A nehéz és a könnyű szív^*

Nehéz szívvel írom ezeket a sorokat. Pedig volnának olyan objektívnek tetsző környülállások, melyek alapján éppen hogy könnyű szívvel írhatnék arról a férfiról, akit 1998. május 4-én megismertem. Jobban mondva alig váltottunk néhány szót a kiállítása megnyitóján, ült egy székben, mintha egy király, s fogadta az alattvalókat. Mikor bemutatkoztam, akkor viszont úgy szólt hozzám, olyan nyugodt bensőségességgel, mintha jól ismerne, vagy én őt, vagy legalábbis én volnék a király.

 

Ám ezt a heves, váratlan néhány pillanatot azután lényegében elfelejtettem, elsodorta a másnap, akkor halt meg apám.

 

Egy évre rá egy budai étteremben találkoztunk. Csak úgy röpült az este a kis társaságban. Úgy beszélgettünk, voltunk, amilyennek én őt a képeiből kikövetkeztettem. Úgy éreztem, azok a képek ugyan – természetesen – nem az én hangomon szólnak, közvetlenül nem is ugyanazt mondják, de ugyanarról beszélnek egy számomra ismerős hangon. Ifjú koromban ilyennek képzeltem (álmodoztam) az estéimet: étteremben ülök a barátaimmal, hol fecsegünk, hol beszélgetünk, lazán és szorosan összetartozunk, nem vagyunk egyedül.

 

Ott, 1999. április 26-án este 8 és 11 között a Fő utcában megvalósult egy álmom. De jó város, motyogtam azután hazafelé menet.

 

Úgy terveztem, hogy sok időnk van még együtt. A nehéz szív innét. Hogy felelőtlenül hagytam múlni az időt, ahelyett, hogy önzőn, azonnal nekifogtunk volna a barátságunknak.

 

A szerelmes ember, írtam volt róla. A szerelmes ember a nehéz és a könnyű szívvel.