Az élet képei

 

Figyelni^*

A házban, ahol élek, mert leginkább ott élek, a házban, szobanövény – sok a papír. Ennek egy része ún. könyv formájában helyezkedik el, részint ún. könyvespolcokon, részint szanaszét, egy részét postás hozza küldemény gyanánt, egy része meg, terminus technicus, cetli.

Régen, amikor még nem én voltam itten a családfő, hanem ugyanebben a házban gyermekként szolgáltam, régen is voltak itt cetlik, csak azok nem hemzsegtek ennyire. És főként szeriőz dolgok írattak rájuk, például 1 liter tej, 1 vaj, l kenyér, ha nincs, 10 zsömle.

Konstruktív káosz, gőgösen így nevezzük papírjainknak ezt a létet fölhabzsoló szerkezetét, ezt a kiszámíthatatlan mozgást, bosszút és hízelkedést. De addig jár a konstruktív káosz a kútra, míg utol nem érik, együtt a sánta pitbullal, melyre jön a dér. Ah, szamárság! De mi történik, ha egy kósza kéz, valami családi perpatvar, általánosabban: szenvedély keltette szellő átrendez? Magyarán, ha beesik, mögécsúszik, aláslittyan? Hosszú történet volna ez, emberi s szellemi kapcsolatok könnyes terepe – de hát főként az történik, hogy egyszer csak megtalálják a paksamétát, kallódások, lejárt határidők, passzék egyfelől, és az újra-bírás izgalma másfelől.

A minap, illogikusan, megemeltem egy füzetet, amely már szinte gyökeret vert az íróasztalomon – s ott voltak alatta, odaslittyantak. Finomságok, volt ráírva nagy betűvel az elsőre, ez áthúzva, alá: kis finomságok. Ott meg a kis fölé egy kérdőjel. Lehet, hogy nem történnek ma a művészetben nagy dolgok, vagy mert nincsenek, vagy mert nincsen szemünk, fülünk, szívünk hozzá, úgy tetszik, valóban ilyen idő ez. Ilyen idő. Lehet, hogy ma a művészet érdektelen, de aki erről akar beszélni (vagy hallgatni), annak mégiscsak érdeklődnie kell, s ha érdeklődik, ha figyelmes, akkor folyamatosan sok finomságra lel.

Például csöndes, lankadatlan, szép dolgozásra. Akkor most Hegedűs 2 László székesfehérvári képzőművészről beszélek. Aki néhány éve nagy árvizet bocsátott városára. Nem olvastak róla? Így megy ez. Nyakig ér az iszapos ár, és észre sem vesszük. Úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Pedig ott úsztak a halak szemmagasságban. Dokumentálva a Nagy Fehérvár Árvíz című mappában.

Én azóta figyelem Hegedűs dolgozását, ezt a nagyon intellektuális és nagyon kézműves munkálkodást, nézem a könyvtárgyait, könyvmobilokat, az otthontalanság nagy fészkeit, a szinte kötelező talált tárgyakat, s aztán az írásokat, ezen, azon, zacskón, falon, legújabban lemezeken.

Azt a rémületet lehet látni Hegedűs munkáin, amit minden valamirevaló 20. századi művészén. Azt a rémületet, hogy talán nem jut el ahhoz, amit úgy szoktunk nevezni: valóság. Vagy másfelől mondva: mit kell tenni ahhoz, hogy valósággá legyenek a tárgyak. Az ő eljárásai mind arra vonatkoznak, hogy a maga számára meg a nézője számára valóságossá tegye a valóságot. Szövegeket is megdolgoz. A szöveg státusa bizonytalan, elbizonytalanodott. Hegedűs megfogdossa, kivágja papírból őket és fölteszi a falra. Akkor ez egy többszörösen furcsa szöveg lesz, mert tárgy, amelynek jelentése van a vizualitása révén, de, mondhatni váratlanul, jelentése van azért is, mert úgy hurkolódnak azok a formák, hogy ún. betűket adnak, a betűk pedig ún. szavakká állnak össze, mondjuk Kierkegaard egyik mondatává. És akkor most ez a mondat, amelyet ezernyolcszáz nem tudom hányban írtak, és amelynek a szövegkörnyezetét és -összefüggéseit is tudhatjuk, mit jelent ott a falon? Ez igen termékeny helyzet, valamit kell kezdeni vele. Erre a kell-re törekszik Hegedűs nagy leleménnyel.

Végül is e munkák egy magányos embert mutatnak – bár ezt ingerülten azonnal vissza is lehetne utasítani, mert hát ki nem magányos; tehát ő nem személyében magányos, illetve ez érdektelen, hanem művész mivoltában. Éppen azért, mert jó művész és mai. És így nem bír más lenni, mert nincs mögötte közösség, nincs mögötte semmi. A 20. század művésze e semmi előtt áll, és ezért olyan furcsák a dolgaink.

Hegedűs 2 László kiállítása a fehérvári Csók Képtárban – rendezte: Sasvári Edit – már régen megnyílt és már régen bezárt. Ám minden továbbra is aktuális.

Figyelni.

1 Hegedűs 2 László^*

A kiállításmegnyitó nem az őszinteség temploma, de azért egyszer le akarom írni, ki akarom mondani, nem szeretek kiállítást megnyitni. Nem utálom, mint a kukoricagölödint, de húzódzkodom. Van a megnyitókban valami túl kellemes, megnyugtató, jólnevelt – többnyire ellentmondásban avval, amit megnyitnak. Előbbi formalitás, utóbbi forma. A legrosszabb persze, ha még a formalitást sem tartjuk meg, ahogy most. Ily gyerekes trükkel ezt nem lehet megúszni. Biztatásul szokták az ódzkodónak mondani, hogy mondhatsz bármit, olvass föl valamit a Háború és békéből. Ezen azért elgondolkodtam. Tényleg elkezdeném most a Háború és békét, és az évek során, megnyitóról megnyitóra haladnánk a regényben előre.

 

Föl sem merült bennem, hogy ne nyitnám meg ezt a kiállítást, nem hiúságból, hogy egy ilyen jelentős esemény körül fontoskodhatom, hanem mert amiképpen nem szeretek megnyitni, azonképpen nagyon szeretem és becsülöm Hegedűs művészetét.

Azt nem állítom, hogy elfogulatlan lennék, mert én is, pontosabban a szövegeim is érintettek itten, aminek külön örülök. 20x20x1 cm-es fekete felületbe olvadó E.P.-szövegek (kékszakállú). Mindig is szerettem volna fekete felületbe olvadó kékszakállú lenni. Ez olyan konkrét. Konkrétnak lenni jó. Rozsdás lemezen E.P.-szöveg. Használnak. Jó érzés használtnak lenni. Mintha valaki – hogy személyeskedjem – lemásolt volna. Cincálnak, szétszednek és összeraknak – telik-múlik az élet. Telik.

 

Hegedűsnek erős köze van a szóhoz, a szöveghez, mert köze van az észhez, az intellektuálishoz, ám megnevezni nem szóval nevez meg. Az ő beszéde másféle beszéd. De folyamatosan emlékeztet arra, hogy nézni is csak ésszel lehet. Emlékeztet arra, hogy a XX. században nemcsak a szó, a szó kimondása lett kétséges, hanem a kép is (tandorisan bennhagyhatnám az elgépelést is: a kéj is), a pillantás is. És ez ugyanaz a kétség, egy kétség van.

 

És sok kétségbeesés. Mit látunk? Látunk-e? Ugyanazt látjuk-e? Az én Istenem a te Istened-e, satöbbi. Ugyanannak a kérdésnek az orcái. Tengerész kiegészítőkkel, böhöm és fragil, egy németalföldi zsánerkép lehetetlensége és megvalósulása. Azt, mi mást, igyekszünk ábrázolni, amit nem lehet. Hegedűs képein látom, látni vélem, hogy ugyanarról gondolkodik.

 

Az alma álmát álmodjuk, vászon, akril, 93x137 cm. Az alma én vagyok. Ahogy ama férfi vagy férfinak öltözött nő is „A nagy…” sorozatból. A nagy nucifraga caryocatactes. Mint jól tudjuk: fenyőszajkó. A cilinder alatt a tekintet rémült?, kiábrándult?, vagy csupán okos? figyelmes? És a hozzáillő száj. Illők és illetlenek. Hegedűs illeszt és illetleneszt.

