Az élet képei^*

Azt gondolom (látom), hogy ez a válogatás nem akar elérni semmit, vagyis nem bizonyítani akar, nincs egy gondolat, amelyhez képek kerestettek volna, hanem voltak (vannak) a képek, és valaki, egy „szemes ember” tallózik, kóvályog köztük. Szempontjai esztétikaiak, amit egy album esetében természetesnek, sőt kötelezőnek hihetnénk, minthogy azonban egy diktatúrába pillantunk vissza, radikálisnak kell tartanunk.

Oda pillantunk, de nem azt látjuk. Többnyire életképek ezek, az élet képei. Nem valami görcsös „a derű óráit számolom”, csak épp látszik, hogy az élet él és élni akar. Mondjuk, látunk egy ruhapróbát 1960-ból. Ez nem az akkor nagyon is létező, mocskos diktatúráról ad hírt, hanem egy kultúráról, amely, mint ezt immár tudjuk, épp eltűnőben van. Egyáltalán, a 60-as évek Budapestje még emlékezik, emlékezni látszik önmagára, vannak formái, vagy legalábbis még láthatjuk, hogy voltak. A fontosnál is fontosabb a politikai emlékezet, és volt viszonyaink közt szükségszerűen politika lett minden (ettől koldulunk máig), ám ezeket a képeket nézegetve egy szélesebb, mélyebb vagy még inkább tágasabb emlékezés előtt nyílik lehetőség: kissé idétlenül úgy lehetne mondani, emlékezés az életre.

Mert az ugyan súlyosan igaz, hogy hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, és csakis zsarnokság van, de mi most már nem onnét nézzük mindezt. Azt, hogy egy szerelmespár mindig több, mint egy diktatúra, azt csak most látni. És persze az emlékezés mindig több, mint pusztán az emlékek, emléktárgyak, emléklapok, de ezek a képek, számomra, 2002 őszén azt sugallják, hogy mindazonáltal az emlékezés nem függetlenítheti magát az emlékektől.

A régi képek egyik érdekessége, ha olyat mutatnak, ami már nincs, Kossuth híd, Nemzeti Színház, cipőpucoló (58-ban még volt ebben a városban cipőpucoló!) vagy a befagyott Duna (igaz, már akkor is Mátyás király nélkül). Ezek a képek inkább az ezernyi sok kis van-ról beszélnek, van kéményseprő, varrónő, martinász, utcaseprő (egy virtigli úr! – nem ám a Köztisztasági Vállalat dolgozója!), kertésznő, rakodómunkások (messzi már az állítmány, nem egyeztetünk!), újságárus, cipőbolti eladónő, járókelők, utcák, utcák, utcák, futballszurkolók (még ilyet! – feszülten figyelik a mérkőzést, ilyet se lehetne most fotózni, legföljebb műteremben), hajógyári munkások, búcsúzó utasok, „Budapest új fényei”, szabálytalanul közlekedő gyalogos (gyönyörűséges árnyékot vetve), szolgálatkész rendőr, rendőrnő, rendőrdobogó, sakkozók (+ papucs, sőt inkább fordítva), pincérek, taxisok (köztük mintha maga Lenin agitálna), sztriptíztáncosnő (nyitás a bűnös Nyugat felé) és bohócipari tanulók (a nagy Alfonzó tanár úrral!!!).

Rálátunk a város nem múló szépségére.

És 1964-ben bevezették a perselyes autóbuszt (a szoci luxus: „Az utazóközönség a vonaljegyek árát a kalauz mellett elhelyezett perselybe dobja, az egyéb jegyeket továbbra is a kalauz kezeli.”), 1958-ban pedig, ahogy az MTI-képaláírás utolérhetetlen bájjal mondja: …az Éttermi és Büfé Vállalat új „Mackó” büfét nyitott… A büfé egyik érdekessége, hogy az infra hővel sütött ételek készítését az üvegfalon keresztül figyelemmel kísérhetik a vendégek. A hangulatos helyiségekben a közismert Roch-Ola zenegép szolgáltatja a zenét.

A szöveg a szocialista buherát idézi, a kép meg olyan, mintha egy Fellini-filmből volna. A Fellini meg olyan, majdnem, mint az Úristen.