VZ^*

Volt nekem egy osztálytársam, a Marsalkó Tibi. A Marsalkó Tibi olyan buta volt, hogy az már nem számított. Nem volt érdemes csúfolni, mert – emlékszünk: akár a túlontúl egyszerű balbekk a cselt – nem vette észre. Asztalos lett, bútoros; ráálltam az intarziára, mesélte egyszer később, jól keresett, rátalált a (egy) komcsi vonalra, és mindenféle fő- meg középfunkciknak csinált intarziás bútorokat, van, apám, egy szarvassorozatom, azt kajázzák nagyon, a bika föltartja a fejét a nap felé, tiszta szakmai kihívás, apám, körbe meg az ünők, mert, érted, gróf, bazmeg, a nőket ünőknek hívják a szarvasok, jó, mi?!, a másik tuti meg, már bocs, a grófi sorozat, liliom, kard, korona, címerpajzs, monokli meg egy kis ötágú, ezt nagyon nyomatják az elvtik, ne mondd azt, hogy elvtik, mért ne mondanám?, ne becézd őket!, ugyan, gróf, nincs ezeknek sok vissza!, má mé ne volna?!, és akkor a Marsalkó egy finnyás esztéta mércéjéhez igazodva, röhögve mesélte, hogy ezek tőle intravénás bútorokat szoktak rendelni, és hogy így nem lehet, bazmeg, országot vezetni. Ez ugyan mélyen igaz volt, de hát amíg az ilyesmi kiderül!; a nagynéném a Hitlerre is legyintett csak, mondván, egy olyan férfinak, aki úgy öltözik, mint az Adolf, annak nincs sansza. Valóban: de amíg erre mindenki rájött, már nem volt mindenki életben.

A Marsalkó édesapja profi futballista volt régebben, enbékettő, enbéhárom, öregembernek látszott már akkoriban, legalább ötvennek, és egyedül nevelte a Marsalkót (maga is Marsalkóként). A Marsalkó mamája szertárosnő volt T.-ben, az MTE-nél, ahol az öreg csapata barátságos meccset játszott a Rajk-pör idején, és akkor már egyre nehezebben fért be a csapatba (sérvesen), de azt a meccset végigjátszhatta, és vágott egy hármast, és ettől olyan éktelen vidámság fogta el, hogy ottmaradt éjszakára a szertárban, meghúzódott, és ottan fogant a Marsalkó, focicsukák, edzőlabdák és dresszek közt: szép kezdés, gerozánszagban, de a szüléskor meghalt a mamája.

Mindezt már nem az osztálytársamtól tudom, hanem az apjától, aki akkorra nálunk kertészkedett a kertben. Édesanyám valahogy beszervezte. Nagy tisztelettel szerette az édesanyámat. Nem is nagyon értettem. Néha a fiával küldött anyámnak ajándékot, nem tudom, mit, be volt – gonddal és randán – csomagolva, a Marsalkó szótlanul átnyújtotta nekem, én biccentettem, szótlanul átvettem, nem beszéltünk erről a postáskodásról sosem, de nem volt kellemetlen – csak nem értettük. Ha kellemetlen lett volna, azt értettük volna.

Kezdetben nem szerettem, macerás volt, mindig nekem kellett elmennem citromért meg főleg szódáért. Ez volt a kikötése, hogy szoldavíz. A Marsalkó, a marhája, titkolta, hogy a faterja spíler, de én rájöttem. Két lépésben jöttem rá. Először észrevettem a labdát a szatyrában, kenyér volt benne meg egy fűzős bőrlabda. Én akkor már futballista családból származtam, és föl nem tudtam fogni, mire kell a tompa Marsalkó apjának az uzsi mellé a labda. És akkor kiderült. Anyám nem volt otthon, én meg korábban értem haza. Az öreg Marsalkó olyan Deák Bambás ék lehetett, tankszerű gólvágó, később sokat mesélt meccsekről, a Szürke Taxi ellen, meg amikor gólt rúgott a Nagyváradnak, éreztem a kaput, mondta és elpirult, magas, erős, jó fölépítésű pali volt, büszke testű, úgy járkált a kertben, mintha ő is jegenye volna, idetartozó. Leselkedtem, egyszer csak kivette a labdát a szatyorból, megsimogatta, a földhöz ütögette, és elkezdett: dekázni. Egy vénember ott a kertünkben csak úgy dekázik. De nem úgy, ahogy én vagy te, vagyis koncentrálva, akaratosan, elég ügyesen és elég sokat, nem, ő mintegy oda sem figyelt, nem jó vagy baráti viszonyban volt a labdával, hanem az hozzátartozott a testéhez, dekázva sétált a kertben. Nem volt szabad Károly bácsinak szólítani, hanem vagy Károly bának, vagy Károly bátyámnak. Azt szerette volna, hogy beszélgetés közben emelgessünk, de én vagy labdáztam, vagy beszéltem. Vagy szó, vagy labda. Szó.

 

A Marsalkót – mert ide akartam kilyukadni, csak én lassan lyukadok: ilyen a természetem – természetesen Marslakónak hívtuk, hogy legyen neki végre értelme.

