Egyedül, nézve^*

Van nekem egy barátom, tényleg van és tényleg a barátom, aki úgy utálja a futballt, mint a kukoricagölödint. Undorodik tőle, rühelli, ki nem állja, kavarog a gyomra, majd kihányja a belét. Kezdetben azt gondoltam, ez valami gyerekkori trauma, hogy tornából föl volt mentve, meg biztos szemüveges is volt, állt az árnyékban, az iskolaudvaron, a gesztenyék alatt, míg a többiek ugráltak egy labda körül, megizzadtak, büdösek voltak, a szokásos.

Visszagondolva, az általánosban engem a futball mentett meg a természetesnek nevezhető kiközösítéstől. A foci lehetett a normalitásom maszkja, az osztálycsapat oszlopos tagját tekintették a valóságos énemnek, és azt a kellemetlen mindentudócskát afféle félreértésnek. Megbocsátották, hogy szorgalmasan tanulok, hogy osztályelső vagyok, és nem vagyok kisdobos, és még hittanra is be vagyok íratva, noha avval rontok valamiféle statisztikát. Ebből én nem érzékeltem semmit, csupán fociztam.

Én mindig túlontúl közel álltam (!) a focihoz, hogysem ráláthattam volna. Nem néztem, nem láttam: játszottam.

De facto már nem játszom – volna egy vasárnap délelőtti társaság, ahol kéne: de már sehogyan sem találok olyan embert a pályán, pedig állok, nézek, kutatok, kövéret, soványat, bajuszost, aggastyánt, senkit, nem találok senkit, akit le tudnék futni, el, mellette, pedig még a saját csapatombélieket is hozzáveszem; ami azt jelenti, hogy ha odaérek valakihez, akkor ijedten, totyogva befékezek, és valahogy oldalvást bocsánatkérően megszabadulok a labdától (múljék el tőlem e keserű kehely): ez visszafogottan szólva elbonyolítja a játékot, ténylegesen megcsúfolása, amihez nem szabad már segédkezet, segédlábat nyújtani.

Mégis én sosem nézem, mindig játszom ezt a játékot. Soha nem pillantok kívülről rá. Nem is voltam szurkoló sosem. Néhány éve, amikor kezdtem kikopni a pályáról, akkor – helytelenül, félreértésből – megpróbáltam azzá lenni. És akkor láttam azt, amit a barátom – kicsit kevesebbet –, ezt a megvetésre méltó bunkóságot, linkséget, hazugságot, sunyizást, mindazt, mi körülveszi a futballt, vagy, szigorítana a falábú barátom, hozzá tartozik, belőle nő ki, a tahó erőszakot, mely olyannyira otthonos a lelátókon, ezt a folyamatos frusztrációt, mely a szurkolótáborok sine qua nonja.

Most, hogy egy hónapig a világbajnokság idejére oda vagyok láncolva a tévé elé, és terveim szerint minden meccset megnézek, letagadtatom magam, és ha nehéz sorsom úgy hozza, családomat is irtani fogom, most gondolok arra, hogy én mindig kizárólag a játék felől néztem a meccseket. Ez nem tisztán esztétikai szempont (még kevésbé egy szépléleké), mert volt csapatom – hol saját jogon, pontosabban örökölve édesapámtól, a Fradit, hol a (futballozó) öcsém jogán –, és annak a csapatnak – mindenekelőtt – nyernie kellett, ebből a szempontból szurkoló voltam, vagyok, korlátolt barom, ahogy kell.

Ám mégsem igazi, mert – vagy ha igen, azt tekintsük véletlennek – nem voltam tömegbarom. Én sosem ültem a lelátón („lelátón”) – egyetlenegyszer: apaként, amikor megmutattam a fiamnak a brazilokat, muszáj volt, nehogy azt higgye, a világ egy siralomvölgy, mert lényegében ezt akarom a fiamnak elmondani, és hazugság nélkül ez nehéz, és úgy akarom, hazugság nélkül, hogy a világ nem a siralom völgye.

Mert lehetséges, hogy amit a lelátóról látni, az csupán a pénz vonaglása – puff neki, tényleg a tőke az úr – meg valami kulturális üresség, félelmes kultikus cicoma, de belülről ez a játék számomra mégiscsak A játék, és látom akkor is ezt az ideát, a játék szépséges és drámai ideáját, ha nem hunyom be a szemem, hanem nézem, nézem a tévét, vakulásig.