Mindenről

Az idegen^*

Egy ideig úgy kellett tennem, mintha nem tudnék a Szigeti László-i merényről, de hát aztán gyanús lett: minden. Hogy írnék a korról, a korosságról, talán a félszázról, amit akarsz, öregem, mindegy. Hm. Meg egy hosszúkás fotó, az kéne. Én meg arra gondoltam:

*

Ötvenévesnek lenni az öregség (és a fiatalság) szempontjából: nevetséges. Én ebben az évben leszek ennyi (ha); fiatalnak öreg, öregnek fiatal, e cikk írására nem ideális kor. A témát illetően: a kokettálás és önsajnálás évada.

Nem vagyok öreg, de az idő körülöttem öregszik. Egykor és most: még nem így osztom föl a világot. Egykor és most: ez az öregség sine qua nonja. De azt már mondogatom: még. Beteg még úgy igazán nem voltam. Még ugyanannyit dolgozom. Még ugyanolyan jól (tehetségesen) alszom.

Aki méget mond, az ismeri a márt is. Az ízületeim (derekam stb.) már nem a régi.

A nyafogásnak ezt a metafizikai dimenzióját mint kiérdemesült futballista ismerem. Mint ilyennek van tapasztalatom a testről, vagyis az öregedésről, a sejteknek azon romlásáról, amely legkésőbb harmincévesen elkezdődik.

Sejtjeink valóban a halál felé menetelnek – egész életünkben. Előbb-utóbb nem lehet nem arra gondolni, hogy kéz a kézben mi is velük tartunk… Minden egyes pici izomhúzódás (vagy hogy a ma délelőtti konkrétumot említsem: minden feszülő, begyulladt Achilles-ín) emlékeztet a halálra és csakis a halálra. A futball e vonatkozásban kegyetlen, kegyetlenebb, mint például a tenisz, mert olyan mozgásokat követel, melyekre az ember negyven után (kevés kivétellel) nem képes, vagyis nem csak arról van szó, hogy amit csinálunk, egyre rosszabbul csináljuk, hanem olyasmit csinálunk, amiről – ha valaha is értettünk ahhoz, amit csináltunk – tudván tudjuk, hogy nem vagyunk képesek csinálni.

Vagyis ki vagyunk forgatva saját magunkból. A futballpálya, amely addig – az ágyaktól stb. eltekintve – a legotthonosabb helyünk volt, egyszer csak idegen, ellenséges terep lesz. Ahol megtűrt alakok vagyunk.

Ez az emlékeztetés játékos, de éppen ezért (halálosan) komoly. Nem a betegség trivialitásával operál. Könnyű, de legalábbis magától értődő úgy a halál jegyében állni, ha nagybetegen fekszünk… Ám egészségesen, lényegében fitten, fiatalosan (bár föltehetően a tartalékpadon ülve) lenni az elmúlás fennhatósága alatt, az mély, komoly, bonyolult élmény.

Ezt a bölcseleti mélységet minden harmadosztályú futballista birtokolja.

Van bennem félelem az öregségtől. A betegségektől, a fájdalomtól, a karbantartási nehézségek növekedésétől. A betegség mint foglalkozás: ezt szeretném megúszni. A poklot kórháznak képzelem.

De ez a kisebbik félelem. A nagyobbik az az egész embert érintő változástól van, amely függetlennek tetszik – s a félelmem erre vonatkozik, s nem a változásra magára – a változást elszenvedő alkatától. Vagyis hogy kitalálhatatlan, milyenek leszünk öregen. Ez elvileg lehetne izgalmas is, de inkább félelmetes. Selten kommt etwas besseres nach.

Sok, öreg, jó ismerősömben egy új, másik embert találok. Egy idegent. Anyámnak például más szaga lett. Szinte meg voltam sértődve erre az idegenségre.

És sértődéssel várom (sajnos) az én idegenemet is (az én új szagomat). És persze majd nem fogom fölismerni. Mert ez is az öregedéshez tartozik: ez a tehetetlenség, a reflexió hiánya. Nem lehet fölkészülni. Nem lehet, mert nem érdemes szólni fiatal barátunknak, hogy figyelmeztessen, ha látja felbukkanni a helyemen ezt az idegent, mert én nem fogok idegent látni, csak magamat. Azt fogom hinni, én vagyok az, én beszélek, én cselekszem.

Közbe lehetne vetni, hogy ez akár talán már most is így van. Egy ilyen közbevetést most is, harminc év múlva is ingerülten visszautasítanék. Lám, mindenki meghülyült, mondanám. Pedig csak én hülyültem meg. Szegények, mondanám. Szegény, mondanák rám.

A halálra nem gondolok (még), csupán erre az idegenre (már). De hát soha nem fogok vele megismerkedni, csak magamat fogom láthatni… úgyhogy akkor… akkor nincs is semmi probléma. Semmi baj. Tényleg úgy látszik, ez a világ a létező világok legjobbika. Nyugodjam békében.

