1 Hegedűs 2 László^*

A kiállításmegnyitó nem az őszinteség temploma, de azért egyszer le akarom írni, ki akarom mondani, nem szeretek kiállítást megnyitni. Nem utálom, mint a kukoricagölödint, de húzódzkodom. Van a megnyitókban valami túl kellemes, megnyugtató, jólnevelt – többnyire ellentmondásban avval, amit megnyitnak. Előbbi formalitás, utóbbi forma. A legrosszabb persze, ha még a formalitást sem tartjuk meg, ahogy most. Ily gyerekes trükkel ezt nem lehet megúszni. Biztatásul szokták az ódzkodónak mondani, hogy mondhatsz bármit, olvass föl valamit a Háború és békéből. Ezen azért elgondolkodtam. Tényleg elkezdeném most a Háború és békét, és az évek során, megnyitóról megnyitóra haladnánk a regényben előre.

 

Föl sem merült bennem, hogy ne nyitnám meg ezt a kiállítást, nem hiúságból, hogy egy ilyen jelentős esemény körül fontoskodhatom, hanem mert amiképpen nem szeretek megnyitni, azonképpen nagyon szeretem és becsülöm Hegedűs művészetét.

Azt nem állítom, hogy elfogulatlan lennék, mert én is, pontosabban a szövegeim is érintettek itten, aminek külön örülök. 20x20x1 cm-es fekete felületbe olvadó E.P.-szövegek (kékszakállú). Mindig is szerettem volna fekete felületbe olvadó kékszakállú lenni. Ez olyan konkrét. Konkrétnak lenni jó. Rozsdás lemezen E.P.-szöveg. Használnak. Jó érzés használtnak lenni. Mintha valaki – hogy személyeskedjem – lemásolt volna. Cincálnak, szétszednek és összeraknak – telik-múlik az élet. Telik.

 

Hegedűsnek erős köze van a szóhoz, a szöveghez, mert köze van az észhez, az intellektuálishoz, ám megnevezni nem szóval nevez meg. Az ő beszéde másféle beszéd. De folyamatosan emlékeztet arra, hogy nézni is csak ésszel lehet. Emlékeztet arra, hogy a XX. században nemcsak a szó, a szó kimondása lett kétséges, hanem a kép is (tandorisan bennhagyhatnám az elgépelést is: a kéj is), a pillantás is. És ez ugyanaz a kétség, egy kétség van.

 

És sok kétségbeesés. Mit látunk? Látunk-e? Ugyanazt látjuk-e? Az én Istenem a te Istened-e, satöbbi. Ugyanannak a kérdésnek az orcái. Tengerész kiegészítőkkel, böhöm és fragil, egy németalföldi zsánerkép lehetetlensége és megvalósulása. Azt, mi mást, igyekszünk ábrázolni, amit nem lehet. Hegedűs képein látom, látni vélem, hogy ugyanarról gondolkodik.

 

Az alma álmát álmodjuk, vászon, akril, 93x137 cm. Az alma én vagyok. Ahogy ama férfi vagy férfinak öltözött nő is „A nagy…” sorozatból. A nagy nucifraga caryocatactes. Mint jól tudjuk: fenyőszajkó. A cilinder alatt a tekintet rémült?, kiábrándult?, vagy csupán okos? figyelmes? És a hozzáillő száj. Illők és illetlenek. Hegedűs illeszt és illetleneszt.

 

A Magritte-ot idéző Fax a tengeren túlról képről jutott az eszembe, elég sok áttétellel, Ernst Jandl. Ernst Jandl és az ő nyugodtsága. Hogy van (volt), lett egy nézési módja, amely nem valami kimunkált biztonságosság, hanem reflex, szenvedély, kiszolgáltatottság, magány és tehetség és következetesség, ezzel a pillantással néz nyugodtan körbe és lajstromozza a világot. Nem csinál semmit, néz.

Úgy érzem, Hegedűs is ilyesféle nyugodtsággal veszi számba és egyszersmind teremti a világot. Hogy errefelé mozdult el a művészete, valami teljességigény nyugodt bejelentése ez a kiállítás is. Totalitás és kicsiség, intellektualitás és érzékiség.

A képek igen erősen kapcsolódnak egymáshoz, Hegedűs újabb s újabb rendekbe állítja a tárgyakat, a tárgyait, a cseresznyéket, kettő, egy, három, a dominókat, feketén és aranyozva, az almákat, a gombokat, a krumplikat, a csillagos eget. Meg a vetési ludat.

 

És azt is szeretem benne, hogy minduntalan ugyanannyi esztendős, mint én. Eddig legalábbis így volt. Most ötvenéves. Ez a nagy kiállítás mutatja: ünnep ez.

 

Eh bien, mon prince. Genova és Lucca most már nem egyéb, mint Napóleon „jószága”. Figyelmeztetem: ha azt állítja, hogy nem lesz háború, ha még mindig megengedi magának, hogy mentegesse ennek az Antikrisztusnak (szavamra: én hiszem, hogy az) minden galádságát, minden erőszakoskodását, akkor nem ismerem többé, akkor nem barátom – vagy ahogy mondani szokta –, nem „hűséges rabszolgám” többé. De azért isten hozta, isten hozta. Látom, megijedt tőlem, foglaljon helyet és beszéljen.

Így szólt 1805 júliusában a híres Anna Pavlovna Scherer, Marija Fjodorovna cárné udvarhölgye és bizalmasa, ezzel köszöntve a magas rangú, méltóságteljes Vaszilij herceget, aki elsőnek érkezett estélyére. Anna Pavlovna néhány nap óta köhögött, ahogy ő mondta, grippéje volt (a grippe akkoriban még új szó volt, csak kevesen használták). Valamennyi meghívóban – melyeket parádés inassal küldött szét délelőtt – szóról szóra ugyanazt írta:

„Ha nincs jobb időtöltése –”