Mit hoz*Engem nem érdekel a jövő. Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló album bevezetője lehessen.
De lassan a testtel, ahogy a temetői szakemberek mondják. Igaz ez? Egyáltalán igaz lehet? Tényleg nem érdekel, hogy ki lesz a Barcelona új edzője, hogy hány forint lesz a görögdinnye kilaja, mik lesznek a lottószámok és ki nyeri a választásokat. De. A jövőről szólva emelkedettebben szoktunk beszélni, nem a görögdinnyéről, hanem az emberiségről, aki a jövőről beszél, szinte szükségszerűen nagy dolgokról beszél. Talán ez gyanakvásom forrása? Vagy inkább az, hogy többnyire azért beszélnek a jövőről, hogy az olyan legyen, mint ahogyan beszélnek róla? Én nem akarok semmit a jövőtől. Megismerni pedig akkor akarom, ha majd jelen lesz, de akkor nagyon.
Akkor mi az, ami nem érdekel engem a jövőben? Ezt meg tudom válaszolni. Én. Minden más igen, ez nem. Azt nem akarom tudni, hogy velem mi lesz. (Zárójelben és őszintén szólva, most, 2002 márciusában a világon a legjobban az érdekel, hogy mi lesz velem úgy május végén, de ez egyrészt nem illik bele a gondolatmenetbe, másrészt május vége talán még nem is jövő, az olyan, mint a görögdinnye, arról meg már bevallottam, hogy nem érdekel.) Ez az ódzkodás logikusnak tetszik, evvel tulajdonképpen az életemet védem, az életem érdekességét, a kíváncsiságom tárgyát, a szenvedélyt, mely életben tart. Viszont ha avval kérkedem, hogy kíváncsi természetű vagyok, hogy ez alkatom legfőbb vonása, márpedig evvel szoktam kérkedni, akkor az nem azt jelenti-e vajon, hogy minden érdekel szőröstül-bőröstül, egy-ké-há-négy dimenzióstul? De.
A sci-fiket már kora gyermekkoromtól fogva ásítva untam. Viszont az időalagutakat azokat bírom. Kegymélem, ahogy a tájszó mondja. Egy Hondával Mátyás király udvarában. Király. 1930-ban dumálni kicsit Kosztolányival. Figyelj, angyalom, írtam egy verset, megmutatnám, Hajnali részegség a címe. Visszafele még az én se zavar. Igen: a jövőkutatás, igen: az éntől megfosztott jövő. A struktúrák változásai: a sejteké, a társadalomé, a kultúráé, az időé, mindezek viszonyaié. És hát az idő változásának a változása. Mert ez a legnagyobb változás. Másként múlik az idő. Nem csak a gyorsaságában, hanem már a linearitásában sem bízhatunk, sőt a folyamatosságában sem, s ha igazából értenénk, amit mondunk, akkor pirulás nélkül mondanánk, hogy már az irányára sem lehet mérget venni. Ez a másként nem csak érdekes (vagy riasztó), hanem fontos is, mert közvetlenül befolyásolja az életünket, a mindennapokat. Másfajta életekről beszél Balzac, Flaubert, Proust, mert másképp telt mindőjüknél az idő. (Vagy fordítva: az idő árjában úszva mindig ugyanarról?) A tizenkilencedik század jövője nem a huszadik század. A jövővel talán nem is azért foglalkozunk annyit, hogy megtudjuk, mi lesz, hanem hogy a megsejtettből a mára következtessünk. Ha most így, akkor úgy. De ha úgy, akkor most ne így.
Volna itt még ez a jövőkép. Amíg a kommunizmus rabigáját nyögtük, a nyugat-európai kerekasztalok kelet-európaiaknak címzett állandó kérdése így szólt: Szabad Ön? Az új kérdés: Van Önnek jövőképe? Nekem nem szokott ilyenkor ilyesmim lenni, azért nem, mert nincs. És azért nincs, mert többé-kevésbé senkinek sincs. Ők is ezért kérdezik, ezért kérdeznek minket, egymást nem merik, pontosabban illetlenségszámba megy. Ha van utópia, az annyira személyes, hogy olyan, mintha nem volna. (Ha az utópia művé lesz, akkor már ki is lép az egy-személyiből, de ez nem a kerekasztalok esélye.)
Más azonban a helyzet, ha nem a nyelv, a logosz, hanem a szem felől közelítünk. Akkor a jövőkép is mást jelent. Ha nem is kisebbet, de konkrétabbat, földhöz ragadtabbat. Mindannyian ugyanarról gondolkodunk, tudomány, művészetek, filozófia, nem lehet másról – de másképp. Ezért hol ennek, hol annak a diszciplinának vannak esélyei. Most talán a festőknek (és „festőknek”).
Nekem ez a könyv e pillanatban jövő. Mit hoz? |