 

A Magritte-ot idéző Fax a tengeren túlról képről jutott az eszembe, elég sok áttétellel, Ernst Jandl. Ernst Jandl és az ő nyugodtsága. Hogy van (volt), lett egy nézési módja, amely nem valami kimunkált biztonságosság, hanem reflex, szenvedély, kiszolgáltatottság, magány és tehetség és következetesség, ezzel a pillantással néz nyugodtan körbe és lajstromozza a világot. Nem csinál semmit, néz.

Úgy érzem, Hegedűs is ilyesféle nyugodtsággal veszi számba és egyszersmind teremti a világot. Hogy errefelé mozdult el a művészete, valami teljességigény nyugodt bejelentése ez a kiállítás is. Totalitás és kicsiség, intellektualitás és érzékiség.

A képek igen erősen kapcsolódnak egymáshoz, Hegedűs újabb s újabb rendekbe állítja a tárgyakat, a tárgyait, a cseresznyéket, kettő, egy, három, a dominókat, feketén és aranyozva, az almákat, a gombokat, a krumplikat, a csillagos eget. Meg a vetési ludat.

 

És azt is szeretem benne, hogy minduntalan ugyanannyi esztendős, mint én. Eddig legalábbis így volt. Most ötvenéves. Ez a nagy kiállítás mutatja: ünnep ez.

 

Eh bien, mon prince. Genova és Lucca most már nem egyéb, mint Napóleon „jószága”. Figyelmeztetem: ha azt állítja, hogy nem lesz háború, ha még mindig megengedi magának, hogy mentegesse ennek az Antikrisztusnak (szavamra: én hiszem, hogy az) minden galádságát, minden erőszakoskodását, akkor nem ismerem többé, akkor nem barátom – vagy ahogy mondani szokta –, nem „hűséges rabszolgám” többé. De azért isten hozta, isten hozta. Látom, megijedt tőlem, foglaljon helyet és beszéljen.

Így szólt 1805 júliusában a híres Anna Pavlovna Scherer, Marija Fjodorovna cárné udvarhölgye és bizalmasa, ezzel köszöntve a magas rangú, méltóságteljes Vaszilij herceget, aki elsőnek érkezett estélyére. Anna Pavlovna néhány nap óta köhögött, ahogy ő mondta, grippéje volt (a grippe akkoriban még új szó volt, csak kevesen használták). Valamennyi meghívóban – melyeket parádés inassal küldött szét délelőtt – szóról szóra ugyanazt írta:

„Ha nincs jobb időtöltése –”

A szerelmes ember^*

 

Nem mindenkinek, de Rozsda Endrének van legendája. Az első magyar szürrealista. A magyar művészettörténet nagy ismeretlenje. Breton barátja, Picassóné legjobb magyar tanítója. Rozsda, aki még látta Bartók kezét, és ez megváltoztatta az életét. Európai Iskola, Max Ernst, Párizs, párizsi emberünk.

 

De fordítsunk egyet a dolgon. Ne tudjunk róla semmit – csak nézzünk. Végtére is talán mindig így kéne. Kiszakítva valakit a saját összefüggéseiből, mintha most látnánk először. Tekintsük az ártatlanságot munkahipotézisnek. Törekedjünk a saját szüzességünkre.

Mert mintha Rozsda is ilyesmire biztatna. Mintha képei azt sugallnák, hogy számára csakis az aktuális, az épp megmunkálás alatt álló vászonnégyszög létezik. Nincs tér, csak felület. A képről mintha (mintha) nem volna előzetes tudása, minden ott keletkezik, ecsetvonásról ecsetvonásra.

Rozsda képei teremtésmetaforák.

 

Kaleidoszkóp: azt csinálja, amit minden művész: szétszedi, szétcincálja, azután összerakja a világot. Minden művész gyerek, rossz gyerek, jó gyerek. Csak nem tudjuk, nem látszik, mikor melyik.

Ahogy a teremtés maga, ezek a képek is nehezen fedik föl magukat. Hosszan, elmélyülten, csöndesen kell őket nézni. (Persze mit nem…) De azért első pillantásra mondanak valamit. Nyilván nem ugyanazt mondják, de mintha volna egy közös dallamuk.

És ez a közös – meglehet, tévedek, és már megint, helytelenül, csak magamról beszélek – meglehetősen korszerűtlen, nem a kor szerinti: a Rozsda-képek mintha azt mondanák, hogy a világ szép. Lehet, hogy ez a szürrealizmus. A szürrealizmus mint etikai magatartás? Legyünk önmagunk kortársa, ez Rozsda imperatívusza. És még talán az Isten sem halott. Kicsit lassabban, mert azért Rozsda nagyon is tudja, hol s mikor él; ha van Isten, az már csupán személyes Isten tud lenni, enyém-isten, tied-isten; ahogy egy régebbi képcíme mondja: Megmagyarázod az Istened.

Rozsda nem magyaráz, néz. Nézni persze csak azt lehet, amit látunk. Rozsda nekünk lát. (Na ezt tessék majd lefordítani…)

A nézés az nyelv. Amilyen a nyelv, olyan a világ. Akinek nyelve van, van világa. Ki tud lépni önmagából.

A kép a világ. Vagyis a kép teljes. Rajta kívül nincsen semmi. Te sem. Amikor a kép kész, megszűnik a festő.

 

Ezt látjuk folytonosan, ezt a nem létező Rozsdát. (Zárójelben említem, hogy az a létező férfi és művész, aki például az interjúiból elénk rajzolódik, az hozzám rendkívül közel áll, az, ahogy a művészetről beszél [„a kép egy kép, és nemcsak valami képen kívülinek az utánzása”], az, ahogy az alkotás folyamatát szemléli, vagy az, ahogy nem hisz abban a gondolatban, hogy fájdalom nélkül nincs nagy mű, hogy ő az örömben és az erőben hisz. Úgy beszél a színekről, formákról, ahogy magamfajta a mondatokról: „A kép még nem döntött a színeiről.” Vagy: „Ez a kék ott a képen semmi. És mégis az határozta meg a képet.” „Az üresség pillanataiból lesz a festmény, ahogy a csöndből lesz a zene.” „Nem vonok le következtetést, konstatálok, ez minden.” „Keresek, kutatok.” – Jól értem ezt, a jónál is jobban. Ha nem volna félreérthető, ezt így mondanám: Szívesen bebugyolálnám ezekbe a vásznakba a könyveim, jól éreznék ott magukat.)

 

Talányos, titokzatos, enigmatikus, kifürkészhetetlen, összetett, sokrétű, tekervényes, szerteágazó, szövevényes világot mutat nekünk a mester, amely többnyire drámai ugyan, de, igaz ez?, sosem fenyegető, nem félelmetes, nem undorító. És mindig szerethető.

Rozsda Endre szerelmes ember.

A nehéz és a könnyű szív^*

Nehéz szívvel írom ezeket a sorokat. Pedig volnának olyan objektívnek tetsző környülállások, melyek alapján éppen hogy könnyű szívvel írhatnék arról a férfiról, akit 1998. május 4-én megismertem. Jobban mondva alig váltottunk néhány szót a kiállítása megnyitóján, ült egy székben, mintha egy király, s fogadta az alattvalókat. Mikor bemutatkoztam, akkor viszont úgy szólt hozzám, olyan nyugodt bensőségességgel, mintha jól ismerne, vagy én őt, vagy legalábbis én volnék a király.

 

Ám ezt a heves, váratlan néhány pillanatot azután lényegében elfelejtettem, elsodorta a másnap, akkor halt meg apám.

 

Egy évre rá egy budai étteremben találkoztunk. Csak úgy röpült az este a kis társaságban. Úgy beszélgettünk, voltunk, amilyennek én őt a képeiből kikövetkeztettem. Úgy éreztem, azok a képek ugyan – természetesen – nem az én hangomon szólnak, közvetlenül nem is ugyanazt mondják, de ugyanarról beszélnek egy számomra ismerős hangon. Ifjú koromban ilyennek képzeltem (álmodoztam) az estéimet: étteremben ülök a barátaimmal, hol fecsegünk, hol beszélgetünk, lazán és szorosan összetartozunk, nem vagyunk egyedül.

 

Ott, 1999. április 26-án este 8 és 11 között a Fő utcában megvalósult egy álmom. De jó város, motyogtam azután hazafelé menet.

 

Úgy terveztem, hogy sok időnk van még együtt. A nehéz szív innét. Hogy felelőtlenül hagytam múlni az időt, ahelyett, hogy önzőn, azonnal nekifogtunk volna a barátságunknak.

