan igaz, Györe jói is leírhatók a fenti hőbörgéseim nyomán.

Amikor ezt a könyvet elkezdtem olvasni (illetve már az ÉS-beli részletközléskor), azt láttam, hogy Györe fontos döntést hozott, valami olyasmit, hogy nem érdeklik a képességei, azok kibontakoztatása, hanem az élete érdekli, és csupán ennek „fényében” amaz. Nem nagy fordulat ez – nem is igen hiszem, hogy volnának nagy fordulatok –, de mély. Ő továbbra is, mondjuk így, Örley-körös, irodalmi író maradt, de ez – s ez a fordulat maga – most nem számít. Nem jut az észbe.

 

Látom, mért írja, és látom, mért olvasom. Ennél nincs több. Hány ilyen könyvet lehet mondani egy „szezonban”?

 

Már a cím, Krízis, jelzi, hogy nem kurrens áruval van dolgunk. Mintha egy 60-as évekbeli Antonioni-film címe volna, szürke, hosszú snittekkel. A krízis nem korszerű, passzé. Ne tessék szenvedni, a szenvedés az szenvelgés. Add föl vagy akármi. Mit kezdjek az életemmel? – ez ma nem divatos kérdés, nem legitim, ölts álarcot, hisz az arcod is álarc. Találj ki magadnak egy új életet. Ne vacakolj. Nyugi, van még egy játékod, lépjél túl magadon.

Györe nem lép túl magán. Magamban matatok, írja. Ez nem hangzik túl biztatón; sok ilyen mondat van a könyvben – mintha szerző lelki csipkéiről lehetne itt olvasni.

Ha így lenne, nem érdekelne. Olvasó vagyok, vad, vérszomjas alak, önző és élvezkedő, nem jótékonysági intézmény. Engem, ezt az olvasót, önmagában nem hat meg, ha azt olvasom, hogy „az íráson kívül nem tudsz mást csinálni”. Az írás mint életmentés hidegen hagy. Nem ez adja az ilyen típusú vállalkozások súlyát vagy hitelét. A Tandori-szövegek nagyságát sem az adja, hogy szerzőjük láthatóan az életével játszik, vagy az életét tette erre. Ki nem. Ennél több kell.

Ebben a könyvben is megtalálom ezt a többet.

 

Valódi, ez volna az a szó, melyet itt ismételgetek. Valódi író. Valódi mondat. Valódi – nyilván ez is inkább csak metafora. Letenni egy mondatot, hogy az az legyen. Ne önmaga paródiája. Élő. Nem pedig hírelés egy másik mondatról, amely, tartalmában, ő maga volna.

Györe említett egzisztenciális döntése – mert író, mert az íráson kívül stb. – valódi mondatokhoz vezetett. Ez nagy dolog.

 

Három fejezet a könyv; az elsőben Elbeszélő Én, továbbiakban Elb Én ápolja apáját. Számomra ez a legmegrendítőbb rész – megengedem, apában elfogult vagyok, és akkor még úriember voltam –, hogy kissé puffogtatva mondjam: ez Györe művészetének a csúcsa. Itt jön össze minden: az, ami van (egy krízis, egy apa, egy fiú) és ami nincs (teljesség, valamiféle önazonosság; melynek hiánya vezet, már az első kötet, a kezdetek óta a „magyarázkodáshoz”).

Azonnal elhiszem neki az apát, a fiút, az ápolást, mindent, és nagyon kíváncsi vagyok: mi lesz. Tudom én: nem lesz semmi. De hátha. Vagyis nem is hátha: hanem hogyan nem lesz semmi. Hogyan jön ki, lesz kijőve ebből a játszmából? Hogyne, hogyne, vereségben, ám hogyan, milyen vereségben? Lásd cím!

Ahogy a tapasztalat, az önsajnálat, a konok megfigyelés, a bátorság vagy inkább elszántság, a reménynélküliség (a bizalom a reménytelenségben) épül össze… A kicsi halál és az ugyanekkora élet föloldhatatlan problémája. Telik az idő – az apaápolás méri az időt –, van tehát idő (nem magától értődő), s az idők során, lám, sorra kerül minden.

Szembenézni a halállal. Röhej. Akkor szembenézni a röhejjel. Nem írom: halál(i).

 

Egyetlenegy lényeges kérdés van: meg tud-e az ember bárkit is szeretni, itt a földön, élete során? – Hálás vagyok Györének ezért a mondatért. Ez a tét. Elb Én fölfedi kártyáit. Akkor most izgulhatunk, hogy sikerül-e neki. Nem fog sikerülni, mondja azonnal. Elb Én, ellentétben az Elb Ének többségével, nem azon tempózik, hogy megszeressük… Ezt akár már szeretetre méltónak is lehetne nevezni.

 

Kertész Imre nevezetes „nincs bennem szeretet”-mondata jut eszembe. Kertész mindig monumentális, nála a legkisebb mozdulat is kozmikus távlatú, egy szimpla városleírás mondatai is így hömpölyögnek, Györe ennek az ellenkezője, kicsi mondatok, sok görcsösség, szobák kozmosza, porcicák monumentalitása: mégis látok rokonságot a Valaki mással: a bennük elvégzett szellemi munka jellege, intenzitása rokonítja őket.

 

Ha okoskodik, mondja, hogy okoskodik. Ha – azt is. Nem az őszinteség fegyverez le, hanem a szükségszerűség. Ez itt most kikerülhetetlen, ez derül ki. A tehetetlenség változatait látjuk. Az áruláséit. Nem lehetne érthetőbben fogalmazni? Nem, nem lehet. A beletörődéséit. Újra és újra ezekbe botlik Elb Én, és mint gyerek a sebet, újra és újra elvakarja. Nem vagyok jó, írja. Ezt azért már nem hisszük el neki.

 

A rövid második részben nagyon a toporgás a toporgás tárgya. Mintha egyensúly akkor jönne létre, ha a krízisről szóló beszámoló talál magának valami (magától különböző) tárgyat, valamit, amire fölkúszhat. Margit lakása, ez a harmadik rész. Tulajdonképpen klasszikus portré ez; mi tudható meg egy emberről, mi látszik ki belőle, mintha egy nyomozás…

Az előbbiek értelmében: Elb Én életének szomorúsága nem izgat, ezé az ismeretlen Margité igen. Nincsen súlya, hogy Elb Én úgymond fölszedte-e maga mögött a síneket vagy hogy a tavaszi öngyilkosság helyett írt-e vagy sem, azt viszont kíváncsi részvéttel lesem, hogy ugyanő álmában meghal-e Margit. Itt vagyok érdekelt. Csalódnék, ha a könyv (szerző stb.) ellenére volna ez a hierarchia.

Azért Elb Én-t is figyelni kell. Vasárnap délben kimentem Újpestre, írja. Erre nem számítottam. Akkor tényleg nagy baj lehet, ha ennyire utána akar nézni a gyerekkori édennek. Nem talál semmit: persze. A gazemberségét sem, azt szeretné megtalálni, az jól jönne neki, volna legalább magyarázat. Hogy legyen bűnös, ne csak bűnhődés. A tehetetlenség szükségszerűségre vágy, amit szükségszerűen nem kap meg. Csak a Billa van. Az Újpest-feelingnek is lőttek.

 

Amikor már jól belaktam a könyvet, egyszer csak arra gondoltam (vágytam): jön-e még valami? Valami kis gyilkosság vagy lábjegyzet. Igen is meg nem is: Októberben megsérült a körmöm a jobb kezem gyűrűs (4.) ujján, és beleszerettem egy fiatal lányba. Ez szépen szól (döng). Későbben Elb Én (váratlanul) megjegyzi, hogy mielőtt bárkinek kétségei támadnának, közli, hogy a valóságban is létezik ez a lány. Ez nagyon szép mondat, a könyv legregényesebb mondata. Természetesen kizárólag mint lapszus értelmezhető, mint hiba, mint tollhiba. Az is látszik, hogy ez szándékos, hisz a könyv végig arról (is) szól, hogy nincsen kint, nincsen bent, nincsen külön élet meg írás, egy az, ami van; micsoda. Húzni, jutott tanárosan az eszembe, hogy talán innét lehetett volna kicsikét húzni, a margitosból. De hát ahogy Elb Én egy barátja mondja: a szembenézésnek is megvan a maga szerkezete. Valóban.

Van ilyen meg olyan könyv. Miből mi lesz miben. Itt a végén megjelenik egy szőnyeg, erős kapcsolatban Margittal. Egy másik könyvben ez volna a végső nagy fordulat, a Pannónia utcai kis lakás mélyén váratlanul és véletlenül a kétségbeeséstől tántorogva szőnyegritkaságra lel Elb Én, ott volna rendes neve, milliomos lesz, tehát boldog plusz áfa. Van ilyen meg olyan élet.

 

Magánemberként (hm) gratulálok Györe Balázsnak, olvasóként köszönöm.

Oravecz Imre megírta^*

Oravecz Imre megírta nagy művét. Minden írónak van egy könyve, amelyet meg kell írnia (nem okvetlenül a legjobb, a legnagyobb, a legfontosabb, hanem a legövébb). Ez az a könyv, amely Oraveczre ki volt szignálva.

Semmilyen nagy szót nem tartanék túlzásnak most. Máskor talán végigzongoráznám e nagy szavakat, vagy kissé zokon venném, hogy mért nem állt már rég a feje tetejére az irodalmi szcéna, hiányolnám a hangos és enyhén ízléstelen ünnepléseket, külön műsort a tévében, rádióban, egyáltalán: médiákok!, Kossuth-díj, hiányolnám az új törleszkedéseket és a hűséges vivátozást – de ezt a könyvet nagyobbnak gondolom annál, hogy jó sorsot kívánjak neki (vagy gyerekesen egyengetni próbáljam az útját), ennek a könyvnek a sorsát nem a közvetlen fogadtatása írja (nem mintha az barátságtalan volna).

 

Naplót terveztem írni róla, olvasónaplót, az első napok halasztgatásait, ahogy tologattam arrébb, nem ódzkodtam tőle, ellenkezőleg, vártam, izgultam, és hogy ez a többhetes olvasgatás majd szépen befonja a szeptembert, a napjaimat meg a munkámat. De a napjaim önzőbbek, és vicsorítanak, ha mást akarok, mint ők engedélyeznek, és belém is harapnak, ha nem teszek kedvükre, ami sunyi és nem is olyan bonyolult módon az én kedvem is.

De minden jó, ami egy ilyen könyvvel történik. Másfél napig olvastam egyhuzamban, szombat reggeltől vasárnap délig, pontosan és véletlenül a harangszóig. Abban az elragadtatottságban, miként hajdan az ágyban, betegen, kicsit lázasan, iskola helyett, ártatlanul. Mit tudtam én, ki az a Kosztolányi, ám oldalról oldalra jobban ismertem Esti Kornélt. Most is így, semmi külső nem érdekelt, izgalom és ujjongás volt bennem, mint mikor valami nagyszerűvel találkozik az ember, magyarán boldog voltam, boldog olvasó.

 

A Jelenkor adta ki, szerkesztette Weber Kata, a borító Csordás Dániel szép munkája –

 

Gyönyörű rend van a könyvben, nem pedáns, szigorú, hogy mozdulni nem mer az ember, hanem természetes, mindennek helye van, minden megtalálja a helyét, mint az udvarban, melyre anyánk vigyáz –

 

Enciklopédia is; vagyis minden. Ezért tartott ez ilyen sokáig – míg ki nem derült, mi a minden. Míg meg nem határozta magának a könyv a saját végtelenjét.

 

Azt mondtam egyszer, hogy ez lesz az a parasztregény, amelyet olyannyira vártak. Nem lett az, ez nem regény, de pontosan annak a helyén áll. Az, aminek mondja magát: töredékek egy faluregényhez, és én hozzáteszem: amely maga a faluregény.

 

Végig ugyanarról van szó, ciklusonként más szemszögből.

Az első fejezet mondjuk, az „elveszett gyermekkor” klasszikus szemszöge. Már ez is egy egészet rajzol föl, a falu a világ, amelyben az én eligazodik, ismeri az övezeteket, ami azon túl van, az idegen. Ez az, ami van. Meg még – ez a szép – körös-körül az egész nagy határ, hol nem lakott senki.

Látni, amit majd folyamatosan, hogy miként működik az emlékezet, fölkap egy furcsa szót, hátrulsó ház, meg valami véres, amitől megrettent, de ebben nem biztos – így görög ez előre. Olykor mintha mesélne, mintha ez még volna: valaki mesél. Ennek a sodornak néha az a következménye, hogy egy-egy vers kiegyensúlyozatlan, én így mondom: púpos, véletlenszerű – de ez nem módszer, csupán így van. Az egyensúlyt ilyenkor a kötet egésze adja, vagy a vers kötetbeli helye.

 

Amiképp a hang sem egységes, az egység másban van –

 

Nem nagy dolgok, majdnem közhelyek: kislánnyal szénában, fiúval patakhídon, önmagunkkal a betegségben, várva az öröklétre vonatkozó biztosítékokra, aztán ama füstös, setét, mi életében először tárul elé, apáért menni kocsmába.

Időnként az énből ő lesz, a miből egy távoli ők. Mi(!) persze tudjuk, ki tette tönkre – szép komótosan – az egész dinnyetermést. Így (vagy nem így) nem egészen az én szemeivel látunk, nem az ő fejlődéstörténetét; mintha e fiúcska, kamasz, fiatalember (ki mindvégig öregember, Oravecz öreg, mindig is az volt) mellett állna a regényhang (a nem létező regény hangja), közel hozzá, ám olykor át-átpillantván amaz vállán.

 

(Két apró dolog zavart, zárójelbe is teszem. Nem értem, mért van ott némely vers végén a keletkezés dátuma, és többnyire nem értem a kurziválásokat, szerintem nem kéne, túlságosan és következetlenül kiugraszt szavakat, pedig ugornak azok maguktól is.)

 

A ciklus záróverse (Baji-pást) litániás fölsorolásával, varázsszöveges mondókaszerűségével közvetlenül akarja megmutatni az emlegetett teljességet, végtelenséget – de az nem így teremtődik, a mítosz nem így épül föl.

Ha ezt a verset magában nézzük, pucéran, akkor ezt esetleg a szemére lehet vetni, ezt a gyorsaságot vagy inkább akarást. De az egész könyv nem akarós, ott ez csak úgy létrejön. Vagyis nemcsak arról van szó, hogy az egyes versek megtalálják a helyüket, hanem hogy másképp is kell (lehet) olvasni őket. Ez többször is előfordul, az, hogy kérdések, melyeket a könyv előtt egy-egy versnek föltettünk volna, érdektelenné (okafogyottakká) váltak.

Nem bizonyíték, csak jelzi például az efféle új státust, hogy az első három ciklus végén mindenütt felbukkan ez a litániás forma (a negyedikben nem, mert az amúgy is felsorolásszerű – ilyen kis összefüggés ezer meg ezer van a könyvben, ahogy illik), hasonló típusú versvéggel, ami elveszi a poénjelleget, mert ő maga is mint ismétlés, mint kántálás jelenik meg: Hol vagyok én?, aztán: Ha megvolnék én is!, majd: és akkor, akkor majd nem leszünk.

 

Kiemelkedő fontosságú a második fejezet. Nem az apákról szól, hanem az apák világáról, a szétveretésről, megaláztatásról, a hallgatásról. A lajstrom – az apa, ki a fényképen csak mint árnyék van jelen (hátulról sütött a nap), Sztálin apánk, kinek halálakor juszt sem állunk vigyázzba, a végrehajtó, aki természetben hajtja be jóindulata árát (nagy, undorító, megható jelenet: élvezés, alázás, vállalás, bujaság, magány); itt nincsenek különlegességek, itt minden a szokásos. Erről beszél folyton Oravecz: hogy mi is a szokásos.

A téesz mint a pusztulás angyala jelenik meg, oda tudás, életmód, kultúra, az élet, az erdő, a lovak. Az 56 utáni erőszakos téeszesítés még ma is úgy fölháborítja Oraveczet, hogy meg-megbicsaklik a tolla, megbicsaklik a föllobbanó gyűlöletben. Apái helyett is gyűlöl. Megrendítő ez és rendben lévő: hiba volna azt hinni, hogy minden szépen, biztonságosan befogható a művészet hálójával.

 

Rend van az udvarban, mondtam, tehát például a Kusnyár Gábor égő szénakazla az első fejezetben a tekepályát világítja meg, ahol játszani lehet, itt viszont 56-ot –

 

Itt is van olyam vers, amely egymagában talán mást jelentett. 91-ben, amikor Oravecz épp kormányfőtanácsos vagy mi volt, vagy épp eljött onnét – ez a kortársi olvasatok nevetségessége – másképp hangzott mondjuk a Nemzedéktársaimhoz című vers. Túlságosan ragadt az akkorhoz; most ebből a ragadtságból semmi sincs, szól, ahogy kell, úgy, ahogy lehet. Az irodalom visszavág!

 

Ebben a félmúltidézésben, leírásban vagy tudósításban, ami az összegzés igényét, az elvégzett intellektuális munkát és a nyelv érzékiségét illeti, a Halászóember az Emlékiratok könyvével helyezhető egy polcra. A hónap könyve, van az ÉS-nek ez a sorozata. Akkor ez (legyen) az évtized könyve, németül: Jahrhundertswerk.

 

A harmadik fejezet időegysége: a századok. Egy nagy mondat foglalja össze: És legnagyobb dologidőben félkegyelműként lézeng a faluban a történelem.

 

Küzdelem az emlékezetkiesés ellen és gyanútlan részvétel a rombolásban –

 

Minden verssor mögött tapasztalat áll, személyes és szajlai –

 

Ha (élő) népi írón értenénk még valamit (és nem ez a paródia volna csupán, amely népi írónak lényegében azt tekinti, aki mondjuk 90-ben az MDF-re szavazott, vagy, ism., népi író az, aki jóban van egy másik népi íróval, és/vagy ismerte Illyés Gyulát), akkor mondanám, hogy Oravecz népi író. Részint a tárgya miatt (ebben egy ellen-Petri, ámbit kontra – úgy értve: és – lépcsőház), részint meg lényegeset mond az én és a közösség viszonyáról. Ő azonban nem a közösséget tekinti az élet céljának, a személyes életet nem ebben a magasztos szolgálatban, ebben a pótvallásban látja, hanem azt mondja, hogy az egyéni létnek csak beleágyazottan volnának esélyei. Oravecz sosem képzeleg, hanem képzelete van, nem álmodozik, hanem éles és fájdalmas tekintettel vizsgálja, mi az, ami van, hogy azután azt, mert költő, kitalálja. (Az itt lévő Illyés-vers nem szól ezekről a különbségekről.)

 

Hát persze ezen föltételekkel Ottlik is népi író volna (sőt, minden nagy író), úgyhogy hagyjuk ezt. Egyébként Ottlikkal rokonítja Oraveczet a konzervativizmusa, a szoros értelemben vett, a megőrizni akarás, a minden-megvan-álom.

 

Életek, sorsok, arcok, alkatok, tárgyak, régi szakmák: a lenyűgöző konkrétság –

 

Játékosan és a kötet szelleme szerint használható a névmutató. Új ösvényeket fedezhetünk föl a könyvben, a faluban, a „faluban”, észre nem vett összefüggéseket látunk meg, ki kinek a mije, vagy ha valaki érdekeset találunk, azonnal hátralapozhatunk, hogy mi van még róla. Például Dudás Péter. Megyünk hátra, semmi. Ez visszahat a versre is, Dudás Péter tehát így egész, neki így kell egésznek lennie.

 

A negyedik rész az öregeket veszi sorra, végigmondja a távoli életeket a halálig vagy a kéz tehetetlen tördeléséig. Néha aknára lépünk, ilyenkor szerettem volna, ha ő az apám, olvassuk. Az öregek azok, akik rendbe tudják (tudnák, tudták) tenni a világot.

Majd valakinek részletesen meg kéne néznie Oravecz versbeszédét, a sortördelést, a versszakképzést. Mozgékony, képlékeny forma ez, ami nagy szabadságot ad, szellős, barátságos tereket (jó olvasni), változó tempókat, természetes lélegzetvételt – jól terhelhető az epikus föladatokkal.

 

A következő ciklus egy konkrét öregé, az amerikás nagyapáé. Amerika idegen, ott van hát a falu szélén. Nem lehet sokkal messzebb, mint Eger. Sorsok, tárgyak, arcok, kérdések, most ebből a nézetből. Fénykép amerikai lánnyal, fizikakönyv varázsos ábrákkal, egy örökoverál. És mi volna, ha én volnék, lettem volna a nagyapa, és ő én? Nagyapával pótolni nagy apai beszélgetéseket gondolatban –

 

Oravecz aggályosan pontos ismerője a nyelvnek, mestere a leírásoknak. A pontosság mészölyi magasságaiban –

 

Leírásról jut eszembe: jó játék az első kötetet, a Héjt evvel együtt olvasgatni. Együtt és szemben. Nem jár rosszul egyik könyv sem.

 

A hatodik fejezet az öregek bölcsessége után a természetéhez fordul. A fenyves, a szőlő, az erdő, a Darnó tető, ahonnét az égbe lehet lépni, és az út, melyet apánk is használt mindennap kétszer, ha esett, ha fútt. Hol lehet tehenet legeltetni, hol lehet későn érő barackot szakítani, hol tartoznak a mai napig huszonötször öt, azaz százhuszonöt forinttal. A világ felsorolása. Valóságos tájleírások, és itt nincs késztetésünk „ugorni”, hisz éppen azt tudjuk meg, milyen a világ (Szajla), mi az, ami a miénk, mi van.

 

Ami a Nagy Hídon túl van: nincs. Mi a helyzet hát velünk?!

 

Erről szól majd az utolsó ciklus, előtte még lássuk a legelső emlékeinket. Határozott kisgyerekoptika. Ez például azt jelenti, hogy a Lagzi című verset, amely máshol kép volna, egy leírás, itt emlékként kell olvasnunk, vagyis leselkedésként: ez látva volt. Ilyen a jó szerkezet: önmaga is beszél.

 

Az öregség, a halál fejezete az utolsó, egy öregember, a költő, tesz rendet maga körül, gondol a halálra, a halálára, Compó Borisra, egy elmaradt vallomásra, kokettál a temetése napjával. Azután hirtelen-váratlan egy nagy szerelmes vers, Íme, hát megleltem, nem hazámat, hanem a nőt, kiért nem szűnök meg égni, majd négy oldallal később egy szinte eldugott, hangsúlytalan sor: és elhagyott az utolsó nő is, kit még képes voltam szeretni. Az olvasásnak ezt a drámáját nem a versek adják, hanem megint a könyv egésze.

 

Éltél, mit akarsz még? Ötven utáni kosztolányizások kosztolányizmusok nélkül –

 

Nehezemre esik, de lassan abbahagyom. Egy helyt ez a csöndes mondat olvasható: ezt talán már csak én tartom számon. Számon tartja és ezáltal teremti: Oravecz Imre nélkül nincsen Szajla, ő teremtette őket meg, evvel a sajátos oraveczi arisztokratikus plebejussággal, ő teremtett sorsokat, anyjának, apjának, sógoroknak, bátyoknak, nenéknek, magának. Adott szót azoknak, akik nem tudnak beszélni.

 

Remekmű.

Egy másik Szajla^*

Nem fogják kitalálni, miről lesz szó, de ez csak jó fényt vet önökre. A véletlenszerűségnek is volna határa, lehetne, van. Egy somogyi kisközség, Kötcse helytörténeti monográfiáját lapozgatom. Mér, kérdezhetnők. (Mért nem – teszem azt! – idősebb Bojtár Endre orbitális litván [vagy lett?] hézagpótlóját? És a többi adósság…) Én mindenbe belelapozok, ami a kezem ügyébe kerül. Ám mi közöm nekem Kötcséhez? Semmi. Majdnem semmi. Ott vett „vén vidéki kúriát” a barátom, meglátogatván tőle kaptam ezt a könyvet évekkel ezelőtt.

Azt hiszem, ha a múlt hónapban nem Oravecz Szajla-könyvét olvasom, nem kerül a kezembe. Így, egymás után nézve őket, jól látszik, minden falumonográfia mintegy anyaga az Oravecz-könyvnek, vagyis minden kis hely többé-kevésbé meg van a Szajla által írva – hát amint az munkaköri kötelessége is egy nagy könyvnek („de hiszen ez én vagyok!”).

 

Más közhelyekre is rájöttem. Egy könyv az egy világ. Sőt: a világ. A fenébe is: cseppben a tenger! Barátom ide, barátom oda (tréfa: Kötcse és Budapest közt ide-oda), engem Kötcse nem érdekel. De a világ érdekel. Olvasható-e a világ? (L. die Lesbarkeit der Welt)

 

870 oldal, nagy A4-es formátum, nehezebb, mint X összes műve. (Jobb is.)

 

Van itt minden, bevezetés és névmagyarázat, általános történeti fejezetek, gazdaságtörténet, egyháztörténet, művelődéstörténet, néprajz, visszaemlékezések, arcképvázlatok. Látni a közösség, a község életének változását, és látni az egyes családok íveit, látni az időt. Nem az derül ki, milyen az élet Kötcsén, egyébként is milyen volna – hát olyan amilyen, ki tudja. Aki ott él, az tudja. És annyi milyen, ahányan fölteszik a kérdést. A könyvből az látszik, hogy telik-múlik. Akár San Franciscóban. Lehet mármost, hogy ha valaki zongorázni tudná a különbséget, az nagy karrier elé nézne, kísérné Schiff irigysárgája, ám – a mondat vége rejtezkedve az élet komolyságáról szólna, a boldogság esélyeiről, a lét iránti ottlikos meghatódottságát kis rezignáltsággal fedné, végül is mindegy hol élünk, de nem ilyen direktben.

 

Rengeteg dolgot megtudtam, amit nem akartam. Hogy például Kupa herceg (hi-hi, de nem, hanem Koppány vezér) költséges utazást tett volna a környéken, és innét a név. Avagy megsebesült, csepeg a vére, innét a közeli Csepely, aztán hogy valaki kösse be a sebet, ez Kötcse, ki szólt?, szólt, ládd etc., innét Szólád, szól még?, szart szól, amikor már meghótt, innét Szárszó. Szegény Kupa herceg.

Mazsolázok.

Oklevélben először 1229-ben említenek minket; a Kakas-féle éghajlati beosztás szerint a mérsékelten meleg, mérsékelten száraz, enyhe telű (B3!) körzetbe esünk; 1866 májusában olyan kemény fagy volt, hogy minden elfagyott; természetes növénytakarónk a Külső-somogyi flórajárásba tartozik, amely, mint jól tudjuk, a Holarktikus flórabirodalom közép-európai flóraterületének Magyar (pannóniai) flóratartományának, ezen belül az előillír flóravidéknek a része. (Na, most zongorázz, félszemű zongorista!)

