Patriótagyakorlatok^*

Das Leben ist Schwerpunkt.

(Goethe?)

Tavaly könnyebb helyzetben voltam, Svájcról kellett és lehetett e hasábokon írnom. (Az e hasábok nem e hasábok, hanem a Neue Zürcher Zeitung hasábjai, az ő fölkérésükre íródott ez a kis patrióta színes.) Svájc innét, ahol ülök, Budapest egy külső kerületében, ahol már a régi rómaiak is megfordultak, és itthagytak egy víziorgonát, amelyet minden évben meg kellett az iskolával tekintenünk, és ha elblicceltük, súlyos retorziók jártak érte, valamiért a kommunistáknak fontosak voltak a régi rómaiak vagy legalábbis a víziorgonák, szóval innét Svájc messzi van, szépen, nyugodtan reá lehet vetni a tekintetünket, és én ezt szívesen is tettem – bár még így is sikerült megsértenem a baseli rendőrfőnököt (ami legtitkosabb vágyaim közt sem szerepelt) egy politikailag mérsékelten korrekt anekdotával. Melyet itt, most nem mesélek el még egyszer (minthogy itt az itt az ott, mégis elmesélem, illetve csak a poént, ad notam csavaros a hüm-hüm fasza: hogy milyen kemény a huszadik század, Hitler, gulág, de ez mind semmi a baseli rendőrséghez képest), elég annyi, hogy amikor eljuttatták hozzám a rendőrfőnök korholólevelét, én azonnal roppant gerincesen elhatárolódtam saját magamtól. Érdekes egy efféle levél. Érdekesek az emberek. Olyan sokféle van a fejükben, és oly különbözőfélék. Érdekesek a rendőrségek. Azt már el sem árulom a kommandantnak, hogy valójában nem is anekdotáról van szó, hanem valódi, megtörtént történetről (az öcsém, Marci mesélte, és a Nagy Antival történt meg). De hát én volnék az utolsó, aki egy történet „valódiságával” kívánna érvelni.

Lehet-e, tettem volt föl az enyhén rosszindulatú kérdést, Svájcról úgy írni, olyan szöveget szerkeszteni, melyben ne szerepelne a „bank” szó? Hogy volna-e egyáltalán olyan számítógép, amely banktalan svájcszöveget kinyomtatna.

Vajon mi volna Magyarország esetében ez a szó?

Bár manapság éppenséggel sok szó esik nálunk is a bankokról. Mára a magyar nyelvben a banktitok és a nagy dobra verni valamit szinonimák lettek. Magyarországon mostanában többször ébredünk arra a hírre, hogy hajnalban, árokparton, újságírók több zsák bankiratot találtak. Az iratokban adatok, nevek, melyeken azután hetekig elcsámcsogunk. Ez az egyik dolog, amit a magyar néplélek a bankokról tud. A magyar bankokról. A másik, hogy konszolidálni kell őket. Valahogy mindig konszolidálni kell őket. Hogy ez pontosan mit jelent, azt nem tudjuk, mindenesetre sok pénzbe kerül, és mindig az előző kormány a hibás.

Rossz svájciak volnánk.

Általában tartani szoktunk a közhelyektől, országunk közhelyeitől, a közhelyeinktől, szégyelljük, lenézzük, sőt hamisnak, hazugságnak tartjuk őket. Pedig igazak. Ha nem volnának igazak, pontosabban, ha nem tartalmaznának valamit az igazságból, akkor nem maradnának fönt, nem maradnának élve. Akár a demagógia, az is így működik. Lapos igazság, ez a közhely.

Amivel máris a pusztánál vagyunk. Szögezzük le: Magyarországon van puszta. Elég szép. Tanult kollégám, Petőfi írt róla ihletett sorokat. Én tájleírásban, hogy büszkélkedjem kicsit, nem vagyok jó: a puszta olyan, mint a nagy svájci hegyek, csak fordítva. Nálunk, ahol a hegy volna, ott nincsen semmi. De nem úgy, hogy onnét hiányoznék valami, a nincsen van, mert, úgy látszik, ott van a helye.

Ha nyugat felől jön az ember, a puszta az első Nincs. Addig csak Van van. Európa teli van, bárhova fordulunk, térben, időben, ott van valami. Amikor átlépjük a Dunát (nyugatról keletre), valami megváltozik. Nem olyan egyszerűen, hogy véget ért Európa, de annyira legalább, hogy ez a vég eszünkbe jusson, és rögtön cáfoljuk. De hogy talán mégis igaz, amit a 19. századi Abendland gondolt rólunk, hogy végtére mi egy Európában véletlenül lehorgonyzott, nomád nép volnánk. Vad és félelmetes.