 

A szerelmes ember, írtam volt róla. A szerelmes ember a nehéz és a könnyű szívvel.

Évtizedeken át^*

Kaján Tibort jó nézni; olyan, mint kedves regényeink: újralapozható. Nem a fölfedezésvágy visz ismételten hozzá, noha mindig találunk valamit, amin átfutott az agyunk, az ébresztett agyunk, hanem az otthonosság végett szeretünk nála lenni.

 

*

 

Kaján olyan, mint mi, csak jobb. Finomabb, elegánsabb, könnyedén használja a műveltségét, rezignált, de nem kiábrándult, valahogy jobbak az arányai, nincsen kívül, de mégsem liheg, rálát arra, amiben benne nyakig, vagy ő talán csupán szügyig.

 

*

 

Szeretjük és tiszteljük őt, és szívesen tiszteljük, és nem érzünk késztetést, hogy ezt leverjük rajta. Nem keresünk szeplőt, szívesen vesszük olyannak, amilyen.

Nem mert mindentudó; igaz, sokat tud. Egy öreg ember friss tudása az övé.

 

*

 

Van valami történelmi is a rajzaiban; de ha, akkor úgy kötődnek a közelmúltunkhoz, hogy élők maradnak, élők, mert valóságosak, valóságosak voltak akkor, és valóságos híradások most. Ez a művészet úgy beszél a múltunkról, erről a szürke, szűk, diktatúrásról, hogy pillanatra sem lesz provinciális. És ami igen ritka: nem látszik rajta a diktatúra ujjnyoma. Ez az ember élhetett volna Párizsban vagy New Yorkban is. És azt is látjuk, hogy itt élt, él.

 

*

 

Kaján Arcimboldóval meg Escherrel társalog, ők a kollégái.

 

*

 

A karikaturista nyelve valamelyest olyan, mint a színészé: ott, akkor, helyben kell működnie. Másnap az már egy másik előadás, egy másik világ. A karikatúrának is azonnal kell hatnia, sőt, villámcsapásszerűen, vagyis egyszerűnek kell lennie. Kaján meg nem egyszerű, ugyanolyan bonyolult, körmönfont, mint „mi”. Aztán mégis. Kaján a jobbik intellektuális felünk.

A karikatúra nevetést akar. Nevet: kacag, göcög, gurul a nevetéstől, halálra, betegre neveti magát, röhög, rötyög, nyerít, nyihog, hahotázik, nevetgél, röhigcsél, nevetgérezik, kacarászik, röhincsél, heherészik, kuncog, pukkadozik, viháncol, mosolyog, bazsalyog, somolyog, vigyorog, derül. Milyen a Kaján-rajzon nevető nevetése? Lehet, hogy nem is nevetés? A fölismerés öröme? A szemek néma nevetése? Egy derűs hunyorgás, hogy élünk? És aztán egy felszabadult nyerítés?!

 

*

 

Kaján nem gőgös, hanem finom. Egy finom (konzervatív liberális) úriember világnézeti-kulturális jegyzetei ezek.

 

*

 

Kaján időiben mindig van időtlenség, napi végességeiben parányi végtelenség. Sokat gondol az égre, és sokat gondol a földre.

 

*

 

Néha, azt hiszem, ez nem dicséret, unatkozik. Nem is bírálat. Dráma.

 

*

 

Lábjegyzet: az Úristen meglehetősen jószándékúnak látszik e lapokon. És: folyamatos kis könnyű kultúrpesszimizmus. (Don Quijote mint Szisziphosz és viszont és fordítva.)

 

*

 

Teremtés-rajzok (apokrif, természetesen). Egyáltalán: egy „konstruktív pali a középpályán”.

 

*

 

Rajzaira, portréira, világábrázolására nem szívesen használnám a „szeretetteljes” kifejezést, de az igaz (a szeretetteljes is igaz), hogy a pozitív tulajdonságokkal játszik, azokat túlozza, kavarja: rajzolja: Kaján nagy rajzoló: rajzban gondolkodik: a vonalban, nem a szóban keresi a humort, mindent.

 

*

 

Rajzolok, tehát vagyok, szólt egy előző könyvcím. Vagyok, tehát rajzolok – ezt látjuk évtizedeken át. És nézzük.

Kaján 80^*

Hogy mi a polgár, azt mostanság kicsikét kavarjuk, mert volnának olvasmányaink, mondjuk valami hansastadti kollegától, vagy egy kassaitól, és volna ez a mai katyvasz, akarat, akarnokság és üresség és persze vágy, vágyakozás. A két kép oly messzi van egymástól…, tulajdonképpen, mint Makó Jeruzsálemtől, vagy hogy élezzem (má’ megint a hely szelleme): pontosan olyan messzi van, mint a reálisan létező szoci gondolkodás a szociáldemokráciától. Ism.: egy távolság van. (Az erre vonatkozó költői üveggolyó pedig szeméttelepekről összebuherált rozsdás vasizé, amely tonnanehezen totyog végig az életünkön. „De más hasonlatok is mondhatók.”)

Arról azonban, hogy az úriember mi, arról még elképzelésünk sincs. Kaján Tibor az, úriember. Nem létező állatfaj (ad notam: egyszer láttam, de az se az volt). Úriember és értelmiségi. Utóbbi minőségében szenvedélyesen lajstromozza a környezetet, lábjegyzetel, kommentál, fogalmaz, újraértelmez, előbbijében könnyedén rezignált, elegánsan pesszimista. Szenvedélyes rezignáltság, ez Kaján Tibor realizmusának emblémája.

Az úriemberek nem kortalanok, öregszenek ők is, de nem lesznek öregemberek. Kaján Tibor 80 éves, ám nehéz erről a 80-ról bármit is gondolni. Van, épphogy, jelentése, de nincs jelentősége. Nem érdemes csodálkozni, jé, ki hitte volna, és nem érdemes lelkendezni. Kaján Tibor nem jól tartja magát, hanem jól van, és van tartása.

Egy nagy öreg.

A „nagy öreg” komoly, fontos műfaj, minden közösségnek elemi érdeke, hogy legyenek ilyenjei. A nagy öreg (ellentétben a szent tehénnel) nem magát veszi komolyan, hanem a világot. Vagy épp komolytalanul. De veszi. De nem veszi meg. A nagy öreg régi ember, kicsit idegen itt, idegen már itt, és úgy figyel. E figyelő tekintet minket is megváltoztat.

Rajzolok, tehát vagyok, mondta egy Kaján-kötetcím. Rajzol, tehát vagyunk. Önérdek hát, hogy Isten éltesse őt.

Pápai, a most^*

Aggasszunk jelzőket. Legyen Kaján az intellektuális nagy öreg, Sajdik a realista fantaszta, káoszteoretikus. Brenneré a Kádárkorszak, az emberarcú szar, a rendezett hétvégi kistelekkel, műanyag törpével: a nyugalom paródiája.

Pápai a most. Milyen ez a most? Mit mond erről egy közíró, aki rajzol? Olyan nagyon ő sem tudja. Ez-az hiányzik, ennyi biztos. Túl kevés és túl sok az új. Brennernél a környezet beszélt (a buhera!), ez itt hiányzik, majdnem kizárólag arcok vannak csak, kóválygás egy bizonytalan térben. Az új formátlanság rajzai.

Brenner arcai mindennaposak, fáradtak, fáradtan ravaszkásak. A Pápaiéi főleg gusztustalanok. Nála az emberek, istenek pártfüggetlenül randák. Nem tudom, igaza van-e (én másképp gondolom), de igazat mond. Kellemetlen alak. Azt remélni pedig, hogy az arcok mindig máséi, politikai szakszóval szólva: csacskaság.

Mindez lehetne egy kicsit viccesebb.

Úgy vagyunk mi most, ahogy az egyik rajzon olvashatjuk, hogy bizony összeszorul a szívünk, ha ezt a szegény Dajanát látjuk. Ekkor és csak ekkor.

Mi hiányzik honnét^*

Egy olyan szobában ülök mostanság, amelyben nincs Váli-kép. A lakásban sincs, a házban sincs: idegen helyen vagyok; jól. Nem minden szobából hiányzik Váli. Ettől egy szoba még nagyon is rendben lehet. De ha már, kicsit véletlenül, ideértünk, fordítsuk meg: való-e kép egyáltalán lakásba? A lakásainkba? Olyanok-e a lakásaink (vagyis az életünk), hogy satöbbi, illetve olyanok-e a képek (vagyis az életünk), hogy satöbbi?