1565-ben a szénatized 30 akcse. Kupa herceg a megmondhatója, ez sok-e vagy kevés, látva, hogy a menyasszonyi illeték is ennyi, mintha rendben volna. Mindazonáltal a török hagyta pusztítás lehangolta a korabeli utazókat: „mindenütt elhagyatottság tátong”. Követjük, mert mi mást is tehetnénk, a nagy történelmet, a 18. században építkezünk, betelepítések, 161 német családnév, Anderstől Zwickig; jönnek, rendben a zsidók is.

A századvégen, rendben, kis, könnyű antiszemita zavargások, „van nyoma a zsidók elleni gyűlöletnek, mely bizonyos nóták dalolásával nyilvánul”, de okkal optimista és magabiztos Bernáth szolgabíró, garanciát vállalva, hogy a járásban nagyobb kihágásra nem fog sor kerülni. Aztán, rendben, jöttek a zsidótörvények, Somogyi Pálné – a Singer Pali felesége – arasznyi sárga csillaggal a kabátján vezetgette végig az utcán a vemhes tehenet. Új, gyönyörű kifejezést olvashattam itt erről az időszakról: hogy a helyi vezetők magatartását a fékezett segíteniakarás jellemezte. Az egyetlen zsidó családot így, rendben, deportáltuk. Egyedül maga Singer Pali tért vissza, aztán kuláklistára került, belépett a téeszcsébe, a vezetőség humánusan(!) mezőőrként alkalmazta, mert odakint a szívbaja elhatalmasodott rajta, aztán 53-ban meghalt, rendben.

 

A közigazgatás történetét, vessenek meg, nem terveztem megnézni. De ott meg mit találok? Hogy Kötcse a koppányi szandzsák, karádi náhijéjének a része. Csukják be a szemüket, és suttogják ezt újra maguk elé… Őszintén, ilyen föltételek mellett melyikőnk nem volna szíve szerint Kötcse?

 

Elkezdtük építeni a tűzoltószertárt; 1930-ban vettünk egy Columbus típusú – 260 P árú – permetezőgépet; 35-ben – talán éppen ezért – 30 darab naspolyafánk volt és egy darab lipicaink (bár a lipicait talán nem is kell permetezni, majd megkérdem NP-t vagy valaki másik népi írót, úgyismint nemzeti modernet), és ne feledkezzünk meg a méhészetünkről sem, melynek fejlődését három nagy találmány lendítette föl: a keretes kaptár, a műlép és a mézpörgető; a katolikus harang fölirata: Áldott Szűzanyánk, könyörögj érettünk, a reformátusé: Goss Mich Johann kol in Pest 1792.

 

Egy mondat arról, hogy az élet, ha grandiózus is, a kicsiben lakoz. Egész napos kiszállások esetén a kocsit Meggyes irányába Kötcse, Kötcse irányába Meggyes fizeti a közügyekben eljáróknak.

 

A futballcsapatunk Lulla ellen 7:0-ra, Tab ellen 4:0-ra nyert, a Tóth Csicsa négyet vágott; a csapatot kezdetben egy-egy kuláknak kellett parancsra szállítania, aztán amikor a Guttmann Imre bácsi Bonnyára menet kétszer beborította a csapatot az árokba, mit lehet tenni, ha egyszer arra ment a ló, és már csak az üres pályára értünk oda, akkor a hatóság belátta – ki tudja, mit látott be.

Ment széjjel minden, gazdakör, faluközösség, közben ez meg az föl is épült.

Egy mondat, amely leírja, hogy milyen volt a Kádár-rendszer: A helyi tanács dolgozói szakértelmüket a fel-feltörő helyi akarat igába fogására hasznosíthatták, nem pedig annak felszabadítására, szakszerűsítésére.

Balszerencse, hogy nagyszombat április 4-re esik (1953), sok sunyi szervezést igényel ilyenkor a helyi akarat igába fogása: A körmenetekre vonatkozó engedélyekkel kapcsolatosan tájékoztatom az elnök elvtársakat, hogy a rendőrkapitányság nem minden esetben fog írásos engedélyt kiadni, amely arra kötelezi elnök elvtársakat, hogy politikusan oldják meg a kérdést, oly értelemben, hogy hivatkozzanak arra, hogy csak írásos engedély felmutatásával engedélyeztethetik a körmenetek megtartását. Itt kívánom az elnök elvtársak figyelmét felhívni arra, hogy ez az intézkedés nem lehet merev. Vagyis ha azt látják elnök elvtársak, hogy a pap különböző rendelkezésekre hivatkozik, úgy a körmenetek megtartását ne gátolják. – A leleményes komcsija!

Plébános vagy járási vébéelnök egyre megy. Följegyzett „különös halálesetek”, felekezetre való tekintettel:

Evangélikusok: tűzi ijedés, agyontiportatott, ábrázattya lerothadt, bujaságai (Lutz Katalin halt meg ebben, áldassék a neve), folyosó vagyis orbánc, szerencsétlen történet (ez valóban különös haláleset), elmezavar, disznóhimlő, házteteje agyoncsapta, gutafene, meggyilkoltatott, megégett, teste rohadt, megégés következése, a ló agyonrúgta, szerencsétlen esés következtében, fogzás, bujasenyv, a part reá szakadt, méhanya gyulladás, vízbe fulladás, méhanyaüszök, a fa agyonütötte, szerencsétlen esés következtében.

Reformátusok: végelgyengülés, halva találták a szőlőnél, csuklás, tsúsz, agyonlövetett, hirtelen fáról leesett, ló esett rá, a fa agyonütötte, epemirigy.

Katolikusok: megégett, végelgyengülés, vérfolyás, megfagyott, kútbaesett, aggodalom (tipikus pápista halál).

 

És így tovább, sok szépség (élet s halál) van még e lapokon. De nem ezekért írok róla, nem is a nívóssága miatt (ez tudományos munka, nem valami lelkes dilettánsozás), tulajdonképpen nem is a könyvről akarok írni, hanem a könyv írásáról. Arról, hogy ez a könyv megszületett, hogy erre emberek összeálltak. Azt hiszem, Feledy Gyula polgármester és a kötetet szerkesztő Stirling János volt a két főmozgató. Mert mi történt itt? Egy közösség szemügyre vette magát.

És birtokba.

Mélyen polgári gesztus.

Van, akit igencsak irritál ez a fideszes új polgározás. Tényleg sok, engem nem zavar, nézem, mi történik a szóval (vagyis, haha, az életünkkel). Státusát tekintve olyan ez most, mint volt a népnemzeti gerinc meg aztán a szakértelem, vagyis afféle varázsszó. Nem jelent így semmit, illetve annyit jelent, hogy nemelvtárs (emlékeztetőül: az elvtárs sem jelentett semmit, a legkevésbé társat az elvekben), lényegében Fidesz-szavazót jelent. És valami távoli, halk igényt, s ennyiben ez jó varázsszó, hogy kéne egy középosztály.

Aki Márait olvasott, az, ha politikus, ha nem, tudja, hogy a polgár fütyöl (nem köp: fütyöl) a Fideszre (stb.), és ha érdekei úgy kívánják, rájuk (stb.) szavaz. Ezért kéne polgár s középosztály, hogy legyenek jól meghatározott érdekek, és akkor a pártok sem kóvályoghatnának így tetszés és önérdek szerint. A szavazóinak az érdekei kötnék.

Ez az új polgári lendület meglehet elkerülhetetlen, de erősíti a nem-polgári erényeket vagy reflexeket. Hogy csak egy ízlésbelit említsek: növeli például a seggnyalási-kvócienset, a hunyászhányadost. Másfelől van ennek a polgárzsolozsmának egy kis önbeteljesítő micsodája (elvileg ez persze fordítva van, a polgárságnak van pártja és nem egy párt csinál maga alá egy polgárságot – de hát erről igazán nem a Fidesz tehet), szóval szerintem ez legitim, látni, mire való, és még működik is; nyelvileg rémes és kicsit nevetséges is.

 

Na de vissza hőseinkhez. Ez tehát egy honismereti munka. Van tehát hon, és azt lehet és érdemes megismerni. Erre ad példát ez az összefogás. Szerzőit ezennel ki(ki?)nevezem polgároknak: Bősze Sándor történész, levéltáros (Kaposvár), Böszörményi Krisztina táj- és kertépítő mérnök (Pécs), Csapláros Zsuzsa fogorvos (Kaposvár), Csepinszky Mária néprajzkutató (Kötcse), Cséby Géza irodalomtörténész (Keszthely), Csupor László zenetanár (Kaposvár), Fabiny Tamás evangélikus lelkész (Budapest), Feledy Gyula állatorvos, polgármester (Kötcse), Francz Vilmos népművelő (Debrecen), Guzsik Tamás építészmérnök, egyetemi docens (Budapest), † Halász Pál tanító (Teleki), Hegyessy József gépészmérnök (Kötcse), Hegyessyné Joó Zsuzsanna orvos (Kötcse), Hóvári János történész (Budapest), Jóny Miklósné tanár (Balatonszárszó), Kincses Vince nyug. molnár (Balatonszemes), Kulifay Albert református lelkész (Nagycsepely), L. Szabó Tünde építészmérnök, megyei főépítész (Kaposvár), Lovász Zoltánné jegyző (Balatonendréd), Mészáros István, a neveléstudomány doktora (Budapest), Mihály Gyula termelőszövetkezeti tag (Kötcse), Nagy Pál történész, levéltáros (Kaposvár), Sági Károly régész, ny. múzeumigazgató (Keszthely), Stirling János, a történelemtudomány kandidátusa (Budapest), Sudár János r. kat. plébános (Balatonszárszó), T. Mérey Klára, a történelemtudomány doktora (Pécs), Takáts Gyula költő (Kaposvár, tiszteletem, Gyula bácsi), Tefner Zoltán nyelvész, egyetemi docens (Budapest).

Mehr Lichthof!^*

Mondjunk nagyot: Molnár Erzsébet az újságírás Galgóczi Erzsébetje: szigorú, elkötelezett, következetes, őszinte, bátor.

 

Bátor olvasót is kíván ez a kötet; nem kellemes olvasmány. Nem szívesen látjuk, hol élünk. Ki itt belépsz, hagyj fel minden satöbbi.

Ha volna értelme, mondanám: nem értek egyet evvel a könyvvel. De lehet-e azt mondani, hogy nem értek egyet az esővel? Nem értek egyet a létezéssel. Lehet-e azt mondani, értsd: gondolni, nem értek egyet a van-nal?

 

A táj, amelyben vagyunk: mondjuk, a nyolcadik kerület, ezerszer, de áldásról nincsen szó, egy bérház, egy folyosó, egy lépcsőház, a villanyt kikapcsolták, gáz nincs; aszott kenyérdarabka, megkezdett lekvár, penész, kihullott rizsszemek, egy hokedli furcsa pózban, asztal, tört lábú szék. Szakadt, viseltes, pecsétes: minden. Itt vagy kiabálnak (kiabálunk), vagy motyognak. Itt az emberek csúnyák, az arcokat alig látni a hegektől és a véraláfutástól. Kinek a hasonlatosságára vannak teremtve? Karácsony = friss fenyőillat + dermedő cukormassza + paradicsomos káposzta.

 

Berzenkedhetnénk: nem, nem, nem. Berzenkedj csak.

 

Azért az egyértelmű, hogy a Práter utca és környéke is A világ, ugyanúgy, ahogy Oravecz Szajlája. Megkockáztatom: ugyanaz a világ. Megkockáztatom: ezt egyikőjük könyve sem tudja.

 

Elszaporodtak a magukban beszélő emberek a hatos villamoson. Ez egy jellegzetes Molnárkezdőmondat. Vagy még inkább: A mellettünk lévő házban a minap a spartheltre borult egy öregasszony, melegedett kicsit, majd közvetlenül ezután csöndben távozott.

Megyesin iskolázott hang ez, de sprődebb, kisebb dolgokra néz (lát), kevesebb a humora, több a tragikuma (egy tragikum nélküli világban). Na mije van neki, ha erre akarnánk válaszolni, Molnár Erzsébetnek vagy a hangjának főképp helyzete van, ahonnét beszél, az ő.

 

Mennyire nem valóságos ebben a világban az, amiről a tévé (stb.) beszél: a gazdasági föllendülés, a javuló (romló) közbiztonság, a GDP, egy politikus, név nem fontos (tényleg nem), nem ezen kell elgondolkodni, hanem például azon, hogy kitakarítsuk-e a pincét vagy ne. A tévénéző a valóságos. Tipegő öregasszony és fitnesz mozgalom, kormány és rántott leves, mi van, mi nincs.

Mindig november van, ködös, nyálkás dermedés. Csak ha valaminek rohadnia kell, akkor lesz egy pillanatra augusztus.

 

Szerzőnk sokat tud: tudja például, hogy a meggymagozástól elmennek a férfiak, elódalognak. Hortyogó embert (párt) konyhából ágy felé vonszolni: tudja, miről beszél. Kinek a varázslatos hasát simogassuk, hogy aztán annyi?! – ilyen kérdések foglalkoztatják, amiből kitetszik, hogy egy (!) komoly nő (van).

Így sebtében, magyar férfi, nem bírom átlátni, hogy politically correct-e a javaslatom, de olvasás közben ne tessék elfelejteni, hogy ezt a könyvet nő írta. Néhány mondat, helyzet, élet és életkép így külön fölragyog. Példákkal nem könnyítem az olvasó életét; könnyíts magadon. (Gyakorlat: képzeljük el, nem, gondoljuk át, hogy Beethoven nő…)

 

Lopják a józsefvárosi kapukat, bomba a kisudvarban, fölszántják a temetőket, és a tűzszerészek csak egy hónap múlva jönnek: az abszurd mint napi tapasztalat. Ennek semmi köze a hatvanas évek abszurdjához, a Mrožek kozmikus abszurdjához, ez hétköznapi, kicsi – csak belehalni lehet, írtam majdnem (mit ért ön majdnemen?), egy Molnár-írásnak ez nem jutna az eszébe. Az ember él, mondják ezek az írások. Hal is, de nem bele.

Mi tartja a ház homlokzatát? A dzsuva. – Erről szól ez a könyv, a káoszról, amely itt billeg körülöttünk: jöjjön, ne jöjjön. Félig lumpen, kicsi polgár, ez van itt mint középosztály (rímkényszer). Minden töredék, mint a kortárs művészetben. Egy végzetszerű, szűk világ. Ez a szűk világ az ország. A hely, ahol most vagyunk. Ezt az országot Molnár elviselhetetlennek írja le. Elviselhetetlen, mely természetesen elviselhető, mert elviseljük. Magyarország mint ezeréves katyvasz.

 

Itt nincs költészet, fény, ez újságírás, ez adja a súlyát a könyvnek, a nehezét, ezért is nehéz olvasni. Úgy kell talán, mint Marcus Aureliust: időnként kicsit bele, hogy tudjuk, merre hány centi.

Ajánlanám, ismerkedés az országgal, a millenniumi szervezőbizottságoknak kötelező olvasmányul: tudják, kiknek. Művészeknek: tudják, kiknek. Szegény Márai beszélt erről utoljára, ő még hozzátette akkor: minek.

Itt nem úgy van, hogy a sok izé közt a végén fölcsillan egy kis micsoda. Következetesen nem csillan. Ha csillanna, csillanna, de nem csillan. Nincs menekülés, mert, nemde, hova. Hogy megint nevet mondjak, Tandori volna ilyen, ha nem volna költő. Itt is minden az, ami: becsületesen, ahogy illik. TD műfajának, vagyis létének megfelelően teremtett (csinált) egy univerzumot („ezek vannak mostanában, főmedvém, a fejemben”), és ahhoz hű: ha törik, ha szakad, és törik, szakad. Ahogy itten is.

 

Mi a teendő hát? Menedzseljünk vesét.

 

A végére ideírok egy mondatot a könyvből, melyet én valószínűleg sosem fogok kimondhatni, pedig közel áll hozzám úgy művészileg, mint emberileg: Tudja, ki kúrna a maga urával, csak beszélgetni mentem be, azzal beszélgetek, akivel akarok.

A három^*

Mondják, három az igazság. Hát nem ez a három. Keresni azért keresik. Váncsa elemez, Megyesi nézdegél, Kovács kutat, Váncsának szellemisége van, Megyesinek stílusa, Kovácsnak fixált ideái, Váncsa elővezet, Megyesi dünnyög, Kovács küzd. Szentistvánéji álom, jogáramban élünk, rubel elszámolású hörcsög. Mért szeretjük a katalánokat, kérdi Váncsa, na, mi van, mit nézel, kérdi Megyesi, hol terem a magyar polgár, kérdi Kovács. Mi az összefüggés Janka néni parabelluma és a kategorikus imperatívusz közt (V.), voltaképp: mi az, hogy részegség? (M.), miről beszél Pokol Béla (K.)? Váncsa kezdőmondata: Farkas mindig is volt Gubbióban, de korábban a kutya sem törődött vele. Megyesié: Hétfőn délután a Batthyány téri metróállomáson beakadt egy ember szatyra a záródó ajtó szárnyai közé. Kovácsé: Az elmúlt hét folyamán a következő magyar államférfiak és főemberek döbbentek meg. Váncsa elemeli, kitágítja, átteszi, jelentős áttevő, Megyesi otthagyja, ahol találja, nagyon ott, jelentős otthagyó, Kovács nem érti, forgatja, jelentős forgató, nézi, mit ír róla az újság (inklusive ÉS), és ezen kicsit elcsodálkozik. Váncsa gondolkodó, Megyesi az eszét járatja, Kovács nem gondolta volna.

Ne feszegessük, mi látható a borítón. Mindenesetre három. Három ötven körüli magyar férfi. Mir gesagt. Vetésforgóban írják hat éve az ÉS első oldalát. Tanultam az általánosban, talán rögtön a hörcsög után, hogy a vetésforgó az jó. Jót tesz.

A szó értelme^*

Akar a rosseb a miniszterelnöktől kérdezni, a miniszterelnöktől itt már rég nem kérdezni kell, hanem megírni, de lehet, hogy azt se. Vagy: (a miniszterelnök) folyamatosan baromságot beszél.

Ilyen mondatokba botlunk itt. Lehetséges, hogy mégis igaz volna a polgári újságírás zászlóshajóinak az árbocainak az abzsektív helyzetelemzése, miszerint „ezeket” kizárólag a jelenlegi kormány iránti feneketlen gyűlölködés hajtja? Kit, ha nem éppen a miniszterelnököt kéne kérdeznünk, vajon nem demokratikusan és alkotmányosan megválasztott vezetőnk ő, Allah növessze hosszúra a szakállát, mily cinikus, magyartalan és keresztényietlen elfogultság ezt kérdésessé tenni. És hogy baromságot? Azt, ha nekik az, mi nekünk vigasz. Pardon. Ha nincs érv, lám, a primitív durváskodás is megteszi, innen már csak egy ugrás a likvidálásra való buzdítás. Ilyesmik vannak az első lapon, bent meg a habverés, a liberális minimumnak számító bányazsolozsmázás meg simicskázás meg stb., de kérdezzük, hol voltak ezek az urak (elvtársak?) az előző, pufajkás kormány alatt? Ám hiába ármány, Demszky, román árvíz és Jospin-tengely, a polgári Magyarország nem volt, hanem lesz (Szent Szamóca), lesznie kell.

 

Bizony, nehéz erre mit mondani. Tán csak annyit, hogy a legelején mutatott mondatok 1997-ből valók (miniszterelnök Horn Gyula), bent a lapban akkoriban meg, többek közt Szekeres-ügy, olajügy, Postabank, mindmegannyi szoclibstih. Az idő múlik, így azután vannak mondatok 98-ból, 99-ből, 2000-ből, 2001-ből.

Sokféleképpen lehet ezt a könyvet nézni, az általános társadalmi gyávaság és antidemokratikus beszariság évadján a fentiekre hívnám föl a figyelmet, a kötetnek ezen szépségére. Kormányok jönnek-mennek, mondatok jönnek-mennek.

 

Három ürge beszél, nem az igazság bajnokai, sem felkent papjai, főleg nem birtoklói. Szókimondónak szókimondók. Kimondják a szót. Mondják a magukét.

Amikor ennek a szépségéről, vagyis fontosságáról beszélek, akkor a felelősségről beszélek, a szabadság felelősségéről. Mameluknak lenni, talpnyalónak, udvari költőnek lenni, meghunyászkodónak, gyávának lenni: ez rosszat tesz az országnak, annak közösségeinek és azok tagjainak, boldognak, boldogtalannak. Ha akarom, hazafiatlanság. És végtelenül unalmas is.

 

A borítón három bráner. A szó jó értelmében.

Megint: Monori, Székely B.^*

Szeretem ezt a könyvhét utáni duruzsolást, ahogy a friss könyvekről megindulnak a pletykák, az olvasói pletyusok. Személyes alkatomnál fogva én a jó híreket szeretem, de az emberi alkatomnak megfelelően mámorosan szippantok a szakmai csődökről szóló híradásokba vagy a puszta rosszindulatúságba. (Te jó ember vagy, szokta mondani X., ha már nagyon rosszakat gondol rólam… Még sosem válaszoltam neki: Te is. Nyilván én így gondolok róla rosszat. Föltéve, de meg nem engedve. – Beszámoló egy barátságról.)

Most épp nem olvasok kortárst, én magyar nemes vagyok. Épp nem olvasom Darvasit, és valaki lelkesen meséli, hogy noha őt nem lelkesítették a folyóiratközlések, de a könyv így egyben elkapta, húzza, nem ereszti, örvénylik, ahogy egy nagy regényhez illik; másvalaki a Nádas-esszékért rajong, hogy harminc év páratlan következetessége milyen magától értődőn „összeállít” egy könyvet; és a Márton-esszék!, milyen az, amikor egy író olvas, pontosabban annyit olvas, pontosabban mindent olvas! (És az a gyünyürű borító, tenném hozzá elcsukló hangon.)

Megint más Nyerges András új „szúrópróbáit” bókolja: mennyi tudás, olvasottság, ízlés van ezekben a látszólag szokványos Magyar Hírlap-cikkekben, mennyi emlékezés és emlékeztetés, történelmi és irodalmi anekdota és párhuzam; amit az ember egyszer leírt, fejszével sem vághatja ki többé, idézi Mikszáthot Nyerges és idézi sokak fejére – izgalmas kis (magyar) könyv. (Megtalálván magamat a névmutatóban, legott láttam tárgyszerűen: mennyi tudás, olvasottság, ízlés…)

Tudnám folytatni, nem folytatom; az esetlegességnek is van határa.

 

Nem 1 könyv, hanem 1 színi előadás, egy „színészet”, amire ezúttal fölhívnám a figyelmet. Ezúttal megint, mert mint mindig, nagy hívük vagyok, a Monori–Székely B.-színháznak.

Mikor először láttam őket ebben a Szentkirályi utcai pincében játszani, akkor arról (is) kellett gondolkodnom, hogy mi is ez, kicsodák micsodát csinálnak. Se alany, se állítmány, bővítményekről nem is szólva. Mondat meg mégis van! Pincében vagyunk, de nem pinceszínház ez, nincs is már ilyen (abban a régi Stúdió K-s értelemben), nincs föld alatt, nincs föld felett, vagy ha van, nincs rajta mit tűnődni, tünedezni.

 

Most eltelt egy kis idő, és ők új produkcióval álltak elő. Új estével. Hoztak nekünk egy estét. Bátrak és becsületesek tehát.

Van az a vicc, a vége, hogy ez akkor vagy valami, vagy mén valahová. Ez a színház nem mén sehová, ez valami. Úgy látom, évek óta ugyanaz. Miközben minden más. Ha tetszik, „mi” vagyunk mások. Ma többé-kevésbé minden a szórakoztatásról szól, ez a fősodor, lachen und lachen lassen, a leben nem téma. Túlzok, de van miből túloznom. Hol vannak már a szigorú off-off színházak! A látványosság, a spektákulum vagy durvábban: a fogyaszthatóság elve minden művészeti ágba betette a lábát. Van, akinek ez nem árt, van, akinek megalkuvást hoz, ami árt. Ez van, ezzel kezd – ki ezt, ki azt.

Mindez fordítható hőseink ellen, a színház különösen környezetérzékeny, jelenérzékeny, mostérzékeny, hogyhogy valaki nem mén az idővel. Ha a színház nem tudja, hol van, az valóban baj. Ez rögtön megmutatkozik: unalmas lesz. (Egyébként ez is divatfüggő, az, hogy mennyit bír, akar bírni a néző, az olvasó. Manapság nem nagyon szereti, ha vegzálják, ha dolgoztatják. Szórakoztass, mondja, majd meglátjuk, mire jutol. Jutol: gőgös, így rossz tréfa, mert azt sugallja, a néző tahó. De nem. A néző néző.)

 

Monori Lili és Székely B. Miklós nem figyel az igények változására, már ez önmagában hősies. Engem ez a hősiesség hidegen hagy. Az a következetes művészi hősiesség azonban nagyon is érdekel, lefegyverez és tiszteletet ébreszt bennem, amelyet itt évek óta látni, a munka, mely csak avval foglalkozik, ami őt érdekli, ami neki fontos, s amely kompromisszum nélkül teszi föl újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket, mi a test?, mi a megszólalás?, mi a mondat?, mi a jelenlét?

Tudván tudják, csak az a történet elmesélhető, melyet már ismerünk. Kizárólag újramesélés létezik. Ha. Macbeth ismert történetét látjuk. Illetve nem látjuk, most éppen Macbethet nem látjuk. Monumentális középkori ember, írja róla Szerb Antal. Őt nem látjuk, ő az, akit nem látunk.

De nem arról szól az este, hogy „ma már” nem lehet egy történetet elmondani. Ezen már túl vagyunk, ha nem lehet, nem lehet, egyébként is, van, amikor lehet, s van, amikor nem lehet. Van egy tér, emberek, állatok, fény, por. És van egy ajánlat: a Macbeth. Mindkettő valóságos, ez Monoriék nagy tudása. Valóságos a tér, valóságos a fikció, vagyis valóságos a színház.

A fikció nem segítőkész, mogorva, takarékos (modern). Királyt látunk és királynét, ott a korona, csálén, papírból. Ha király, akkor már túl vagyunk az első ölésen; halljuk is: De ki hitte volna, hogy az öregembernek még ennyi vére van? Családi történet a Macbeth, az asszony nagyon akarja, a férfi férfi, neki akarni kell. Férfi vagy?, kérdi itt (is) Lady Macbeth. Macbeth öl, ez a mestersége: egész este erre kell gondolnunk.

De hát mit látunk? Egy családot egy (királyi, tyúk-) udvarban. A királyné főz, a király krumplit pucol. A gyerek segít, olykor – finom, gyöngéd jelenet – dallamokat mutogat a szaxofonjával a mamájának. Köztük valódi tyúkok kárálnak, ugrálnak, repdesnek.