Arra gondolhatnom, hogy én egy vad és félelmetes nép volnék, igen kellemes.

A puszta azonban nemcsak ez az ijesztő és fenséges metafizikai ásítás, hanem konkrét is. Flóra és fauna, raritások. Keresztes viperát én is láttam. És valami hihetetlen, csillagokkal tömött, augusztusi égbolt tud fölé borulni. Az alatt állva mást gondol az ember magáról, a világról, mint mondjuk Budapesten vagy Aarauban. De ez, gondolom, így lehet a Matterhornon is. (Először Zugspitzét írtam, de kiderült, hogy az nem is Svájcban van.)

És akkor még nem beszéltünk a pusztán előforduló legelképesztőbb tüneményről, a délibábról. Az olyan mesés, hogy meg sem próbálom elmondani. Iskolában tanultuk a fénytani magyarázatát, de már elfelejtettem. Az álmokat úgysem lehet megmagyarázni.

 

A pusztán vannak lovak is, és a lovakat csikósok pesztrálják. Pörge kalapjuk, lobogó, bő gatyájuk (a néprajzi leírásoknak megfelelően) hetykén köszönti: a külföldi turistákat. Vagyis a csikósok nincsenek, csak az Önök számára vannak, de nem léteznek.

A puszta, mint láttuk, nem ilyen, az akkor is létezik, ha Önök nincsenek ott. És nem ilyen a paprika sem, a gulyás sem, és semmilyen Piroska sem ilyen.

 

Nézzük a paprikát. Van édes-nemes, rózsa, kalocsai, szegedi, bogyiszlói – hogy összevissza mondjam a neveket. Én Hódmezővásárhelyről szerzem be. (A város nevét helyesen kiejtő ős-svájciak közt a szerkesztőség Nádas-bölcsességeket sorsol ki.) (Először Konrád-bölcsességeket írtam, de azt azután becenzúráztam. Akkor finomítottam Konrád- és/vagy Nádas-bölcsességekre, de ez meg olyan, mintha egyensúlyozni akarnék kettejük közt, ami nem igaz. Akkor legyen ősi magyar bölcsességek, de ez meg nem elég jó. Úgyhogy fölhívtam Nádas Pétert, hogy bejelentsem?, megkérdezzem?, mit szól a merénylet-tervhez. Nádas, ahogy telefonon megállapíthattam, azonnal térdre rogyott, és a maga nagyvonalú módján zokogva könyörgött, hogy ne tegyem ezt vele. De bizony a művészet nem tűr kompromisszumot, kedves Péter, mondottam neki vagy magamnak. Petőfi nem alkuszik!, ordítottam hát a gombosszegi remetének, noha rögtön tudtam, hogy ez német fordításban nem veszi ki olyan jól magát, mint az eredetiben.)

A paprika nekem tulajdonképpen házhoz jön, mert van egy ottani ismerősöm, egy – most már – idős parasztasszony, aki időnként följön Pestre, ő hozza. Archaikus, rátarti személy, szeretem. Ilonka a neve. Nénit nem szabad mondani. Alig van pénze, de Pesten kizárólag taxival hajlandó közlekedni. Javaslom neki a metrót, az pont elviszi az állomásig.

„Rendes ember, Péterkém, nem megy a föld gyomrába”, mondja hetykén, szigorúan. Szép nyelvjárásban beszél, amelyben bizonyos e-ket ö-nek mondanak, Szeged helyett Szöged, Péter helyett Pétör. Nagyon erős, piros őrölt paprikát szokott hozni nagy, literes dunsztosüvegben. Ha ennek a paprikának íze nem volna, csupán színe, már avval is világhírűnek lehetne lenni. Hogy milyen ez a piros? Hát paprikapiros. Magyarpaprikapiros.

 

A paprika természetes módon vezet a gulyáshoz. Jó paprika nélkül nincsen gulyás. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a gulyás az leves. Amit Önök ezen a néven enni szoktak, az a pörkölt. Az is jó. Nem akarok ebből presztízskérdést csinálni, nem kell az éltüket megváltoztatni, láthatják, nem is kurziváltam a pörköltet.