 

Mekkora is az, amelyik nálunk lóg? Nagy. Milyen nagy? Nagyon nagy. Mintha betakarná az egész falat. Vagy ellenkezőleg: hatalmas ablakot vág a falba, szorosan a másik, valódi ablak mellé. Evvel nyilván statikailag megbolondítja a házat. Földúlja. Elveszélyesíti. Nincs jó helyen, két okból sem. Egyrészt mintha el volna dugva, került, ahová kerülhetett, másrészt a fények úgy esnek rá, hogy betükrösödik, és akkor téblábolni kell előtte, oldalt hajtogatni a fejet, alkalmas beobachtungsstellét keresni (és végül nem találni).

 

Elsőre: kietlen hely. Egy börtön, ott a rácsos ablak, a priccs nem létezik, a kübli se, csak egy szék. Az elítélt sem látszik. Nyilván jó oka van, hogy idekerült. Nevetséges volna mindannyiunk ügyét justizmordnak tekinteni. Nem; jóok. Vagy: szikár hely.

Egy cella; aki itt él, nem kívülről kapja a fényt, a priccs nem látszik, a szerzetes sem, csak a szék. A szék a társa. Vele osztja meg a teret. Aki itt él, egyedül van és egyedül akar lenni, de nem magányos. Vagyis hát ez nem ilyen szépen van, nincs így kiendlizve. Vereségek sora látszik a képen. „18 éve hallgatok ebben a szobában, amiben élek.” És: „Nem jó képeket kell festeni, hanem újakat mondani.” Vagy: akár egy álom. A szék mintha egy másik álomhoz tartoznék. Színek nincsenek. A színek: ha akarom, lilás, ha akarom, barnás, ha, akkor szürke. Ha meg sokáig nézem, benne leszek a képben, ami mint kilátás elég nyomasztó. Vagy: univerzális hely. Olyan, mint a németalföldi „kis” képek. Mindegy, mi van rajtuk, egy falu látképe, egy csokor virág, egy arc: ott az egész. A kozmosz nem kicsi vagy nagy, hanem egész. Teljes.

 

Váli képe: a hely, ahol most vagyunk. A nagy világon e kívül. Nem az ő helye, hanem mindannyiunké. Az sikerül neki, ami 20. századi művésznek ritkán: én-ből mi-t csinálni (szándékosan nem a teremteni szót használom).

 

Egy olyan házban élek, amelyben van Váli-kép. A kép kedvéért át kéne építeni a házat, egy kicsit; és nem vet sem rám, sem a világra jó fényt, hogy ez csak mint tréfa értelmezhető. Másfelől: a kép által olyan lett az otthonom, hogy hiányoznék a kép belőle.

Bevezető^*

Bevezetek. E pillanatban nem egészen tudom, hogy mit, de úgy döntöttem, ez nem fog zavarni.

Ez a CD tartalmaz egy Váli Dezsőt. Ez a tartalma. Mondhatnánk, véges miként tartalmazhat végtelent, rendben, javítsunk, a CD tartalmaz VD-ből egy jó nagy darabot. Tartalmazza VD egy nézetét. (Ki néz?) Egy változatát. Egy fölfogását. Úgy azonban, hogy mégiscsak az egészet felöleli. Mindent.

Mindent, amit VD összevillázott magáról, elsősorban tehát a műveit. Minden látható. Azok is, amelyek nem láthatók, mert mondjuk egy távoli, setét közraktárban telelnek vagy szanaszét, ki tudja, hol. (VD tudja, és mondja.) Mintha titokzatos, idegen helyekre pillanthatnánk be, valaki fogja a kezünket, gyere, mutatok valamit.

És nemcsak valamit mutat, vagyis a képeket, hanem mindent, ami a keze ügyébe akad, tőle, róla, írva, mondva, nézve, hallgatva.

Érdekes volna ezt az egészet műalkotásnak tekinteni, melynek tárgya, műfaja, médiuma: Váli. Egy Válit látunk hát, egy Váli teremtette Válit.

Az, akit az Úristen teremtett, szigorú, komoly művész. Itt, ebben a gesamtkunstwerkben azonban látunk egy komolytalant is, egy naprakészet, mozgékonyt, egy interneccest, hiút és hülyülőt, narcisztikust és így önironikust. Ahogy a költő mondja: egy ürgét.

Régi és új ritkán van így egyben.

A nagy szolnoki álldogálás^*

Kevés fölöslegesebb dolog van, mint egy kiállítást megnyitni, az vagy megnyílik magától, vagy nyitogathatjuk napestig, minek. Ennél már csak az fölöslegesebb, ha egy kiállításmegnyitó arról szól, hogy ő milyen fölösleges.

 

Mindebből úgy tűnhetik, mintha bajban volnék.

 

Pedig ami ezt a mai délutánt illeti, meg ama tárgyat ott körben, a legkevésbé sem vagyok ott, bajban. Kis túlzással – ezt majd még megírom pontosabban is – én akkor vagyok bajban, ha nincs mondat. Ha nincs mondat – nincs valóság, csak a baj.

 

Itt lehetne rögtön mondat, van is, Szávai Istvánról, ahogy a meghívóról olvashatjuk, „a szolnoki ember, aki bevitte a Kalevalát rajzórára”. Dombra ment föl, hegyről jött le. Egy szenvedélyes tanár csodálatos élete stb.

Lehetne beszélnem a gyerekekről, akik – hogy káprázzunk attól, amit nem értünk – legalább háromszázezerszer véstek bele a dúcba. Ez a dúc is egy olyan dolog. Így a dúc, úgy a dúc, hogy harmincról lefogyott húsz kilóra (?)… a galambokról meg nem beszél senki. A gyerekek: ezt azonnal idézőjelbe kellett tenni, hisz ez a metszet 87 tavaszán készült, aki akkor volt 13-14 éves reményteli gyerek, mert minden gyerek reményteli, ma már 25-26 éves, kicsit már el is van hízva, van másfél gyereke, igaz, jól keres, de talán mégsem kellett volna férjhez menni. Vagy nem ahhoz.

Én egyébként évek óta a Szolnoki Metszőkör által készített levlapokon levelezek, vagy hát lapozok; azért is szeretem a lapjaikat, mert keveset lehet rájuk írni, drága angyalom, és már a lap alján vagyok, hála Istennek. Különösen jó, ha németül kell írni, sehr geehrte, hopp, és már nem is lehet folytatni. Napi kapcsolatban vagyok így velük, naponta megérintem így a munkájukat, ily módon ismerősek nekem ezek az ismeretlen (már nem is) gyerekek, akiknek köszönettel tartozom.

 

S lehetne mondat a Kalevaláról is – 1 könyv –, léha Lemminkejnen meg a tölgyfa, nos, a tölgyfáról külön is beszélhetnénk, szilnüj kak dub, a tölgyfa jó, a tölgyfa dús, legelőjén fű kövér…, nahát és a százötven év!, ennyi idős a Kalevala, micsoda mázli, megint egyszer fölfedezhetjük a finnugor, halszagú gyökereinket. (Ahogy a költő mondja, de tényleg csak zárójelben: Régi dicsőségünk halkések az éji homályban…)

 

És az sem volna meglepő, ha egy kiállításmegnyitó a kiállítás tárgyáról szólna. De nem.

 

Mert amire én most igazán gondolok, az azok a délutánok, amikor összejött az a sok szolnoki gyerek farigcsálni. Meg az az első felolvasás, amikor Szávai tanár úr, mintegy véletlenül, elkezdi a Kalevalát. És történik valami, valami váratlan, kiszámíthatatlan, amit lehet akár csodának is nevezni, de talán jobb valóságnak vagy valódiságnak. És ebből a délutánból kiindulva persze azonnal Szávai Istvánról lehet beszélni, a gyerekekről, idézőjellel és anélkül, a Kalevaláról, és a műről, a metszetről.

 

Hogy mi a művészet, nehéz megmondani. Én legalábbis nem tudom. De nem is érdekel. Mit érdekel engem… Maga…

Nem csodára kell várni, elegendő a valóságra, a valódiságra. Ha ránézünk erre a munkára, erre a huszonhét méterre, nem azon fogunk studírozni, hogy ez mennyire jó, mennyire kép, az, kép, mennyire ügyesek a szerzők vagy sem, hanem arra, és ez az igazi művészi hatás, hogy ezen tárgy kapcsán hány és hány ember került valóságos helyzetbe; nem klisébe, nem automatizmusba, nem abba, ahogy illik, ahogy előírják, ahogy szokás, ahogy praktikus, ahogy megéri, ahogy buli, ahogy hatékony – hanem ahogy van.