A bennem növekvő idegen nem érdekel, mert nem érdekelhet, de a világ növekvő idegensége igen. Az akkor is érdekel, ha abban, úgymond, „egyre kisebb lehet a szerepem”. És ezt nem rezignált kijelentésnek szánom, hanem leíró jellegűnek.

Ennek kicsit ellentmondani látszik, hogy nem szeretnék most újra húszéves lenni. Igaz, nyolcvan se. Azt szeretném, ha ötven lehetnék, április 14-én, pénteken, amikor is a Nap kél négy óra ötvenhétkor, és nyugoszik tizennyolc óra harminckettőkor.

P S. Egy szempontból volnék boldog, ha most nyolcvan lehetnék. Akkor ugyanis már soha életemben nem kéne a lakást újra festetnem, soha.

VZ^*

Volt nekem egy osztálytársam, a Marsalkó Tibi. A Marsalkó Tibi olyan buta volt, hogy az már nem számított. Nem volt érdemes csúfolni, mert – emlékszünk: akár a túlontúl egyszerű balbekk a cselt – nem vette észre. Asztalos lett, bútoros; ráálltam az intarziára, mesélte egyszer később, jól keresett, rátalált a (egy) komcsi vonalra, és mindenféle fő- meg középfunkciknak csinált intarziás bútorokat, van, apám, egy szarvassorozatom, azt kajázzák nagyon, a bika föltartja a fejét a nap felé, tiszta szakmai kihívás, apám, körbe meg az ünők, mert, érted, gróf, bazmeg, a nőket ünőknek hívják a szarvasok, jó, mi?!, a másik tuti meg, már bocs, a grófi sorozat, liliom, kard, korona, címerpajzs, monokli meg egy kis ötágú, ezt nagyon nyomatják az elvtik, ne mondd azt, hogy elvtik, mért ne mondanám?, ne becézd őket!, ugyan, gróf, nincs ezeknek sok vissza!, má mé ne volna?!, és akkor a Marsalkó egy finnyás esztéta mércéjéhez igazodva, röhögve mesélte, hogy ezek tőle intravénás bútorokat szoktak rendelni, és hogy így nem lehet, bazmeg, országot vezetni. Ez ugyan mélyen igaz volt, de hát amíg az ilyesmi kiderül!; a nagynéném a Hitlerre is legyintett csak, mondván, egy olyan férfinak, aki úgy öltözik, mint az Adolf, annak nincs sansza. Valóban: de amíg erre mindenki rájött, már nem volt mindenki életben.

A Marsalkó édesapja profi futballista volt régebben, enbékettő, enbéhárom, öregembernek látszott már akkoriban, legalább ötvennek, és egyedül nevelte a Marsalkót (maga is Marsalkóként). A Marsalkó mamája szertárosnő volt T.-ben, az MTE-nél, ahol az öreg csapata barátságos meccset játszott a Rajk-pör idején, és akkor már egyre nehezebben fért be a csapatba (sérvesen), de azt a meccset végigjátszhatta, és vágott egy hármast, és ettől olyan éktelen vidámság fogta el, hogy ottmaradt éjszakára a szertárban, meghúzódott, és ottan fogant a Marsalkó, focicsukák, edzőlabdák és dresszek közt: szép kezdés, gerozánszagban, de a szüléskor meghalt a mamája.

Mindezt már nem az osztálytársamtól tudom, hanem az apjától, aki akkorra nálunk kertészkedett a kertben. Édesanyám valahogy beszervezte. Nagy tisztelettel szerette az édesanyámat. Nem is nagyon értettem. Néha a fiával küldött anyámnak ajándékot, nem tudom, mit, be volt – gonddal és randán – csomagolva, a Marsalkó szótlanul átnyújtotta nekem, én biccentettem, szótlanul átvettem, nem beszéltünk erről a postáskodásról sosem, de nem volt kellemetlen – csak nem értettük. Ha kellemetlen lett volna, azt értettük volna.