Ha egy marslakó írná e sorokat, annak volna előnye és volna hátránya, igaz, ha én írnám, annak is volna eze-aza, úgyhogy majdnem mindegy.

Azt bizonyítani, hogy a marslakó Fradi-drukker, fölösleges. (Az állítás magától értődő – legföljebb ez idő szerint kicsit nem tudjuk, mi az, hogy fradi, és mi az, hogy drukker, az ember Fradi-drukker, a marslakó ember, és kész – legföljebb minden krétai hazudik.) A marslakó mind a nyolc szíve nagyot dobbanna, amikor megtudná, hogy az edző most Varga Zoltán. A Zoli. De itt meg is állna, nem hátrálna visszafelé az időben, a marslakó úgy utálná a nosztalgiát, mint a kukoricagölödint, nem gondolna tehát az ifjúságra, amely elmúlt, az édes ábrándozás nem öntené el, nem emlékezne kapásokra, ollókra, rüsztökre, a kapufás-szezonra, arra az újfajta, lövésszerű passzra, amely addig hiányzott a világmindenségből, egyáltalán ez a bokából pofozgatása a labdának, gőze nem volna, mi az az „oda-vissza bőr egy Noskó nevűnek”, ennek emlékétől nem jönne úgy izgalomba, mintha egy szép elmúlt szerelemre gondolna, és fordítva, semmi ilyen szenvedés nem mérhető ahhoz a csalódáshoz ott 68 őszén, egy hódmezővásárhelyi laktanyaudvaron, a sötétben, egyedül, sírdogálva, hogy ilyen nincs, ez lehetetlen, a világ nem lehet olyan, hogy a Vargazoli csak úgy elmegy belőle, a csalódás tárgya a világ volt tehát, nem VZ, és amikor a pityergőhöz odalépett egy népi demokratikus őrnagy, hogy mit kaszinózik itt, akkor a megszólított, akár egy szánalmas civil, csöndesen elküldte a bánatba a férfit, aki amúgy veszélyes vaddisznó volt, de valamiképp megérezte, hogy a közlegény magasabb erők hatása alatt áll, és nem csinált botrányt, legyintett, aludja ki magát, katona, és otthagyta.

A marslakó nem volna tájékozott, nem ismerné a dörgést, és ez Magyarországon veszélyes státus. (A marslakó ennyiben hasonlítana VZ-hez.) Nem ismerné a Fradi-vezetőség belső erőviszonyait, a konfliktusokat a szurkolói kemény maggal, azt végképp nem értené, hogy egy mindközönséges szurkoló miként mászkálhat be csak úgy zavarólag az edzésre, és hogy a játékosok állítólag tök kussban nézték a jelenetet, ezeket az erőket látná, de nem ismerné, a pletykákat és sztorikat sem, hogy a Telek Manci kifordult volna magából, jóllehet(!) vallásos, nem beszélve a gazdasági hinterland mesevilágáról, hogy contraxra játszottak, de fenyőre kellett volna vagy mire, vagy fordítva és Nyilasi, de ez nincs bizonyítva, ő ebből semmit nem értene, hisz a Marsról jött (amely Mars közepes naptávolsága kb. 228 millió km, keringési ideje 687 nap, átlagos hőmérséklete –15 Celsius, tehát elég zimankós, egyébként marsnak hívják az ugrós, lengetős és váltó lépésekben gazdag menettáncot, a háború istenét, valamint egy francia színésznőt, valódi neve Anne Boutet, és főleg Victor Hugo-darabokban aratott nagy sikereket az 1800-as években; a tudás hatalom), a marslakó fütyülne minderre, nem érdekelné a múlt, a jelen érdekelné, a sivár semmi, a széteső szétesés, ebben és itt és most érdekelné őt a VZ nevű lény.

Arra gondolna, hogy lám, mindig van valaki. Mindig. Akad, mondaná Mándy, mert a marslakó persze Mándy-rajongó volna. Odafújja a szél, kinő a földből, ebből a jó, magyarból, futballmagyarból vagy idejön a Marsról. Valaki, aki miatt mégis rá lehet nézni a jelenre. A válogatott idén a 75. a sorban és a többi. És mégis. A valaki nem megváltó, és nem is az egyetlen, aki itt rendesen, vagyis nívósan és szenvedélyesen dolgozik (bár velük Dunát rekeszteni nehéz volna – hacsak a szlovákok el nem terelik Lengyelország felé), nem valami bezzeg-ürge. Nem kell irigykedni rá, nem is kell utánozni, azt a hátraoxit a pálya mellől úgyse lehet, meg nincs is jelentősége.

Csak van. VZ van. Vagyis legyen. Vagyis hagyni kell dolgozni. VZ nem legenda, persze az, nem a beteljesült álom, VZ egy komoly ember, fahmann. Akar valamit. A Fradi se legenda, persze az, hanem egy komoly csapat – lehet. Lehet, kérem, reménykedni. Kell ennél több karácsonyra? Az öcsém agyonrúgott térde is szépen javul.

 

Mármost ami a Marsalkó Tibit illeti, a belvárosban van neki jól menő intravénás bútorüzlete.