Pápai, a most^*

Aggasszunk jelzőket. Legyen Kaján az intellektuális nagy öreg, Sajdik a realista fantaszta, káoszteoretikus. Brenneré a Kádárkorszak, az emberarcú szar, a rendezett hétvégi kistelekkel, műanyag törpével: a nyugalom paródiája.

Pápai a most. Milyen ez a most? Mit mond erről egy közíró, aki rajzol? Olyan nagyon ő sem tudja. Ez-az hiányzik, ennyi biztos. Túl kevés és túl sok az új. Brennernél a környezet beszélt (a buhera!), ez itt hiányzik, majdnem kizárólag arcok vannak csak, kóválygás egy bizonytalan térben. Az új formátlanság rajzai.

Brenner arcai mindennaposak, fáradtak, fáradtan ravaszkásak. A Pápaiéi főleg gusztustalanok. Nála az emberek, istenek pártfüggetlenül randák. Nem tudom, igaza van-e (én másképp gondolom), de igazat mond. Kellemetlen alak. Azt remélni pedig, hogy az arcok mindig máséi, politikai szakszóval szólva: csacskaság.

Mindez lehetne egy kicsit viccesebb.

Úgy vagyunk mi most, ahogy az egyik rajzon olvashatjuk, hogy bizony összeszorul a szívünk, ha ezt a szegény Dajanát látjuk. Ekkor és csak ekkor.