Oliguria és olívaolaj*közt helyezkedik el az „olimpiai játékok” abban a kommunista lexikonban, amely épp kéznél volt. Szavakból szeretek, tudok elindulni. Az olívaolaj az olívaolaj, az oliguria pedig, mint jól tudjuk, a kiürített napi vizeletmennyiség csökkenése. Egészséges egyén (magyar ember – de erre még visszatérek) átlagos napi vizeletürítése 1–1,5 liter; oliguria esetén ez 1–2 dl-re is lecsökkenhet. Sokra így nem jutottunk, bár ez a véletlen adta ellenfennkölt mondjuk jelezhetné, hogy ma már nincs olimpiai szellem, csupán olimpiai láng, nem igaz az, hogy csak a részvétel fontos, nem igaz, hogy csak amatőrök vesznek részt, és a háborúk sem szünetelnek, „Isten békéje” nem tilt már semmit, miként hajdan az ókori görögöknél. Az olimpia mára egy normális világbajnokság lett, kicsit fölspécizve (hagyomány, rizsa ala Coubertin, olimpiai falu, láng); nem az, aminek gondolni szeretnénk, nincsen mögötte több ethosz, mint bármely nagy sportesemény mögött. Az szép gondolat – idegen toll, ékeskedés –, hogy itt nem a hatalom, hanem a dicsőség felosztása a tét vagy hogy. Na jó, legyen így.
Olimpia idején a nemzet a világ legtermészetesebb képződményének tetszik. Pedig hát a nemzet képzelet dolga (Krasztev Péter cikkében olvasom Benedict Anderson meghatározását: a nemzetek elképzelt közösségek), és ki ezt képzel, ki amazt, ki így, ki úgy. A minap egy fiatal emberrel néztem együtt a magyar–olaszt, már rég drukkoltam ennyire elszántan, elkapott a gépszíj, kiabáltam, acsarogtam, ujjongtam, rendben, ahogy kell. Drága magyar fiaim. És akkor egyszer csak észrevettem, lassan észre kellett vennem, hogy az ifjú ember, Észak-fok, titok, idegenség… hogy ő… a másik oldalon áll. Nem hittem a szememnek. – Hát te… te az olaszok… az olaszoknaknek… – Ki se bírtam mondani. – Ühüm – hangzott az analitikus válasz. – De hát ez hogyan lehetséges? – meredtem rémülten az idegenszívű gyerekre. Az erre értelemszerűen nem válaszolt. – Hát magyar vagy te? – nyögtem ki a csurkai (stb.) kérdést. – Ez most hogy jön ide? Egyébiránt persze. De akkor hogyan képes a magyarok ellen drukkolni? Úgy, hogy az olaszok jobbak, szebb focit játszanak, az nem is foci, amit a magyarok csinálnak, ő nem is érti, mit beszélek, és éppen én, akinek állítólag olyan fontos a foci, a játék. Egyszerűen igazságtalan volna, a játék méltóságának a megcsúfo… – Fütyülök az igazságra és a méltóságra! Nem a jobbiknak kell győzni, hanem nekünk! – Vajon? – Szokásommal ellentétben most nem lágyultam el finom nyelvi megoldásaitól. – És ki az a nekünk, akinek nyernie kell? – Nekünk magyaroknak! – És miért? Erre hirtelen nem tudtam mit válaszolni. – És ha megtámadják az országot?! – kiáltottam. – Ez most hogy jön ide? – Hát neked semmit nem jelent a haza? – De, hogyne… Csak közbe nézzük a meccset is… De az már nincs, mint ’48-ban, hogy élni, halni. Élni, halni, az már nincs. Meg amúgy is NATO-tagok vagyunk, megtámadás sincs. – Rút, sybarita váz! – üvöltöttem. Azt hitte, némiképp tréfálok. Édesen rám vigyorgott. – Ték it ízi, fadör. Nédd csak, milyen zseni a Totti! De látta, hogy nem nyugodtam meg. Valahogy megcserélődtek a szerepek, úgy szólt hozzám, mint egy apa, egy nyugodt apa. – Nyugi, öreg, nincsen semmi baj, csak másképp gondolkodunk. – És megint vigyorogni kezdett, mint aki boldog. Az olívaolaj az olajfa (Olea europaea) csonthéjas terméséből előállított, többé-kevésbé halványsárga, jellemző szagú, kellemes, édes ízű folyadék. |