A szerelmes ember^*

Nem mindenkinek, de Rozsda Endrének van legendája. Az első magyar szürrealista. A magyar művészettörténet nagy ismeretlenje. Breton barátja, Picassóné legjobb magyar tanítója. Rozsda, aki még látta Bartók kezét, és ez megváltoztatta az életét. Európai Iskola, Max Ernst, Párizs, párizsi emberünk.

De fordítsunk egyet a dolgon. Ne tudjunk róla semmit – csak nézzünk. Végtére is talán mindig így kéne. Kiszakítva valakit a saját összefüggéseiből, mintha most látnánk először. Tekintsük az ártatlanságot munkahipotézisnek. Törekedjünk a saját szüzességünkre.

Mert mintha Rozsda is ilyesmire biztatna. Mintha képei azt sugallnák, hogy számára csakis az aktuális, az épp megmunkálás alatt álló vászonnégyszög létezik. Nincs tér, csak felület. A képről mintha (mintha) nem volna előzetes tudása, minden ott keletkezik, ecsetvonásról ecsetvonásra.

Rozsda képei teremtésmetaforák.

Kaleidoszkóp: azt csinálja, amit minden művész: szétszedi, szétcincálja, azután összerakja a világot. Minden művész gyerek, rossz gyerek, jó gyerek. Csak nem tudjuk, nem látszik, mikor melyik.

Ahogy a teremtés maga, ezek a képek is nehezen fedik föl magukat. Hosszan, elmélyülten, csöndesen kell őket nézni. (Persze mit nem…) De azért első pillantásra mondanak valamit. Nyilván nem ugyanazt mondják, de mintha volna egy közös dallamuk.

És ez a közös – meglehet, tévedek, és már megint, helytelenül, csak magamról beszélek – meglehetősen korszerűtlen, nem a kor szerinti: a Rozsda-képek mintha azt mondanák, hogy a világ szép. Lehet, hogy ez a szürrealizmus. A szürrealizmus mint etikai magatartás? Legyünk önmagunk kortársa, ez Rozsda imperatívusza. És még talán az Isten sem halott. Kicsit lassabban, mert azért Rozsda nagyon is tudja, hol s mikor él; ha van Isten, az már csupán személyes Isten tud lenni, enyém-isten, tied-isten; ahogy egy régebbi képcíme mondja: Megmagyarázod az Istened.

Rozsda nem magyaráz, néz. Nézni persze csak azt lehet, amit látunk. Rozsda nekünk lát. (Na ezt tessék majd lefordítani…)

A nézés az nyelv. Amilyen a nyelv, olyan a világ. Akinek nyelve van, van világa. Ki tud lépni önmagából.

A kép a világ. Vagyis a kép teljes. Rajta kívül nincsen semmi. Te sem. Amikor a kép kész, megszűnik a festő.

Ezt látjuk folytonosan, ezt a nem létező Rozsdát. (Zárójelben említem, hogy az a létező férfi és művész, aki például az interjúiból elénk rajzolódik, az hozzám rendkívül közel áll, az, ahogy a művészetről beszél [„a kép egy kép, és nemcsak valami képen kívülinek az utánzása”], az, ahogy az alkotás folyamatát szemléli, vagy az, ahogy nem hisz abban a gondolatban, hogy fájdalom nélkül nincs nagy mű, hogy ő az örömben és az erőben hisz. Úgy beszél a színekről, formákról, ahogy magamfajta a mondatokról: „A kép még nem döntött a színeiről.” Vagy: „Ez a kék ott a képen semmi. És mégis az határozta meg a képet.” „Az üresség pillanataiból lesz a festmény, ahogy a csöndből lesz a zene.” „Nem vonok le következtetést, konstatálok, ez minden.” „Keresek, kutatok.” – Jól értem ezt, a jónál is jobban. Ha nem volna félreérthető, ezt így mondanám: Szívesen bebugyolálnám ezekbe a vásznakba a könyveim, jól éreznék ott magukat.)

Talányos, titokzatos, enigmatikus, kifürkészhetetlen, összetett, sokrétű, tekervényes, szerteágazó, szövevényes világot mutat nekünk a mester, amely többnyire drámai ugyan, de, igaz ez?, sosem fenyegető, nem félelmetes, nem undorító. És mindig szerethető.

Rozsda Endre szerelmes ember.