A nagy szolnoki álldogálás^*

Kevés fölöslegesebb dolog van, mint egy kiállítást megnyitni, az vagy megnyílik magától, vagy nyitogathatjuk napestig, minek. Ennél már csak az fölöslegesebb, ha egy kiállításmegnyitó arról szól, hogy ő milyen fölösleges.

 

Mindebből úgy tűnhetik, mintha bajban volnék.

 

Pedig ami ezt a mai délutánt illeti, meg ama tárgyat ott körben, a legkevésbé sem vagyok ott, bajban. Kis túlzással – ezt majd még megírom pontosabban is – én akkor vagyok bajban, ha nincs mondat. Ha nincs mondat – nincs valóság, csak a baj.

 

Itt lehetne rögtön mondat, van is, Szávai Istvánról, ahogy a meghívóról olvashatjuk, „a szolnoki ember, aki bevitte a Kalevalát rajzórára”. Dombra ment föl, hegyről jött le. Egy szenvedélyes tanár csodálatos élete stb.

Lehetne beszélnem a gyerekekről, akik – hogy káprázzunk attól, amit nem értünk – legalább háromszázezerszer véstek bele a dúcba. Ez a dúc is egy olyan dolog. Így a dúc, úgy a dúc, hogy harmincról lefogyott húsz kilóra (?)… a galambokról meg nem beszél senki. A gyerekek: ezt azonnal idézőjelbe kellett tenni, hisz ez a metszet 87 tavaszán készült, aki akkor volt 13-14 éves reményteli gyerek, mert minden gyerek reményteli, ma már 25-26 éves, kicsit már el is van hízva, van másfél gyereke, igaz, jól keres, de talán mégsem kellett volna férjhez menni. Vagy nem ahhoz.

Én egyébként évek óta a Szolnoki Metszőkör által készített levlapokon levelezek, vagy hát lapozok; azért is szeretem a lapjaikat, mert keveset lehet rájuk írni, drága angyalom, és már a lap alján vagyok, hála Istennek. Különösen jó, ha németül kell írni, sehr geehrte, hopp, és már nem is lehet folytatni. Napi kapcsolatban vagyok így velük, naponta megérintem így a munkájukat, ily módon ismerősek nekem ezek az ismeretlen (már nem is) gyerekek, akiknek köszönettel tartozom.

 

S lehetne mondat a Kalevaláról is – 1 könyv –, léha Lemminkejnen meg a tölgyfa, nos, a tölgyfáról külön is beszélhetnénk, szilnüj kak dub, a tölgyfa jó, a tölgyfa dús, legelőjén fű kövér…, nahát és a százötven év!, ennyi idős a Kalevala, micsoda mázli, megint egyszer fölfedezhetjük a finnugor, halszagú gyökereinket. (Ahogy a költő mondja, de tényleg csak zárójelben: Régi dicsőségünk halkések az éji homályban…)

 

És az sem volna meglepő, ha egy kiállításmegnyitó a kiállítás tárgyáról szólna. De nem.

 

Mert amire én most igazán gondolok, az azok a délutánok, amikor összejött az a sok szolnoki gyerek farigcsálni. Meg az az első felolvasás, amikor Szávai tanár úr, mintegy véletlenül, elkezdi a Kalevalát. És történik valami, valami váratlan, kiszámíthatatlan, amit lehet akár csodának is nevezni, de talán jobb valóságnak vagy valódiságnak. És ebből a délutánból kiindulva persze azonnal Szávai Istvánról lehet beszélni, a gyerekekről, idézőjellel és anélkül, a Kalevaláról, és a műről, a metszetről.

 

Hogy mi a művészet, nehéz megmondani. Én legalábbis nem tudom. De nem is érdekel. Mit érdekel engem… Maga…

Nem csodára kell várni, elegendő a valóságra, a valódiságra. Ha ránézünk erre a munkára, erre a huszonhét méterre, nem azon fogunk studírozni, hogy ez mennyire jó, mennyire kép, az, kép, mennyire ügyesek a szerzők vagy sem, hanem arra, és ez az igazi művészi hatás, hogy ezen tárgy kapcsán hány és hány ember került valóságos helyzetbe; nem klisébe, nem automatizmusba, nem abba, ahogy illik, ahogy előírják, ahogy szokás, ahogy praktikus, ahogy megéri, ahogy buli, ahogy hatékony – hanem ahogy van.

Ha ránézünk erre a képre, arra kell gondolnunk, hogy valakik valóságosan voltak, léteztek, azt csinálták, hosszabb-rövidebb ideig, amit kell. És ezért kicsit irigykedve és tisztelettel gondolunk rájuk.

 

Ezért jó itt állni. A Nagy Szolnoki Álldogálás.