Ha ránézünk erre a képre, arra kell gondolnunk, hogy valakik valóságosan voltak, léteztek, azt csinálták, hosszabb-rövidebb ideig, amit kell. És ezért kicsit irigykedve és tisztelettel gondolunk rájuk.

 

Ezért jó itt állni. A Nagy Szolnoki Álldogálás.

Ki a gyilkos?^*

A fotó, a fotózás, a fénynek a képezése drámai viszonyban áll az idővel. Ha a régi barnás kópiákat nézzük, szép, barna élmény, a klasszikus modernség juthat az eszünkbe, lázadó, izgalmas emancipák vagy a kezdődő újságírás mint az új kor jelképe. Manapság meg éppen ellenkezőleg, mintha passzé volna, lassú, szegényes, fintorgunk hűtlenül, mintha egy ősi VW-bogárról beszélnénk, amelynek megvolt a maga ideje, de ez immár nem az, lemaradt, nem bírta az új ritmust.

Van ebben igazság, Ám éppen ebben az úgynevezett lemaradásban, a korszerűtlenségben volna a fotózás sajátossága, új lehetősége. A száguldó riporterek kezében videokamera van, az is való oda. Másféle emberek kezébe kerültek a fotóapparátok, tűnődőbb, figyelmesebb figurák kezébe. Mélábbak is talán.

 

A fotózás azért mindig úgy működik, mint a Nagyítás című Antonioni-filmben. Oda néz, ahová nem kéne. A fotós ki van szolgáltatva a szemének. A fotó a titok ígérete.

Volna hasonlóság az irodalommal, az irodalom természetével is. Mindkettőben van valami idejemúlt, de valami egyszeri esély is: hogy bizonyos dolgokról csak így szólhatunk. Bizonyos gyilkosságokról nem tud senki, se a rendőrség, se a világ, nem létezik sehol, csupán egy filmnegatívon, csupán egy regény-epizódban.

 

A fotó emlékezésre késztet, mondtuk másutt, s mint ilyen, kellemetlen műfaj. Most inkább mondjuk úgy, hogy a „van” műfaja. Van a volt is. Létezik az is, ami elmúlt. Az önismeret műfaja. Ki tudja, mi van egy regényben? Nem mindig az a gyilkos, akit Phillip Marlowe fülön csíp. Ki tudja, mi van ezeken a képeken? Nem mindig az a város, amelyet a bédekkerek hirdetnek.

 

Természetesen Lugo és Aliona is egy „láthatatlan városról” beszél. De nem a nosztalgia könyve ez. Sétára hívnak a képek, városnézésre; ön-, hon- és városismeret. Anekdoták az órás bácsiról és az ékszerész néniről, a hegedűkészítőről és a töltőtollasról. Idős mesterek arca egy elveszett világból, szabott árak. Gyönyörű cégtáblák és gépmonstrumok, egyszerre van jelen a 19. század és szűnik meg a 20.

A fotózás örök, állítjuk kimondva-kimondatlan. Mégis mintha Lugo és Aliona kitüntetett pillanatban végzett volna el valamit, végezte el a munkáját, last pictures ezek; az új, furcsa kapitalizmus éppen most falja föl végérvényesen a régi képeinket. Életünk egy része már csak fotókon létezik.

Nem nosztalgikusak, de nem is tragikusak ezek a képek, noha az elmúlásról is szólnak. De főleg a gazdagságról, az elmúlás is gazdag. Van Lugóban és Alionában valami blazírt ujjongás, hűvös lelkesedés, egy gyerek kíméletlen pillantása az övék, nehezen besorolható, ártatlan és profi, szigorú és barátságos. Elemző és összegző. Egyszerre veszünk el a részletekben, dinamóhuzalok, szelepsapka, pedál, kormányalátét, e. agy csésze(?!), és kapunk nagy ívű történeti, szociológiai áttekintést az utolsó száz évünkről.

 

Fölfeslik egy város.

A szerencse^*

Mindegy, hogy miről írunk, mit festünk, fényképezünk, mindazonáltal véletlennek nem nevezném. Lugosi Lugo lassan mintha Budapest fotósává válna. Budapesté és az időé. Vagy a Budapestben rejlő, föltalálható időé. Emlékeztetnék a Frankl Alionával való közös könyvére, az Eltűnő Budapestre, melyben az épp eltűnő szakmák nyomait keresték és mutatták meg, mintegy az utolsó pillanatban. Városarcheológia.

Bizonyos értelemben persze minden pillanat utolsó, csupán meg kell találni a pillanat értékét, azt, ami kizárólag az övé, amit ő teremtett, s vele együtt el is múlik. Múlna – illetve múlnék, most éppen az ikes igék múlnak el, ki, ha például nem volna egy Klösz.

Szerencsénk van evvel a Klösszel. Hogy idekeveredett ott, ama századvégen a távoli Darmstadtból, s lett számunkra Georgból György, aki nélkül kevesebbet tudnánk a városunkról, az országunkról, a múltunkról, magunkról. Szak- és üzletember volt, pénzt keresett – és nézett. Nézett nekünk egy kicsit.

Lugo nagy és egyszerű, kézenfekvő eszméje az volt, hogy megnézi ugyanazt, amit nagy elődje. Odaáll, és néz. Természetesen kétszer nem léphetünk ugyanabba a városba (se), de azért próbálkozzunk.

Változnak az optikák, a gépek, a gyújtótávolságok, és vélhetően az emberek s a szemek is. A mai fotó a fotóról szól, az akkori a tárgyáról.

Nem lehet ugyanoda állni, csak majdnem. A majdnemre érdemes törekedni, nem az ugyanodára. Az idő amúgy is elcsellózza a kompozíciót. Addig-addig múlik, amíg csak belóg egy azóta nőtt lámpaoszlop vagy rémséges csillár.

Megdöbbentőek ezek a képpárok. E könyv után másképp kell néznünk a városunkra. És egyszer csak nem két várost látunk, hanem ezret. Ezeret. Csak kell egy szem, meg egy ember, aki fölmászik a szekérre meg a tejszállító IFA-ra.

Szerencsénk van evvel a Lugóval.

A hallgatás^*

Azt írja a költő („költő”), van egy gonosz Budapest, van egy élvezkedő Budapest, egy könnyed, egy búskomor, egy mély, egy szellemes, van egy ganéj Budapest, egy hazug, egy lator, egy úriember, van egy formátlan Budapest (műanyag), egy rímfaragó, egy közgazda, a túlzott fölény és a túlzott alázat városa.

Vagyis mint minden városnak, a mienkének is sok arca van.

Azután van nekünk itt ez a Lugo az ő szemével, amely néz. Újra meg újra megnézi nekünk Budapestet. Hol az éppen eltűnő várost mutatja, hol azt, amely a régmúltból rendre elénk bukkan. Nincs, van.

A zsidó Budapest egyszerre ilyen is meg olyan is: tűnik el és bukkan elő. A nincs, amely van, s a van, amely nincs. Ez egy olyan Budapest, amelyet nézni kell, hogy lássunk. Akarni kell látni. Utána kell menni. Ajtókat kell kinyitni. Temetőkapukat.

Többnyire zárt tereket látunk itt, zsinagógák belsőit, lépcsőházat, ravatalozótermet és mosdótermet, rítusok nyomait, tóraszekrényt és tóraszekrény-takarót, gyertyatartókat, menórákat, örökmécsest és imaórát. És flódnit és maceszsütő kemencét. És virág helyett az emlékezés köveit.

Csönd, sőt hallgatás van ezeken a képeken. De talán ez nem is baj, először hallgassunk és nézzünk. Aztán persze beszélni is kell. Embereket nem mutatnak ezek a képek. De ott vannak, ott vagyunk.

Az élet képei^*

Azt gondolom (látom), hogy ez a válogatás nem akar elérni semmit, vagyis nem bizonyítani akar, nincs egy gondolat, amelyhez képek kerestettek volna, hanem voltak (vannak) a képek, és valaki, egy „szemes ember” tallózik, kóvályog köztük. Szempontjai esztétikaiak, amit egy album esetében természetesnek, sőt kötelezőnek hihetnénk, minthogy azonban egy diktatúrába pillantunk vissza, radikálisnak kell tartanunk.

