A szerencse^*

Mindegy, hogy miről írunk, mit festünk, fényképezünk, mindazonáltal véletlennek nem nevezném. Lugosi Lugo lassan mintha Budapest fotósává válna. Budapesté és az időé. Vagy a Budapestben rejlő, föltalálható időé. Emlékeztetnék a Frankl Alionával való közös könyvére, az Eltűnő Budapestre, melyben az épp eltűnő szakmák nyomait keresték és mutatták meg, mintegy az utolsó pillanatban. Városarcheológia.

Bizonyos értelemben persze minden pillanat utolsó, csupán meg kell találni a pillanat értékét, azt, ami kizárólag az övé, amit ő teremtett, s vele együtt el is múlik. Múlna – illetve múlnék, most éppen az ikes igék múlnak el, ki, ha például nem volna egy Klösz.

Szerencsénk van evvel a Klösszel. Hogy idekeveredett ott, ama századvégen a távoli Darmstadtból, s lett számunkra Georgból György, aki nélkül kevesebbet tudnánk a városunkról, az országunkról, a múltunkról, magunkról. Szak- és üzletember volt, pénzt keresett – és nézett. Nézett nekünk egy kicsit.

Lugo nagy és egyszerű, kézenfekvő eszméje az volt, hogy megnézi ugyanazt, amit nagy elődje. Odaáll, és néz. Természetesen kétszer nem léphetünk ugyanabba a városba (se), de azért próbálkozzunk.

Változnak az optikák, a gépek, a gyújtótávolságok, és vélhetően az emberek s a szemek is. A mai fotó a fotóról szól, az akkori a tárgyáról.

Nem lehet ugyanoda állni, csak majdnem. A majdnemre érdemes törekedni, nem az ugyanodára. Az idő amúgy is elcsellózza a kompozíciót. Addig-addig múlik, amíg csak belóg egy azóta nőtt lámpaoszlop vagy rémséges csillár.

Megdöbbentőek ezek a képpárok. E könyv után másképp kell néznünk a városunkra. És egyszer csak nem két várost látunk, hanem ezret. Ezeret. Csak kell egy szem, meg egy ember, aki fölmászik a szekérre meg a tejszállító IFA-ra.

Szerencsénk van evvel a Lugóval.