Nem metaforákat mutogatnak nekünk. Semmi könnyű párhuzam, semmi olcsó nincsen itt, se a gondolkodásban, se a gesztusokban. Alig ismerünk Macbethékre, de elfogadjuk őket. Noha még csak kísérletet sem tesznek, hogy fölidézzék a történetet s a jellemeket.

De hát minek is, ismerjük őket. Itt már nem fog történni semmi, túl vannak a történeten, túl vannak saját magukon, legföljebb megfő a krumpli. (Megfőtt.) Ám akkor Monori azt mondja, azt a valóságos, magyar mondatot, Budapesten, a nyolcadik kerületben, körülbelül este nyolckor, májusban: Menjetek, nem fontos a rangsor. Tudjuk, ezt tudjuk, ilyet csak a Lady mond. De nem ez a bújócska, ez a ki-ki a tétje a játéknak. Valahogy olyan ez az egész konstrukció, mint mikor a vihar kivágja az ablakot, betör kintről valami vad, fekete szél, betör „a kozmikus kísértethistória, melyet lidércesen világvégi közérzet hat át”, aztán becsukjuk az ablakot, eszegetünk tovább, de mintha…

Igen helyesen nem fejeztem be a mondatot, nincs ilyen szimmetria az estében.

 

A legszebb aszimmetria a fiatal Horváth Sándor. Ki ő? Egy fiatal skót nemes? Ami biztos: fiatal: tündöklő, ép test az általános pinceleromlottságban. Mellette látszik jól Székely B. borostás, faragott és Monori puha, radikális arca, mindkettőjükében súlyos tudás és tapasztalat.

 

A vér, a gyilok ott van – itt van – a levegőben. Tudjuk, mire való egy tyúk. Nyissz. Világos, ők a csehovi pisztoly, rutinosan borzongunk is előre. Folytonos kapirgálásuk zene. Ez a darab zenéje, csőrzene. A király elővesz egy kést, illetve elöl van, avval pucolta a krumplit, most akkurátusan tisztogatja vele a fatáblát, készíti elő a rituáléhoz a terepet. Világos. Folyt már valódi vér színpadon, elvileg nincs benne új, de a vér mindig kiszámíthatatlan. Hát jó, meglennénk itt ma este nélküle, de ha lenni kell, legyen. És akkor e kierőszakolt, kellemetlen csúcsponton Macbeth-Laca a zsebébe nyúl és fölállít a táblán: két gombfocicsapatot. Semmi vér: műanyag gombok. És sár és játék. És kezdődik a csatakos csata.

Nekem az utóbbi évek egyik legnagyobb színházi pillanata, drámai, játékos, eleven, röhejes, humoros, egyszeri, szükségszerű. Mikor a néző érezheti: nálánál nagyobbat lát.

 

Szoktam nézegetni, mért is jó ez a város, Budapest. Mért éppen itt? Például ezért, Monori, Székely B., Horváth és a tyúkok miatt.

Ősszel lesz még néhány előadás.

Aztán majd meg eltelik egy kis idő.

Négy darab tündök^*

Én még életemben nem voltam olvasópróbán, meglehet, nem is leszek, de úgy képzelem, a mennyország lehet ilyen. Vagy a megérkezés oda, a betoppanás. Itt vagyunk, ragyogunk, hadd lobogjon a hajunk. Bizonyos dolgok (a siralom völgye, a tisztítótűz) már megúszvák, döntéseket hoztunk, vagy csupán érzéseinktől űzve sodródtunk, s most itt vagyunk, nem is a remény kapujában, hanem a szívében.

Most még minden jó. Még minden lehet. Mintha kamaszok volnánk. És reménykedésünk nem parttalan. Nem valami általános jó érzés, ennél azért már jobb s rosszabb a helyzet. A tér, amelyben lenni fogunk, játszni, alakul (értsd: már mutatja foga fehérjét). De még mindenki nagyon tehetséges. Az olvasópróba a tehetségesség villanásnyi diktatúrája.

 

Ugyan. Szürke minden elmélet, barátom. Ám különösen szürkék az olvasópróbák. Semmi nem látszik semmiből, csak szavak vannak, szövegkönyv, hang. Senki nincsen jelen, minden csupán csak lesz, a gyáva jövőbe van tolva. Hiányok hiányának diktatórikus jelenléte.

 

Egyik úgy igaz, mint a másik. Vagyok én egy színházi habitüé, hogy tudjam ezt? Ami azonban bizonyos, hogy ennyi (számomra) jó ember egy helyen már rég jött össze, és akkor Mozartról még nem is beszéltem.

Noha a színház, nekem, nem a darabbal, nem a rendezővel, hanem a színészekkel kezdődik (hahh!, ha volna egy életem, amelyben színésznékbe – és persze színészekbe – volnék fülig szerelmes, akkor Csomós Mari volna az állócsillagom, és azután mellette…, hagyjuk a részleteket!), mégis Szikorával kezdem, aki nagyon sokat tud a térről (még talán a sajátjáról a legkevesebbet, máig valahogy véletlenszerűen jelenik meg ebben a magyar színházi szcénában, nincs neki meg a helye), most is arról magyaráz, a térről, épp térbe húzza Darvast.

 

Salieri nem tehetségtelen, hanem közepes tehetségű. Darvas Iván meg a tehetségesség maga, olyan tündöklő, ahogy a Liliomfiból megismertük. Izgalmas helyzet. Alföldi legyen a talpán, aki fölé tud tündökölni. De minthogy Alföldi is tündöklő típus – irány Szolnok! Szolnok önmagában – talán – nem okvetlenül tündöklő, de úgy remélem, hogy lesz március 9-től ott egy tér-rész, amely…

És akkor Rolla Jánosról még nem is beszéltem.

A szolnoki Amadeusról^*

Üres, cinikus előadást látott Koltai Tamás, s ha így, akkor érthető az indulata, nincs is annál utálatosabb. Nem ellenkritikát írnék, vagyis nem az egészről beszélnék, de az én élményem annyira más volt, más arányú, hogy talán nem érdektelen stb., ha kicsit humanistább is lesz a hangfekvésem, mint azt szeretném.

Amit Koltai hivalkodónak látott, azt én nagyvonalúnak. Szikora olyan szép tágas képeket tett elénk, játékosat és meseszerűt – mintha színházban volnánk, gondoltam, s arra kevésbé, hogy ez sokba, sőt túl sokba kerülne. Ellenkezőleg: milyen jó, hogy például nem spórolták le Rolláékat, pedig nyilván macerás és nem olcsó az ingáztatásuk.

Általuk viszont nagyon erős lett a zene jelenléte. Olykor zavaróan erős. Ne tessék beszélni, inkább hallgatnánk a zenét. De ezt nem hibának láttam, hanem érdekfeszítő küzdelemnek, s aztán hallani is véltem, ahogy Darvas Iván mintegy ráül a zenére, nem viaskodnak már, hanem együtt mennek, mintha énekre váltott volna a beszéde. Később pedig, mikor elfogyott a darab – mert hamarabb elfogyott, mint véget ért volna –, akkor a zenének lett dramaturgiai, de legalábbis szervező szerepe, és ez nyilván csakis Rolláék által lehetett. Szóval hogy a zene és a darab valóságos viszonyba került.

Hasonlóan tanulságos az erőviszonyok hullámzása a színpadon, hol ez fölül, hol amaz, nem is okvetlenül a színészi teljesítmény szerint, hanem például amikor Darvas nagyon Salieri lesz, akkor egyszerűen Alföldi Mozartsága (ha tetszik, illegitim módon) magasodik fölé. (Azt hiszem, a darabnak ez a tulajdonsága teszi őt olyan jól fogyaszthatóvá.)

Én éppenséggel izgalmasnak találom Darvas Salieriként való szerepeltetését. Mert az igaz, hogy Darvas minden, csak nem középszerű, de hát így van tét, Salieri egy valaki, egy nagy középszerű, és nem állítom, hogy itt létrejött volna a Zseni és a Középszer nagy és nem triviális összecsapása, de Darvas teljesítménye ez ügyben nagyon is figyelemre méltó. Az igaz, hogy ő bármit játsszék is, látjuk benne „a” Darvast. Ezt a nagy sztárszínészek nem tudják elkerülni, és ebből elvileg következhet a Koltai fölemlítette modorossággyűjtemény, szerintem pedig az utóbbi évek legfontosabb Darvas-alakítása következett. Vannak darvasiádák, egy tuti mosoly, vagy egy megropogtatott sarmőr mássalhangzó, de mintegy jelzésként vagy elkerülhetetlen korlátként. („Te szíínész, hét óra óta figyellek, nagy… vagy!”)

Az meg azt hiszem főleg Alföldi érdeme, hogy a híres film nem telepszik rá az előadásra, nem kell hessegetni se, számon kérni se, sőt, nekem érdekes szimbiózisba kerültek, olykor mintha egy itteni jelenet egy ottanit egészített volna ki, és fordítva.

És apa-ügyekben kétségkívül némi elfogultság terhel, de amikor a gaz Salieri Darvas Ivántól nyert nagyságával magasodik az Alföldiként haldokló Mozart fölé, aki azt suttogja: Papa, emelj föl, mint régen – az rendes, nagy színházi pillanat, amire emlékezni lehet.

És nem becsülném le azt a hihetetlen tapsot a végén, amelyet ritkán hallhatni színházban. Szerintem ez nem egy üres giccsnek szól, hanem egy működő színházi estének (melyben olykor hatást vadásztak).

 

Azt mondta nemrég nekem hóttkomolyan valaki: Én García Márqueztől többet vártam. Hát én Shaffertől nem vártam többet. Lehet, hogy ha ez nem így van, nagyon másfelé kanyarodik az én estém is, és nem tudok így mazsolázgatni. De így nem kellett az alapdeficitre gondolnom, és őszintén, kissé mézesmázosan bólogattam hazafelé a mély alföldi (vagy mi is van ott) éjszakában, jó kis este volt.

Érzelmes utazás egy fiatalember körül^*

Ki tudja, kicsoda Fejtő Ferenc. Persze bárki ki? Ki-ki – nyilván. Az ő esetében még azt is nehéz megmondani, hogy micsoda. És ez nem üthető el az ismert és jó dumával, foglalkozása Fejtő Ferenc.

Vegyünk egyet a sok FF-ből, ünnepi hipotézisként tekintsük őt tisztán írónak. (Tisztán írónak: igazán kíváncsi volnék, mit értek ezen.) Írót olvasással tisztelünk meg a leginkább. – Midőn azt a velejéig rosszindulatú, hitelesnek tetsző pletykát hallottam, hogy T., a finoman szólva neves közéleti személyiség, aki – de mindegy is, nincsen aki, szóval hogy ő állítólag esténte a Fancsikó és Pintából olvas föl részeket asszonyának, akkor nem kajánságot éreztem, hanem kizárólag örömet, sőt, bevallom, meghatódottságot. Minden olvasó, mint olvasó, tisztelendő. (Bár ha író rosszkedvű, tudja azt is gondolni, hogy ki mindenki törölheti belé dicsérő száját. Az az ocsmonda, nem elég, hogy olvassa műmet, még tetszik is neki! Ennél már csak az a rosszabb stb.)

 

De az olvasást is a micsodával kezdem: FF matuzsálem, élő legenda, ahogy az élc mondja: még látta Lenint. Valóban: egy vendégség után magához rendelt az akkor gimnazista lányom, és furcsállásának adott kifejezést, miszerint ama idősebb (?) úr Fejtő Ferencként mutatkozott be, és egyébként is, így a lányom, megbámulta őt. Tévedsz, fiam, nem bámult meg, csupán udvarias volt, és egyébként is minden nőt megbámul, vedd megtiszteltetésnek, amúgy meg ő tényleg az, aki. (Itt van „aki”.) Az nem lehet, ingatta fejét a lányom, és láthatóan éppen azt véste eszébe, hogy akkor tehát ő immár nő, az nem lehet, hiszen akkor ez az ember látta volna József Attilát! (Ad notam: egyszer láttam zsiráfot, de az se az volt.)

Kilencvenévesnek lenni (önerőből) nagy műfaj, de minket hagyjon ez most hidegen, és lapozzunk bele egy 26 éves fiatalember első könyvébe.

 

Érzelmes utazás, nem rossz cím: úgy látszik, nem Kazinczy fordította. Egyébként Sterne nem tudta befejezni az ő útikönyvét, a könyv megjelenése után rosszul lett, „s barátoktól, családtól távol, magányosan halt meg Londonban”. FF „ellenkezőleg” járt el –

 

Az érzékeny utazó mitikus vidéken jár, apja szülőhazájából édesanyja szülőhazájába tart –

 

Az hamar kitetszik, hogy mindenféle emberrel könnyen szót ért, rokonnal, idegennel, férfival, nővel, fiatallal, öreggel, értelmiségivel, paraszttal és ezek kombinációival. Szép tulajdonság –

 

Többszörös kirándulás ez, haza, a szülővárosba, a múltba, a gyerekkorba, a családba, egy új országba, ismerős helyekre, melyek most ismerősek és ismeretlenek, és ismeretlen helyekre, melyek most ismerősek és ismeretlenek –

 

Könnyű tolla van, nagy ajándéka az égnek –

 

Örülhet Zágráb! Így kell udvarolni egy városnak. FF láthatóan jól tud megbámulni. „Megmaradni nem tudnék benned, élni nem tudnék itten, hiszen idegen a néped, más a nyelve is, és a sorsa is más, bár hasonló. De ki tud élni a szülővárosában? A szülőváros nem az a hely, ahol az ember élni tud, nem is az a hely, ahol megszületett, a szülőváros az a hely, ahol az ember anyja közelében érzi magát, ahol gyerek volt, ahová visszatérni ilyen izgalmas ünnepség.” Jó definíció.

Őszintén beszél, és kissé hergeli, stimulálja magát. Ez folyamatosan is igaznak látszik a hangját illetően. Persze a szerelmi vallomás ilyen műfaj. De ezen kívül is, FF hatásra törekszik, nem mindenáron, vagyis ragaszkodik a hitelességhez, de csak e törekvés mértékében és fényében. Szereti magát moralistának mutatni, de szempontjai, reflexei, szenvedélyei: esztétikaiak –

 

Vágyik rá és meg is van benne a fiatal emberekre nem jellemző kiegyensúlyozottság: természetesen a plebejus Alsóvárossal szolidáris, „de nem haragszom az urakra se: úgy gondolok rájuk, mint sértődött, zsörtölődő, gőgös távoli rokonokra.”

Az meg nagyon is fiatalos benne, hogy mindenről mer beszélni, tud is, igyekszik is mindenbe („”) belebotlani, jó botló (FF-nek csak két lába van, mégis belebotlik) –

 

Nézdegéli saját magát a rokonokban, távoli unokaöcsökben ismer magára, sorsukban sorsát látja. Igen, a családot így lehet használni.

A családi érzés mint a polgári életforma luxusa?! Himnuszt kellene írni erről a rokonságról, sóhajt föl, s közben, a könyv közében, mintegy fél kézzel meg is írja ezt a himnuszt.

Szerzőnk fél kézzel sok mindent abszolvál. Félkezű író volna? Egyrészt a fél kézhez nagyon is két kéz kell, másrészt ez így csak szemtelenkedés. Bár mintha a könyvet ez végig jellemezné, ez a fél kézzel – nem mint felületesség, hanem mint mellesleg. Alkalom szülte a könyvet, és ezt mutatja is magáról. A szükségszerűségét ebből a véletlenből építi a szerző –

 

Sokfélét tud: miközben a legszemélyesebb múltban mászkál, családját mustrálja, eközben a legordenárébb módon dolgozik, okos, szorgalmas, tájékozott zsurnalisztaként. Szerkesztőségekben jár és Krležánál, elemez, vitáz, összefoglal, megért. Tömör ítélni tudás ítélni akarás nélkül.

Gyorsan meglát összefüggéseket, történelmieket, politikaiakat, szellemieket – s egy-két határozott vonással elénk rajzolja. Ám ugyanígy képes embereket is jellemezni. Kedvencem az Ottó bácsi leírása: „Ebben az arcban már nem volt szigorúság, sem egy elfuserált élet gyöngéd mélabúja, csak derű, agglegényszagú jókedv, sőt kisfiús zabolázatlanság.” FF-et érdeklik az arcok, tud is belőlük olvasni. (Cioran Füzetekjében olvasom 30 évvel későbbről: „Abban a században élünk, amely eltűnni látta az embert a festészetből. Nincs többé portré, nincs többé arc. A folyamat végzetes volt. Mindenesetre: az emberi arcból már nem lehetett semmit kihozni: elmondta titkait, vonásai már senkit nem érdekelnek. […] Igen, ennek az évszázadnak nagyobb a jelentősége, mint gondolnánk.”)

Vagy ahogy jeleneteket elénk tesz, ahogy finoman, ismert és ismerős írói alattomossággal előkészít egy jelenetet, egy ölelést és poént; és látjuk a kedvet, az elbeszélés kedvét – van kedve mesélni, színezni, hol a fantáziáját lódítja, hol az emlékezetét, hol maguk lódulnak, hol egymást lódítják: és így minket –

 

Van ennek a könyvnek, kis túlzással így lehetne mondani, egy mai párja: Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráf című könyve. Érdekes nézni, „ahogy a különbségek mellett más hasonlóságok is vannak”. Zilahy is arrafelé indul, délre, de neki nincs ott senkije (nem erről a senkiről szól a könyve), ő is elkószál a saját múltjában. Határozott tárgyválasztás és konkrétság (fehér holló a legújabb magyar prózában), miközben át- meg átjárja a többszörös fikcionáltság, olyan mintha-ság. Olyan, mintha egy úgynevezett 68-as írta volna, egy olyan azonban, aki 68-ban még nem is élt. Ez nagy komolyságok és komolytalanságok forrása. A szövegen érződik a friss élmény, olyan, mintha ott lett volna minden kilométerkőnél, mintha egy újságíró írta volna egy fiatalnál is fiatalabb költő tollával. És olyan, mintha életrajzi volna, miközben semmi egózás nincsen benne, maszknak a saját arcát használja. Olyan, mintha tudna az előbbi Cioran-idézetről. Fiatalos és öreges. Mindezekből állandó feszültség és játék adódik –

 

A Zilahy könyvét érezhetően fenyegeti a töredékesség, az ezredvégi szétesés (ennek megy elébe az ablakzsiráf-szótár formával). FF esetében erről szó sincs. Pedig aki csinált már úti följegyzéseket, tudja, ez szinte elkerülhetetlen. Egyáltalán: mondathoz jutni nehéz utazás közben, nem elég nézni, figyelni, figyelmezni, kell hozzá valami előzetes elképzelés arról, hogy hogyan is akarok mit látni miért. Mintha egy regényben volnánk – és valóban –

 

Mintha kis regényrészeket olvasnánk ismeretlen regényekből, hol az olasz lókupecek bő köpenyeit fújja az utcákon a szél –

 

Inkább az újságíró Márain iskolázott nyelv a könyvé, mint a Kosztolányién. Bár úgy viselkedik, mint az utóbbi: nem avul. Amin azt értem, nem látszik rajta, hogy több mint hatvan éve írták. Általában látszik (és ez független az írói nagyságtól), sőt ez a hatvan év talán a legnehezebb egy szöveg számára, még nem klasszikus, de már elég régi. – Nagy nehezen találtam egy korabeliséget: fürdőbe megy, írja, mikor a tenger strandjára igyekszik –

 

Mi a munkásság állásfoglalása a nemzeti kérdésben?, kérdezte FF 1935. július 8-án. Nem vagyok jós, de már látom, én soha senkitől nem fogom ezt kérdezni –

 

Történelmi könyv is. Csak egy történelmi elbeszélésben írható az, hogy a főhős hízni akar –

 

Érdekes: FF alapszava –

 

Ragadnak rá (az elbeszélő énre) a nők, ragasztja is őket, juhé és hollárió. Úriember, nem részletezi –

 

Ő is úgy jár, mint mindenki, aki családfát nézeget, rájön, hogy milyen keveset tud a felmenőkről. De hát mindig keveset tudunk róluk, csak keveset lehet tudni róluk, ez családtól, dokumentációtól független; mindig mindenkinek csak annyit sikerül kiderítenie, hogy nagyapánk szigorú és komoly, kecskeszakállas öregúr volt, erkölcsös, amit hét gyermeke bizonyít.

Mindenesetre, amikor mutat valamit a család történetéből, s látjuk, ahogy a nagybátyok, dédapák nyakig benne az országban, jelenében s múltjában, történetben és történelemben és hagyományban: akkor el nem tudom képzelni, mi hibádzhatna egy zsidó magyar magyarságában –

 

Egy szép mondat (valakiről): Csupa tudat, matematika és izom. Egy botrányos: Én sohasem voltam kíváncsi semminek az eredetére. – Ennek kapcsán írja, hogy nem ismeri a fák neveit. „Csak a diófát ismertem udvarunkról, a hársat, amely utcánkat szegélyezte, a hosszú nyárfákat a határról, természetesen a fenyőt, a bánatos füzet és ezzel vége.” Hát szó szerint, ez a mondat az én önéletírásomból való. Amiképpen szintén innét való a hatodik érzékszerv fölfedezése, mely érzékszerv mindent észrevesz és följegyez, mindenből mondatot igyekszik gyártani, egykedvűen, részvét nélkül, ironikusan –

 

Kapunk egy használható polgárdefiníciót is: „Polgár vagyok, mert német frajlejnem volt, sohasem játszhattam kedvem szerint a házmestergyerekekkel és sohasem végeztem fizikai munkát. Szeretem Goethét és Erasmust, az utazást… Polgár vagyok, mert kissé szeretem ellenségeimet, többre becsülöm a vitát a tannál, s csak olyan szellemi rendben érezném magamat egészen jól, amely a kételkedés szabadságát törvényesen biztosítaná.”

Amiből kitetszik, hogy polgárnak lenni legalábbis nem egyszerű föladat –

 

Polgár. Polgár és szocialista (mondja magáról). És alkata szerint mindig két szék közt: polgárok közt forradalmár, forradalmárok közt védi a polgári hagyományokat, kétkedők közt dogmatikus, dogmatikusok közt a szkepszis pártján áll. Ki is mondja: „Az ember cselekedjék jelleme szerint, s ha jelleme meghasonlott, mint az enyém, cselekedjék meghasonlottan” –

 

Egy fiatalember, amint beszélget a világgal; megszólítja, s az felel is. Nézi a csillagokat, nézi a sarat. Különösen a tenger közelében fogja el az élettervezgetések romantikus vágya. Ragusai életbölcsességek, nagy esti elszánások. De nem érezni egy személyiség súlyát: egy szerep súlyát érezni. A legszemélyesebb benne a fiatalsága, a jövő iránti vágy: „elsősorban még élni szeretnék, dolgozni, bonyolódni, látni és ízlelni…”

Első befejezés: És lőn!

Második bef.: Elbűvölően tehetséges fiatalember! Még sokat várhatunk tőle. Várjunk.

Kortársunk, Endreffy Zoltán^*

 

A cím inkább vágyakozás, fordított irány, az olvasó kívánna az ő kortársa lenni; és (ön)figyelmeztető állítás: kortársunk, vagyis kortársaink a gondolatai, a fölvetett problémák, ha egyáltalán problémának nevezhető az a dráma, amellyel szembesít minket, mondhatnám megszégyenítően, merthisz nélküle is szembesülnünk kéne, kellett volna már.

 

„hogy művelje és őrizze…” a könyv címe (az „és helyezte az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze”-mondatból), megjelent a Horgas Béla–Levendel Júlia vezette Liget ún. humánökológiai sorozatában. Fontos sorozat ez, hiánypótló mint olyan, nagy, reménytelen (értsd: reményteli) küzdelem a Magyarországon halovány – gondolom, mert „68” halovány itt – „zöld” gondolkodás népszerűsítéséért. Egyáltalán, mintha az elvek (horribile dictu fogalmak) szerinti gondolkodás gyönge lábakon járna.

Azt hiszem, tényleg elegendő volna egy kéz (legfönnebb öt ujjal, előnyben a fűrésztelep vezetője) megszámolni a konzervatív(an) gondolkodókat. S ne higgyük, hogy liberálisból több volna; nálunk a liberális vagy pártpolitikai tanúságtétel, vagy szitokszó (nemzetidegen, zsidóbérenc, idegenszívű, posztmodern – deine Mutter, ahogy a költő mondja), elvekhez kevés köze van. Szegény Eötvös (a Pepi, nem a Pál). A megkülönböztetésre szánt szabadelvű – hi-hi – újpolgári leágazást csak mint röhejt említem. Nagy küzdelem folyik a szavakért.

 

Liberális-zöld-keresztény gondolkodó Endreffy, e könyv Endreffyje. Ökokatolikosz. Mintha.

 

Tudásra szomjas gimnazista(lány)ként vetettem bele magam a könyvbe; azt hittem, ennyivel megúszom, szépen össze lesz nekem foglalva a problematika, szépen és pontosan, a dolgok állása, és lesz egy keresztény blikkvinkel is.

A kilencvenes években írt tanulmányok ezek (a címek jól eligazítanak! Pusztuló otthonunk a Föld, Zöld alternatíva?, Gondolatok az ökoetikáról, Uralom vagy gondoskodás?, Genetika, géntechnológia és etika), kiegészítve két korábbi írással (számomra különösen a 74-es Lelkiismeret-vizsgálattal; tüneményes munka, izgalmas, mint egy krimi, dokumentum értékkel föleleveníti ama hatvanas éveket, organikusan és, így mondom, humorosan kapcsolódik a későbbi esszékhez: mikor a történet úgy kezdődik, hogy akkor tehát nincs történet, nem lehetséges [„Nem taníthatok többé filozófiát az egyetemen, hanem gyári munkásként kell keresnem a kenyeremet.”]; a wittgensteini beszédet is megelőzi a wittgensteini hallgatás, a hallgatni sollenja).

Szóval: 1. pusztul (mérgezett ivóvizek, halpusztulás, erdőhalál, sivatagodás, fajok kihalása, szén-dioxid-szennyeződés, Hollandia víz alatt), 2. az otthonunk pusztul, 3. cselekedni kell (személyes felelősség). Ha tenni kell, hogyan kell? Működik-e még az értelmes önzés? Globális problémára csak kollektív válasz adható. Vagyis politikai megoldás. Mi a helyzet tehát a politikával? Korunk politikai éthoszával. A fokozódó individualizmusban.

Megakasztom a gimnazistalány (egyébként nem megvetendő műfaj) sétáját (melynek íve nem csak a szerzőt dicséri, hanem az írások válogatóját, Magyar Évát). Lelkifurdalásosan, rosszkedvűen akasztom meg, mert a könyv olyan kérdéseket tétet föl velem, melyekre nem tudok válaszolni, illetve a válaszolásnak nem ez, nem egy ilyen írás a tere (márpedig ennek az írásnak ez az írás a tere).