Oda pillantunk, de nem azt látjuk. Többnyire életképek ezek, az élet képei. Nem valami görcsös „a derű óráit számolom”, csak épp látszik, hogy az élet él és élni akar. Mondjuk, látunk egy ruhapróbát 1960-ból. Ez nem az akkor nagyon is létező, mocskos diktatúráról ad hírt, hanem egy kultúráról, amely, mint ezt immár tudjuk, épp eltűnőben van. Egyáltalán, a 60-as évek Budapestje még emlékezik, emlékezni látszik önmagára, vannak formái, vagy legalábbis még láthatjuk, hogy voltak. A fontosnál is fontosabb a politikai emlékezet, és volt viszonyaink közt szükségszerűen politika lett minden (ettől koldulunk máig), ám ezeket a képeket nézegetve egy szélesebb, mélyebb vagy még inkább tágasabb emlékezés előtt nyílik lehetőség: kissé idétlenül úgy lehetne mondani, emlékezés az életre.

Mert az ugyan súlyosan igaz, hogy hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, és csakis zsarnokság van, de mi most már nem onnét nézzük mindezt. Azt, hogy egy szerelmespár mindig több, mint egy diktatúra, azt csak most látni. És persze az emlékezés mindig több, mint pusztán az emlékek, emléktárgyak, emléklapok, de ezek a képek, számomra, 2002 őszén azt sugallják, hogy mindazonáltal az emlékezés nem függetlenítheti magát az emlékektől.

A régi képek egyik érdekessége, ha olyat mutatnak, ami már nincs, Kossuth híd, Nemzeti Színház, cipőpucoló (58-ban még volt ebben a városban cipőpucoló!) vagy a befagyott Duna (igaz, már akkor is Mátyás király nélkül). Ezek a képek inkább az ezernyi sok kis van-ról beszélnek, van kéményseprő, varrónő, martinász, utcaseprő (egy virtigli úr! – nem ám a Köztisztasági Vállalat dolgozója!), kertésznő, rakodómunkások (messzi már az állítmány, nem egyeztetünk!), újságárus, cipőbolti eladónő, járókelők, utcák, utcák, utcák, futballszurkolók (még ilyet! – feszülten figyelik a mérkőzést, ilyet se lehetne most fotózni, legföljebb műteremben), hajógyári munkások, búcsúzó utasok, „Budapest új fényei”, szabálytalanul közlekedő gyalogos (gyönyörűséges árnyékot vetve), szolgálatkész rendőr, rendőrnő, rendőrdobogó, sakkozók (+ papucs, sőt inkább fordítva), pincérek, taxisok (köztük mintha maga Lenin agitálna), sztriptíztáncosnő (nyitás a bűnös Nyugat felé) és bohócipari tanulók (a nagy Alfonzó tanár úrral!!!).

Rálátunk a város nem múló szépségére.

És 1964-ben bevezették a perselyes autóbuszt (a szoci luxus: „Az utazóközönség a vonaljegyek árát a kalauz mellett elhelyezett perselybe dobja, az egyéb jegyeket továbbra is a kalauz kezeli.”), 1958-ban pedig, ahogy az MTI-képaláírás utolérhetetlen bájjal mondja: …az Éttermi és Büfé Vállalat új „Mackó” büfét nyitott… A büfé egyik érdekessége, hogy az infra hővel sütött ételek készítését az üvegfalon keresztül figyelemmel kísérhetik a vendégek. A hangulatos helyiségekben a közismert Roch-Ola zenegép szolgáltatja a zenét.

A szöveg a szocialista buherát idézi, a kép meg olyan, mintha egy Fellini-filmből volna. A Fellini meg olyan, majdnem, mint az Úristen.

Mit hoz^*

Engem nem érdekel a jövő.

Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló album bevezetője lehessen.

 

De lassan a testtel, ahogy a temetői szakemberek mondják. Igaz ez? Egyáltalán igaz lehet? Tényleg nem érdekel, hogy ki lesz a Barcelona új edzője, hogy hány forint lesz a görögdinnye kilaja, mik lesznek a lottószámok és ki nyeri a választásokat. De.

A jövőről szólva emelkedettebben szoktunk beszélni, nem a görögdinnyéről, hanem az emberiségről, aki a jövőről beszél, szinte szükségszerűen nagy dolgokról beszél. Talán ez gyanakvásom forrása?

Vagy inkább az, hogy többnyire azért beszélnek a jövőről, hogy az olyan legyen, mint ahogyan beszélnek róla? Én nem akarok semmit a jövőtől. Megismerni pedig akkor akarom, ha majd jelen lesz, de akkor nagyon.

 

Akkor mi az, ami nem érdekel engem a jövőben? Ezt meg tudom válaszolni. Én. Minden más igen, ez nem. Azt nem akarom tudni, hogy velem mi lesz. (Zárójelben és őszintén szólva, most, 2002 márciusában a világon a legjobban az érdekel, hogy mi lesz velem úgy május végén, de ez egyrészt nem illik bele a gondolatmenetbe, másrészt május vége talán még nem is jövő, az olyan, mint a görögdinnye, arról meg már bevallottam, hogy nem érdekel.) Ez az ódzkodás logikusnak tetszik, evvel tulajdonképpen az életemet védem, az életem érdekességét, a kíváncsiságom tárgyát, a szenvedélyt, mely életben tart. Viszont ha avval kérkedem, hogy kíváncsi természetű vagyok, hogy ez alkatom legfőbb vonása, márpedig evvel szoktam kérkedni, akkor az nem azt jelenti-e vajon, hogy minden érdekel szőröstül-bőröstül, egy-ké-há-négy dimenzióstul? De.

 

A sci-fiket már kora gyermekkoromtól fogva ásítva untam. Viszont az időalagutakat azokat bírom. Kegymélem, ahogy a tájszó mondja. Egy Hondával Mátyás király udvarában. Király. 1930-ban dumálni kicsit Kosztolányival. Figyelj, angyalom, írtam egy verset, megmutatnám, Hajnali részegség a címe. Visszafele még az én se zavar.

Igen: a jövőkutatás, igen: az éntől megfosztott jövő. A struktúrák változásai: a sejteké, a társadalomé, a kultúráé, az időé, mindezek viszonyaié.

És hát az idő változásának a változása. Mert ez a legnagyobb változás. Másként múlik az idő. Nem csak a gyorsaságában, hanem már a linearitásában sem bízhatunk, sőt a folyamatosságában sem, s ha igazából értenénk, amit mondunk, akkor pirulás nélkül mondanánk, hogy már az irányára sem lehet mérget venni. Ez a másként nem csak érdekes (vagy riasztó), hanem fontos is, mert közvetlenül befolyásolja az életünket, a mindennapokat. Másfajta életekről beszél Balzac, Flaubert, Proust, mert másképp telt mindőjüknél az idő. (Vagy fordítva: az idő árjában úszva mindig ugyanarról?) A tizenkilencedik század jövője nem a huszadik század.

A jövővel talán nem is azért foglalkozunk annyit, hogy megtudjuk, mi lesz, hanem hogy a megsejtettből a mára következtessünk. Ha most így, akkor úgy. De ha úgy, akkor most ne így.

 

Volna itt még ez a jövőkép.

Amíg a kommunizmus rabigáját nyögtük, a nyugat-európai kerekasztalok kelet-európaiaknak címzett állandó kérdése így szólt: Szabad Ön? Az új kérdés: Van Önnek jövőképe?

Nekem nem szokott ilyenkor ilyesmim lenni, azért nem, mert nincs. És azért nincs, mert többé-kevésbé senkinek sincs. Ők is ezért kérdezik, ezért kérdeznek minket, egymást nem merik, pontosabban illetlenségszámba megy. Ha van utópia, az annyira személyes, hogy olyan, mintha nem volna. (Ha az utópia művé lesz, akkor már ki is lép az egy-személyiből, de ez nem a kerekasztalok esélye.)

 

Más azonban a helyzet, ha nem a nyelv, a logosz, hanem a szem felől közelítünk. Akkor a jövőkép is mást jelent. Ha nem is kisebbet, de konkrétabbat, földhöz ragadtabbat. Mindannyian ugyanarról gondolkodunk, tudomány, művészetek, filozófia, nem lehet másról – de másképp. Ezért hol ennek, hol annak a diszciplinának vannak esélyei. Most talán a festőknek (és „festőknek”).

 

Nekem ez a könyv e pillanatban jövő. Mit hoz?