Szóval a gulyás az leves. És marhalábszárból a legjobb. És a krumplit hosszában kell elvágni. Ahogy a mamám csinálta. Mert a mamám csinálta a legjobb gulyást a világon. Most a feleségem próbálkozik. Az se rossz, végül is. Három tányérnál kevesebbet ma sem tudok megenni. De régebben…! Régebben futballoztam, nem különösebben jól, de egyesületben. Ami azt jelentette, hogy az évad végén évadzáróvacsora tartatott. És az évadzáró vacsorán vagy gulyás volt, vagy pacal. Pacalpörkölt. De az nekem mindegy, mert a pacalt is nagyon szeretem, a gulyást valamivel jobban (és ahhoz még hozzájön a mamám is). Mármost én ezeken a vacsorákon legalább négy, de inkább öt tányérral beettem. Ezért azután nagy presztízsem volt a csapatban. Nem tudtam az évad során olyan rosszul játszani, hogy azt az öt tányér gulyás ne egyenlítette volna ki.

Vagyis a gulyás is valóságos dolog.

 

Maradt még a Piroska. Van egy satöbbi.

Evvel az önidézettel akkor már az irodalomnál volnánk. Ez egy ilyen ősz. Ha Magyarország, akkor irodalom. Évszázadok óta erre várt az ország. Vagyis ami a bank Svájcban, az az irodalom Magyarországon. Ez azután azonnal látszik is a szociális helyzetünkön.

Hoher Himmel, enges Tal (mondjuk: tágas ég, szűk völgy, a tavalyi díszvendég, Svájc jelmondata volt). Ez szó szerint ugyanaz, mint az Ungarn unbegrenzt. Ungarn azt jelenti, hogy hoher Himmel (a könyveink ezt talán majd mutatni is fogják), és az unbegrenzt azt jelenti, hogy enges Tal.

 

Mondják, a könyvvásár bemutatkozás. Szerintem nem az. Nem tud az lenni, és jó is, hogy nem tud az lenni. Ahhoz tudniillik kellene valamilyen közmegegyezésnek lennie, az irodalom, az ország arcára vonatkozóan. Ilyen közmegegyezés nincs. Arcok vannak, arcaink és álarcaink. Amit pedig bemutatni tudunk, azok részletek, arcrészletek, a dolgok természetének megfelelően. Itt egy pisze orr, ott egy elegáns fül, egy-egy jelentősebb bibircsók, egy csókos száj – ez az, amit föl lehet mutatni.

Az mindig kicsit véletlenszerű, hogy mit ismerünk meg egy másik ország irodalmából. Természetesen nem független az értékektől, nem független az adott irodalom önértékelésétől – de nem is egészen ezek szerint alakul könyveink külföldi sorsa. Ez még a nagy nyelvek irodalmára is igaz, és fokozottan igaz mostanra, amikor ez a befogadás nagyon gyors lett – a könyv lassú, a könyvvásár gyors –, és többnyire csupán egy-két nevet jegyzünk meg, emblémákat. Frischdürrenmatt.

Ilyen esetben égető szükség van nagy olvasókra. Ennek alaptípusa számomra a bécsi irodalmár, Kurt Neumann. Amikor egyszer kérdeztem tőle, hogy olvasta-e már az új Handkét, azt válaszolta, nem, még nem, de most azt úgyis annyian olvassák, most ő inkább X-et olvassa, és mondott egy általam soha nem hallott nevet. A megjegyzésben (helyesen) nem volt semmi rejtett Handke-ellenesség, csupán K. N. a maga módján igyekezett a világ egyensúlyához hozzájárulni.

Magyarországról is vannak nevek, melyek Frankfurtban el sem fognak hangozni, mondjuk, Pályi Andrásé, Baránszky Lászlóé, Szepesi Attiláé, Tolnai Ottóé, első rangú írók, szemernyit nem rosszabbak, mint mások. Mások. De ők is mi vagyunk (ha van mi).

Ha már itt, Tolnai Ottónál tartok: az elmúlt napokban hallhattuk délutánonként a rádióban nagy beszélgetés-sorozatát, amelyet Parti Nagy folytatott vele, amely maga volt a csoda. Tolnai a tandorii szabad-beszéd mestere (Tandori meg a tolnaiié), amely egyszerre laza fecsegés és motívumokra ügyelő költői szöveg, egyszerre szemérmes és leplezetlenül személyes. Az efféle életmű-beszélgetés veszélyes műfaj, a hiúság terepe, dics, presztízs és márványtábla. Jó sorozata ez a rádió Irodalmi Osztályának, de ezeket a veszélyeket nem tudhatja mindig elkerülni. Ezen tudniillik a személyes szerénység nem segít. Az egész beszédet kell máshová áttenni. Ahogy azt Tolnai is tette. Ez így ahogy van, önálló műfaj, ez a matt, már-már motyogó, de élesen, pontosan fogalmazó és föltartóztathatatlan Tolnai-hang. (Szerkesztő: Jósvai Lídia, zenei munkatárs: Molnár András. Az ilyen munka mutatja, hogy a rádió, elvileg, szellemi hely.) Kérdés és érdekes, hogy mi lesz vele, a hanggal (majd) papíron.