 

Van ez a piti, 20. századi mindentudás, amellyel nem lehet mit kezdeni. Az ember többnyire hessegeti a globális problémákat, mondván, reflexei a falu határáig terjednek csupán. Azt értem, hogy kidőlt egy fa a szomszédban, de azt nem, hogy évente (ez most – kivételesen és bocsánat – nem három évet jelent) 12 millió hektár erdőt kiirtanak. És azt végképp nem, hogy évente 40 millió ember éhen hal. Nyilván nem is akarom érteni, mert nem vonok le következtetést belőle.

De ebbe az új, civilizációs cinizmusba már beleszoktunk. A negyvenmilliónak legföljebb az a következménye, hogy a gyerekeim számára érthetetlen ingerültséggel teszem szóvá a kidobott (száraz, ehetetlen) kenyeret. Ha van egy kis katasztrófa, rögtön van mellékelve egy kis bankszámlaszám; ennyi. Nachbar im Not. A minap láttam egy német hirdetést, „mindegy mit gondolsz, mindegy mit mondasz, segíteni kell”, snitt, fölpuffadt hasú kisgyerek, snitt, kontónummer.

Persze a segítés az segítés. A kicsi segítés is segítés (a hatalmas is kevés).

Ezt a bejáratott figyelmetlenséget, temperált cinizmust borította föl például a Koszovó-háború – egy pillanatra, ha még emlékszik a kedves olvasó (író) rá.

 

Ez a könyv is így borogat (hagyom félreérthetően, meglehet, hosszú távon borogat is, enyhít: ha fölfogjuk). Kellemetlen olvasmány, arra emlékeztet, hogy emberek vagyunk, és ez jelent valamit, hogy szabadok vagyunk, és ez jelent valamit, és az derül ki belőle (megint), hogy szabad embernek lenni macerás dolog.

Endreffy bátor, bátor szellemű férfiú, mert nem fél mindent észrevenni, amit lát, és nem keres olcsó magyarázatokat. Miközben magyarázatokat keres. Hogyan van az, hogy benne állunk a katasztrófában, pedig csak egyik (jó, logikus, természetes, közömbös) lépést tettük a másik után? Mért van ez? Mi ennek a bölcseleti háttere? Még azt a zavarbeejtő gondolatot is fölveti, hogy az ember mint Isten-képmás, hogy ez az önarcképünk is felelős lehet a természethez fűződő gőgös viszonyunkért. És hogyan módosítja ezt a szeretet parancsa? Mi a mondandója a keresztény embernek evvel kapcsolatban? Miben áll a jó élet és mi a természet rendje? A segítés segítés, de egészen másképp kellene. A kormányzóné meleg levese versus Teréz anya. Változtad meg élted. Nem változtatom. Egészen másképpen kellene gondolkodni.

A legkisebb savas esőcsepptől is az egészig jutunk. Kérdéseink, ha becsületesek vagyunk, csakis az egészre vonatkozhatnak.

 

Most akkor csődöt mondanék. Nem tudok arról írni e könyv kapcsán, amiről kéne. Lehet, hogy ez máskor is így van (helyeslés a karzaton), csak akkor én nem tudok róla. Vagy nincs is úgy. Tehát a gallyra ment Gaia. Én meg kimentem a konyhába, és összeütöttem egy könnyű, bazsalikomos paradicsomsalátát. Úgy éreztem, ez a releváns magatartás. Hogy az emberiségnek most erre van szüksége. Csak annyira nyegléskedem, hogy élek. (És nem mondom azt, hogy csülköt eszem, és nem számolom ki, hogy eközben hányan haltak éhen.) Nem minősítem és nem tagadom meg magam.

 

Beney Zsuzsa fontos előszavának első mondata így szól: Megrendítő könyvet tart kezében az olvasó.

Kortársunk, Szepesi Attila^*

Rákaptam erre a címformára. Sok oka van ennek. Volna újra emlékeztető, hogy oly korban élünk, amelyben Endreffy is (a múltkori részcím), Szepesi is jelen vannak. Nem mintha ők jellemeznék a kort, de nem is teljességgel ellenkezőleg van, ahogy reflexszerűen talán gondolnánk. E két – legyen így – zajtalan, következetes ember is a jelen.

Címok az is, hogy múltkor lehagytam a vesszőt a kortársunk után, és szeretném, ha az ÉS olyan lap volna (van), ahol fájó egy vesszőhiba. Erre volna ez az ismétlés ír. (Az illyési program tehát: író ír.)

 

Az élet nehéz. Szombatonként meg szoktam venni a Napi Magyarországot, olvasásakor nem gondolok a miniszterelnök bajos kijelentésére, miszerint neki ez kedves lapja volna (én szeretem elhinni országom vezetőinek állításait, ez áll érdekemben, de ezt nem hiszem el, mert nem hihető; tekintem szándékos, végig nem gondolt nyelvbotolásnak, négy láb, mégis, mégse); bár meglehet, ő is azt olvassa benne kedvvel, amit én, Szepesi Fogyó ligetünk sorozatát. (Míg élek, olvasok, míg olvasok, remélek.)

A Fogyó ligetünk (beszélő cím!) a Szélrózsa kötet folytatásának tekinthető, olykor egy-egy motívumot is onnan vesz, és írja, meséli tovább. Irodalomóra, országjárás, botanika és história.

 

Szerethető, ha egy szöveg így kezdődik: „Cserépfalu és Bükkzsérc között a hegyek íve megtörik.” A bükkzsérc külön király.

 

Ahogy lajstromozza az országot (a költő). A mostanit, a régit. A tájat. Tájgyűjtő. Tájőrző. Milyen sok szép van errefelé, Budaszentlőrinctől a Kis-Küküllő menti Szépmezőig, ez derül ki mindegyre. Ez derül ki minden Szepesi-könyvből. Nyilván nem ez mindegyik kötet témája, ez Szepesi alapdallama. Élő benne a régi: az emberek, az ország. Szeret a régire nézni, régi emberekre újra és új kíváncsisággal és respekttel pillantani, Temesvári Pelbártra, Rimay Jánosra, az öreg Babitsra (már a tavaly megjelent Planéta-kötetet lapozom). Szepesiben sok Magyarország van, van hozzá nyelve, és van hozzá emlékezete.

Szepesi jó raktár.

 

És egyik legjobb és legaktívabb ismerője régebbi irodalmunknak. Alexa Károlynak volt múltkoriban egy érdekes megjegyzése, miszerint ő nem tudná megmondani, hogy Háy, akit ő kedvel, olvasta-e Kemény Zsigmondot. Ami természetesen nem a Xanadu írójának műveltségéről állít valamit, hanem a szövege jellegéről. Ebben az értelemben mondható, hogy Szepesi mindent olvasott.

 

Weöres Sándornak nincsen zászlaja, de ha volna, Szepesi Attila vinné, ha ő olyan volna, hogy vinne zászlót, de ő nem olyan. Száz lót inkább, rímkényszerben.

Még nevek hozzá: Jékely, Kormos. Olykor Kiss Annát is hallani: Szepesi férfi-boszorka.

 

Választékos. Míves. Szépen ír, mer. Tökéletes versíró, ezt nem dicséretként (vagy bírálatként) említem, inkább raritásként. Mondjunk (megint) nagyot: négysoroskirály.

És dal és zene és ritmus és bongás. Él nyelvünk (egyik) nagyvonalúságával, amely megengedi a magyar költőnek a rímet.

 

Sok jót a mostról és a leszről nem mond. Bolond, akinek múltja nincs / bolond, akinek van jövője.

 

Talmi: ez a jelenről szólva az alapszava. Így szól egy „fekete strófa”: Haladás, talmi fecsegés, / kár elhinni, kár megtagadni. / Az élet belülről fogy el. / A forrás belülről apad ki.

Ez, ha tetszik (akár Weöresen át), Hamvas Béla hangja; az aranykor, ezüstkor, bronzkor után a vaskor, amely nem ismeri az igazságot, csak a matériát. Satöbbi. A pénz és a zabálás, a bankár és a böllér kora; fantompróféták habókos kora; új csörtetők, szertebűzlő katyvasz; Bartók Béla bús bankóról mered ránk; folyik a bősz maszka-cserebere; humanista bérpróféták, demokrata maffiózók.

És aztán hirtelen minden semmi: a tegnapelőtt unt legenda, a tegnap holdkóros ígéret, a holnap: falás-ürítés, a holnapután: kényszerképzet.

 

Az emléktelen jelen: ez a legerősebb szemrehányása.

 

Van itt egy zsörtölődős, morgós mellékdallam. Én nem vagyok morgópárti, ha jó verssel lehetséges volna nem egyetérteni (egyetérteni se lehet), akkor itt olykor nem értenék egyet velük (morognék). Nem pontatlan a vers ilyenkor sem, hanem mintha túl gyors volna (nekem), volna valami automatikus a jelen lesybaritázásában. Olyan, mintha Szepesi ilyenkor elfeledkezne saját egyik (nagy) élményéről: Ez a világ ördöglakat, / ki nem nyitod, zárva marad.

Szepesi Attila szelíd, kíméletlen alkat. Szereti a szépet, keresi is, de ha nem találja: nem találja. Bízik a teremtésben, növényben, állatban, természetben – a legkevésbé az emberben.

A táj („táj”) sorsának és a sorstalan jelennek igrice. Mámor és mélabú. Kultúraőrzés és (romantikus) kultúrpesszimizmus. Egészséges, már-már pirospozsgás turista, bakanccsal, hátizsákkal, dallal, érzékiséggel, gombamód – valamint depressziós, megrohadt szavú, magányos őgyelgő, varjas víziókkal, haláltáncban, belső utazásban. A szép tájban és a szép, új világban.

Kissé a középkor embere, mindenesetre fölvilágosodás-inneni. Nem fölvilágosult – világos ember. (Nem véletlen a német csizmavarga, Jakob Böhme vissza-visszatérő neve.)

 

A költő Isten hű ebe, bolondok balekja. Programja: Csutakoljuk e romos évszázadot. (…) / Mesterségünk: a romlásból élni.

Igaz rá is, amit ő mond Szilágyi Domokosról: tudta a virágok nevét, / rozsomákét és evetét (…) / Tudta, mért zöld Balassi zöldje, / és merre ködlik Átokföldje.

És igaz rá az is, amit ő mond Hervay Gizelláról, hogy ellentétben Szilágyival, aki egész zenekart szólaltat meg verseiben, Hervay egy szál hangszeren szól. Szepesi is; több mint negyed évszázada jelent meg a Hegedös-ének kötet: hegedős-énekek ezek azóta is. Nem önismétlés: hang.

 

Naconxypánszakértő.

 

Lólábkutató. A lólábé, mely az ezredvégből kilóg.

 

Szepesi Attila halk, alig hallani. Megkockáztatom, aki nem halk, akit nem halknak hallunk, abból is ez a fontos, ez az alig (miközben persze nem „véletlen”, vagyis hozzátartozik e hanghoz a hangosság, másképp van ott akkor az a halk, mint a halkhalkban).

Tandori, Petri, Oravecz, Várady Szabolcs, így szólt annak idején a lista. Szepesi harminc éve nem szerepel a listákon, vagy alig. A listák nem csak azért vannak, hogy mutassák, kik hiányoznak, tehát hogy önnön nevetségességüket mutassák; az irodalom olyan (na milyen?), hogy ezek fontosak is lehetnek, nem eleve kontraszelektívek (lásd épp fennebb), fontosak, mert (ha) valóságosak. De az irodalom olyan is, hogy fontosak a nem listák is, a listán nem szereplők listája.

Ilyen jelentős nem listás Szepesi is. Buta, mert önmagának árt az az irodalom, amely csupán a divattal foglalkozik. Olvassunk Szepesi Attilát.

 

És emeljük meg kalapunkat e Nagy Csöndes előtt.

Jegyzetek 1 könyvhöz^*

Az interjú a hiúság műfaja, a beszélgetés nem.

 

*

 

Olvasás előtti izgatott várakozás. A várakozás tárgya nem Lengyel, nem is Várszegi. Hanem a püspök. Valami jót remélek ettől a könyvtől, jót az egész magyar (katolikus, egyetemes) egyházra vonatkozóan. Remélhetőleg a beszélgetők erre, a felelősségükre, beszélgetés közben nem gondoltak. Őszinteség, szellemi bátorság, élet, halál, ember, Isten, föld és ég dolgaiban, ezek az előítéleteim.

 

*

 

Azt mondja az előszó: Ez a könyv szabad könyv. Azt mondom az előszónak: ezt ne te mondd, majd mondom én, ha.

 

*

 

Töredék. – Egy püspök és egy vezérigazgató? Nagyfejűek. Rosszul kezdődik.

 

*

 

Élet-tréfa. – Hogyan legyünk bencések? Először is vonuljunk KISZ-táborba. – Akkor már látom, mért nem lettem bencés én.

 

*

 

Párhuzamos életrajzok. – Az én édesapám is a pockingi menekülttáborban volt 1945-ben. Majd egyszer még megkérdezzük őket, hogy talán…

Gyerekként én is sokszor miséztem magamnak. Híveim az Úrban. – Kevés volt a püspökséghez.

 

*

 

A szerzetesség, olvasom, közösség és függetlenség. A Café Central, írja Alfred Polgar, olvasom, a bécsi szélességi fokon és a magány hosszúsági fokán található. Vendégeinek többségében épp akkora az embergyűlölet, mint a társaságvágy, olyan emberek ők, akik egyedül akarnak lenni, ám ehhez társaság kell nekik. – De hisz ez majdnem ugyanaz! Vagyis egészen más!

 

*

 

Miért akar valaki szerzetes lenni? Honnét ez a hirtelen elszántság szinte mindenki ellenében? Erre itt nem kapunk választ. Rendben van ez így. Papnak akarni lenni más, mint kéményseprőnek vagy szilikátmérnöknek.

 

*

 

Pannonhalma: „szellemileg és lelkileg telített közeg látszólagos bezártságunk ellenére”. – Sóvárogva olvasom, szép definíció.

 

*

 

Párhuzamos életrajz. – A katonatársak többször megjegyezték, hogy „ez mindig tanul vagy alszik”. Igen, így volt.

 

*

 

A pannonhalmi időszámítás március 21-én: Kint a Tanácsköztársaság, bent Szent Benedek atyánk. Fönt meg a csillagos ég.

 

*

 

Kérdés a Kádár-rendszerben. – Nem követtek-e el atyáink valami megalkuvó tettet, és ezért létezhetünk? Milyen engedményeket adtak az államnak a létezésért cserébe?

 

*

 

Ugyancsak ebből az időből: világi teológia-kurzus, teológiai repülőegyetem, kisközösségek zsinata: olvasnék egyszer erről többet is, az egyház akkori belső, alig látható mozgásáról.

 

*

 

Hibáink rendesen azonosak az erényeinkkel. Van a könyvnek egy szervi hibája. Mert természetesen igaz, hogy beszélgetés csak egyenrangúak között jöhet létre, a figyelmünk azonban mégsem szimmetrikus, elfogult az apát úr javára. Vagyis Lengyel László szövege időnként rosszul jár, olyan türelmetlenséget kap, amelyre nem szolgált rá. De mégis olykor az történik, mint a hosszabb természetleírások esetében egy Jókai-könyvben: meglapozzuk. Az én módszerem azután az volt, hogy ki-kiléptem a beszélgetés folyamából, és visszatértem egy-egy hosszabb, esszéisztikus betéthez.

Másfelől látva látszik, hogy ez nem monológ. Várszegi Asztrik nem azt mondja, amit akar, illetve azt mondja, amit akkor akar, ha Lengyel-közelben van. Látszik, és ez érdekes, hogy így nyilván sose beszélt volna, sose tudott volna (így) beszélni magáról.

 

*

 

Ek-val jelöltem az olvasás során az egyházkritikai megjegyzéseket. Föl van szántva a könyv ekával.

 

*

 

Hallgatva Várszegi Asztrikot, ismét fájón világos, hogy mennyire fontosak volnának a társadalom számára az egyház, a hívő ember más léptékű szempontjai. Fontosak természetesen a kórházak, az irgalmas nővérek, a karitász, fontosak az – önéletrajzi megjegyzés – iskolák, de a legfontosabb mégis az a pillantás, amelyet a hívő vagy a hívő emberek közössége vet a világra. Mely nem a siralomvölgye, de… hanem… hanemde nem is akarjuk és nem is tudjuk pontosan megmondani, milyen, de bizonyosan jobban fogjuk tudni, ha többen több felől nézzük, és mondjuk, mit látunk. Mondjuk, mondjuk, és a másik meghallja. A társadalom egésze számára ez a buli az egyházakban, ez a sokféle lehet a közjó javára.

 

*

 

A Kádár-korszak maszatja az egyházat is maszatolta. Evvel a maszattal, e láthatatlan és katarzis nélküli teherrel – a kosz mint mázsányi súly – érkezett az egyház, érkeztünk a rendszerváltozáshoz. Következetesen és kritikusan beszél erről – szándékosan mondom így, mert ez ettől jelentős, súlyos – a püspök. Nem ken el semmit, mégis van valami szelídség a hanghordozásában. (Olykor valami protokolláris udvariasság is.) Talán a többes szám első személytől, ami nem retorikája, hanem létállapota? „Valahol túlsiklottunk a múlt problémáin, és megpróbálkoztunk a mának megfelelni és a jövőt építeni, és – tulajdonképpen nagyon gyorsan – a tudattalanba száműztük az egész kellemetlen közelmúltat. Sok szempontból tragikus ez, mert magunk sem engesztelődtünk ki a múltunkkal, és a környezetünknek sem tudtunk ezzel modellt, példát adni, pedig igen nagy szükség lett volna rá.”

Valóban. A haben oder seinből szinte csak a habent lehetett hallani.

 

*

 

Fölhívnám a figyelmet a kiengesztelődni szóra. Kiengesztelődni a múltunkkal. Nem a másikéval, a magunkéval. Ez máig nem történt meg, és a társadalmi nyugtalanságnak ez az egyik főoka. Bonyolult szó, nem belenyugvást jelent, különösen nem feledést, nem fátyolborítást, hanem főleg megértést, kritikus elfogadást, fölfogni a múltat, a múltjainkat. És akkor volna még a szálka és a gerenda – kiengesztelődni nagy társadalmi program volna. Melyben az egyháznak volnának tapasztalatai, s ekképp lehetne szerepe.

Vagy ki tudja.

 

*

 

Ugyanez másképp. – Megint a gyakorlatiasság felől nézve: a keresztény elvileg sokat tud a bűnről, a megbocsátásról, annak lehetőségeiről, lehetetlenségeiről, akarásáról, akarhatatlanságáról. Milyen jól jött volna ez a (politikailag semleges) tudás egy velejéig hazug (bűnös?) rendszer váltásakor. De még most is. Mert volna egy tradíció, ha tetszik, rutin. (Nem a legjobb példa, de magamon látom, hogy ebből a közös tapasztalatból véve tudom nehézség nélkül, bár nehéz szívvel, azt mondani, hogy megvetem X. tettét, köpök az ilyen tettre, de X.-re magára részvéttel, aggódással és bizalommal gondolok.) A tradíció azért jó, fontos, mert nem kell folyton külön mindent átgondolni, elég csak az egészet. Aki az egészről gondolkodik, az nincs egyedül.

 

*

 

Párhuzamos életrajz. – A beszélgetésben „szereplő” Kapcsándi Zsigmond csobánkai plébánosnál voltam elsőáldozó. Zsigibigi, így hívtuk. Édesanyám is így hívta, és kicsit mindig elpirult ettől a léhaságtól.

 

*

 

„Pedig nekünk nem valamelyik párt oldalán kellene részt vennünk.” – Milyen kár, szégyen és nevetséges, hogy ez radikálisnak és nem magától értődőnek hallatszik.

Ehhez még: szükségszerű-e az, hogy egy (egy másik, van másik!) katolikus püspök nem talál semmi kivetnivalót a MIÉP-ben? Szükségszerű-e az, hogy az Új Ember múltkori glosszája gondolkodás nélkül áll a Jeszenszky-levél „pártjára”, egy finoman szólva is egyszerű, elfogult politikai gondolatmenetben. Hogy stb. Nem szívesen látnám be, hogy az efféle a kereszténységből következnék, vagyis hogy ez szükségszerű (nem is az!, mondjuk Németországban egy püspök kérné ki magának az ilyen hangot és nívót és legfőképp szellemiséget), de nem is véletlen. Jelzi az állapotokat. Ahogy az is, hogy, hallom, a könyv, ez a könyv egyházi körökben (?) nagy visszatetszést váltott ki, fölháborodást, elutasítást. Milyen jó volna, ha ez nem csak afféle suttogó ellenpropaganda volna, belső morgás és sziszegés, hanem megjelenne nyilvánosan is. Mondjuk egy vitasorozat a Vigiliában. Lukács László nyilván nem szívesen közölné. Ha a könyv botrányos, legyen botrány, ne ez a szokásos, pápista kenőnyájas. Az a remélt jó, amelyről az elején szóltam, az csak a nyilvános beszédtől remélhető.

 

*

 

Néha gyorsabb vagy polemikusabb beszélgetést szerettem volna. Olyan vagy, mint egy reformkommunista! Satöbbi.

Néha meg lassabbat. Vagyis éppen nem vitát, hanem egy szemlélet, egy hit mély megjelenítését. A beszélgetés ingázik e gyors és lassú közt, a zsurnálos és a tanúságtétel közt, a közéletiség és az életiség közt. Ez erénye és hibája. Minden beszélgetés közös mű, itt sem úgy van, a gyors, a zsurnál az Lengyel, a lassú, a mély, a szellemi az Várszegi. A könyv jója meg rossza így nem nevesíthető.

 

*

 

A lábjegyzetek meglehetősen véletlenszerűek. Talán a Nyíri Tamás-idézetek a legérdekesebbek. Mintha néha ő is belebeszélgetne, jelen lenne, itt lenne.

 

*

 

Mondatok. – A hit nagyobb érték, mint a hitnélküliség. – A szekularizált világhoz való közeledés nyelvi probléma is. – Az egyház nemzetek felettiségét nem lett volna szabad elfelejtenünk. Krisztus vagy a szívemben van, vagy sehol. – A kereszténység nem önmagáért, hanem az emberért van. – Nekünk, keresztényeknek mind közösségben, mind pedig egyénileg más életminőséget, többletörömöt, szabadságot és szívbeli békességet kell felmutatni. Tehát (memorizálni!): Többletöröm, szabadság, szívbeli békesség! – Érzékeny lelkiismerettel nem lehet nyugodtan járni a világban. – Tudok nélkülözni, de tudok bővelkedni is. – Világok összedőlnek, egyetlen dolog marad meg, amit belsőleg kivívtál.

 

*

 

Az értelmiség egy része szívesen néz Várszegire úgy, mint valami kivételre, unikumra. Fehérek között egy fehér. Végre egy normális katolikus.

Ez nem pontos kép. Sok is és kevés. Mert mindezekben ugyan van valami, de ő nem idegen test az egyházban, ott van mindenestül. Ahogy polgárnak sem lehet egyedül lenni, akképp katolikusnak sem.

Magányosnak lehet lenni.

 

*

 

Olvasom: lemondás és teljesség nem állnak egymással ellentmondásban. Olvasom: a kereszténység alapvetően nagyvonalú. Olvasom: nem az a kérdés, mit csinál a szerzetes, hanem az a kérdés, ki a szerzetes.

 

*

 

A könyv nem teljesíti be mindenben önnön ígéreteit. De olvashatunk fontos, őszinte passzusokat egy katolikus főpaptól, olyanokat, melyeket nyilvánosan eddig soha nem hallhattunk, hiteles mondatokat a hitről mint életformáról egy hívőtől, és átszövi a könyvet Lengyel erős, szinte gyerekes kíváncsisága.

Ideális karácsonyi ajándék úgy szemét liberálisnak, mint igaz magyarnak.

Szűnj^*

Előre jelzem fenyegetőleg: roppant lelkes vagyok (roppant, lelkes). Ki-be mászkálok a szobámbólba, s hol hű arámnak,^* hol a gipszelt lábú s így menekülésre képtelen jermeknek, hol a tiszta arcú, ám éppen tevékenykedő fűtésszerelőknek kántálok általam zseniálisnak tartott fragmenteket – mérsékelt sikerrel, igaz, azt hitték, én írtam, mert azt, mint rendesen, elmulasztottam mondani, hogy nem én írtam. Arányosodj, szóltak rám.

Arányosodva is lelkes maradok. Tüneményesen finom kis könyv ez. Miközben durva és nagy, de mindenképp erős.

 

Nem a pannon lanka, ahonnét Keresztury ír, de nem is a Petőfi énekelte Alföld. Bár lehet, hogy Petőfi is ismerte így azt a „tájjellegű tájat”, amely KT helye, ahol van, de ha biztosra akarunk menni, akkor Vörösmartyra kell gondolnunk. Vagyis – nyilván – belső tájról van szó.

Persze Debrecen (Miskolc) nélkül Keresztury elképzelhetetlen. Amiként e könyv után D. (M.) is elképzelhetetlen K. nélkül. Úgy odatartozik, ahogy a Nyilas Misi.

Amivel a műfajról is majdnem állítottam valamit. Azt, hogy ez próza. Hogy mi a szépirodalom, azt természetszerűleg nem tudom. Ez az. De K. szerkesztő úr, kritikus, irodalmár, akinek eddig tudtuk, nem az eldugdosott irodalmi ambícióinak adott utat – nincs itt kompenzálás semmi: a van van. Egy hang nagyon el van kapva. Szemérem és kitárulkozás, személyesség és – mi is a másik? Van nyelv és személyiség, és van nézőpont.

És kemény, kíméletlen humor – hulljon a férgese, ha mi magunk vagyunk is az! Vereség és méltóság, brutalitás és törékenység, buldózer és nádszál: Keresztury.

Noha látszik, ahogy szerző beletalál, beletanul, beletanítja magát a saját műfajába, a kötet egységes, ez nem alkalmi írások gyűjteménye. Ez könyv. Megyek benn előre, érdeklődve és vágyakozva, izgatottan. Mi lesz vele?, kérdem, ahogy szoktuk, olvasók. Mi lesz evvel a szerencsétlen Miskinnel?, például. Nem mintha stb.

 

Hol élünk?, ez a könyv alapdallama. Móricz Zsigmond hogy örülne, ha látná ezt! Látná, nem hiába élt. Vagy hiába, de élt, ezt látná. „Örülj…!”

Imázsa is van egy országnak, de főként arca. Erről az arcról beszél a Reményfutam. (Rossz belegondolni, mit kapott volna az imázs szóért a hivatásos nemzetféltőktől egy szoclib kormányzat. Nyelvében hal a nemzet, minimum. Hátha még a Magyarok Világizéjétől is elcapcarázták volna a pénzet, az már tiszta honvesztés lett volna, puccs és pufajka.)