Nézzünk Forgácst!^*

Azt is megmondom, mikor, mit, mennyit, mért, hol. Forgács Péter már évek óta folytatja – mit is folytat? Mondhatnánk múltfeltárásnak, hagyománykutatásnak, általában hazafias cselekedetnek, de akkor már megint abban az egyre inkább elharapódzó, legyen, nyelvi térben volnánk, harapóddzon az a tér!, ahol a szomszédasszonyom azt képes mondani, még a süti előtt, hogy lássa, Péter, hát már itt tart ez a nemzet, miközben csak azt akarta tudomásomra hozni, hogy szar, vagyishát másodlagos frissességű a tévéműsor.

Úgyhogy Forgács Péter folytasson évek óta – művészi tevékenységet. Eljárásmódja, lehet mondani, mára klasszicizálódott. Kiindulási pontja, anyaga régi, lappangó magánfilmfelvételek, és azután ezekkel jár el. Ezek a régi filmek a világ, ezek jelölik ki a határokat, ahol lehetünk, csak az van, amiről kép van (világom határa a nyelvem határa), csak az tudható a világról, amiről a kép beszél.

Ám nemcsak kép van, hanem van szó is és zene is, és van lassítás és vágás és ismétlés: így lesz dimenziója, így lesz helye az esetleges privát felvételeknek (talált tárgyaknak). Így lesz a kuriozitásból mű.

A mostani film, A püspök kertje Ravasz László püspököt idézi meg, elsődlegesen a fiú, ifj. Ravasz László filmfelvételei segítségével (zene: Szemző Tibor). Látjuk a püspököt hatalomban a hatalmasok közt, s látjuk mintegy száműzve, leányfalui kertjében az unokájával. Halljuk hajdani rettenetes mondatait a zsidótörvényekről, és halljuk az öregember magába szállását. De főleg az arcát látjuk, egy életet, egy gyönyörű, kelet-európaian barázdált drámai felületet.

Forgács nem kommentál, elénk teszi a tárgyat, és úgy teszi elénk, hogy láthassuk. S látjuk is, ha látni akarjuk. És akkor beszélhetünk is, erre ad lehetőséget. Ismét az derül ki, hogy nem ússzuk meg egymondatos összefoglalással, rövid ítélettel. Nem igen vagy nem a történetünk, miközben a leghatározottabb igeneket és nemeket sem úszhatjuk meg. Forgács módszerei finomak, csöndesek, így beszél egy üvöltő századról. A film az m2-n lesz, csütörtökön, 2003. március 6-án, 21 óra 10 perckor, egy órányi, a spanyol kupa (élő) második félideje még elcsíphető.

A filmen még Bibó István is látható! Jókedve van ott. Jókedve nem reprezentatív, de szép látni.

Milyen az ember?^*

Megyik János – gondoltam, evvel a két szóval kell kezdenem ezt a szöveget –, Zbynek Sekallal Megyik János ismertetett össze. Pontosabban Zbynekkel, a Sekalról nem volt szó, vagy ha volt is, elfelejtettem. Ez nem csupán egy ütődött anekdota – amely akkor még természetesen kitérne arra is, hogy magyarul ez a név, szekál, jelent valamit, nagynénéink szava, esetünkben nomen non est omen, Zbynek minden volt, csak nem szekálós, hisz aki szekál, az szükségképp kisszerű –, szóval hogy lényegében csupán a keresztnevet ismerem, ismertem, annak volna jelentése.

Az sem csupán véletlen, hogy Megyik mutatta őt – nem be, hanem meg. Másutt már mondtam, de mondom újra szívesen, Megyik számomra a művész. És ez összekapcsolódik a magányosságával. Ha magam elé képzelem – és van, hogy nem tehetek mást, és magam elé képzelem, az élet nehéz –, én Jánost nem kiállítótermekben látom, ahová való, nem a művészettörténeti listákon, ahol a helye, hanem a szobáiban, a híres, a számomra híres Kaiser strassei lakásában vagy most a kötcseiben. Egyedül, mint akinek semmihez nincsen köze, csak a pálcikáihoz.

És így gondolok Zbynekre is: a művész mint olyan. Egy szoba és benne tárgyak. Vagy nem is tárgyak: hanem összefüggések. Egy szoba és benne összefüggések.

Így persze a szoba azonnal a világ része: Zbynek is azt teszi, amit minden nagy művész: megváltoztatja a világot. „Elhanyagolható mértékben jobbá teszi.”

Természetesen az úgynevezett magányos művész is – és hát ki nem magányos – ezer szállal kötődik a környezetéhez. Most így mondom: természetesen Sekalnak is van helye és helyzete a cseh, az osztrák, az európai művészetben. Jó is lenne, ha ez a kiállítás alkalmat adna arra, hogy valaki őt elhelyezze ezek között a koordináták közt, tehát mintegy bemutatná, beszélne az életéről, amennyiben ez fontos a művészetére vonatkozóan, a háború hatásáról, a koncentrációs táboréról, a háború utáni párizsi látogatásokról, Dubuffet primitivisztikus alkotásmódjának a hatásáról, a prágai szürrealistákról, a kollázsokról, a könyvekről, a könyvek fontosságáról, a filozófia fontosságáról, és így tovább, valakinek ezt majd szépen végig kell mondania.

Egy kiállítás, ha szerencsénk van, kulturális esemény és nem társadalmi. Ez olyan, mint a mise, ha szerencsénk van, az Istenhez van köze vagy a hithez, ha nincs, akkor csak az új kosztüm van megjáratva. A kiállításmegnyitó az semmi, legjobb esetben része a hidegtálnak. Nincsen semmi, ami ennyire messzi volna vagy idegen Zbynek művészetétől, mint egy ilyen megnyitó. Ami ennyire nevetséges volna az ő műveinek intenciója, intenciói mellett. Mindazonáltal én is végigmondom, amit végigmondok. Nagy megtiszteltetés nekem, hogy itt állhatok.

Tavaly, február 11-én, kedden, fél tízkor indultunk el Berlinből Prága felé. Két legyet szándékoztunk ütni egy csapásra, részint megnézni Zbynek életmű-kiállítását, részint másnap eltemetni Bohumil Hrabalt. Így is történt.

Addig én csak a szoba tárgyait láttam és kiállításprospektusokat, és ebből gondoltam el magamnak ezt a számomra nagy és jelentős művészt. Tulajdonképpen jól extrapoláltam, mégis úgy mozogtam, inkább kóvályogtam és keringtem azokban a prágai termekben, mint akit fejbevágtak. Mámorosan, ez a jó szó, mámorosan fogadtam magamba azt az elképesztő gazdagságot, a drámaiságot és halkságot, mely oly ritka erény ebben a században, aztán az anyag példás fölmutatását, sőt megdicsőülését, a szakrális terek létrejöttét, sőt megteremtését, vagy azt, amit Werner Hofmann úgy fogalmaz, hogy Sekal a legcsekélyebb részletnek, a hulladéknak és a sérült maradványnak is szép, jóllehet törékeny méltóságot kölcsönöz, és azután a mindeneken végigvonuló nyugalmat. Nem hiába idézi ő maga is magának kedves Kafkájától: Die grösste Sünde sei Ungeduld, hogy a legnagyobb bűn a türelmetlenség volna.

Nem csupán egy egész élet munkálkodására láthattam ott rá, hanem egy ember életét láttam ott meg, annak a gazdagságát. Azt tehát, arra kaptam egzisztencia-bizonyítékot, hogy az ember élete gazdag. Hogy tehát az ember ilyen. A művészetet ez legitimálja: megtudunk valamit az emberről. Zbynek Sekal megmutatott nekem valami fontosat. Mámorosan láttam tehát ennek az ismerős, de alig ismert férfinak az életét, mámorosan köszöntem neki ezt a pillanatot, amelyben a létezésünk szépségére láthattam rá – miközben ő akkor már halálos beteg volt.

Másnap volt Hrabal temetése. Addig még két, kettő darab csoda esett meg velem. Nem volt szállásunk, teljesen véletlenszerűen az U Medvídkůban kötöttünk ki, elég későn. Reggelinél derült ki, hogy ez épp az a hely, ahol utoljára Hraballal találkoztam, beszéltünk és hallgattunk, és söröztünk drámaian. Amikor pedig reggel a szobában elhúztuk a függönyt, szemben, az udvar másik oldalán egy nagy teremben épp táncóra zajlott. Nyilván idősebbeknek és haladóknak. Mekkora volt ennek a valószínűsége?

