Milyen az ember?^*

Megyik János – gondoltam, evvel a két szóval kell kezdenem ezt a szöveget –, Zbynek Sekallal Megyik János ismertetett össze. Pontosabban Zbynekkel, a Sekalról nem volt szó, vagy ha volt is, elfelejtettem. Ez nem csupán egy ütődött anekdota – amely akkor még természetesen kitérne arra is, hogy magyarul ez a név, szekál, jelent valamit, nagynénéink szava, esetünkben nomen non est omen, Zbynek minden volt, csak nem szekálós, hisz aki szekál, az szükségképp kisszerű –, szóval hogy lényegében csupán a keresztnevet ismerem, ismertem, annak volna jelentése.

Az sem csupán véletlen, hogy Megyik mutatta őt – nem be, hanem meg. Másutt már mondtam, de mondom újra szívesen, Megyik számomra a művész. És ez összekapcsolódik a magányosságával. Ha magam elé képzelem – és van, hogy nem tehetek mást, és magam elé képzelem, az élet nehéz –, én Jánost nem kiállítótermekben látom, ahová való, nem a művészettörténeti listákon, ahol a helye, hanem a szobáiban, a híres, a számomra híres Kaiser strassei lakásában vagy most a kötcseiben. Egyedül, mint akinek semmihez nincsen köze, csak a pálcikáihoz.

És így gondolok Zbynekre is: a művész mint olyan. Egy szoba és benne tárgyak. Vagy nem is tárgyak: hanem összefüggések. Egy szoba és benne összefüggések.

Így persze a szoba azonnal a világ része: Zbynek is azt teszi, amit minden nagy művész: megváltoztatja a világot. „Elhanyagolható mértékben jobbá teszi.”

Természetesen az úgynevezett magányos művész is – és hát ki nem magányos – ezer szállal kötődik a környezetéhez. Most így mondom: természetesen Sekalnak is van helye és helyzete a cseh, az osztrák, az európai művészetben. Jó is lenne, ha ez a kiállítás alkalmat adna arra, hogy valaki őt elhelyezze ezek között a koordináták közt, tehát mintegy bemutatná, beszélne az életéről, amennyiben ez fontos a művészetére vonatkozóan, a háború hatásáról, a koncentrációs táboréról, a háború utáni párizsi látogatásokról, Dubuffet primitivisztikus alkotásmódjának a hatásáról, a prágai szürrealistákról, a kollázsokról, a könyvekről, a könyvek fontosságáról, a filozófia fontosságáról, és így tovább, valakinek ezt majd szépen végig kell mondania.

Egy kiállítás, ha szerencsénk van, kulturális esemény és nem társadalmi. Ez olyan, mint a mise, ha szerencsénk van, az Istenhez van köze vagy a hithez, ha nincs, akkor csak az új kosztüm van megjáratva. A kiállításmegnyitó az semmi, legjobb esetben része a hidegtálnak. Nincsen semmi, ami ennyire messzi volna vagy idegen Zbynek művészetétől, mint egy ilyen megnyitó. Ami ennyire nevetséges volna az ő műveinek intenciója, intenciói mellett. Mindazonáltal én is végigmondom, amit végigmondok. Nagy megtiszteltetés nekem, hogy itt állhatok.

Tavaly, február 11-én, kedden, fél tízkor indultunk el Berlinből Prága felé. Két legyet szándékoztunk ütni egy csapásra, részint megnézni Zbynek életmű-kiállítását, részint másnap eltemetni Bohumil Hrabalt. Így is történt.

Addig én csak a szoba tárgyait láttam és kiállításprospektusokat, és ebből gondoltam el magamnak ezt a számomra nagy és jelentős művészt. Tulajdonképpen jól extrapoláltam, mégis úgy mozogtam, inkább kóvályogtam és keringtem azokban a prágai termekben, mint akit fejbevágtak. Mámorosan, ez a jó szó, mámorosan fogadtam magamba azt az elképesztő gazdagságot, a drámaiságot és halkságot, mely oly ritka erény ebben a században, aztán az anyag példás fölmutatását, sőt megdicsőülését, a szakrális terek létrejöttét, sőt megteremtését, vagy azt, amit Werner Hofmann úgy fogalmaz, hogy Sekal a legcsekélyebb részletnek, a hulladéknak és a sérült maradványnak is szép, jóllehet törékeny méltóságot kölcsönöz, és azután a mindeneken végigvonuló nyugalmat. Nem hiába idézi ő maga is magának kedves Kafkájától: Die grösste Sünde sei Ungeduld, hogy a legnagyobb bűn a türelmetlenség volna.

Nem csupán egy egész élet munkálkodására láthattam ott rá, hanem egy ember életét láttam ott meg, annak a gazdagságát. Azt tehát, arra kaptam egzisztencia-bizonyítékot, hogy az ember élete gazdag. Hogy tehát az ember ilyen. A művészetet ez legitimálja: megtudunk valamit az emberről. Zbynek Sekal megmutatott nekem valami fontosat. Mámorosan láttam tehát ennek az ismerős, de alig ismert férfinak az életét, mámorosan köszöntem neki ezt a pillanatot, amelyben a létezésünk szépségére láthattam rá – miközben ő akkor már halálos beteg volt.

Másnap volt Hrabal temetése. Addig még két, kettő darab csoda esett meg velem. Nem volt szállásunk, teljesen véletlenszerűen az U Medvídkůban kötöttünk ki, elég későn. Reggelinél derült ki, hogy ez épp az a hely, ahol utoljára Hraballal találkoztam, beszéltünk és hallgattunk, és söröztünk drámaian. Amikor pedig reggel a szobában elhúztuk a függönyt, szemben, az udvar másik oldalán egy nagy teremben épp táncóra zajlott. Nyilván idősebbeknek és haladóknak. Mekkora volt ennek a valószínűsége?

A temetés után fél kettőkor indultunk vissza Berlinbe és hétkor érkeztünk meg – 1 valószínűséggel.