 

„Nem megtartó, de megszokható hely ez – ha az első rémület lefut az agyakon.”

 

„Professzor úr, nézzen ide, én hátrányos helyzetű vagyok”, hangzik a kötet nyitódarabjában, főmondat. KT sokat tud erről a helyzetről, és sokat tud mondani róla. Nagy, magyar hagyomány ez, valódi szenvedés és nyafogás közt, máig élő. Van hátrányos helyzet.

Látjuk, elbeszélő énen is sok a teher. Mely alatt állítólag nő a pálma. (Vajon a pálmát kérdezték-e?) Erről a nehézről is beszámol. Ahogy balanszíroz az érzelmeivel, az érzelmességével, lavíroz a majdnem-jók közt, a csalás-öncsalás-őszinteség szigetén.

KT őszinte. Ritka erény. Ritka az a könyv, ahol ez tisztán erény.

Követhetjük a nehéz estéket és a még nehezebb reggeleket, meg ami köztük van, a zákányos éjszakák és nappalok – ne kerteljünk, érzékletes, színesen pontos depresszióleírásokat kapunk. Azok a rémült jel-keresések (jó Lajosom atletában, Dantéval: jó jel), az aprólékos küzdelem az általános és konkrét káosszal. Látszik, olvasta Hajnóczyt (itta a szavait). A napnak: múlnia kell.

 

A magyar élet (kultúra) mindennapjai: „a bunkóság, ahogy átcsap minőségbe, átmenetileg legalább”. A bárdolatlan indulatok, az indulatos kiszolgáltatottság, a kint a farsang, bent a kuss. Hogy mikor lesz sok hirtelen. „Sertésbél! Zsírvásár! Gombbehúzás itt!, édes jó Istenem, hol élek, hol vagyunk.”

 

Idemásolnék egy-két mondatot. Rögtön egy nagyot: „A test ellazul akkor, az értelem kihagy, s pénteken négykor súlyos tévedésből boldog a paraszt!”

„Ki vannak a nők is kenve rendesen, mégis mindük láthatóan tájjellegű.” Valóban, kikenve rendesen, mégis mindőnk láthatóan tájjellegű.

„Mint apáim az utolsó évében, hallgattam óránként a híreket.” Két évvel ezelőtt, most már nem, megvettem volna ezt a mondatot („bárhányért, szerkesztő úr, bárhányért”).

És ki nem dúdolhatná együtt a költővel: „De mire eljutottam volna addig, hogy akkor most van remény, elnyelte az autót a böszörményi alkonyat.”

Múlik a könyvben az idő, nő neki (kinek?) egy daganatszerű tályog, izgulok érte, mi lesz, nehogy má itt a 48. oldalon annyi…

Olykor meg hangosan felröhögök. Pedig vidámnak nem vidám. Humoros, szomorú könyv.

„Nagy öröm fog érni: akkor majd kenyeret eszek.” Jellemzi az írást és a szerzőt, hogy tudhatni (hihetni): rendes, valódi öröm ez.

„A nemi vágy kései hajnala” vagy „a konfliktusok kimeríthetetlen, mégis egy rugóra járó tárháza”: szép.

„Ülni kell csak, inni meg pihenni, foggal vagy anélkül, mindegy teljesen, mert aki itt próbálkozik, úgyis elbukik”, mondja valaki. „Megértéssel hallgatom ilyenkor, s vállát veregetve a Fidesszel vigasztalom.” – És ki tenne másképp, ki?!

Egy irigyelt mondat: „Eltűnt a tekintély, a szakmai önérzet, továbbá a peronos villamos, a pezsgőpor, a Látóhatár, az MZ-motor, a mackónadrág, Tamási Eszter és a bableves.” – Yes. Ennyi, ez.

 

Óvodába menni (igyekszeni, iszkolni): „ballagunk, mikéntha vesztőhely felé”. Ezt a mondatot kerestem évekig. Úgy érzem magam, mint annak idején a Kertész-írással: utólag így megtudom, mi történt volt akkor velem: Keresztury nekem az a más, amely nagyon könnyen szerethető.

Azt az interjút Tolnai Ottóval én is hallottam, már többször nem írtam meg, pedig akartam. Akkor ez most mégis megvan. (Csak Vizi Jani nincs benne, de most beleteszem, mert neki benne kell lennie, mert az ő temetésére menet hallgattam Tolnait. A Vizi Jani balszélsőt játszott a Csillaghegyben, és itt a környéken minden kertkaput ő csinált. Rendes ember volt, csak hadarva beszélt, és a határidőket se nagyon tartotta be, túlvállalta magát, mert nem tudott nemet mondani. Petikémbazmeg, ezt ő tudta a világon a leggyorsabban mondani, ha volna ebből világbajnokság, ő lett volna a világbajnok.)

 

Kis kultúrszínesek, adalékok a mi a magyar? és mi a fasz van? kérdéskörökhöz. A könyvet kötelező olvasmánynak tenném, nemcsak honismeret órára, hanem főleg politikusoknak. Hogy lássák, hol is vagyunk, vannak, kinek beszélnek. – Most jó, most ne mozogj, most próbálj átadni (röhögés és sírás nélkül!) egy millenniumi faluzászlót.

Hogy mennyire nem erről a világról szól a politika, hogy mennyire nevetségesek és felháborítóak a pártok ebben a tükörben! Mennyire mindegy tud lenni, hogy Antall, Horn vagy Orbán. Hogy kicsoda? A szeme nem rebbent a szövegnek a legutóbbi kormányváltáskor. Mert nem érintette.

 

Egyedülállók a futballról szóló részek. Belülről, drukkerként (szépészeti, erkölcstani és életvezetési szempontokat érvényesítve) úgy mutatja be ezt az egész izgalmasan rémes, tahó és valóságos izét, hogy közben mégis rálát. (Amely rálátás teljességgel hiányzik mondjuk Darvasi vagy az e sorok írójának futballművészetéből.)

Azután a Miskolc-blues sorozat! És ott az az udvar, amely olyan és minden ízében, okaiban és következményeiben más, mint ama Márai-ház és udvar az Egy polgár vallomásaiban. Hogy mi a nem-polgár, arról itt sokat megtudunk.

 

Miért, miért nem, egy kicsit még az apavonalról. Az apaföladat klasszikus meghatározása eztán így szól: „Mi gyorsabb, a szél, a szélvész, a Ferrari, a villám, a hurrikán, a Dombi vagy a gondolat?” Aki ezt időben, hihetően meg tudja válaszolni, az. Biztos, hogy jó apa. A Dombi vagy a gondolat? Istenem, segíts.

Apaepigon, aki vagyunk. Magam elé képzelem a sok kis három pulyát, az elbeszélő én gyerekeit, ahogy majd olvassák a könyvét, és büszkék az apjukra. Apára büszkének lehetni: jó. Örüljetek, fűzfa. És mondjátok csöndesen szerencsétlen apátoknak: „Szűnj, fájdalom, szív: nyugodj!”

1 nagyon szép könyv avagy a csúnya könyv dicsérete^*

 

Nem azért választottam ezt az alcímet (és valamelyest a tartalmat), hogy olcsón provokáljak, hanem talán éppen egy ilyen gyönyörűséges díszalbum, mint amilyen a Kincsek a nemzet könyvtárából kapcsán vagy közelében jobban megvizsgálható ama vallomásszerű, enyhén link állításom, miszerint nem szeretem a szép könyveket.

 

De kezdjem messzebbről, nagyon is közelről. Ezt az írást, nem minden meghatódottság nélkül, Bata Imrének ajánlom, ő volt az, aki engem hajdanán ide (oda) a Széchényi Könyvtárba bevezetett, ez volt az ő Bevezetése. Több szempontból is kár, hogy most nem lehet itt. Velem kapcsolatban ő mondhatni anyaszerűen viselkedett, részint folyamatosan aggódott értem, kisfiam, ne felejtsd el fölvenni a sálat, óvott, féltett, részint minden jót, ami velem történt, számon tartott, és úgy büszkélkedett vele, mintha a mamám, s minthogy a mamám nagyon hamar meghalt, kis könnyű anyakomplexusomat vele kompenzáltam.

Éppen harminc éve jártam először ezen intézmény falai között, még a régi falak közt, mentem többnyire a Kézirattárba, ahol Bata Imre többnyire Hamvas-kéziratokat mutatott. Távolabbról fel-feltűnt Karsay Orsolya alakja is, ő nagyban különbözött Batától, amennyiben utóbbit meg mertem szólítani, Karsay Orsolyát meg nem (alig). Ma már mindenkit meg merek szólítani, legföljebb van, akit nem akarok, és van, akit nem tudok, például Bata Imrét.

 

Érdekes tulajdonsága az embernek, hogy büszke az időre, úgy szoktuk születésnapjainkat, különösen az öttel és kettővel oszthatókat ünnepelni, mintha az önmagában érték volna. Igen, én is önerőből lettem ötvenéves. Egyébként épp a lecsengő millenniumozás kapcsán el lehet arról tűnődni, hogy mennyi is a mennyi, hogy sok-e ez az ezer év, és, hogy egy kurrens szófordulattal éljek, elég-e, elég volt-e kihordani bizonyos problémákat, illetve megoldásukat.

Látszik, nem az ezer év volna kevés vagy csenevész, nem evvel volna baj, hanem a folytonossággal, hogy nem folytonosan építkezünk, nem folytonosan foglalkozunk a dolgokkal, tartjuk rendben azokat, munka épülne munkára, hanem mintha újra és újra nulláról indulnánk, s ha így van, annak messzemenő napi következményei vannak, hogy mást ne mondjak, éppen a munkát illetően, a munka szerepét, státusát, becsületét illetően. Mintha a munka helyett a szerencse többet számítana, hogy unfairül ideidézzem: sors hona, nihil aliud, a dolgok következetes rendbentartása helyett az improvizáció, amely természete szerint hol zseniális, hol kókler, és semmiképp nem összeegyeztethető a következő zsenialitással és kóklerséggel (ezt a kváziszemélyességet már lehetne a kultúra vagy a civilizációnk csenevészségének mondani), az élési technikák helyett a túlélési technikák, a tiszta beszéd helyett a sejtetések.

A tradíció az nem kolbásztöltő verseny meg zászlók szakmányban való átadása, és nem május elsejei ingyen sör és virsli, hanem birtoklás. És nem tradíció, hanem tradíciók. És a birtoklás nehéz. Mert tudnom kell, mit birtoklok, ismernem, ez a föltétele a birtoklásnak, és az ismerés nehéz, minden értelmében az, nagy és szép és nehéz. Vagy nem szép és nagy. És a birtokláshoz tartozik a felelősség is.

Rosszul múlatjuk az időt.

 

Ebben a környezetben hihetetlen nagy jelentőségű, ha egy intézmény, mint a Széchényi Könyvtár, kétszáz éves, mert az azt mutatja, hogy ott rendben telt az idő; volt idő és rendben telt. Ez nem jelenti azt, hogy minden rendben volna, van, ami igen, s van, ami nem, olykor sokat kell várni a ruhatárnál. És persze az is kérdés, hogy egyáltalán létezhetnek-e ilyen szigetek, zárványok, vagy csak félrevezetjük magunkat. Mert amikor egy ilyen tekintélyes épületet látunk, telve szellemiséggel, nemcsak könyvekkel, akkor még az elébb hiányolt folyamatos építkezést is látni véljük, minthogyha léteznék a Bildungsbürgertum, a művelt polgár. Mármost nemhogy a művelt polgár nem létezik, de még a műveletlen se, és ezen az sem javít, ha az utóbbi időben megszaporodott az egy magyar kiművelt emberfőre eső Márai-idézetek száma. Én aztán tudom, citátot mindenre lehet hozni, és mindent is a citátra, pontosan, szépen, ahogy az eperfa lombja bólingat, férfimunka, csak úgy érdemes.

 

Az ember vagy olvassa, vagy keresi a könyvet. Mindig van egy könyv, amelyet keresünk, értsd: nem találunk. A magyar géniusz, említettem már másutt, a keresést illetően két királyi utat tud fölmutatni, a Jelenits Istvánét, illetve a Cs. Szabó Lászlóét. Az előbbi alapterepe egy látszólagos káosz, a könyvek a polcokon, a földön, az ágy alatt, az ágyban, úton, vízen, sínen és a levegőben, röviden mindenütt, itt értelmesen definiálhatatlan volna egy könyvtelen térrész, a keresést pedig lényegében a kegyelem szervezi, mindenesetre racionálisan nem követhetve és nem alátámaszthatva: hirtelen mozdulattal valahová benyúlunk, könyékig, hónaljig, és hopp: kivesszük: Nachlass, Friedrich von Amerling, Wien, 1916, Dorotheum aukciós katalógusát, fűzött példányban, mert arra nékünk múlhatatlanul szükségünk van.

A másik metódus kevesebbet bíz az égre, itt a kéznek nincs szerepe, hanem a lábnak, az ember bólint, igen, bírjuk A kihaló szentesi viziélet néprajzi és népnyelvi maradványait félvászon kötésben, és ez a birtoklás nem lényegtelen, más így a szobánk, mások a mozdulataink, másképp vesszük a levegőt, ám mégiscsak jobban járunk, ha most elmegyünk egy közkönyvtárba, és ott olvassuk el.

Szintén idéztem már egy hozzám közelálló kifakadását, „nélkülem te egy középszerű matematikus lennél”, s ha ez volna a helyzet, könnyen lehet, hogy (könyv)kereső-programokat eszkábálnék, minthogy valami efféle volt a diplomamunkám (címe), Optimális bináris keresőfák. Ebből már könyvkeresés nem lesz, legföljebb majd még egy regénycím.

 

Visszatérve az álprovokatív alcímre, talán érdemes a szép és a csicsás, az egyszerű és a csúnya közt különbséget tenni. Persze akkor azonnal rövidre is zártuk a kört, mert a csicsás nem szép, a szép pedig egyszerű. (Már csak abban kéne megegyezni, hogy a nem szép az csúnya…) A díszessel kereshetnénk még egérutat, ha az egérútkeresés volna vállalt célunk, nem az.

A csúnya tárgyat rossz kézbe venni, ez igaz a csúnya könyvre is, és ezen alig segít a szép belbecs. A kilencvenes évek elejének volt vezető műfaja vagy műtárgya a randa könyv, a füzetszerű túlélés, amin nemcsak a pénzhiány látszott, mely valóban nagy úr, hanem a kedvetlenség is – amely a tárgyat magát kérdőjelezte meg. Ha így, ha ennyi, akkor minek?

 

Szép ide, csúnya oda, az azért igaz, hogy engem főként a könyv-könyv érdekel, s a könyv mint vizuálisan értékes tárgy és mint ilyen kultúrtörténeti érték – kevésbé. A gyanakvásom iránya, hogy a tárgy elfedi a szöveget. (Ezért, hogy sokáig bizalmatlan voltam a sorozatokkal szemben is, azt inszinuálván, hogy centire veszik, nem olvasásra.)

A képeskönyvek, az albumok a könyvet mint ünnepnapot prezentálják, és több nap, mint kolbász, én hétköznappárti vagyok, az olvasást nem ünnepnek tekintem, hanem egyszerű napi szükségszerűségnek – és azután persze minden másnak, munkának, kéjnek, luxusnak, tanulásnak, és így tovább, ünnepnek.

 

De volna egy kevésbé személyes, tehát komolyabb – nem ellenvetés ez, inkább csak valami megfontolandó. Nem ez a pillanat az, amikor elemezni fogom a kultúra 21. századi változásának gyökereit és mikéntjét, mindenesetre érzékeljük ezt a változást, sőt még azt is, hogy ez valahogy összefügg a szöveg és a kép viszonyával, vagyis a szóval, vagyis a könyvvel, vagyis a könyvtárral.

A virtuális könyvtár nem kérdőjelezi meg a hagyományost, de más kontextusba állítja. Értelemszerűen igaz ez az irodalomra is. Mindezen változások olykor legitimációs kényszerérzettel járnak. Az írók például szeretik hangsúlyozni (jelen!), hogy milyen sokat dolgoznak. Vagyis hogy szorgos, értékes tagjai a társadalomnak. Vagy a siker. A siker is legitimál minket. Sikeres, tehát fontos, tehát jó. A sikerest és a jót lelkifurdalásosan egybemossuk. Ez az utóbbi húsz év fejleménye, az, hogy az irodalom maga is elfogadni látszik ezt a diktátumot, s ugyan (még) nem minden sikeres könyvet mondunk jónak, de már alig van olyan könyv, melyet jónak mondunk, és ne volna sikeres.

Ugyanilyen legitimációs kényszerből, alkalmazkodásból születhetnek szép könyvek. Tulajdonképpen tehát félelemből. A félelem szülte szépséget nem szeretem hát.

A könyv, amelynek alkalmából ezt írom, nem ilyen. Mögötte áll kétszáz év nyugalma és gazdagsága. És nem csupán merev és így fennhéjázó újraszámlálása e gazdagságnak, e kincseknek, hanem inkább újraolvasása, újranézése, vagyis értelmezése, vagyis a könyvben képek vannak, lettek, és nem puszta reprodukciók. Új történeteket találunk egy iniciáléban, egy mellékalakban, újraolvashatjuk magunkat – Kiss Ilona, a könyv tervezője és Hapák József fotográfus, valamint az idő, a mi időnk jóvoltából.

Visszavonva és megerősítve az alcímet: csak olyan könyvet tudok dicsérni, amely olvasásra van. Nem többre, nem kevesebbre. Az olvasás mint birtoklás, a birtoklás mint hagyomány, a hagyomány mint szabadság.

Ki ki^*

Van, amikor beszélni kell, van, amikor hallgatni kell. S van, amikor lehet beszélni, s van, amikor nem lehet.

A (puha) diktatúra nyelve a hallgatás nyelve, mert ugyan majdnem mindenről lehet beszélni, de éppen arról nem, amely a „majdnem” oka: a diktatúráról magáról. Vagyis arról, hogy mi van. Hogy mi is van. Annak idején nagyon pontosan választott nevet magának a Beszélő. Beszélni próbált, amikor nem lehetett (+szójáték: ha van beszélő, akkor van börtön is).

Ez a könyv is beszélni próbál, most, amikor lehet.

Már tíz éve lehet, ám úgy tetszik, nem akaródzik. Vagy csak lassan. Amiben van ráció – kellemetlen visszapillantani a Kádár Jánosról elnevezett korszakra. De, szerintem, elkerülhetetlen. Egy felnőtt társadalom nem sütheti le a szemét. A (nemzeti) önismeret hozzátartozik a (nemzeti) léthez.

Ez a könyv azonban nemcsak erről a kellemetlenségről szól, erről a viszolyogtatóról, hanem arról a gazdagságról is hírt ad, drámaiság, de vidámság is, blődli és tragédia és nevetségesség és sok tény, tény, tény – ami mind elzárva maradna előlünk, ha engednénk az ódzkodás rációjának.

Ez a könyv nem monográfia, nem a végleges kép, nem is a Kádár-korszak története; írások róla. Több történet van. S a történetek arra valók, hogy elmondjuk őket. Ki-ki a magáét, lesz, ami lesz; hisz úgyis az lesz, ami lesz – remélhetőleg.

Történeteink^*

Már nem tudom, mikor, összefolyik az idő, éppen akkor futottam össze Kőrössi P. József kiadóval, amikor, pontosabban amidőn befejezte volt Halda Alíz Magánügy című kéziratának olvasását. Nem tudott másról beszélni, csak erről, ragyogott s gagyogott, hosszan, szenvedélyesen, lelkesen. Nyugtatni nem volt értelme. Az efféle ragyogások a legszebbek egy könyv születése körül. Egy kiadónak ez persze munkaköri kötelessége is, ez a boldogság – meg még a napi robot. Elszállni és mindkét lábbal a földön maradni.

És „amilyen jó dramaturg az idő”, véletlenül másnap találkoztam Halda Alízzal, rajtam még Kőrössi P. ihletettsége, következésképp én is ragyogtam s gagyogtam kicsit – olyan lehetett egy másodpercre, mintha az egész világ erről a kéziratról szólna; az ilyet, az ilyen visszafogott, tárgyszerű arányosságot (tapasztalatom szerint) szeretik a szerzők…

 

Ha az ember befejez egy könyvet, és én mostanában befejeztem egyet, akkor egy ideig még valahogy azon keresztül lát, de legalábbis néz mindent.

Nehezemre esett olvasni a könyv elejét, vagy nem is így kéne mondanom, ez még azt is jelenthetné, hogy a könyv kezdődik nehézkesen, nem, de lassan szivárog be az élet a lapokra (és azután az életbe a szerelem), a kezdés a kort idézi föl, és ez a fölidézés, ennek az olvasása viselt meg, ez volt az, ami aztán az olvasás folyamán nehezemre esett.

„Nagyon féltem tőled”, ezt mondotta szerzőnek az akkori időkre vonatkoztatva nemrégiben egy barátja. Erre a félelemre kellett gondolnom (és lám, gondolt Halda Alíz is), arra, hogy egy történetnek milyen sok arca van. Mit tudhatott erről a félelemről ama hajdani szép, fiatal, intelligens, lelkes lány, nem állt módjában gondolni erre, épp a világot akarta megváltani, erre jó oka látszott lenni, szándékai kizárólag nemesek voltak. (Ez most kicsit majdnem szójáték lett, de nem én csináltam!) Erről a félelemről az én családom akkoriban többet tudott. Húsz vagy ötven évvel annakelőtte meg, fölteszem, semmit. Akkor meg talán Halda Alíz apja meg nagyapja volt verzátus félelem-ügyben.

 

Halda Alíz lassan ereszkedik bele a saját történetébe, védekezik a történtek újraélése ellen: szépen mondja, logikusan és váratlanul, a történet boldogságát talán még kevésbé akarja átélni, mint a gyötrelmeit. De azután a Gimes Miklós által sokszor citált Arany-verssorba kapaszkodik, abba, amibe szinte minden író: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad!”

Egy romantikus szerelmi történetet olvashatunk, amely 1955 februárjában kezdődik, amikor egy férfi azt mondja egy nőnek: „Tulajdonképpen mit akar maga tőlem?”, végződni persze nem végződik sose, legalábbis így vélelmezem; a szerelmi történetek amúgy sem tudnak bevégződni (parentézis, lenge tűnődés, hát ez nem igaz, egyik pillanatról a másikra vége tud lenni, 15:01, még nagyon, 15:02, kiről beszélünk, mit és mért?, önéletrajzi megjegyzés, parentézis bécsukva), de formálisan úgymond a vérpadon végződik, 1958. június 16dikán.

Én a nyolcvanas években megjelent könyveimben mindenhová beírtam ezt a dátumot, amely egyszersmind James Joyce Ulyssesének napja is, a Bloomsday. Finomnál is finomabb, ezoterikus utalás volt ez akkor, sem egyikről, sem a másikról nem tudott többnyire a nyájas olvasó, részint tájékozatlanságból (műveletlenség ennek a neve), részint a Kádár-kori nemzeti amnézia programjának megvalósítójaként. Erre ma kínos emlékezni, tehát nem emlékszünk rá. De meg kell mondanom, egyszer sem gondoltam e dátum kapcsán Gimes Miklósra, mindig csak Nagy Imrére (meg Joyce-ra), kicsit Maléterre. E könyv után ez már nem lesz lehetséges, még arra is emlékezni fogunk, mikor szűnt meg ama szerelmes szív dobogni: hajnali öt óra huszonnyolc perckor.

Műfajmegjelölésként az áll: dokumentum / regény. Nem, ez nem regény. (Nem mintha e sorok írója pontosan meg tudná mondani stb.) Ez így kiadói kokettálás csak (igaz, az időknek megfelelő). Az írás nem is akar és nem is tud az lenni. Hacsak nem úgy értelmezzük, hogy az életünk egy kész regény. És akkor persze a dokumentumnak és a srég vonalnak is azonnal értelme lesz! Erről az életregényről van itt szó.

 

De nem mindig csak azt a történetet mondjuk el, amit el akarunk. Halda Alíz Gimes Miklósról akar beszélni, az ő életmagánügyéről. A könyv azonban a legszebb 56-os könyvek egyike is lesz, talán éppen azért is, mert a szerző nem akar ez ügyben semmit, és gondolom, azért is, mert személyes szerelme egybeesik, talán lehet így mondani, az ország szerelembe esésével. Megsejthetünk valamit abból az egyszeri, mámoros pillanatból, történelmünk ama fényes pillanatáról, amelyről az utóbbi időkben inkább civakodni szoktunk (mert nem megismerni, hanem kihasználni, használni akarjuk). „Az embereket megszállta a forradalom Szentlelke”, olvashatjuk, ebből a csodaszerűségből érezhetünk meg valamit.

Valaki elmondja szavakkal a történetét. Tehát szavakkal és a saját történetét. Mert csak így lehet. Nem a másikét kell mondani, nem a szomszédét, nem az ellenfélét: a sajátot. Mindenki a sajátját. Már persze aki el tudja és el akarja. Aki nem, az meg hallgasson, erről hallgasson, vagyis erről gondolkozzék. Mi is történt, ki is voltam és mért is? Gondolkodni pedig csak szavakkal lehet.

 

Új közösségi szokásunk lett jelszavakkal és nem szavakkal megjeleníteni a múltat. Ez nemcsak nevetséges és nívótlan, hazug és fölháborító – de főleg nem felel meg az életünknek, nem felel meg a saját történeteinknek. Azt is jó volna azután tudni, hogy nem kell minden történetet tudni. Az túl nehéz, sok. („Sok.”) Olykor elegendő, ha a barátunk vagy a barátunk apjának a történetét ismerjük, a saját apánkét akkor már nem kell bolygatnunk. Csak tudni kell, azt viszont nagyon, hogy ilyen történetek vannak. Hogy ilyenek, ilyenek is a történeteink. Nem a mások története ilyen, hanem a miénk. Hogy nincs mire nagyszájúskodni. Ez nem kell, hogy elnézővé tegyen, még akár megértővé sem, de kicsit csöndessé igen. Normálissá.

Többek közt ezért nehéz emlékezni. A történetek egyszerű fölmondása még semmi. Vannak, akik azt hiszik, hogy az archívumok megnyitása automatikusan eredményt hoz, vagyis valamiféle nyugalmat. Ez nincs így, az emlékezésünket kell főleg megnyitni, nincs mese, részt kell vennünk a történetünkben.