Kezdetben nem szerettem, macerás volt, mindig nekem kellett elmennem citromért meg főleg szódáért. Ez volt a kikötése, hogy szoldavíz. A Marsalkó, a marhája, titkolta, hogy a faterja spíler, de én rájöttem. Két lépésben jöttem rá. Először észrevettem a labdát a szatyrában, kenyér volt benne meg egy fűzős bőrlabda. Én akkor már futballista családból származtam, és föl nem tudtam fogni, mire kell a tompa Marsalkó apjának az uzsi mellé a labda. És akkor kiderült. Anyám nem volt otthon, én meg korábban értem haza. Az öreg Marsalkó olyan Deák Bambás ék lehetett, tankszerű gólvágó, később sokat mesélt meccsekről, a Szürke Taxi ellen, meg amikor gólt rúgott a Nagyváradnak, éreztem a kaput, mondta és elpirult, magas, erős, jó fölépítésű pali volt, büszke testű, úgy járkált a kertben, mintha ő is jegenye volna, idetartozó. Leselkedtem, egyszer csak kivette a labdát a szatyorból, megsimogatta, a földhöz ütögette, és elkezdett: dekázni. Egy vénember ott a kertünkben csak úgy dekázik. De nem úgy, ahogy én vagy te, vagyis koncentrálva, akaratosan, elég ügyesen és elég sokat, nem, ő mintegy oda sem figyelt, nem jó vagy baráti viszonyban volt a labdával, hanem az hozzátartozott a testéhez, dekázva sétált a kertben. Nem volt szabad Károly bácsinak szólítani, hanem vagy Károly bának, vagy Károly bátyámnak. Azt szerette volna, hogy beszélgetés közben emelgessünk, de én vagy labdáztam, vagy beszéltem. Vagy szó, vagy labda. Szó.

A Marsalkót – mert ide akartam kilyukadni, csak én lassan lyukadok: ilyen a természetem – természetesen Marslakónak hívtuk, hogy legyen neki végre értelme.

Ha egy marslakó írná e sorokat, annak volna előnye és volna hátránya, igaz, ha én írnám, annak is volna eze-aza, úgyhogy majdnem mindegy.

Azt bizonyítani, hogy a marslakó Fradi-drukker, fölösleges. (Az állítás magától értődő – legföljebb ez idő szerint kicsit nem tudjuk, mi az, hogy fradi, és mi az, hogy drukker, az ember Fradi-drukker, a marslakó ember, és kész – legföljebb minden krétai hazudik.) A marslakó mind a nyolc szíve nagyot dobbanna, amikor megtudná, hogy az edző most Varga Zoltán. A Zoli. De itt meg is állna, nem hátrálna visszafelé az időben, a marslakó úgy utálná a nosztalgiát, mint a kukoricagölödint, nem gondolna tehát az ifjúságra, amely elmúlt, az édes ábrándozás nem öntené el, nem emlékezne kapásokra, ollókra, rüsztökre, a kapufás-szezonra, arra az újfajta, lövésszerű passzra, amely addig hiányzott a világmindenségből, egyáltalán ez a bokából pofozgatása a labdának, gőze nem volna, mi az az „oda-vissza bőr egy Noskó nevűnek”, ennek emlékétől nem jönne úgy izgalomba, mintha egy szép elmúlt szerelemre gondolna, és fordítva, semmi ilyen szenvedés nem mérhető ahhoz a csalódáshoz ott 68 őszén, egy hódmezővásárhelyi laktanyaudvaron, a sötétben, egyedül, sírdogálva, hogy ilyen nincs, ez lehetetlen, a világ nem lehet olyan, hogy a Vargazoli csak úgy elmegy belőle, a csalódás tárgya a világ volt tehát, nem VZ, és amikor a pityergőhöz odalépett egy népi demokratikus őrnagy, hogy mit kaszinózik itt, akkor a megszólított, akár egy szánalmas civil, csöndesen elküldte a bánatba a férfit, aki amúgy veszélyes vaddisznó volt, de valamiképp megérezte, hogy a közlegény magasabb erők hatása alatt áll, és nem csinált botrányt, legyintett, aludja ki magát, katona, és otthagyta.

A marslakó nem volna tájékozott, nem ismerné a dörgést, és ez Magyarországon veszélyes státus. (A marslakó ennyiben hasonlítana VZ-hez.) Nem ismerné a Fradi-vezetőség belső erőviszonyait, a konfliktusokat a szurkolói kemény maggal, azt végképp nem értené, hogy egy mindközönséges szurkoló miként mászkálhat be csak úgy zavarólag az edzésre, és hogy a játékosok állítólag tök kussban nézték a jelenetet, ezeket az erőket látná, de nem ismerné, a pletykákat és sztorikat sem, hogy a Telek Manci kifordult volna magából, jóllehet(!) vallásos, nem beszélve a gazdasági hinterland mesevilágáról, hogy contraxra játszottak, de fenyőre kellett volna vagy mire, vagy fordítva és Nyilasi, de ez nincs bizonyítva, ő ebből semmit nem értene, hisz a Marsról jött (amely Mars közepes naptávolsága kb. 228 millió km, keringési ideje 687 nap, átlagos hőmérséklete –15 Celsius, tehát elég zimankós, egyébként marsnak hívják az ugrós, lengetős és váltó lépésekben gazdag menettáncot, a háború istenét, valamint egy francia színésznőt, valódi neve Anne Boutet, és főleg Victor Hugo-darabokban aratott nagy sikereket az 1800-as években; a tudás hatalom), a marslakó fütyülne minderre, nem érdekelné a múlt, a jelen érdekelné, a sivár semmi, a széteső szétesés, ebben és itt és most érdekelné őt a VZ nevű lény.