Közbevetés ez is: mert közben, az alcímből meghalt Baránszky László. Laci. Nyugodjék békében Kosztolányi húga. A könyveit úgysem fogjuk békében hagyni. És azok sem minket.

Egyáltalán: bármelyikőnk itt olvasható könyvében értelemszerűen ott az egész magyar irodalom, az a gazdagság, amely nyilván minden irodalomra jellemző, de amelyből mindig csak, mondjuk így: azokat ismerjük, akiket ismerünk.

Mindannyian köszönettel tartozunk tehát ezeknek a nagy, kis és közepes és errefelé ismeretlen neveknek, véletlenszerűen fölsorolok néhányat: Kölcsey, Ady, Kemény Zsigmond, Tamási, Móra, Móricz, Babits, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos, Dsida Jenő, Németh László, Kormos István. (Egy cikket olvastam épp – örülhetnek, hogy Önök nem olvasták –, onnét írtam ki.)

Ők ott nem olvasták, de mi itt olvas(hat)tuk Csurka cikkét Frankfurt kapcsán, a végén a névsorral, benne kurziválva, kik is?, hát, olyan zsidószerűségek, mindenesetre olyanok, akik kurziválandók. A MIÉP demokratikusan megválasztott párt. Nem kevés polgártársunk szavazott rá, sajnos, tehát okkal és joggal létezik. Ilyen a demokrácia, ilyen drámai. Azonban. Ami engem illet, én nem vagyok nagyon hepciás, higgadt, magyar úr, macskakörömben, és inkább érdeklődéssel, mint megvetéssel nézem az emberi aljasságot. Az új tíz évünkben is sok ilyet lehetett látni, ez a dolgok rendje. De ez a kurzivált névsor túltesz mindenen. Éppen mert olyan egyszerű. Nincs mit rajta vitatkozni, ezt nem lehet így nézni vagy úgy nézni, félreérteni vagy -értelmezni, ez rémisztően és undorítóan egyértelmű, megítélésében nem segít (gátol), hogy valaki kormánypárti vagy ellenzéki, öreg vagy fiatal, becsvágyó, bölcs, főpap, káplán, liberális féreg, Antall-hívő, VIP-listás, miniszterelnök vagy miniszterelnöki tanácsadó – elegendő, ha az ember ember: hogy fuldokoljon ettől az aljasságtól. Nincs olyan érdek, amely ezt tolerálhatná.

Ahogy telnek a napok, úgy tartom egyre botrányosabbnak és hitványabbnak ezt a bedöntött névsort. „Minden végzet valahol kezdetét veszi.” Amit még alant Csurkával kapcsolatban írtam, most azt se szeretem. Van az ő itteni fölidézésében valami játékosság, ami nem idevaló. De hát igaz. És mégiscsak ostoba, de mindenesetre szerencsétlen volnék, ha a Céline-szöveg iránti tiszteletemet föladnám a Céline iránti iszonyodásom miatt.

Vagy megemlíthetném akár Csurka István nevét. Akit Önök is ismerhetnek mint… mint… hát nem akarnék pörbe bonyolódni… Le Pen legnagyobb magyar barátja, a kemény Céline-vonal, annyira persze nem jó, de annyira egyikőnk se jó, és régebben jó novellákat írt, és ezek a novellák is ott vannak abban az említett gazdag névtelenségben.

Megismerkedni valakivel, megismerni valamit nem könnyű. De felejteni sem könnyű. Mert lehet, hogy Önök már rég elfelejtették az ez évi Schwerpunktot, s már rég lengyel nyelvleckéket vesznek, talán már a márciusi hó is elolvadt, s Önök mégis egy könyvet lapoznak, melyre mondjuk az van írva: Attila Bartis: Der Spaziergang, Suhrkamp. Vagy Sándor Tar: Ein Bier für mein Pferd, Volk und Welt. Vagy például per absurdum az is elképzelhető… nem, mégsem, azt ízléstelen volna említenem, Residenz Verlag.