És a közelmúltat fölidézni nem egy leányálom, történeteink többnyire eléggé pimpós kis történetek. Nem egyformák, és ezek a különbségek fontosak, de mégiscsak az 56 utáni terrorra következő közös társadalmi kompromisszum altörténetei. – Példásan látszik ez („az elbeszélés nehézségei”) a Medgyessy-ügyben. Az, hogy még mindig mindenki megúszni akarja – na ja: lényegében az életét. Súlyosan életidegen, vagyis hazug, vagyis öncsalás, ahogy itt a két politikai fél beszél. Így csupán vacak komcsizók állnak vacak komcsikkal szemben, mindketten a Grál-lovagok nyáron kicsit izzadós kosztümjében, hogy netten fogalmazzak. Az MSZP úgy beszél a kémelhárításról, mintha Angliában volnánk s főleg lettünk volna. A Fidesz meg megrendülten öblöget, mintha ő nem nyilvánította volna titoknak, vagyis nem vizsgálandónak azt, amin most tiszta férfiúsággal háborog.

Pedig ha háborogni akarnánk, akkor elég volna Medgyessy mondjuk miniszterelnök-helyettesi múltja. A hatalom része volt, és kész. De annak idején nem azt mondtuk volt, hogy ügyeinket eztán úgy intézzük, hogy aki bizonyos szint fölött (alatt) részt vett az állam működtetésében (ami diktatúrában valóban mást jelent, mint demokráciában, de diktatúrában is működtetni kell, ez az alattvalók érdeke is, érdekemben áll, hogy legyenek olyanok, akik elmennek rendőrnek, hogy legyen egy főszerkesztő, aki handlizik a Pártközponttal, az én relatív szabadságomat a te konkrét kollaborálásod támogatja, s ez ugyan nem mossa el a különbségeket, és meg is kapták megvetésemet, de tisztán mutatja, hogy milyen szar a diktatúra), szóval hogy, aki ilyen, az nem, azt most már nem akarjuk látni a közszereplés terein.

Most akkor ezt akarjuk mondani? Tényleg ezt akarná a társadalom? Lehet, nem hiszem, nézzük meg. Jó, kezeket s kártyákat az asztalra. Szerintem az ország mai mentális állapotában nem sokra fogunk jutni – más kérdés, hogy most úgy látszik, ez nem nagyon racionális elhatározás kérdése, repül a nehéz kő…

 

De beszéljünk egy kicsit tisztábban. Például államigazgatási ügyekben nem érdemes érzésekről beszélni, hanem törvényről, alkotmányról. Egyébként ezeknek olyanoknak kell lenni, hogy jó érzés legyen betartani őket. Ha nem így van, változtatni kell, de külön az érzések értelmezhetetlenek. A másodlagos frissességű miniszterelnök kapcsán sokaknak nyomja valami a szívét. Akkor meg kell nézni, hogy mennyire általános, mennyire országos ez a szív, s ha az, akkor stb. (Persze nem mindig a többségnek van igaza, úgyhogy, akinek nyomja valami a szívét és még beszélni is tud, az mondja. Nemcsak terápiás okokból, hanem meg is győzhet embereket, és akkor többsége lesz… Demokráciagyakorlatok, Grundstufe 1.)

Az nem baj, hogy két oldal van, de azt ne tessék (ne lehessen) gondolni, hogy az egyik oldalon volnának a jók, a másikon a rosszak, Szent István országa kontra Kun Béláé. Magára valamicskét adó polgár vagy sőt polgári kör az ilyen nívótlanságot gondolkodás nélkül, reflexből visszapöcköli. A pártok szerint osztva lehet két oldal (sőt több!), és ez lényeges felosztás volna, de a múltat, a hagyományt, a történeteinket nem lehet így kettészálazni.

 

Nem a hármas ügyosztály működésének elemzése volna a megkerülhetetlen társadalmi föladat, hanem annak az elemzése, elmesélése stb., hogy mit jelentett a Kádár-korszakban élni. Erre az emlékezésre vagy ennek irányítására azonban épp a politikai pártok képtelenek, részint mert szempontjaik rövid távúak, részint mert még sunyibbak, mint mi (pedig mi is ők vagyunk, lásd demokrácia, csak mi nem vagyunk politikusok). Az, hogy ilyen nívójú politikai alternatíváink vannak, az persze nem csak a politika szégyene. Belőlünk van minden itt.

Még azt is gondolom, hogy valahogy ezt nem „főállásban” kéne a társadalomnak csinálnia, ezt a „múltazást”. Főállásban dolgozni kéne, a füvet nyírni, járdát söpörni, aluszkálni. Hacsak nincs forradalom. Mert akkor tényleg „jó hangulatú tüntetésről” jó hangulatú tüntetésre kell járni. Ha a „magyarság torkán a kés”. De nincs forradalom. Hétköznap van. („Mert ez a mi hazánk”, válaszolta a kis vakondok édesapja.)

 

Kissé elkanyarodtam, de talán nem is. Úgy tetszik, minden komoly történet, tehát amelyet érdemes elmondani, nehéz. Ilyen nehéz történetet mesél el nekünk Halda Alíz, avval a csöndességgel és tisztelettel, amely minden történetnek jár, mert minden, mondom megint: minden emberi életnek jár.

Kántor 60^*

Az időről kell gondolkodni, nincs mese, a születésnap ilyen műfaj. A hatvan kellemetlen szám, nem elég elöl, nem elég hátul, aztán mégis sok. Nem tud nem eszembe jutni: elcserélném 60 éves Kántoromat két 30 évesre. Nem. Van nekem egy leánykám, gyönyörű, mint a Nap, akkora szeme van, mint a Szent Anna-tó, de nem ezt akarom mondani, hanem hogy csecsemő korában a Zamat nevet adtuk neki, merthogy az orvostudomány szerint későbben született, de miszerintünk nem későbben, hanem akkor kapta meg a zamatját (l. még kap fogni egy vajszínű árnyalatot). Zamat: ennyi, ebben lehet reménykedni, hogy idővel (az idővel) valamiféle zamatot kapunk (és nem mellékízt). A hatvanéves Kántor Lajos higgadtsággal, nyugalommal amúgy sem vádolható, akkor már inkább 3x20. Dolgozik magán, ez látszik. Nem szigorodik, de talán élesebb kérdéseket tesz föl. Mi fontos, mi nem. Miben érdemes alkut kötni, miben nem. 1x60. Hatvanévesen, még és már, nem érdemes hazudni. Ezért szeretjük ünnepelni őket. Vagy figyelmeztetnek, vagy példát adnak. Vagy és. Megjegyzem még, hirtelen érzelmes felhangokkal, hogy hatvan az éppen negyvenhét és tizenhárom összege, prímek.

Tar Sándorról^*

Ami az embert illeti: TS olyan valaki, aki vélhetően jóban lett volna Venyegyikt Jerofejevvel. Illetve talán vele nem, mert ahhoz – azt hiszem – nem iszik eleget, de nagyon sok közös ismerősük volna. Nagyon sok közös ismerősük van.

 

Ami a formát illeti: TS novellista. A novella más, mint a manapság szokásos kispróza. A kispróza: rövid és „vagy amit akartok”. A novella: rövid és Csehov. Ha volna egy ilyen mondatnak értelme, nincs, azt mondanám, ma Magyarországon TS tud legjobban novellát írni (meg egy bizonyos Bodor Ádám nevű kollégánk).

 

Ami a hülyeséget illeti: TS sokszor ír, ahogy ostobán mondani szokás, az úgynevezett kisemberekről, kétkeziekről, munkásokról. Ha hazudni is tudna, jó szocialista realista író tudott volna lenni. Ez tényleg hülyeség: TS, mint minden jó író, rólad ír meg rólam.

 

Ami a lelket illeti: A magyar lélek nem olyan nagy, mint az orosz. – Valójában egyikről sem tudom, mekkora, az oroszról azt tartják, hogy nagyon nagy, a nagynál is nagyobb, a legnagyobb a világon, még a világnál is nagyobb, balsaja (orosz és ez a zárójel az eredetiben), a magyarról elképzelésem sincs.

Nálunk 250 km már soknak számít; én Budapesten élek, ő Debrecenben, tehát nagyon messzi egymástól. Ám néha el-elgondolok magamban egy férfit, aki ott ül abban a távoli debreceni szobájában, és hírt ad.

Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.

1 bohóctréfa^*

Ha én olyan volnék, lehetnék, ki kinevez (ha én főnök volnék), kinevezném Bojtár Endrét a legjobb (magyar, közép-európai, Lónyay utcai) olvasónak. Nem kis cím ez. Bojtár biztosan teljesíti a Márai Sándor-i olvasás föltételeit, erő, áhítat, szenvedély, figyelem, kérlelhetetlenség – életre-halálra olvasni. Ő nem a műveltség végett olvas, nem szakmai kötelezettségből vagy kihívásból – hanem mint az állat. Mer’ kell. Azért és csakis azért. Szép dolog ilyent láthatni.

Én személy szerint ennek hol kedvezményezettje, hol sújtottja vagyok. A Termelési-regény nélkül Bojtár láthatóan nehezebben vesz levegőt, jólesik neki a regényem közelében lenni, még nagy, ihletett művébe, a Bevezetés a ballisztikába-ba is belevette fölhasznált irodalomként. Nagy becs ez. Az én Bevezetésemmel sem volt teljesen elutasító ő. Lelkendezve újságolta, hogy talált az ezeroldalas könyv közepén egy gyönyörű hat oldalt, az remek! De ebben nem volt (vagy csak alig) semmi duplafenekű kajánkodás, arról beszélt, ami tetszett neki, s nem arról, hogy kilencszázkilencvennégy oldalról épp nem beszél.

Nem szoktam szeretni az ilyen arányokat, de most eszembe se volt ógni-mógni… Nem hinném, hogy volna még valaki, akitől jó szívvel el tudnék fogadni efféle brutalitást.

Őszinte ember. Ez érdekes és ritka. És ami még ritkább: erőt ad. Amiért én neki igen hálás vagyok, minden, amit nem magamtól kapok, nagy ajándék.

Mármost fölvértezve a bojtári erővel mihez kezdek? Fölszámolom – most azonnal – egy régről húzódó lelkifurdalásomat. Ugyanis. Anélkül, hogy olvastam volna, őszinte meggyőződésem, hogy említettem ballisztikai könyve a kilencvenes évek egyik legjelentősebb szellemi teljesítménye, végre nem félbe-szerbe hagyott magyar nekibuzgás, hanem a teljesség igényével és ígéretével írt alapmű. Bojtár a ballisztika magyar atyja. És én annyira tudom becsülni a rendesen elvégzett munkát. És ez az.

Aztán mégse írtam róla. És ez egy ideje nyomaszt (amit föl-fölerősít, hogy a mű szerzője ezt időnként – ízléstelenül – a szememre lobbantja). És mért nem írtam róla? Hát most ezen az ünnepi napon, az ünnepelttől nyert szabadsággal könnyen és vidáman kimondom: azért nem írok róla, mert engem ez a könyv nem érdekel. Ha kinyitnám, azonnal elaludnék. Vagy más baj érne. Édes öregem, köszönöm, hogy idáig jutottam. Mellesleg maradékaim, mind a négy, fejből tudják ama halacskás esszét! (Istenem, a világ hány helyén dicsértek már meg érte – engem!) Ez volt a föltétele a világra jöhetésüknek. Már ott belül, önként, bebiflázták. És csak utána a Nemzeti dalt.

Mostantól minden 1 könyv írásom két könyvről szól (föltéve, hogy egyről mindenképp), arról, amelyről, meg erről a nagy bojtáriról; róla hallgatok örökkétig. Ahogy a csillag megy az égen.

A diadal avagy késői köszönet egy édesanyának^*

Egy Festschriftbe (kicsit) komolyabbat kéne írni, elismerem. Két oka van, hogy mégis írom, amit írok, ezt. Az egyik, hogy nagyon szívesen szerepelnék ebben az ünneplő kötetben, kevésbé hiúságból, inkább a „tárgy” iránti tiszteletből. A másik ok, hogy ez lényegében egy csak neki szóló történet(ke), Kosáry Domokos fülére történt, ami történt.

Már jó régen, úgy negyven éve; egyedül voltam otthon, ami nálunk ritkán esett meg, rengeteg testvérem volt (van), és egy mindig jelen lévő édesanyám (volt). Váratlanul édesapám érkezett meg, az asztalomnál ültem, tanultam, apám rám nézett, olyan volt, mintha megörült volna nekem, de valaminek bizonyosan megörült, mert széles, fiús vigyorgás ömlött el az arcán, majd egyszer csak meglepetésszerűen és minden módon aránytalanul felkurjantott: Kosárinérézlola! Ijedten néztem rá. De mást nem mondott, köszönni sem maradt időm, máris eltűnt be a szobájába, a „felnőttszobába”.

Ott maradtam volna evvel a kosárinérézlolával, ami, ez látszott édesapám arcán, valami nagyon jót jelentett. Semmit nem értettem. Derűsnek igen, de diadalmasnak soha nem láttam apámat, csak ekkor. Még azt is gondoltam, jó, hogy a mamám nem hallotta ezt a győzelmes csatakiáltást.

Nem hallatszott ki gépelés a benti szobából, ami azt jelentette, hogy apám nem kezdett el – mint mindig – azonnal dolgozni, hanem ledőlt aludni, talán be is lehetett csípve egy kicsit. Én meg vigyáztam az álmát, én meg ez a fantasztikum, ez a kosárinérézlola.

Ó, mennyire^*

Most, e percben legszívesebben költő volnék, rímes költő, és akkor rögvest írnék is új rímeket ez alkalomra, vagy még inkább, még szívesebben egy régi versemet ajánlanám az ünnepeltnek; egy jó, jónak tartott versemet, fontosat, de nem a legfontosabbat (ha volna ilyen), egy rövid, jelentős verset, melyet – azért-azért – szeretnék.

Egyetlen rímes (rímszerűn) szöveggel rendelkezem, a Daisy-vel; melynek szereplői közül az államelnökhöz a Kurfürst (basszus) figurája áll a legközelebb, ha.

Ő mondja:

A szeretet veszélyes,

Édes.

Légy jámbor.

Kormányzáshoz ez jobb.

Egy jámbor és differenciálatlan (rímes) gesztust szeretnék tenni – tiszteletem jeléül. A tiszteletem annak a férfinak szól, aki presztízst tudott adni a politikának, aki úgy tudott tekintélyes lenni, hogy nem volt tekintélyelvű. Országom polgáraként köszönettel tartozom ezért, mert hierarchia híján a káosz felé tart minden. Nem áll érdekemben semmi nyikhajnak tartani minden politikust, kizárólag a semmi nyikhajokat.

De itt már (próza!) keveredem bele, amibe nem akarnék, nem akarnék most elemezni (amúgy se ünnepi műfaj), vagy arról szólni, hogy miközben fontos volna valamiféle hierarchia megteremtése (értékrend stb.), legalább ilyen fontos épp ebben a túlságosan tekintélytisztelő országban az ez ellen való küzdés is (semmi hatalmat senkinek!)… Ám ez (a szeretet) legyen az én problémám.

Ó, mennyire meg fogok öregedni, mondja elrévedve, bár rímtelenül a Kurtfürst.

Eltelt tíz év, Göncz Árpád szépen megöregedett, s most kicsit magunkra hagy minket.

A kávéházi szeglet^*

Ha költő volnék, ha volna bennem költő, szonettet írnék e születésnapra, szívbéli értékeléssel, átzuhanva, hatvanéves lett ő, meglepetés e költemő, csecse-becse.

Hatvan az öreg. Tandori Dezső legföljebb kamaszként lehetett egy pillanatra öreg, azután már sosem. Amióta az eszemet tudom, ő a legradikálisabb fiatal költőnk, és látszik, ez már így marad mindég.

Tandori Dezső tacskószerű. Csak tacskóban nincsen ekkora. Amivel nem arra utalok, hogy a verebek sasok. Nála mindig minden rémületesen az, ami. Ez az ő nagy következetessége, ennek rendel alá mindent, az életét, az elképesztő tehetségét és az olvasót.

Sokat olvasok tőle és sokat nem olvasok tőle. Hogy van ez? Ezt a botrányos kérdést is ő hozta.

Kevés kollégámra gondolok annyi hálával, mint rá, talán Mészöly Miklósnak köszönhetek még ennyit közvetlenül, mint neki.

Ha költő volnék, ez volna a tizennegyedik sor, középiskolás fokon.

Egy, egy-két férfi^*

Nem temetni jöttem Nádast, de majdnem. De erről majd később.

 

Idén fent nevezett magyar ember nyerte el a Szlovén Írószövetség nemzetközi kitüntetését, a Vilenica-díjat. Jó díj ez, mert többnyire jó szerzők kapták: a trieszti Tomizza, aztán Handke, a cseh Jan Skácel (akit mi alig ismerünk, pedig finom, igazi költő, tán épp ezért ismerjük alig), a nagy Zbigniew Herbert, aztán Kundera, Moníkova, Muschg, szóval mi szem szájnak ingere. És szép és barátságos díj ez, mert arra az időre emlékeztet, amikor még mindenféle szépeket gondoltunk erről a térségről, pontosabban lehetséges jövőjéről. A 86-ban alapított díj közép-európai díj, vagyis a remény díja, mint ilyen gründolódott, vagyis abban a reményben, hogy majd mi itten szomszédok, Trieszttől Helsinkiig, figyelünk egymásra, vagy az irodalmak figyelnek egymásra, szóval úgy, ahogy az a bizonyos centráljurópdrím biztatott minket. A testvériség jegyében fogant ez a Vilenica-gondolat.

Amely ebben a pillanatban szerintem abszolút üres. Mi az értelme akkor egy efféle írótalálkozónak? A rövid válasz: semmi. A kicsit hosszabb: semmi, és remélem, hogy jövőre is lesz. Mert most ugyan senki nem tud semmit, ennek megfelelően üresek a közbeszédek, de az már valóságos dolog, ha ez az üresség világossá válik. És ez a világosság már valami volna.

 

De inkább a majdnemet mesélném el. Én mint kocsis (kocsis és társalkodónő és Vilenica-díjas) szereplek itt a történetben, egészen addig, míg Graz előtt: durrdefekt! Nem ábrázolom most epikusan, mindazonáltal hihetetlen lélekjelenlétem, reflexeim és általános morális alapozottságom megmentették vagy megmentette Vilenica csillagát az ő kis közönségének. Ott álltunk hát az autobahn mellett, a két szemüveges és egy lapos autókerék. NP-ről rosszindulatúan eleve föltételeztem, hogy nem ért az efféléhez, magamban erősen bíztam ugyan, de kereket még én sem cseréltem életemben soha. Soha.

Nem sok esélye volt tehát, hogy sikerül. Ám szép lassan, lépésről lépésre, ahogy az ősember a vadonban, intelligensen megkülönböztetve az elakadásjelző háromszöget a kocsiemelőtől, megoldottuk a problémát. Két kézzel, a nyers férfierőt ötvözve a görög–zsidó–keresztény kultúrkörrel: kicseréltük azt a kurva kereket.

Úgy viselkedtünk – persze nincs felhatalmazásom a mi-re –, szóval úgy viselkedtem, mint talán még soha: mint egy felnőtt férfi. Egy felnőtt férfi, aki eligazodik a világban. Hát akkor most mégiscsak lett egy kis bizonyíték erre a férfira, erre a férfi-voltra.

 

Kis késéssel leszállítottam a kért tárgyat a kívánt helyszínre, ahol azután el is kezdték, minden kímélet nélkül, nagy tisztelettel és szeretettel: ünnepelni.

A rendről avagy a lélek melege^*

A hatvanéves Nádas Péternek

 

Hetek óta pakolom a szobámat, a dolgozót. Arra a kérdésre, hogy mostanság min dolgozom, azt válaszolom, pakolom a szobámat, és most ezt nevezem dolgozásnak.

Az is. Mindközönséges szellemi munka, amelyet még, „ahogy csipetnyi kurkuma főztünket, megbolondít”, vulgo nehezít, hogy egyben fizikai is. Hajladozom itten, mint a nádszál. Vajon van-e a nádszálnak csípőízülete, s ha igen, kopik-e, meszesedik-e az? De elképzelni el lehet. Akkor tehát egy elegánsan hajlingó nádszál könnyű krüpli beütéssel. Ha leül, egyhamar nem áll föl. Ha föláll, minden porcikájával tudja, jobb lett volna ülve maradnia. Ám ültében még mást súgtak ama porcikák. (Már másodszor írom, porcicák. Okkal, ők is a pakoláshoz tartoznak.) Mi van még az ülésen és álláson kívül?

Szűk a mezsgye. Ezen balanszírozik a nádszál, dobozok, könyv- és levélhalmok közt, elég egy ügyetlenségre boltozódó felelőtlen billenés, s napok munkája, építkezése dől össze, kategóriák, értelemszerűen diszjunktak, igenek és nemek omlanának össze, amiképpen olykor omlottak is. De az igazi döntések nem erre a szánalmaska tipegésre vonatkoznak. (Papírlapot átlépni, nehéz az is.) Minden megírt (bevégzett) könyv után át kell nézni ezt a teret, kidobni, szortírozni, megcsinálni az új rendet, pontosabban fölszámolni a régit, s helyet készíteni az újnak. Helyet, vagyis ürességet. A semmi konstrukciója (eredetileg egy Bujdosó Alpár–Megyik János írás címe). Ezt (egy) a konstruktív semmit kell előállítani. Minden könyvet követően, belül a nádszálban, és körötte a szobában, az íróasztalon is.

A Harmonia Cælestis után nem volt módomban ezt a munkát elvégezni, estem, sodródtam bele a Javítottba, most tehát 12 évet kell kisöpörnöm innét. De hát nem is söpörni kell, hanem rakosgatni. Arról kell gondolkodnom, mi fontos, mi nem, melyik cédulát akarom még látni az életemben, melyiket nem, mire lesz szükségem, minek mire. És ez persze nem tisztán racionális döntés, érzelmek, érzelmességek is dolgoznak.

Dobozolok. Egyszerre vagyok az Őrnagy és Tóth. Drága Mariskám.

Egyébiránt én bárhol, bármikor, bárkinél gyorsabban képes vagyok ún. rendetlenséget teremteni. Adjatok egy tiszta íróasztal-felületet, és én kimozdítom helyéből a világot. (Hm. Hacsak úgy nem…) Valamiképpen azonmód kupacok keletkeznek, dombok, völgyek, igen, feszültségek, vonzások, taszítások, minden reggel ezekbe vetem bele magam, és ezekből facsarok bele valami rendet a füzeteimbe bele, hogy költőien fejezzem ki magam.

„Hátrébb” tolom az ún. Esterházy-anyagokat, könyvek, tanulmányok, kéziratok, fotók, lapkivágatok, nem kelletek immár. Nagyon kellettetek, most meg nem kelletek. A segédcédulákat a vonatkozó füzetekkel dobozba teszem. Belelapozva a füzetekbe megint látom azt a nagy küzdelmet az anyaggal. Ha ránézek egy füzetoldalra, visszaidéződnek az akkori napok. Inkább a napok súlya. A tehetetlenség. Hogy minden megvan és mégsem. Ott van minden, minden anyag, és mégis megy „széjjel”. Jól van, akkor ezeket a füzeteket már nem akarom többé kézbe venni. A kihúzott szövegek ki vannak húzva, újrafölhasználásicsábítás törölve. Az ún. jegyzetfüzetek sorsát illetően bizonytalan vagyok, legyenek külön kategória. Itt is persze úgy van, mint a könyvtárrendezésnél, egy ideig működik az osztályozás, de aztán lassan minden egyes tárgy külön osztály; minden cetlihez külön mappát kéne rendelnem. Az egymappásokat külön mappába teszem, így szül a rend rendetlenséget, te szülj nekem – és tényleg.

Egyszerre kell előrenéznem és hátra, föltéve, hogy a múlt hátul van, a jövő meg elöl. Lapozgatok hát a Fancsikótól előre. Többször is látom, amit az előbb: hogy milyen sokáig nincs meg, ami pedig már ott van. Akkor tehát úgy tűnik, ez a dolgok rendje, ez a munka rendje. Ezért nehéz. A 78-as bejegyzések különösen érdekesek (nekem), mert a Bevezetésre vonatkozó terveket mutatják. Csak úgy lüktetnek a füzetek! Lényegében a semmi és a minden közt. A semmiben álltam (a Termelési-regény után), s láthatóan mindent akartam. Van egy bejegyzés, hogy a készülő könyv mutassa (strukturálisan! hö-hö) egy élet múlását is, tehát gyerek, felnőtt, öreg, és akkor ezt részletezi is a 28 esztendős ifjú oroszlán (vagy… mindenesetre vajúdtak a hegyek), fiatal férfi, férfi, érett férfi, öregedő férfi. Ez utóbbi után odaírva: 50-60 közt. Ezt ceruzával most kihúzom, dátumozva, anyád! Örömmel köszöntöm vanitásomat.

 

Milyen szezonja lett a múlttal való üzletelésnek, a közelmúltbiznisznek! Ez persze mindig is volt, minden rezsim megpróbálja újra kitalálni a múltat, ám ez mostanra veszélyes méreteket öltött, a felkínált múltképek, hogy egy kurrens, főleg egyébként politikusok által használt fordulattal éljek, köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. A handlézást a Fidesz erősítette föl avval, hogy magukat és a rájuk szavazókat tisztáknak deklarálták, Szent István népének, a jövőnek, igaz magyaroknak, így az ország másik fele lett a mocskos múlt, Kun Béla és idegen szív.

Az ügynökügyek ugyan több sebből véreznek, de azt a napnál is világosabban mutatják, hogy ez a felosztás hamis, evvel az áruval nem érdemes üzletelni, mert pimpós. Ez nagy, örömteli hozadék: nincs kettő Magyarország, nem kell, mert nem lehet az országot így kettéosztani, nincs jobbik meg rosszabbik ország (vagy ha van, nem pártok szerint húzódik a határ), vagyis nem kell egymásnak hátat fordítani, vagyis szóba lehet, mert kell, állni egymással, és éppen azért lehet és kell, mert különbözők vagyunk, más-más pártokat preferálunk, és így tovább.

Mármost úgy tetszik, a Nappal lehet a hiba. Mert mindez ugyan a Napnál is világosabb, mégis maradt a homályos maszat. Ha nem akarunk látni, hiába nézünk. Az öncsalás első köre a pártok. A jobboldal minden újabb saját bejáratú ügynökében kizárólag az átkos átkosságát akarja látni, vagyis önmagát kizárólag áldozatnak tekinti, így hazudik önmagának és nekünk, a bal meg cinikusan annak bizonyítékát látja ebben, hogy lám, mindenki egyformán benne volt abban, ami talán nem is volt diktatúra, így hazudik önmagának és nekünk. (Mindkét öncsalás tartalmaz igazságot: az átkos tényleg átkos volt, mint rendszer velejéig hazug és szahar (a merde-ből fordítottam vissza, rémlik, Jékely nyomán), illetve annak a különbségnek, amely a „mi” kommunistáink és az NDK-sok közt valóban fennállt, annak mindnyájan kedvezményezettjei voltunk, és azt el is fogadtuk, néhány száz, talán ezer embert kivéve – 56-osok, később a demokratikus ellenzék.)