A temetés után fél kettőkor indultunk vissza Berlinbe és hétkor érkeztünk meg – 1 valószínűséggel.

Az ország képéről avagy hogyan javította föl hazánkat Kovalovszky Márta és Kovács Péter?^*

Több képe van az országnak, ha egy is az imázsközpontja. Ez utóbbi, meglehet, szerencsétlen csillagzat alatt született, s maga is tett a firmamentum-szerkezetváltásért (hogyishívjáknál több, micsodánál kevesebb), de azért ha az ország képe nem tetszik (vagy mert randa, vagy mert nincs ízlésünk), az nem őmiattuk van, hanem mimiattunk. És fordítva: ha az imázsosok úgy működnének, mint az álom (hö-hö), nem ők adnák ama képet, hanem mi.

 

Sok minden történik egyszerre egy országban, a (nem véletlenül) túlpolitizált agyunk hajlamos azt hinni, hogy kizárólag a hannoveri villanyosoktól (álmomba ne jöjjenek elő) a Fidesz–kisgazda szappanoperáig terjedünk, amivel nem állítom, hogy e gazdag színvonaltalanság nem mi volnánk.

Ám a figyelmes szemlélő mást is lát, nemcsak azt, amit az orcájába vágnak fertelmes spongya gyanánt, amiből az is kitetszik, hogy a figyelmesség fontos erény, ön- és közérdek.

Titokzatoskodva kezdjük úgy, hogy valamikor február elején váratlanul levelet kap férfiak s nők egy talányos csoportja. Ezen magyarok azután sutba dobva félbe-szerbe hagyják mindazt, amivel éppen akkor foglalatoskodtak, és…

És mi zajlott eközben a Jókai utcában Székesfehérváron, ahol a címben már illetett művészettörténészi személyek tengetik életüket? Semmi, úgy bizony, nem zajlott semmi. A két ember, mint rendesen, szöszmötölt valamin, nem nagy kedvvel készítgették elő a nyugdíjba vonulásukat (bár azt nem tudták, hogy valóban ekkora vonulás lesz). Ugyan kaptak egy-két értelmezhetetlen telefont, majd találkozunk úgyis szombaton, efféléket, de hát szokva voltak barátaik összevisszaságához, kedvesen, mert kedves emberek, legyintettek. Annyit tudtak, hogy valami rövid interjúra szombaton, március 3-án be kell menniük a múzeumba, ahová amúgy vagy negyven éve járnak. Bandukoltak föl a lépcsőn, a falak a szokásosnál ünnepélyesebben álltak, de ez nem tűnt föl, fölértek a kiállítóterembe, melyet oly jól ismertek, a belülrőlnél is belülebbről, beléptek – és kitört a tapsvihar, akár egy amerikai giccsfilm utolsó nagyjelenetében.

 

Mert mi történt? Mert az történt, hogy a Szent István Múzeum munkatársai, főleg, kurzív, Sasvári Edit és Lakat Erika, azt eszelték ki, hogy a nyugdíjaztatás alkalmából meglepetésül kiállítást szerveznek nagy titokban, és fölkérőlevelet írtak sokaknak Tisztelt Mester! megszólítással (ez is lett a kiállítás címe, Tisztelt Mesterek!), utalva ama híres és jelentős és romantikus akcióra, amely tulajdonképpen megalapozta a fehérvári gyűjteményt. Mártáék annak idején, 1964-ben több száz képzőművésznek küldtek evvel a megszólítással levelet, hogy ajándékozzanak egy-egy művet az induló gyűjtemény számára. Özönlöttek a képek (a „dolgok”). Ahogy, kicsiben, most is.

Barátok, tisztelők, toporogtunk izgatottan, Ujházi Péter beszélt kicsit, személyesen, mintha helyettünk, Kovács Marci táncolt, beleadott apait-anyait, konkrétan és pontosan annyit, Roskó szaxofonozott, úgy helyettünk, hogy nem kellett mélabúsan magunkra gondolni, se rá, hanem csak a szaxofonra és arra a két emberre, aki ott állt, mintha a levegőben, kicsit srégen, alig zavarban, inkább hitetlenkedve és meghatódottan és örömben, ahogy ott mindannyian, Pérelitől Jovánovicsig, Rajkig, Harasztÿtól Hegedűs 2-ig, Henczétől Nádlerig, Fitz Pétertől Fitz Jenőig (nincs névsorolvasás).

 

Én ekkor gondoltam arra, hogy milyen jó kis ország ez (pedig nem is ittam, igaz, mámoros voltam). És hogy mi is volna az, ami az elmúlt hónapban ebben az országban történt? Nem úgy van-e, hogy leginkább az történt, hogy ötven-hatvan ember, mondjuk, a magyar képzőművészet eleje (vagy vége vagy közepe, mindegy) fúrt-faragott, szőtt, festett, írt azon célból, hogy e két embernek meglepetésajándékot készítsen? Hogy ebben a hónapban itt öltött testet a nemzet géniusza? (Na ja, ez egy kicsit sok, géniusz is több van, cselekedeteink nem reprezentatívak.)

 

Látjuk, ez nem csak úgy spontánul megesett, kellett hozzá Sasvári Editék ötlete, lelkesedése, konkrét szervezése és munkája, kellett ez a játékos titoktartás, de mindez önmagában nem működött volna. Amiért ez azonnal beindult, amiért ez a sok energia hirtelen fölszabadult (fittyet hányva, mint a művészetben mindig, az energiamegmaradás elvének), annak oka súlyosabb: amögött ennek a két embernek a negyvenéves munkája áll, csöndes tekintélye, az ő életük az, amely ezt a váratlan szépséget és testvériességet ilyen látványosan összerendezte.

 

A kiállítás valóságos kiállítás lett, nem búcsú és kegyelet és szipogás (bár a szipogás aztán vissza-visszakéredzkedett), rálátást adott e művészettörténész házaspár (ez a pár-ság, ez is idetartozik) korszakalkotó jelentőségére.

Amiképpen a mostani februárt illetően nem kellett az intézményes és személyes önzés, részvétlenség és nívótlanság tombolására gondolni, azonképpen látva itt a megelevenedő 60-as, 70-es, 80-as éveket, nem a kádárista trutymóval kell szembesülnünk. Nem is annak opponálásával, hanem valami mással, nem ama ottliki másik Magyarországgal (amely, tartok tőle, nem is létezik, csupán Ottlikban, s ez nem kevés stb.), hanem egy másik Magyarországgal. Egy nem lehetséges, de létező országot látunk, amikor Kassák szigorú arcát nézzük, vagy Schaár Erzsébetet és Vilt Tibort, amikor látjuk Pilinszkyt, amint megnyitja Kondor kiállítását, és aztán Nádast, amint a Jovánovicsét.

Az ország, amelyet Kovalovszky és Kovács mutat nekünk, nem feledteti a másikat, Pilinszky nem érvényteleníti Komócsint, de láthatunk egy szépet és nívósat és izgalmasat és korszerűt. Lóg ott egy fénykép, talán 69-ből, fiatal lányt ábráz, őrjítő kis kalapban, opartos lenge nyári ruhában, igen, ő az, azonnal fölismerjük, mai főhősnénk, s nem arra gondolunk, hogy múlik az idő (múlik), hanem hogy ez tiszta Párizs. Hogy itt van Párizs, vagyis itt van a világ közepe. Vagyis hogy időnként, szombatonként Székesfehérvár volt a világ közepe. És erről nem lehetett újságban olvasni.

 

És nem is jól mondom, csak nem bírok elég független lenni ettől a napi izétől, kis magyar hangütéstől, mert Kovalovszkyék nem az országról beszéltek, nem annak a másik arcát mutatták, hanem embereket, személyeket, személyiségeket, és ezeken át lehet (aki akar) gondolni az országra. Mert nem kell annyit arról beszélni, ellenkezőleg, ritkán kell, nem is kell rá gondolni – az opartos csajra kell gondolni, akiről leolvashatjuk a szabadságunkat (és annak hiányát).

Volt szendvics és pezsgő is, s ahogy ünnepélyesen, kipirult arccal forogtunk egymás körül, nézve és beszélgetve, azt is lehetett hinni, hogy csupán egy jól sikerült vernisszázson vagyunk, pedig épp azt bizonyította két barátunk, az életük azt bizonyította, amit amúgy többnyire csak a remekművek: hogy érdemes. Hogy mi vagy mit is érdemes, az persze nincs pontosan megadva. Megoldás nincs, élet van.