Kaján 80^*

Hogy mi a polgár, azt mostanság kicsikét kavarjuk, mert volnának olvasmányaink, mondjuk valami hansastadti kollegától, vagy egy kassaitól, és volna ez a mai katyvasz, akarat, akarnokság és üresség és persze vágy, vágyakozás. A két kép oly messzi van egymástól…, tulajdonképpen, mint Makó Jeruzsálemtől, vagy hogy élezzem (má’ megint a hely szelleme): pontosan olyan messzi van, mint a reálisan létező szoci gondolkodás a szociáldemokráciától. Ism.: egy távolság van. (Az erre vonatkozó költői üveggolyó pedig szeméttelepekről összebuherált rozsdás vasizé, amely tonnanehezen totyog végig az életünkön. „De más hasonlatok is mondhatók.”)

Arról azonban, hogy az úriember mi, arról még elképzelésünk sincs. Kaján Tibor az, úriember. Nem létező állatfaj (ad notam: egyszer láttam, de az se az volt). Úriember és értelmiségi. Utóbbi minőségében szenvedélyesen lajstromozza a környezetet, lábjegyzetel, kommentál, fogalmaz, újraértelmez, előbbijében könnyedén rezignált, elegánsan pesszimista. Szenvedélyes rezignáltság, ez Kaján Tibor realizmusának emblémája.

Az úriemberek nem kortalanok, öregszenek ők is, de nem lesznek öregemberek. Kaján Tibor 80 éves, ám nehéz erről a 80-ról bármit is gondolni. Van, épphogy, jelentése, de nincs jelentősége. Nem érdemes csodálkozni, jé, ki hitte volna, és nem érdemes lelkendezni. Kaján Tibor nem jól tartja magát, hanem jól van, és van tartása.

Egy nagy öreg.

A „nagy öreg” komoly, fontos műfaj, minden közösségnek elemi érdeke, hogy legyenek ilyenjei. A nagy öreg (ellentétben a szent tehénnel) nem magát veszi komolyan, hanem a világot. Vagy épp komolytalanul. De veszi. De nem veszi meg. A nagy öreg régi ember, kicsit idegen itt, idegen már itt, és úgy figyel. E figyelő tekintet minket is megváltoztat.

Rajzolok, tehát vagyok, mondta egy Kaján-kötetcím. Rajzol, tehát vagyunk. Önérdek hát, hogy Isten éltesse őt.