A hallgatás^*

Azt írja a költő („költő”), van egy gonosz Budapest, van egy élvezkedő Budapest, egy könnyed, egy búskomor, egy mély, egy szellemes, van egy ganéj Budapest, egy hazug, egy lator, egy úriember, van egy formátlan Budapest (műanyag), egy rímfaragó, egy közgazda, a túlzott fölény és a túlzott alázat városa.

Vagyis mint minden városnak, a mienkének is sok arca van.

Azután van nekünk itt ez a Lugo az ő szemével, amely néz. Újra meg újra megnézi nekünk Budapestet. Hol az éppen eltűnő várost mutatja, hol azt, amely a régmúltból rendre elénk bukkan. Nincs, van.

A zsidó Budapest egyszerre ilyen is meg olyan is: tűnik el és bukkan elő. A nincs, amely van, s a van, amely nincs. Ez egy olyan Budapest, amelyet nézni kell, hogy lássunk. Akarni kell látni. Utána kell menni. Ajtókat kell kinyitni. Temetőkapukat.

Többnyire zárt tereket látunk itt, zsinagógák belsőit, lépcsőházat, ravatalozótermet és mosdótermet, rítusok nyomait, tóraszekrényt és tóraszekrény-takarót, gyertyatartókat, menórákat, örökmécsest és imaórát. És flódnit és maceszsütő kemencét. És virág helyett az emlékezés köveit.

Csönd, sőt hallgatás van ezeken a képeken. De talán ez nem is baj, először hallgassunk és nézzünk. Aztán persze beszélni is kell. Embereket nem mutatnak ezek a képek. De ott vannak, ott vagyunk.