Lehet-e*Lehet-e Svájcról úgy írni, olyan szöveget szerkeszteni, melyben ne szerepelne mondjuk a bank szó? Úgy értem, elképzelhető-e egyáltalán, elvileg, van-e olyan vad és szabad és szomorú fantázia, amely ilyen szöveg létezését megálmodni képes volna? Nem úgy van-e, hogy a számítógép banktalan svájcszöveget egyszerűen nem hajlandó kinyomtatni?
Írni persze mindent lehet, csak élni nem lehet akárhogy. Élni nem lehet úgy Svájcban vagy Svájc környékén, sőt Svájccal kapcsolatosan sem, hogy – nem fejezem be a mondatot. Húsz-egynéhány évvel ezelőtt jártam Svájcban először, átutazóban(!), Franciaországba igyekeztem, egy távoli nagynéném kért meg, hogy vigyem el neki a Budapesten hagyott, Zsiguli típusú, szovjet gyártmányú autóját a festői Vence-ba. Azért említem a részleteket, hogy világosan kitessék, semmit nem terveztem Svájccal. Viszont megéheztem, ami végül is legitim, lekanyarodtam hát egy kis faluba(?) valahol Neuchâtel környékén, és betértem egy semmi-különös, de rokonszenves fogadóba. Itt elkövettem azt a hibát, hogy az árlap ellenőrzése nélkül rendeltem, nem voltam tisztában az árakkal, de gondoltam, úgy tízszerese lehet az otthoninak, Budapest mégiscsak egy világváros, ez meg egy ismeretlen porfészek, nemdebár. A százszorosa volt. Következésképp nem tudtam kifizetni. Volt nálam ugyan még német márka, de eszembe se jutott, hogy azt csak úgy elfogadnák, gondoltam, valahol beváltom, és visszajövök. Bonyolultan hazudozni kezdtem, viszolyogva hallgatták, otthagytam biztosítékul a feleségem és a slusszkulcsot, s fölkerestem a helyi bankot. Egy megtört, megalázott, önbizalma vesztett kelet-európai (fiatal!) férfi lépett be a helyiségbe (akkor ugyanis még nem volt Közép-, csupán Kelet-Európa), nem részletezem, beváltottam a 37 DM-t, és új emberként léptem ki a vélhetőleg klimatizált épületből, méltóság, önbizalom és általános konstruktív beállítottság voltak főbb jellemzőim. A svájci bankok szeretetreméltók, vontam le a következtetést.
A banknak persze csak akkor van értelme, ha van pénz is. Ha nincs pénzünk, a bank értelmezhetetlen képződmény. Minden svájci gazdag, vontam le további következtetéseket. A szegény svájci sérti a teremtést. Ha az ember szegény akar lenni, legyen albán vagy magyar. Svájciként ez luciferi lázadás, pökhendiség, az alázat hiánya. A szegény svájci: contradictio in adiecto.
Na jó, rendben: ez marhaság. De a banktitok az már tényleg szeretetreméltó. Az európai kultúra nagy teljesítménye. Konkrétan a felvilágosodásé. Kétségkívül van árnyoldala is, hol fény van, van árnyék is, de onnét a messzi szocializmusból egy szép, tiszta citoyen vívmánynak látszott, bizonyítéknak, hogy van magánszféra, és ez egy olyan országból valónak, ahol az állam korlátlan hatalommal bírt, és a költőibb alkatúak úgy érezhették, üvegből van az életük, mert mindenki át- és benézhet rajta, nagyon is jelentősnek tetszett. Das ewig schweizerische Bankgeheimnis zieht uns hinan.
A svájciaknak köszönheti a világ a „guthaben” szót, szépség és igazság és jóság ötvözetét.
Az öcsém négy évet futballozott Svájcban. Kérem, meséljen valamit. Közhelyeket várok tőle, csikós, gulyás, puszta, Puskás, Piroschka. Fondue, raclette, rösti, lósteak, Schaffhausen, mondja jólnevelten. Futballpályán egyformák az emberek, von vállat végül, csak azt a hop-hop-hop-ot meg a kolompot nem lehet megszokni. Azután összeszedte magát és elmesélte, hogy amikor a szomszédja átjött vendégségbe, és azt hitte, ő nem látja, gyors mozdulattal végigsimított a szekrény tetején, hogy poros-e. És mindezt a férfi, nem a nő. És ami a legszebb, akkor is meg volt elégedve, ha porosnak találta, és akkor is, ha nem, mert mindkét esetben magával volt megelégedve. Egy szavát sem hittem az öcsémnek. (És mennyire igazam volt! A történetet ugyanis Nádas Péter mesélte egy közös magyar barátunkról, akinek svájci az édesanyja. Dichtung und Dichtung, ahogy a költő mondja.) Van még valami vicc is, mondta búcsúzóul a rokonom, hogy három igazán kemény dolog van ebben az évszázadban: a gulág, a holokauszt és a baseli rendőrség.
Lóarcú, csúf Habsburg-ivadékokat képzelek magam elé világtól elzárt, gyönyörű völgyekben, kik egymás közt házasodnak. Azután az ifjúsági tévésorozatból Tell Vilmost, amint épp Schiller fejére teszi a rothadt almát, miközben a gonosz Gessler kormányzót maga Goethe játssza, Suchard mogyorós csokit majszolva.
Teli a csónak. Arannyal. (Ulk, élc.)
Svájc a reménytelenség maga: javíthatatlanul jó.
Rosszul jár egy ország, ha beszélni kezdünk róla, ha kizárólag csak róla beszélünk. (Ez már önmagában elegendő kéne legyen a nacionalizmus ellen, de nem elegendő.) Ha valaki csak svájci, csak magyar, csak zsidó, csak férfi – az szánalmas paródia csupán. Egy (1) valaminek lenni veszélyes. – Legalább annyira vagyok kínai, mint francia, mondotta Flaubert, és a legkevésbé sem arra gondolt, hogy inkább volna kínai, mint francia. Nincsen egyetlen svájci ismerősöm, akire mint svájcira gondolnék. Mindig „csak”: Christoph, Gunhild, Andreas, Urs, Reto, Beat. Erről jut eszembe: az olvasói gyalázkodó levelek mindenütt egyformák. Sind sie denn überhaupt ein Schweizer?, svájci ön egyáltalán?, idézi Max Frisch a naplójában.
A külföldi értékeli Svájcot: szép, tiszta, stabil. Megint Frisch szavával: was sie geniessen: Geschichtslosigkeit als Komfort, hogy amit élvezünk, az a történelem-nélküliség mint komfort. Ebből a szempontból Magyarország az ellenpólus: itt minden tele van, minden fulladozik a történelemtől. Igaz, ez összekapcsolódik az amnéziával, amit akár már Geschichtslosigkeitnek is nevezhetnénk. És komfortnélküliségnek.
Édesanyám nagyon szerette a hegyeket. Ebből a szempontból legszívesebben Svájcban élt volna. Ha kirándultunk, anyám nem tudott betelni ezekkel a magyar ormokkal, folyamatosan lelkesedett, és boldog volt az 500 méteres magyar Zugspitzékkel. Neked érdemes hegyeket teremteni, mondta apám elégedetten. |