Az ország képéről avagy hogyan javította föl hazánkat Kovalovszky Márta és Kovács Péter?^*

Több képe van az országnak, ha egy is az imázsközpontja. Ez utóbbi, meglehet, szerencsétlen csillagzat alatt született, s maga is tett a firmamentum-szerkezetváltásért (hogyishívjáknál több, micsodánál kevesebb), de azért ha az ország képe nem tetszik (vagy mert randa, vagy mert nincs ízlésünk), az nem őmiattuk van, hanem mimiattunk. És fordítva: ha az imázsosok úgy működnének, mint az álom (hö-hö), nem ők adnák ama képet, hanem mi.

 

Sok minden történik egyszerre egy országban, a (nem véletlenül) túlpolitizált agyunk hajlamos azt hinni, hogy kizárólag a hannoveri villanyosoktól (álmomba ne jöjjenek elő) a Fidesz–kisgazda szappanoperáig terjedünk, amivel nem állítom, hogy e gazdag színvonaltalanság nem mi volnánk.

Ám a figyelmes szemlélő mást is lát, nemcsak azt, amit az orcájába vágnak fertelmes spongya gyanánt, amiből az is kitetszik, hogy a figyelmesség fontos erény, ön- és közérdek.

Titokzatoskodva kezdjük úgy, hogy valamikor február elején váratlanul levelet kap férfiak s nők egy talányos csoportja. Ezen magyarok azután sutba dobva félbe-szerbe hagyják mindazt, amivel éppen akkor foglalatoskodtak, és…

És mi zajlott eközben a Jókai utcában Székesfehérváron, ahol a címben már illetett művészettörténészi személyek tengetik életüket? Semmi, úgy bizony, nem zajlott semmi. A két ember, mint rendesen, szöszmötölt valamin, nem nagy kedvvel készítgették elő a nyugdíjba vonulásukat (bár azt nem tudták, hogy valóban ekkora vonulás lesz). Ugyan kaptak egy-két értelmezhetetlen telefont, majd találkozunk úgyis szombaton, efféléket, de hát szokva voltak barátaik összevisszaságához, kedvesen, mert kedves emberek, legyintettek. Annyit tudtak, hogy valami rövid interjúra szombaton, március 3-án be kell menniük a múzeumba, ahová amúgy vagy negyven éve járnak. Bandukoltak föl a lépcsőn, a falak a szokásosnál ünnepélyesebben álltak, de ez nem tűnt föl, fölértek a kiállítóterembe, melyet oly jól ismertek, a belülrőlnél is belülebbről, beléptek – és kitört a tapsvihar, akár egy amerikai giccsfilm utolsó nagyjelenetében.

 

Mert mi történt? Mert az történt, hogy a Szent István Múzeum munkatársai, főleg, kurzív, Sasvári Edit és Lakat Erika, azt eszelték ki, hogy a nyugdíjaztatás alkalmából meglepetésül kiállítást szerveznek nagy titokban, és fölkérőlevelet írtak sokaknak Tisztelt Mester! megszólítással (ez is lett a kiállítás címe, Tisztelt Mesterek!), utalva ama híres és jelentős és romantikus akcióra, amely tulajdonképpen megalapozta a fehérvári gyűjteményt. Mártáék annak idején, 1964-ben több száz képzőművésznek küldtek evvel a megszólítással levelet, hogy ajándékozzanak egy-egy művet az induló gyűjtemény számára. Özönlöttek a képek (a „dolgok”). Ahogy, kicsiben, most is.

Barátok, tisztelők, toporogtunk izgatottan, Ujházi Péter beszélt kicsit, személyesen, mintha helyettünk, Kovács Marci táncolt, beleadott apait-anyait, konkrétan és pontosan annyit, Roskó szaxofonozott, úgy helyettünk, hogy nem kellett mélabúsan magunkra gondolni, se rá, hanem csak a szaxofonra és arra a két emberre, aki ott állt, mintha a levegőben, kicsit srégen, alig zavarban, inkább hitetlenkedve és meghatódottan és örömben, ahogy ott mindannyian, Pérelitől Jovánovicsig, Rajkig, Harasztÿtól Hegedűs 2-ig, Henczétől Nádlerig, Fitz Pétertől Fitz Jenőig (nincs névsorolvasás).