Ám úgy tűnik, a társadalom követi a pártokat. Orbán nem egyedül vesz részt a gyűlésein, és nincs az a durva, görényező komcsizás, amely visszautasításra találna egy higgadt, mondjuk most így, polgári közvélekedésben. Vagy valahogy kiderülne, hogy ez bántja a fülüket. Nem bántja. Jól öltözött úriasszonyok csápolnak politikai hörgésre. És a másik hazugság is termékeny talajra hull. S kivirágzik egy Kádár-korszak képe, ahol a titokrendőrök James Bondként küzdöttek Moszkva ellen vagy épp a többpártrendszert készítgették elő háztájiban, mutyiban.

Mindezen már nehéz ironizálni, hisz egy egész társadalom nem szórakozásból (értsd: gonoszságból, pitiségből, karriervágyból stb.) választja az öncsalást, hanem mert szüksége van rá. Ennyire telik. Úgy gondoljuk, hogy másképp nem tudunk élni. Vagyis gyöngék vagyunk az igazságra, a saját életünk igazságára (illetve ezt már nem gondoljuk, hisz éppen ehhez kéne az erő). Jellemző, hogy a pártok hol azt mondják, merjünk nagyok lenni, hol dafke, hogy merjünk kicsik lenni, miközben nyilvánvalóan az kéne, hogy merjünk önmagunk lenni, akkorák, amekkorák.

Egyébként itt már egyszer tartottunk. A pakolás közben egy véletlenül ki nem dobott 91-es ÉS-re bukkantam. Amit akkor írtam, most is írhatnám, ami elég rossz jel. Sőt, akkor még azt is lehetett gondolni, hogy a kormányváltás lesz a megoldás. Kormányváltás lehet előnyös, hátrányos, fontos, peches, lényegtelen, de sosem A megoldás. (Csak nem-demokráciában volna az, ott meg nincsen kormányváltás. Az ismert csapda, csak akkor igen, ha nincs, ha van, nem.) „Új, lehetetlen párbeszédek vannak, mozgások, fejelfordítások, izmok megmerevedése, egyáltalán: nem a szellemi készenlétet látom, hanem a résen levést. Ezt a rohadt nyugtalanságot. Úgy látszik, ez idő szerint elképzelhetetlen, hogy a különböző felek, harmadok, negyedek egymást megértsék. (…) Első lépésben értse meg ki-ki saját magát. (…) Az önértés legnagyobb gátja a gőg. Mire, kérdezem, mire. Kis ország vagyunk, szem előtt van minden és mindenki, és emlékezünk is, ha akarunk. Együtt húztunk csizmát, nincs mit egymást hülyíteni, tudjuk, ki kinek a babája, mikor hova lépett be, kinek írt verset, és kinek írt alá és kinek nem, ki kivel vacsorált és barátkozott, ki kit árult el és mentett meg (olykor ugyanaz ugyanazt, és fordítva), lavórnyi ez az ország, még a lábgombáink is közösek. (Régebben szebb képeket föstöttünk a hazáról.) Nem azt mondom, ismétlem, hogy mindenki benne volt a buliban, de benne volt az országban, a lavórban. Nincsen egy tiszta Magyarország, amelyre támaszkodni és emlékezni lehetne, csak mi vagyunk itt. (…) Az ország kiegyezésben élt ama hatalommal, nem ellenállásban. Olyanok vagyunk-voltunk, mint Brenner György karikatúrái: pantalló, szakszervezeti beutaló, Wartburg, norvég teflon, az a kivehető ajtós. Illetve ki ilyen volt, ki olyan. De nem olyanok voltunk, mint ahogy most szeretnénk magunkat látni.” – Imigyen szóla a próféta az ő saját hazájában.

 

Nem voltunk olyanok. Itt most mindenkinek le kéne tudni mondani valamiről. De nem tud. A pártok kettébe húzták az országot, az ország pedig követi ezt. Nincs két ország, ám úgy látszik, igény van rá. (Ad notam: Van-e maguknál antiszemitizmus? Az nincsen, kérem, de igény volna rá.) Mert szívesen mondják, hogy ők a jobbik Magyarország, és szívesen mondják, hogy ők européerek. Így szépen a klisék mentén. A puha diktatúra kemény teher. Miről kéne lemondani? Az egyik fél csak a diktatúrát látja, le kéne arról a régi, zsigeri dühről mondania, amely elfogja valóságos emlékei alapján (ebben segítene, ha emlékezne a valóságos életére), például érzelmileg is el kéne fogadnia a választás eredményét (racionálisan kutyakötelessége), a másik fél csak a puhát látja, kéne emlékeznie a félelemre, amelyet okozott, le kéne mondania arról a hazug nyugalomról, hogy ő csak egy normális ország normális túlélője volt. Egy diktatúrában semmi nem normális (hol zsarnokság van stb.). Ez a lemondás, ez a Kádár-kor nehéz öröksége. Ebből nagyon jól, pláne diadalittasan senki nem tud kijönni, pedig kijönni ki kell. A kollektív öncsalás régi reflex, a múlt természetes továbbélését mutatja (ez értelemszerűen rémületesebb a Fidesznél, mint a szociknál, de ugyanaz), azt mutatja, hogy a diktatúrát túlélni nehezebb dolog, mint gondoltuk. Igazából, még mindig ugyanazon reflexből, megúszni szerettük volna. És most látnunk kéne, hogy nem lehet megúszni, mégiscsak kéne az életünkről valamit gondolni.

Ahogy tologatom az irataimat, munkacetlit és OTP-értesítést, baráti levelet és lehazaárulózó újságkivágást, kritikákat és egy gyerekrajzot, TIK-TAK TRINCELLA aláírással (és egy nem idézhető, egy apára vonatkozó kvázi szerelmi vallomással), igyekszem a jövőmet kitalálni. Nem, a jövőm majd kitalál engem, nekem a föltételeket kell megteremtenem.

 

A németek, ki mások, vizsgálták a családi emlékezet mineműségét (Opa war kein Nazi, Fischer Taschenbuch, 2002). Megdöbbentő eredményre jutottak. A második világháborúra vonatkozó kérdések kapcsán az derült ki, hogy a megkérdezettek 26 százaléka tudja úgy, hogy a fölmenői segítették volt az üldözötteket, 13 százalék aktív ellenálló, 17 százalék mindig fölemelte a szavát, ha igazságtalanságot látott, alig 1 százalék mondta azt, hogy papi, mami, nagypapi, nagymami valami elítélendőben vett részt, 3 százalék zsidóellenesség, a többi bújtatta („olyan jól, hogy olyikat máig se találták meg”). Mindez Németországban, ahol az Erinnerungskultur, az emlékezés kultúrája mondhatni példás, kifinomult, sok munkát és energiát fektettek bele, a tények, adatok közismertek, feldolgozva, iskolákban tanítva. A fölmérésből az is kiderül, hogy általános szinten a válaszok megfelelnek ennek a kulturáltságnak, de rögtön más lesz, ha a saját történetre, ha a családra, ha belülre vonatkozik. És ezek a számok még csak „romlanak” értelmiségi mintánál, ami azt mutatja, hogy a történelemről való tárgyi tudás alig befolyásolja az érzelmi emlékezetet. Még egyszer: ez Németországban van, ahol a hivatalos és nyilvános emlékezet egységes, nincsenek külön utak, nincsen „billegetés”. És mégis. Ez alapján nem természetes-e, hogy nálunk szinte mindenki úgy tudja, hogy a történelmünk botrányos, aljas ügyeit valahogy mindig mások követték el? A német fölmérés azt mutatja, hogy a tudás önmagában kevés, az érzelem, az érzelmi védekezés erősebb. Nálunk a legelemibb tudás is hiányzik, ami tehát a kevésnél is kevesebb. (Csak mellesleg jegyzem meg, hogy az egészséges emlékezéshez a felejtés is hozzátartozik.)

 

Ebbe az írásba az ONN, az Országos Nádas Napok kapcsán keveredtem. Kékharisnyás múltamból és jellegemből adódóan én ünneplő típus vagyok, azonban megírni valamit más kérdés, konkrétan nehezebb. Elsőre az a triviális gondolatom támadt, hogy nem kertelek, szemébe vágom, hogy milyen nagy író. Hát igen, szuszogtam tovább, csak ehhez úgy kéne tudni beszélni kortárs írókról, ahogy éppenséggel ő tud, vagyis mintegy irodalomtörténetileg, párhuzamokat vonva, kapcsolódásokat mutatva, nagyságrendeket hangsúlyozva, nem félve mondjuk Kosztolányit és X-et egy mondatban említeni, nem félve a nagy szavaktól.

Nádas nem fél a nagy szavaktól. Azért nem fél, mert nem a levegőbe beszél, vagy ha oda, ott van egy háló, fogalmak hálózata, bocsánat a kifejezésért: értékrend, de legalábbis értékek rendje vagy rendjei, és akkor a „nagy” már nem csupán hőbörgés, blöff, nagyszájúskodás, nevetséges baráti ajándék, hanem értelmezhető, nem nagy, hanem, például, nagyobb. Ezt a hálót újra meg újra meg kell szőnie. Vagy fonnia? Előbb tán fonnia, aztán szőnie… Nádas inkább gondolkodó magyar polgárként, mint íróként folytat grandiózus küzdelmet a fogalmak, fogalmi viszonyok tisztázásáért.

A rendről beszélek folyamatosan, látszik. Akár a lebukó Nap utolsó sugára az susogó nádasba, azonképp hajlik organikusan Nádas e rendről szóló cikkbe. – Közben – a műgond! – volt osztályfőnököm a Piarista Gimnáziumban, Kincs tanár úr, 90 éves lett, Isten éltesse. Ezen az Isten éltessén kívül nincsen köze Nádashoz, de annál több a rendhez. Kincs tanár úr igazságos volt, aki ötösre tudta, ötöst kapott, aki négyesre, négyest, talán kitalálható, hogyan menne ez tovább. Ezt annak idején nem nagyon gutíroztuk, legföljebb csak mint kiszámíthatóságot vettük észre. Most már tudjuk, ez sem kevés. Kincs úr egy olyan világot mutatott nekünk, amelyben a dolgok azonosak voltak önmagukkal és egyértelműen mérhetők voltak. Ez a rend nem drillt jelentett, nem is kellemességet (van annál jobb, mint a Kincsnél latinból felelni), hanem otthonosságot, bizony, bizalmat a Teremtésben. Na de aztán leérettségiztünk.

Szóval ehhez a nagyírózáshoz nem fűlt a fogam. (Azt álmodtam, hogy beszámolok az ONN tárgyának, hogy írok róla, de hogy az milyein izé volna, marhaság, ha arról írnék, hogy ő milyen nagy író. Mért izé, mért marhaság?, mondja hidegen, kis szünet után. Ugyan, legyintek. Erre elpityergi magát. Vagy inkább eltörött a mécses? Na, az álomról már nem számolok be neki.) Hanem akkor azt lehetne végiggondolnom, hogy mit köszönhetek neki, minthogy sokat köszönhetek neki. De ezt pontosan végiggondolni nem könnyű, s főleg megírni, meg mi volna ebből közérdekű meg mért is épp most. Akkor tehát nem marad más, mint az épp aktuális írást neki ajánlani. De most nincs írás, csak rendrakás. Hát így, így lett a rendrakásból írás is.

Nádasnak erős köze van a rendhez (nem a legendás íróasztalát említem, ahol csak párhuzamosok és derékszögek vannak, tiszta nagy felületek, mert ez csak, ha nem is látszólagos, de felületes kapcsolat, mint ahogy az asztalaink ellentétessége is az, „a különbségek mellett más hasonlóságok is vannak”), minden közmegszólalása szinte erről szól, variációk egy témára, a rend és a káosz viszonyáról. Hogy ez idő szerint milyen közel is vagyunk különb-különb szinteken a káoszhoz. És hogy ez nem elvont és általános és bölcseleti probléma, hanem személyes, napi, konkrét. Ha megcsinálod, megvan, ha nem csinálod meg, nincs meg. Felsöpörni a járdát, reparálni, egyeztetni. Van egy rend, amelyet fenn kell tartanunk, mert egyébként elpusztulunk.

Kis túlzással, mintha erről kaptunk volna szemléltető anyagot a nyáron. Egy barátnénk kölcsönadta a házát Provence-ban, erről volna még mit mondanom, ízelítőül annyit, hogy a szomszédban lakott, éttermestül, egy istenáldotta szakács. De most nem ebben a minőségében fog szerepelni. Felesége magas, szigorú német asszony, nem mondanám barátságtalannak, inkább zárkózottnak, von Haus aus hűvösnek. Történt pedig, hogy kis nyári színesként feltörték a kocsinkat, se előre, se hátra. A német nyelv miatt hozzájuk csöngettem be, azonnal akcióba lendültek, mintha egész délelőtt ezt gyakorolták volna, a férfi az autószerelőjét hívta, a nő a rendőrséget, és már vitt is oda, hogy jegyzőkönyvezzünk. Amíg reparálták az autónkat, kölcsönadták az övékét. Ismertük talán két napja egymást. Gondolkodás nélkül, reflexből segítettek, s nem mert barátságos népek, a segítés nem az alkatukból következett, hanem láthatóan már gondolkodtak minderről, az emberekhez, a világhoz való viszonyukon, és például arra jutottak, hogy a bajba került emberen segíteni kell. Szabadság, egyenlőség, testvériség, fölteszem. A rendőrségre menet láttam, hogy az asszony nem a „szokott” úton megy, kérdem, erre rövidebb?, ellenkezőleg, csak nem tartom helyesnek, hogy az autók áthajtsanak a falun. Ja, ha magának elvei vannak, úgy nehéz, tréfált a kelet-európai, mérsékelt sikert aratva. Igen, a Föld állapotára vonatkozóan is vannak elvei (van egy rend, amelyet stb.), és ezekhez 12 előtt 10 perccel is ragaszkodik, pedig a rendőrség délben bezár, nem keres legitim alibit.

Búcsúzáskor meghatódott beszédre készültem, mert meg voltam hatódva, nem ismervén otthonról ezt az elvi alapokon álló segítőkészséget, a nő kezet nyújtott, biccentett, és már kint is voltunk. Ez a rend nem a világ teteje, inkább a világ alja, nem mindenek fölötti, hanem mindenek alatti, a minimum, a sine qua non. Az esti menü pedig úgy volt kialakítva, hogy csak a főételt lehetett választani (8 fix plusz a napi ajánlat), a kétféle előételt, mindennap mást, a mester határozta meg, a sajttál az sajttál (nem-franciának a kisebbségi érzés melegágya, és minden sajtnak külön neve is van!!!), a dolcsén meg elhúzódzkodtunk.

A viccbéli vakondok hangján: föltéve, de meg nem engedve, hogy ez egy szahar ország, ezért nem a szomszéd a felelős, nem a másik, hanem mi, „én”, aki… és itt egy igen bonyolult (és szerintem szép, mert létező) történet következik.

 

Apropó ország: a német Suhrkamp kiadó Terézia Mora fordításában kiadja Örkény egyperceseit, írnom kellett róla, ezeket olvastam tehát mostanában, tehát jól telt az életem. A Kereplő címűt átigazítottam egy emelkedett cikkvég végett.

 

Cuppogott a hó a talpuk alatt.

– Magyarország szép ország – mondta Szilágyi. – De még milyen szép! Tündöklő, igézetes.

Lomhán járt, mint akinek idegen közeg a föld, mint a jégmadárnak a jégmező. Aki messziről látta, önkéntelenül arra gondolt, hogy talán tud repülni, csak nem akar.

– Szépnek szép – ismételte tűnődve. – De hiányzik belőle valami.

Hajmásinak földbe gyökerezett a lába. Kemény szó Szilágyitól, aki egy éve és hét hónapja bevallotta neki, hogy szereti Magyarországot, de azóta is, elszánt, szűkszavú makacssággal, csak annyit volt hajlandó mondani, hogy szereti. És semmi közelebbit. Mintha nem volna se miért, se ám, se de. És most egyszerre, mint egy felszökkenő gejzír, ez a vallomás!

Utánairamodott.

– Mit mondtál? Hogy hiányzik belőle valami?

– Nem veszed észre?

– De észrevettem – mondta Hajmási. – És elgondolkoztam. Csak hát én nem ismerem olyan jól, mint te. Hát mi hiányzik belőle?

– Elárulom neked – mondta Szilágyi. – A lélek melege.

 

Még hosszúnak ígérkezett a beszélgetés.

A zihálás nagy égi rendjéről^*

Pályi András hatvanévesen is kamasz. Vékony, csontos, kiállnak a bordái, mintha mindig éhes volna, hiába csomagoltunk neki reggel ozsonnát, nem, tízórait (nagy karéj vajas kenyeret zöldpaprikával). Majdnem olyan hallgatag, mint Bodor Ádám. De a személyétől nem vezet út az írásához, az írásai személyességéhez.

Két Nádas-fotóportré már inkább árulkodó. (Fülszövegportrék a Tiéd a kert, illetve a Kövek és nosztalgia kötetből.) De nem is jó szó ez, nincs mit leleplezni, vagyis nincs leplezve, hogy lebbenteni kéne (eltekintve attól, hogy mindig van). Pályi eléggé pucér. A két fénykép mintegy párja egymásnak, de legalábbis szimmetrikusak. A korábbi képen fölülről nézzük az arcot, mely mondhatni hűséges kutyaszemekkel néz vissza, nagyon intenzíven és nagyon kétkedve, bizonytalanul, amit erősít a száj határhelyzete, a biggyesztős majdnem-mosoly vagy majdnem-visszavett-mosoly. Ez a bizonytalanság, úgy tetszik, mindenre vonatkozik, természetesen a túl gyorsan kimondott hűségességre is (a kutyámat nem bíznám rá!), ránk is, vagyunk akárkik a kép túloldalán, és persze önmagára is. Kacér és szemérmes, hamis, várakozó. Játékosabb, mint gondolnánk. „Földre szegeztem a tekintetemet, soha többé nem akartam fölnézni” – így néz föl. A másik fotón az ádámcsutka magasságában van a leshelyünk. Múltak az évek (mindig múlnak). A tekintetet alig látjuk, majdnem ki van fordulva. Egy halottnak is lehetne ez az arca (de egy „kis halottnak” is, petit mort). Egy arc, amely önmagára emlékeztet és önmagára emlékezik. Itt is van meg nincs is. Lustaság, elragadottság vagy fájdalom, amit látunk? Ugyan: fényt és árnyékot („hangjegyek!”), mert az van mutatva. (A portré mindig kettős portré.)

 

Csöndesen botrányos arcok. Pályi botrányossága csakis azért nem botránykeltő, mert nem figyelünk eléggé rá. Mintha mindig Istennel pörölne. Nem is pöröl, hanem – hát hol pöröl, hol könyörög, hol fél, hol féli: Istennel van. Nem arról olvasunk, hogy mondjuk az Isten az ő képmására teremtett minket, elsősorban nem erről a képmásról van szó (noha persze erről esik szó), hanem arról, hogy van valami más. Amire nincs közvetlen szó.

Mészöly Miklós pogányságának, metafizikus pogányságának volna ez a másik pólusa. Nem Mészöly-tanítvány, de a mondatai, ahogy mint az összenyomott rugó, ugrásra készen feszülnek, sokat tanultak tőle. Eszünkbe juthat Hajnóczy macskája, Nádas kertje(i), Mészöly „szűk blendéje” – mintha mégis lett volna annak idején egy imaginárius Mészöly-műhely.

 

Figyelmes, következetes, fegyelmezett. Itt aztán nincs véletlen motívum (vétlen se! – van bűn, tehát van törvény, melyet át lehet hágni). Szenvedélyes kapcsolat fűzi a tárgyakhoz, még inkább az anyaghoz, az érzékelhetőhöz. Elegáns alakja megtévesztés csupán: mintha kívülről, hűvösen, finoman és pontosan megfigyelne. Nem, inkább, mint egy disznó röfög, csörtet bele a valóságba, a sárba, a lébe, a vérbe, a szaftba, az izzadságba, tapogat, fogdos, szaglász – hogy azután mindezt belülről, hűvösen, finoman és pontosan megfigyelje (leírja). Nádas az, aki, mintha fizikus volna, egyszerre Newton és Heisenberg elkötelezettje, fúr le, lefelé a barlangos testeken át az atomokig – s ott talál valami végtelent. Vagy hát hol igen, hol nem, de ez már a végtelen természete, nem a Nádasé. Pályi is tud fúrni, hogy régi, kedves, ajándékba kapott, baráti szóval éljek, alászállni, de ő hol érint, hol fúr, nem bír olyan alul lenni, hogy ne lenne állandóan az égben is (lehet, hogy az ég is lent, „lent” van?): oszcillál.

A tétek, ahogy az egyik fő elbeszélés címe mondja, túl vannak, de a mondatok innen. Pályi is a magyar irodalom nagy leírói közé tartozik (Mészöly-iskola). És nemcsak a geometriát (a tájat) illetően pontosak a mondatai, hanem pontos a szociológiai tudásuk, főként ama keresztény úri középről, vagy inkább kisúri kisközép, alközép, kispolg: az áporodott hallok régi levegője. Illategység, illatzsúfolás, illatnyomozás, illatélvezés – Pályi-szavak. Amiképpen: árulás, bűn, vér, tiszta, titok, vágy, undor, kéj, szent, valamint blúzbuggy.

Tudás (tudomás) és ártatlanság együttállása (mint azon az első fotón). Egy friss vérnarancs romlott kétértelműsége vagy a pillanat fölháborító, letaglózó és megszégyenítő jelképisége, és úgy érezzük, mintha Gombrowicz Pornográfiájában járnánk. Itt említhető Pályi nagy hazafias tette, a Gombrowicz-napló fordítása, amely napló a nemzetről való gondolkodás Magyarországon teljességgel ismeretlen, már-már elképzelhetetlen útjait mutatja. Mutatná, ha néznénk.

Jég és forróság, szenvtelenség és eggyéolvadás: „…leszegett fejjel kotródtam ki, vissza se néztem, s újra le az utcára, azt se bánnám, ha elüt a villamos, belepusztulok a szerelembe” – halljuk szinte a mondat zihálását, de hallunk minden félhangot is.

Olyik szöveg már negyedszázados, ez az, ami nem jut eszünkbe. (Érdekességként említem, hogy a kései Móricz-írások lehettek körülbelül ennyi idősek, mikor először olvastam őket. Milyen távolról szóltak azok akkor! Igaz, kötelező olvasmány lévén, hátrányos helyzetűek voltak. Bizonyos értelemben 1940 és 1965 közt több idő telt el, mint 1975 és 2000 közt, mert a társadalom nagyobbat változott. Most is nagyot változott, de több gesztust, reflexet, mozdulatot, „mondatot” őrzünk, akarva-akaratlan, a Kádár-korból.) Pályi művészete nem esett egészen egybe a 70-es, 80-as évek magyar irodalmának erős prózamozgásával, ferdén állt abban, benne, nem függetlenül tőle, de… – mondanám, másképp, de hát mindenki másképp.

Talán ez a ferdeség vagy (Balassa szavával) különcség az, amely csöndessé tette az ő pályáját. Nem híres író, nem fütyülik az utcán a regényeit (rászoktam erre a kifejezésre). Önmagában ez még nem volna elegendő arra, hogy olyan jó legyen, amilyen. De olyan jó: nagyon. A mai magyar próza egyik legfontosabb alakja. Műveltsége és érzékenysége révén gazdagon kapcsolódik magyar irodalmi és nem irodalmi hagyományainkhoz, miközben szellemiségében egy, a modern kor által elfeledett, katolikus hagyományt követ. Amit ebből kikever: egyedülálló.

Pályi András kitalálhatatlanul jó.

Javasolt olvasási mód: lélegzet-visszafojtva.

A szabadság nehéz mámora^*

Új könyvet várni kell, akár (mondjuk) a beaujolais-t, várni, készülni rá, mint egy találkozóra, álmodozni, hogy majd hogyan is lesz, arcátlanul találgatva, milyen is lesz, mi lesz, azután keresni, kajtatni, lecsapni rá – megérdemelni. (Máig emlékszem arra a rohanásra, több mint húsz éve volt, mintha a Rákóczi úton, egyik könyves standtól a másikig, egyre gyorsabban, mert hirtelen megijedve: nem lesz, elfogyott, fölvásárolták, vége: Tandori Sárga Könyve.) Ünneplőbe öltözni, ha még volna olyan, hogy öltözés… Persze kevés ilyen könyv van a világon, a Kertész Imrééi, de szép szó: imrééi, ilyenek.

Valaki megígérte, elküldi, de nem küldte, de aztán valaki más mégis elküldte, de amikor a könyv már a házban volt, megint valaki más elcsaklizta, illetve ahogy kell: lecsapott rá. Megérdemelte. De ezt is szép volt látni, ezt az embert mellettem („Ki ez? Az ember mellettem.”), ahogy szívja őt be a könyv, egyre kevésbé van jelen, van itt, hanem ott van, amott, a Kertész terében, onnan szól ki szédülten, figyelmetlenül; napokig úgy látom, mintha egyik kezében (ekeszarva) állandóan a könyvet fogná, és mindent így csinálna, félkézzel, autót így vezetne, így pingpongozna, nem is sorolom, de este se lehetett hozzászólni; mindegy.

 

Ezerkilencszázkilencvenegy, ősz a hideg Duna-parton, a közeli alkony a zöld alma fanyar színével öntötte le a pesti oldal nagyzoló hazugságban megkopott palotáit. – Ez az első mondata a könyvnek, súlyos szépsége előlegzi a könyvét; sőt, kis túlzással jelzi előre a témát, szerkezetet, műfajt, hangvételt. (Több ilyen mondat is van a könyvben, ilyen megakasztós, kevésbé az aforisztikusságuk torpant, hanem a geometriájuk, a terük, ezeknek a mondatoknak terük van, nem tudás van mögöttük, nem mélység, hanem sok kérdés és félreértés és megértés és újra: mondanám: munka, még inkább munkálkodás, vagyis élet. Ezért macerás mondatot írni, örökkön mögéjük állni az egész, mivel is?, az egésszel, az egész mindennel, ami van… Kohn, te dicsekszel.)

Az első szó, pontosabban az első szó és a vessző mutatja azonnal a formát, a naplót, a mondat további része ezt, szintén azonnal, így módosítja: naplószerűség. Az első szó után megtorpan a mondat, nehezen veszi a levegőt, vagy a levegőt gyorsan, de nehezen forog a nyelve („a két billentés közti örökkévalóság”), tudjuk, mikor vagyunk, mikor játszódunk, és azután azt is, hol, ősz a hideg Duna-parton, szenvtelen közlés, bár a Duna-part azonnal emlékeztethet a „vérfürdővárosra” (Örkény kifejezése), és K. I.-nél mindig erre is emlékeztet. Mondhatni, el van rontva a Duna-part, erre emlékeztet K. I. Valóban állandóan a holokausztról ír. Aki ezt soknak vagy kevésnek gondolja, az végzetesen és rémületesen nem ért valamit (semmit).

