Figyelni^*

A házban, ahol élek, mert leginkább ott élek, a házban, szobanövény – sok a papír. Ennek egy része ún. könyv formájában helyezkedik el, részint ún. könyvespolcokon, részint szanaszét, egy részét postás hozza küldemény gyanánt, egy része meg, terminus technicus, cetli.

Régen, amikor még nem én voltam itten a családfő, hanem ugyanebben a házban gyermekként szolgáltam, régen is voltak itt cetlik, csak azok nem hemzsegtek ennyire. És főként szeriőz dolgok írattak rájuk, például 1 liter tej, 1 vaj, l kenyér, ha nincs, 10 zsömle.

Konstruktív káosz, gőgösen így nevezzük papírjainknak ezt a létet fölhabzsoló szerkezetét, ezt a kiszámíthatatlan mozgást, bosszút és hízelkedést. De addig jár a konstruktív káosz a kútra, míg utol nem érik, együtt a sánta pitbullal, melyre jön a dér. Ah, szamárság! De mi történik, ha egy kósza kéz, valami családi perpatvar, általánosabban: szenvedély keltette szellő átrendez? Magyarán, ha beesik, mögécsúszik, aláslittyan? Hosszú történet volna ez, emberi s szellemi kapcsolatok könnyes terepe – de hát főként az történik, hogy egyszer csak megtalálják a paksamétát, kallódások, lejárt határidők, passzék egyfelől, és az újra-bírás izgalma másfelől.

A minap, illogikusan, megemeltem egy füzetet, amely már szinte gyökeret vert az íróasztalomon – s ott voltak alatta, odaslittyantak. Finomságok, volt ráírva nagy betűvel az elsőre, ez áthúzva, alá: kis finomságok. Ott meg a kis fölé egy kérdőjel. Lehet, hogy nem történnek ma a művészetben nagy dolgok, vagy mert nincsenek, vagy mert nincsen szemünk, fülünk, szívünk hozzá, úgy tetszik, valóban ilyen idő ez. Ilyen idő. Lehet, hogy ma a művészet érdektelen, de aki erről akar beszélni (vagy hallgatni), annak mégiscsak érdeklődnie kell, s ha érdeklődik, ha figyelmes, akkor folyamatosan sok finomságra lel.

Például csöndes, lankadatlan, szép dolgozásra. Akkor most Hegedűs 2 László székesfehérvári képzőművészről beszélek. Aki néhány éve nagy árvizet bocsátott városára. Nem olvastak róla? Így megy ez. Nyakig ér az iszapos ár, és észre sem vesszük. Úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Pedig ott úsztak a halak szemmagasságban. Dokumentálva a Nagy Fehérvár Árvíz című mappában.

Én azóta figyelem Hegedűs dolgozását, ezt a nagyon intellektuális és nagyon kézműves munkálkodást, nézem a könyvtárgyait, könyvmobilokat, az otthontalanság nagy fészkeit, a szinte kötelező talált tárgyakat, s aztán az írásokat, ezen, azon, zacskón, falon, legújabban lemezeken.

Azt a rémületet lehet látni Hegedűs munkáin, amit minden valamirevaló 20. századi művészén. Azt a rémületet, hogy talán nem jut el ahhoz, amit úgy szoktunk nevezni: valóság. Vagy másfelől mondva: mit kell tenni ahhoz, hogy valósággá legyenek a tárgyak. Az ő eljárásai mind arra vonatkoznak, hogy a maga számára meg a nézője számára valóságossá tegye a valóságot. Szövegeket is megdolgoz. A szöveg státusa bizonytalan, elbizonytalanodott. Hegedűs megfogdossa, kivágja papírból őket és fölteszi a falra. Akkor ez egy többszörösen furcsa szöveg lesz, mert tárgy, amelynek jelentése van a vizualitása révén, de, mondhatni váratlanul, jelentése van azért is, mert úgy hurkolódnak azok a formák, hogy ún. betűket adnak, a betűk pedig ún. szavakká állnak össze, mondjuk Kierkegaard egyik mondatává. És akkor most ez a mondat, amelyet ezernyolcszáz nem tudom hányban írtak, és amelynek a szövegkörnyezetét és -összefüggéseit is tudhatjuk, mit jelent ott a falon? Ez igen termékeny helyzet, valamit kell kezdeni vele. Erre a kell-re törekszik Hegedűs nagy leleménnyel.

Végül is e munkák egy magányos embert mutatnak – bár ezt ingerülten azonnal vissza is lehetne utasítani, mert hát ki nem magányos; tehát ő nem személyében magányos, illetve ez érdektelen, hanem művész mivoltában. Éppen azért, mert jó művész és mai. És így nem bír más lenni, mert nincs mögötte közösség, nincs mögötte semmi. A 20. század művésze e semmi előtt áll, és ezért olyan furcsák a dolgaink.

Hegedűs 2 László kiállítása a fehérvári Csók Képtárban – rendezte: Sasvári Edit – már régen megnyílt és már régen bezárt. Ám minden továbbra is aktuális.

Figyelni.