 

Én ekkor gondoltam arra, hogy milyen jó kis ország ez (pedig nem is ittam, igaz, mámoros voltam). És hogy mi is volna az, ami az elmúlt hónapban ebben az országban történt? Nem úgy van-e, hogy leginkább az történt, hogy ötven-hatvan ember, mondjuk, a magyar képzőművészet eleje (vagy vége vagy közepe, mindegy) fúrt-faragott, szőtt, festett, írt azon célból, hogy e két embernek meglepetésajándékot készítsen? Hogy ebben a hónapban itt öltött testet a nemzet géniusza? (Na ja, ez egy kicsit sok, géniusz is több van, cselekedeteink nem reprezentatívak.)

 

Látjuk, ez nem csak úgy spontánul megesett, kellett hozzá Sasvári Editék ötlete, lelkesedése, konkrét szervezése és munkája, kellett ez a játékos titoktartás, de mindez önmagában nem működött volna. Amiért ez azonnal beindult, amiért ez a sok energia hirtelen fölszabadult (fittyet hányva, mint a művészetben mindig, az energiamegmaradás elvének), annak oka súlyosabb: amögött ennek a két embernek a negyvenéves munkája áll, csöndes tekintélye, az ő életük az, amely ezt a váratlan szépséget és testvériességet ilyen látványosan összerendezte.

 

A kiállítás valóságos kiállítás lett, nem búcsú és kegyelet és szipogás (bár a szipogás aztán vissza-visszakéredzkedett), rálátást adott e művészettörténész házaspár (ez a pár-ság, ez is idetartozik) korszakalkotó jelentőségére.

Amiképpen a mostani februárt illetően nem kellett az intézményes és személyes önzés, részvétlenség és nívótlanság tombolására gondolni, azonképpen látva itt a megelevenedő 60-as, 70-es, 80-as éveket, nem a kádárista trutymóval kell szembesülnünk. Nem is annak opponálásával, hanem valami mással, nem ama ottliki másik Magyarországgal (amely, tartok tőle, nem is létezik, csupán Ottlikban, s ez nem kevés stb.), hanem egy másik Magyarországgal. Egy nem lehetséges, de létező országot látunk, amikor Kassák szigorú arcát nézzük, vagy Schaár Erzsébetet és Vilt Tibort, amikor látjuk Pilinszkyt, amint megnyitja Kondor kiállítását, és aztán Nádast, amint a Jovánovicsét.

Az ország, amelyet Kovalovszky és Kovács mutat nekünk, nem feledteti a másikat, Pilinszky nem érvényteleníti Komócsint, de láthatunk egy szépet és nívósat és izgalmasat és korszerűt. Lóg ott egy fénykép, talán 69-ből, fiatal lányt ábráz, őrjítő kis kalapban, opartos lenge nyári ruhában, igen, ő az, azonnal fölismerjük, mai főhősnénk, s nem arra gondolunk, hogy múlik az idő (múlik), hanem hogy ez tiszta Párizs. Hogy itt van Párizs, vagyis itt van a világ közepe. Vagyis hogy időnként, szombatonként Székesfehérvár volt a világ közepe. És erről nem lehetett újságban olvasni.

 

És nem is jól mondom, csak nem bírok elég független lenni ettől a napi izétől, kis magyar hangütéstől, mert Kovalovszkyék nem az országról beszéltek, nem annak a másik arcát mutatták, hanem embereket, személyeket, személyiségeket, és ezeken át lehet (aki akar) gondolni az országra. Mert nem kell annyit arról beszélni, ellenkezőleg, ritkán kell, nem is kell rá gondolni – az opartos csajra kell gondolni, akiről leolvashatjuk a szabadságunkat (és annak hiányát).

Volt szendvics és pezsgő is, s ahogy ünnepélyesen, kipirult arccal forogtunk egymás körül, nézve és beszélgetve, azt is lehetett hinni, hogy csupán egy jól sikerült vernisszázson vagyunk, pedig épp azt bizonyította két barátunk, az életük azt bizonyította, amit amúgy többnyire csak a remekművek: hogy érdemes. Hogy mi vagy mit is érdemes, az persze nincs pontosan megadva. Megoldás nincs, élet van.