A mondat ezek után lágyan kisimul, szép lesz, nyugodt, tájleírás, tájkép, de nem csata után, hogy az első tollunkra igyekvő s ezen igyekvésben felróhatóan nem megakadályozott szót használjam, s nem csata előtt, se nem közben (illetve…), de azért valami van, a nagyzoló hazugság szigorú állítás, régi hazugságról van, lehet szó, beleette már magát a szép tájba.

Az első mondat, az első nagy bekezdés körülrajzolja a terepet, amely olvasáskor otthonunk, a kérdések is itt vannak, a válaszok is. A föloldhatatlan dilemmák is. Kinyílt a zárka ajtaja (…), s meglehet ennyi elég lesz ahhoz, hogy megzavarjon, írja K. I. Természetesen nem a könyv zavara ez, és különösen nem „baja”. Ez legföljebb korlátja, ha. De hát éppen ez a tárgya a könyvnek. – A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük. El kéne menni, nem megyünk el, akkor viszont újjá kéne születni. Ugyan kivé?, ugyan mivé?

 

Mindenestül a szabadságban fogant könyv, részint a közösség szabadságában, szabad ország lettünk (K. I. ezt nem tekinti jelentéktelen dolognak, de megállapítja, conditio minimum ez, valóban, oktalanság volna a szabadságot a megváltással azonosnak tekinteni, pedig valamiképpen egész országok viselkedtek így, hívén, hogy a szabadság egyszersmind boldogság is, s ez utóbbit nem találván, az előbbire is legyintenek; K. I. nem legyint), részint a szerző új, személyes szabadságában, új kötésében, mely a kötetlenség.

Végig a szabadság dallama szól itt, ebben akár párja az Iskolának, ellentétes párja, Ottlikban mindig ott hallatszik Koromzay Dénes. K. I.-ben sok minden van, de andalító brácsa, úgyismint violaszó: nincs. Hogyan is lehetne.

K. I. utánanéz: magának. Ha törik, ha szakad. Követem ezt az embert, látom – mert mondja! –, hogy utánanézett és nem nagyon talált senkit, senki ismerőset. Régen olvastam ilyen izgalmasat. E könyv újdonsága, szellemi izgalma abban a művészi bátorságban áll, amellyel Kertész körbenéz a mában, lajstromozza, mi van, mi nincs. Semmihez nem ragaszkodik, sem otthonos fájdalomhoz, sem elért tudáshoz, nincs is neki semmije, hacsak nem ez: a semmi.

 

Nagy kérdéseket és közvetlenül (közvetítetlenül) tesz föl a könyv, csak úgy hemzsegnek a mivégrék. A regény vagy – a könyv szavával – az epikus konstrukció nem így dolgozik, az szeret a kicsivel foglalkozni (bár…, ahány ház, annyi epikus konstrukció), egy házasságkötési terv körülményességeivel vagy egy pimf félrelépéssel: és valahogy így szólni az egészről, a nagyról, a mivégrékről. Ezt a valahogyant, ezt az átlépést szeretjük a műfajban.

Itt ez nincs. (Ahol nincs, ott ne keress.) Van helyette száz más, főként a közvetlenség, látunk egy agyat, szellemet, személyiséget: munkában, amint megy előre, vagy hát arra, amerre bír, amerre lehet, s megnevez mindent, sorsát, sorstalanságát, kudarcát, a fogalmi gondolkodás (ha tetszik, filozofálgatás) és az érzéki képek kettősségében, „az írás cudar örömében”. Föld! Föld! – hát nem ezt kiáltja.

Abban a fajta megrendítő találkozásélményben volt részem, mint az utóbbi idők Tandori-könyvei esetében; nem elsődlegesen az írói teljesítmény (ez a könyv is nagyon meg van írva), nem a mindenre kiterjedő (és kérdéses) komolyság, hanem ez a találkozás tetszik az olvasó szempontjából a legfontosabbnak. Valakivel találkozni egy könyvben: ritka.

(Mellesleg ez a naplóság sem olyan egyszerű. Egyszerű, de nem olyan. A napló egy biztos, egy kitartó én-t kíván, itt pedig éppen ez lesz a kétség titokzatos tárgya. De formálisan is: mert azért csak felbukkan az énként énül szereplő én mellett egy K. I. nevű (ha-ha!): író. Mégiscsak komolyan kéne venni a mottót: „Én”: ez egy fikció, amelynek legföljebb társszerzői lehetünk.)

 

Kertész apokaliptikus, illetve azt próféciáló mondatai – csupán a mihez tartás végett – nem szociológiai-politikai elemzések. (Mint ilyenek többnyire marhaságok.) Thomas Bernhard jut az eszembe, nála működik hasonlóan a korról szóló költői látomás: a mondatok egyenként nem igazak (nyilvánvalóan nem igaz, hogy minden osztrák náci, én is ismerek egyet, aki nem az, etc.), csak az egész: nem is az, hogy igaz, inkább jellemző, még inkább el(ki)kerülhetetlen.

A könyv az önmagára vonatkozó minden kétségnek és kétségességnek elébe megy, minden szövegen belül van, K. I. gondos, becsületes szerző. Ide is érvényes az általa fordított Wittgenstein-mondat: Aki nem hazudik, az már épp eléggé eredeti. – Mutatok egy példát. Café Prückel, bécsi beszélgetés. „Egyetértünk, hogy valami rémületes fejlemény veti előre árnyékát.” Megállok, megállapítom, hogy én evvel így nem értek egyet. Kicsit le is nézem magamat ezért (magyarán gazsulálok a szerzőnek). „Az iszonyat előjelei mutatkoznak mindenben, mindenfelé.” Megállapítom: ezt én nem látom, részint mert vak vagyok, részint mert mást látok. Mást gondolok a világról, az emberekről, mást erről az országról. De az a kép, melyet én őrzök magamban (vagy a könyveimben), pontosabb lesz a K. I.-é által. Nem kiegészíti, hanem hozzátartozik. Arról nem is beszélve, hogy azután – ez által, ő általa – mást is látok vagy meglátok (lásd közös Jegyzőkönyv-akciónkat). Nem ugyanazok a tárgyai K. I. világának, mint az enyémnek; mennyire idegen és mennyire közeli itt nekem minden.

(Ennek jegyében – olyan szép, hogy tényleg igaz – a következő mondatot: „Írónak mégiscsak attól kell leginkább tartania, hogy a mondandója fogytán, egyszerre csak szellemes lesz.”, így olvastam félre: mondandója folytán. Kit a sok, kit a kevés kísért.)

De nem fejeztem be a példát. Még esett szó a Prückelben sátánról, világvégéről, óvatosan húzkodtam a szájam szélét – valóban óvatosan, és jól tettem, ha így –, midőn az írás ismét leleplezte tárgyát s alanyát, K. I.-t soha nem lehet önsajnálaton kapni (érthető egyébként, nehéz volna arányos sajnálatot találni). Ez a vereség is egy szépen megmunkált, telt mondattal van bejelentve: „Így hazudozunk, álnokul, kényelmesen, miközben figyelmem peremén boldog táncot rejt a szikrázó ég, a közeli tavasz és a szabadságom édes érzése.”

K. I. vakító, éles fényben áll, rövidek itt az árnyékok. Rémeseket mond. Azt mondja például, hogy ennek az országnak – Magyarországról van szó – az egyetlen inspirációja a lelki, szellemi, fizikai öngyilkosságra való buzdítás. Botrányos kijelentés. (Mit is mond? Hogy a nihillel mérd magad?) Mért nincs botrány? Vagy az a nagyon zavarbeejtő mondat Telekiről. „Mi választ el engem a magyar keresztény középosztálytól (…)? Az, hogy nekik fontos a különbség: gróf Teleki Pál zsidózik-e, vagy Szálasi Ferenc, nekem viszont nagyjából mindegy, az én számomra mindenképp Auschwitz a végeredmény.” Vajon nem ez Teleki Pál valódi tragédiája? Érdekes (és szükséges) volna erről azok véleményét hallani, akik úgymond szószólói ennek a később többszörösen földbe taposott osztálynak, rétegnek. Mit lehet egymásnak mondani, mit lehet egymásból megérteni? Lehet itt árnyalni? És ha nem, az azt jelenti, hogy a világ: téboly? Tetszettünk volna előbb meggondolni?

„Fentről a város, hideg fény, hideg derű, az újévi néma utcák. Nézem e mozdulatlan, dermedt képet, és érzem, hogy tekintetem előtt a maradék rongya is szétfoszlik a fátyolnak (mindegy, hogyan nevezzük, hívhatjuk megszokásnak, de akár kultúrának is), amelyen keresztül eddig a világot néztem, s hirtelen nagyon messzire látok, egyenesen és közvetlenül a semmibe.”

A semmi-élmény mint valami. Ez K. I. terepe, ez az, amit ő tud.

A semmi Auschwitz; a minden. Van, aki úgy hiszi, ez K. I. témája. Ez nem téma. „Auschwitz sehonnan sem közelíthető meg, csakis ha Isten felől indulunk el”, írja K., az író. Ám ez is kérdése a könyvnek, hogy mindez – valóban – K. I.-re van „kiszignálva”. A prófétaság rühellése és a postauschwitzi létezés bágyadt rémülete.

K. I. kétségtelenül túlérzékeny. Az új Fidesz megrothadt szavával: idegenszerű.

 

Megtévesztő, hogy a könyv anyaga több mint szegényes. Ez nem problémája, hanem ténye, kikerülhetetlensége a könyvnek. Általában a legtényebb ténye egy könyvnek ez, hozott anyagból dolgozunk, azzal, ami van. Kertész Imre utóbbi 3-4 évének ez az anyaga. De hát: (megint) éppen erről (is) szól a könyv.

Nem arról van szó, hogy K. I. sikeres író lett, utazgat, válságban vagy hol van, jegyezget föl, és ezeket egymás mellé teszi, és akkor persze ez érdekes, mert egy nagyon is jó író jegyezget, de hát – végül is – ki a manót érdekel a jegyezgetés, ez az elsődlegesen másodlagos, írói melléktermék. Hanem: az ismeretlen szabadsággal szembenéző, abba belehuppant író szeretné tudni, megtudni: merre hány centi. Hogy s mint, Kafka szavával. K. I.-vel a legnagyobb történik, ami történhet: észreveszi és tudomásul veszi a változásait. Eközben nem ragaszkodik legszebb értékeihez; hűségesen, hogyan is másképp, önmagához – melyhez immár semmi köze (de az utolsó szó még nincs kimondva). Az anyag, amelyet használ, amelyben mozog: üres, semmilyen: sikeres író satöbbi. Megengedem, ez a szüzsé eleve-hulljon-a-férgese, vagyis nem könnyíti meg a könyv életét, de hát ennek a könyvnek ez az élete!

Van olvasó, aki szereti úton látni szerzőjét, és el-elandalog, hogy akkor majd így lanka és úgy meredély. Szép, nemes gondolatok ezek.

Nem út, ahol K. I. és könyve találja magát, ezen nem lehet menni, főként nem „tovább”. De – könyörgök – hol volna út bárhol s bármikor? Többnyire minden könyv után új helyzet van; most ez volt a helyzet, K. I. helyzete, és ennek ez a könyv felelt meg – azt persze lehet mondani, rendben, ez szükségszerű volt, de ez engem nem érdekel, nó katarzis. Ám az egyszerűen tiszteletlenség, kérdezni: mért ez a szükségszerűség, mért nem egy másik, az önellentmondásról nem is beszélve. Vagy tiszteli az ember a szerzőt, vagy tiszteletleni. Két seggel egy szerzőn nem lehet ülni.

 

Aki regényt várt K. I.-től, annak csalódás azt olvasni: „elég, ha jegyzeteket írok egy eljövendő regényhez”. Az ilyen azt mondja: nem elég. Más a helyzet, ha K. I.-től K. I.-t vár az ember (maga K. I. nem egészen ilyen: ő nem vár), vagyis valamit (rajongónak: bármit), s majd ő megmondja, mit (és én – „én” –, hogy kell-e ez nekem). És ekkor meghalljuk az egészet: „Más szóval: életem kemény küzdelem a halálomért, és ebben a küzdelemben – nyilván – se magamat nem kímélem, se másokat. A többi részletkérdés, elég, ha jegyzeteket írok egy eljövendő regény jegyzeteihez; emlékeztetőket egy kizárólagos emlékezet – a sajátom – részére, amely pillanatnyilag még nem kész megnyílni a megkövült és univerzális emlékezet: a forma számára.”

Életem kemény küzdelem a halálomért. Ezt a küzdelmet látni itt. Van-e ennél nagyszabásúbb? Főmű? Mit tudom én. Kit érdekel. Mint minden valódi könyv, híradás ez az emberről, a szabadságban elvesző (?) emberről, nem K. I.-ről, szeretett barátunkról vagy tisztelt szerzőnkről, hanem ama Jedermannról, most, a Krisztus utáni második évezred végén.

1 nyitott könyv^*

Hetven darab év az rengeteg. Egy hetvenéves, az öregember. Többé-kevésbé a hamut is mamunak mondja. Azon most nem akarnék ujjongani, hogy ünneplésünk tárgya nem ilyen. Édes szívem, de fess vagy ma! – ez ennyi. Hanem csak arra emlékeznék, látva ezt az erős, nyugodt, elegáns férfit, ezt kurziváljuk be, férfit, vagy mégse, férfit (amikor ennek a köszöntőnek az első fogalmazványát írtam, még mást jelentett a kurziválni szó, akkor ez az ide-oda azt jelentette volna, hogy itt a férfiasságnak volna valami elemien magától értődő, valami hangsúlytalanul erős jelenléte, egy jelenlét szóra sem érdemes természetessége, most meg…, most nem is szálaznám, mit jelentene így, lám, egy kicsit elromlott a nyelv, de hát ez a nyelv természete, változik, a mi természetünk meg, hogy ezt számon tartsuk), szóval látva ezt az ilyen-olyan férfit, Napóleon szép szavával, ezt az embert, un homme, arra kell gondoljak, hogy minden ember más. Tehát valaki sosem csupán hetvenéves, hanem valakihetvenéves.

Itt most egy kertészhetvenet látunk és ünneplünk. Hosszan tudnék erről a személyről személyesen áradozni, ám szerencsére e jó órán, ha a magaméra, mint rendesen, nem számíthatok is, de most az ő szemérmességéből átszivárog valami rám, s így ejtem az áradozást.

Általában írót munkával szép ünnepelni: olvasással, megtette ezt a múlt héten e lapokon tényleg szépen Dérczy Péter és Horkai Hörcher Ferenc, nekem az ünnepléses ünneplés marad, a pezsgő bontogatása, a lovak kifogása a hintó elől… (A lovak kifogása: ezen még dolgozni kéne talán.)

 

Köszöntse hát a nemzet ez alkalomból nagy fiát!

 

Azt hiszem, ez a mondat kissé sántít. Elmegy, de sántít. A nemzet és Kertész viszonya nem dráma nélküli. Eufemisztikusan szólva: rosszul kezdődött, de túlélte, rosszul folytatódott, de túlélte. Kertész túlélő. Túlélő és beszél: az ilyen az kellemetlen.

Főleg akkor, ha az országunk a mai napig nem gondolta át becsületesen a túli szerepét, bűnét, tragédiáját. Itt érdemes ember s ember közt különbséget tenni, mert ez például tisztán nem zsidó föladat volna. Hanem mondjuk keresztény. Keresztény úri közép. Nyilván polgári is. Ehelyett szégyenletes maszatolások, óvatlan hangoskodások meg a szalonzsidózásnak egyre terjedő undormányai. Azok a kis elhallgatások „jó társaságban”, fintorok meg legyintések!

Ilyenekből áll össze egy ország.

Hány s hány efféle fintorgót ismerek, a legtöbbje úgynevezett derék ember, nem is kell az úgynevezett, ha nem volna ez a fintorgás, semmi megjegyzendőm nem volna, derék emberek, akik üldözés esetén gondolkodás nélkül mentenék az üldözötteket, a legkevésbé sem gondolván arra, hogy az üldözés azért is lehetséges, mert ők hallgattak, fintorogtak, legyintettek.

Pedig, láthatjuk akárhol, ha egy társadalom „mindent” megtesz a múltját tisztázandó, akkor is alig történt valami. Nincsenek itt megoldások, csak kötelességek. Nem is azt látom rémületesnek, hogy ezen kötelmeket el-elmulasztjuk, hanem hogy ez ügyben hiányzik az a magától értődőség, ami immár európai minimum.

Egy rasszistától mindenestül elhatárolódni, ez nem program vagy elhatározás, ez olyan, mint a levegővétel. Hogyan is lehetne másképp, Európa bennünk van: így kéne lennie, de nincsen így. Ez most nem az az alkalom, hogy a példákat soroljam: a nem túl távoli rokontól a katolikus főpapig, a kiváló professzortól a miniszterig, államtitkárok, unokaöcsök… Van egy szenvedés, egy kiszolgáltatottság a világban, melyet kizárólag Kertész Imre által láthatunk.

Láthatok.

Örökké hálás maradok neki – őszintén szólva nem neki, hanem az írásának –, hogy egy kalandos, rémséges pillanatban ráébresztett erre a megalázottságra, ráébresztett arra, hol vagyok. Vagy: hol is vagyok.

A túlélő beszámol, túlélő (úr) ír, s így lesz belőle élő, anélkül, hogy elhagyná, elhagyhatná régi énjét, örök túlját. Ez Kertész élete: túlélőből élő. (Egy nagy hívő még vidáman hozzátehetné s az ő részéről ez nem volna nyegleség: és élőből halott – értsd: örökélő.) Élőnek lenni: ez kozmikus, nagy emberi program. Kertész Imre beteljesítette föladatát: élő és szabad. A szabad ember kicsit félelmetes is.

 

Büszke vagyok arra, hogy a Sorstalanság magyarul íródott. Ez nemzeti büszkeségem része. Nem Kertészt, magunkat mondhatjuk szerencsésnek, hogy ezt a könyvet a világ is ismeri, és tiszteli érte: a magyarokat. De ezt csak mellesleg.

Nem elég nem tartozni valahová, hanem pontosan tudni kell, hová nem tartozom: ez Kertész Imre patriotizmusa. Különbözik az enyémtől. De az enyém az övétől lesz pontosabb.

 

Kertészhetven: ebből sokat meg lehet és lehetett tudni az emberről. Az élet(e) egy nyitott könyv.

 

Pezsgő, tánc!

Az örömről^*

A minap egy frankfurti szállodában lelkesen arról értesít a londiner, hogy látott előző nap a tévében, mondom, nagyon derék, csak így tovább, mire még lelkesebben felkurjant, hogy hát maga is magyar?! Mért, még ki?!, amit boldog kacagás fogad. Ugye, ebben az az új, hogy ez, ha nem is nagy, de poén, Frankfurtban, egy szállodásfiúnál.

Van az a vicc, az elejét, mint rendesen, elfelejtettem, mindenesetre a vége így szól: Azért, hogy örülj, fűzfa. Ez most a helyzet. Olyan, mint egy csoda egy mesében. Kicsit mindannyian bódultak vagyunk. Az ember, teszem azt, kinyitja a New York Timest, mert mért is ne nyitná ki – de jut eszembe, lehet, hogy nem is kell kinyitni, és a címoldalról vigyorog rá a barátja. Nem vigyor ez, de nem is csak nevetés, nyerítés az apja, hahota az anyja. E grandiózus hahotaszerűségről kéne beszélni, az egyszeriségéről és kozmikusságáról, az erejéről, a vidámságáról, a kétségbeesettségéről, a boldogságáról és a magányáról – mindezt most tetszőleges világlapban láthatjuk.

Érdemes eltűnődni arról, hogy mit is látunk. Mert ez a mostani csoda nem csak Kertész Imrét érinti. Hanem mindannyiunkat, és ez a „mi” jól van definiálva, mi, akiknek magyar az anyanyelvünk (vagy anyanyelve?). És nemcsak az elébbi anekdotikus módon, hogy lett egy nagyon híres ember, akinek a fényéből mindőnkre hull. Bár ez is közvetlenül az örömhöz tartozik: Láng Zsolt mesélte például, aki most Berlinben ösztöndíjas, hogy mintha ő is kapott volna egy kis Nobel-díjat, úgy gratuláltak neki sorban az emberek, a Süddeutsche Zeitung már másnap elemző cikkben foglalkozott a magyar irodalommal, mert most jobban akarják érteni az összefüggéseket, az összefüggéseinket, látván Kertészt látni akarják a kertet is; egy kollégánknak három év várakozás után még akkor csütörtök délután szerződést ajánlott egy német kiadó – látjuk, ahogy Örkény jóslata beteljesedik, magyarni, ikes ige, azt jelenti, Nobel-díjat kapni. („Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam”, állítólag, ezt hallottam, nem tudom, igaz-e, mostantól kezdve kizárólag magyar írók kapnak Nobel-díjat.) De van más is.

Kertész Imre minden sora a holokausztból nőtt ki, tehát, ezért, ennélfogva, következésképp, ergo minden sora halálosan magyar. Azt hiszem, ez az a mondat, amelyet meg kéne értenünk. Az irodalmi díjakat nem kell okvetlenül komolyan venni, ám ez a díj a díjak díja, itt nem lehet nagyszájúskodni. Ez a díj a nagy öröm mellett felelősséget is rakott ránk, ránk, magyarokra. Kissé nagy szavakkal szólva, de mikor legyenek nagyok a szavak, ha nem most: a világ úgy döntött, hogy egy magyar nyelven íródott könyv reprezentálja az emberiség holokauszt-emlékezetét. Azt is tudjuk – tudjuk, ha akarjuk –, hogy mi, akik azt a nyelvet beszéljük, amelyen a Sorstalanság íródott, nem végeztük el azt a szellemi, morális munkát, szembenézést, amelyet a Sorstalanság tárgya minden emberre, minden emberi közösségre rárótt. Evvel mi még tartozunk, nem a világnak, nem az Európa Klubnak, hanem magunknak.

A szembenézés nem melldöngetés és nem pellengérre állítás, nem a bűnösök és az áldozatok kijelölése. Itt sincs egy tiszta részhalmaza a társadalomnak, mely kárörvendve nézhetné, hogy mit csinál a másik. Megint csak a történetünkről van szó, a saját, valódi történetünkről. És ugyan néhány őrültön kívül senki nem tagadja a holokausztot, de az is tény, hogy kellő mértékben nem ismerjük a saját tényeinket, vagyis nem helyeztük el őket a saját történetünkben. Nem a másokéban, nem a nyilasokéban, nem a szélsőjobbéban, hanem a sajátunkban. Ha intelligensek és bátrak vagyunk, akkor megérthetnénk ezt a díj adta, váratlan esélyt. Én is idézem Kertész szavait: „Az életképes társadalomnak ébren kell tartania és szakadatlanul megújítania az önmagáról, a saját feltételeiről való tudását, tudatát. S ha döntése úgy szól, hogy a Holocaust fekete gyászünnepe elmaradhatatlan része e tudatnak, akkor ez a döntés nem a részvéten vagy a megbánáson, hanem eleven értékítéleten alapul. Ama rejtelmes úton-módon, ahogyan a nagy etikai kérdések szoktak végezetül is eldőlni, ma már látjuk: érték a Holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.”

Evvel az eséllyel nem hiszem, hogy most tudunk élni. Most épp az öncsalás ritmusában van az ország, de nyilvánvaló, hogy nem maradhat ott. (Csak mellesleg jegyzem meg, a mostani országos osztottság idején, hogy ebben az összefüggésben milyen nevetségesen hangzik, hogy emeszpé vagy az, hogy fidesz. Nem eléggé emberi. Ez az ideologikus beállítottság, ez a vagy-vagy nem eléggé emberi. – Most, a választások kapcsán érzékelni véltem valami józanságot. Korántsem a balra tolódásban, hanem mintha mégis plurálisabb szerkezetű volna a társadalom, mintha mégse ugrana fejetlenül ebbe a politikai elit által fölkínált, főleg a jobboldal által erősített, de maga a társadalom által is óhajtott, óhajtani látszott megosztottságba. Lehet, hogy mégse óhajtjuk annyira? Lehet, hogy mégis nagyobb a felelőssége az eliteknek? Lehet, hogy nem szükséges és szükségszerű a hörgés és hőbörgés és az erre válaszoló önelégült maszatolás? Ah, de röhejes vagyok: hallok két normális mondatot Áder Jánostól, s üstöllést azt érzem, mintha egy normális országban élnék.)

De hát az olvasás hosszú távú program; mert erre kaptunk lehetőséget, arra, hogy, metaforikusan szólna, olvassuk Kertész könyveit. Hogy mit is mond. Miről mit. Mi történt. És főként mi történik. Ezt a jelen időt fontosnak tartom, a művészet sosem a múltról beszél, az legföljebb olykor témája. Az egyik legnagyobb irodalmi élményemet Kertész Jegyzőkönyvének köszönhetem, annak példaszerű megélését, hogy mire jó az irodalom. Az ő pillantása révén lett nekem is tekintetem, az ő érzékenysége teremtette meg az enyémet, s láthattam rá a saját kiszolgáltatottságomra, sőt talán szenvedésemre, melyet amúgy észre sem vettem volna.

Esélyről beszéltem, miközben Kertész, ne színezzük, azt mondja, nincsen esély. Illetve még csak nem is mondja ezt, nem beszél erről, mert erről nincs mit. Ez így elég kellemetlen. Kertész művészete kellemetlen. Ez a valódi szintje az olvasásnak, a históriaiból kinövő ontológiai szint, az a bizonyos általános emberi. Kertész otthontalansága nem politikai természetű, miképpen szabadsága sem. Nem az embertelenségről beszél, hanem az emberről, nem fontos humanista elvek irodalmi megjelenítője (a köntös!), ennél vadabb, elemibb, zavarbeejtőbb. – Üldögéltem egyszer Weöres Sándorral a háza előtt a járdán. Társalogtunk. Még hallom kántáló, magas gyerekhangját, ahogy kis elégedettséggel mintegy a cigarettájába mondja: „Én soha nem fogok Nobel-díjat kapni, igazuk van, nem vagyok elég előremutató.” Kertész se az, ebben a vonatkozásban, lehet mondani, tévedett a Svéd Akadémia. Nem is hátramutató. Kertész írásainak nincs morális mutatóujja, mely figyelmeztetőn és rögtön számonkérőn fölemelkedne. Nem előre, nem hátra, hanem meg, megmutat.

Kertész Imre neve épp most kerül azon emblémák közé, melyekről a közhelyeket kedvelő világ fölismerni szokott minket: Bartók, Puskás, piroska, puszta, pálinka, Kertész Imre. De az ő művészete (persze) ezen túl kezdődik, Nobel-díjon innen és túl.