Arra gondolna, hogy lám, mindig van valaki. Mindig. Akad, mondaná Mándy, mert a marslakó persze Mándy-rajongó volna. Odafújja a szél, kinő a földből, ebből a jó, magyarból, futballmagyarból vagy idejön a Marsról. Valaki, aki miatt mégis rá lehet nézni a jelenre. A válogatott idén a 75. a sorban és a többi. És mégis. A valaki nem megváltó, és nem is az egyetlen, aki itt rendesen, vagyis nívósan és szenvedélyesen dolgozik (bár velük Dunát rekeszteni nehéz volna – hacsak a szlovákok el nem terelik Lengyelország felé), nem valami bezzeg-ürge. Nem kell irigykedni rá, nem is kell utánozni, azt a hátraoxit a pálya mellől úgyse lehet, meg nincs is jelentősége.

Csak van. VZ van. Vagyis legyen. Vagyis hagyni kell dolgozni. VZ nem legenda, persze az, nem a beteljesült álom, VZ egy komoly ember, fahmann. Akar valamit. A Fradi se legenda, persze az, hanem egy komoly csapat – lehet. Lehet, kérem, reménykedni. Kell ennél több karácsonyra? Az öcsém agyonrúgott térde is szépen javul.

Mármost ami a Marsalkó Tibit illeti, a belvárosban van neki jól menő intravénás bútorüzlete.

Egyedül, nézve^*

Van nekem egy barátom, tényleg van és tényleg a barátom, aki úgy utálja a futballt, mint a kukoricagölödint. Undorodik tőle, rühelli, ki nem állja, kavarog a gyomra, majd kihányja a belét. Kezdetben azt gondoltam, ez valami gyerekkori trauma, hogy tornából föl volt mentve, meg biztos szemüveges is volt, állt az árnyékban, az iskolaudvaron, a gesztenyék alatt, míg a többiek ugráltak egy labda körül, megizzadtak, büdösek voltak, a szokásos.

Visszagondolva, az általánosban engem a futball mentett meg a természetesnek nevezhető kiközösítéstől. A foci lehetett a normalitásom maszkja, az osztálycsapat oszlopos tagját tekintették a valóságos énemnek, és azt a kellemetlen mindentudócskát afféle félreértésnek. Megbocsátották, hogy szorgalmasan tanulok, hogy osztályelső vagyok, és nem vagyok kisdobos, és még hittanra is be vagyok íratva, noha avval rontok valamiféle statisztikát. Ebből én nem érzékeltem semmit, csupán fociztam.

Én mindig túlontúl közel álltam (!) a focihoz, hogysem ráláthattam volna. Nem néztem, nem láttam: játszottam.

De facto már nem játszom – volna egy vasárnap délelőtti társaság, ahol kéne: de már sehogyan sem találok olyan embert a pályán, pedig állok, nézek, kutatok, kövéret, soványat, bajuszost, aggastyánt, senkit, nem találok senkit, akit le tudnék futni, el, mellette, pedig még a saját csapatombélieket is hozzáveszem; ami azt jelenti, hogy ha odaérek valakihez, akkor ijedten, totyogva befékezek, és valahogy oldalvást bocsánatkérően megszabadulok a labdától (múljék el tőlem e keserű kehely): ez visszafogottan szólva elbonyolítja a játékot, ténylegesen megcsúfolása, amihez nem szabad már segédkezet, segédlábat nyújtani.

Mégis én sosem nézem, mindig játszom ezt a játékot. Soha nem pillantok kívülről rá. Nem is voltam szurkoló sosem. Néhány éve, amikor kezdtem kikopni a pályáról, akkor – helytelenül, félreértésből – megpróbáltam azzá lenni. És akkor láttam azt, amit a barátom – kicsit kevesebbet –, ezt a megvetésre méltó bunkóságot, linkséget, hazugságot, sunyizást, mindazt, mi körülveszi a futballt, vagy, szigorítana a falábú barátom, hozzá tartozik, belőle nő ki, a tahó erőszakot, mely olyannyira otthonos a lelátókon, ezt a folyamatos frusztrációt, mely a szurkolótáborok sine qua nonja.

Most, hogy egy hónapig a világbajnokság idejére oda vagyok láncolva a tévé elé, és terveim szerint minden meccset megnézek, letagadtatom magam, és ha nehéz sorsom úgy hozza, családomat is irtani fogom, most gondolok arra, hogy én mindig kizárólag a játék felől néztem a meccseket. Ez nem tisztán esztétikai szempont (még kevésbé egy szépléleké), mert volt csapatom – hol saját jogon, pontosabban örökölve édesapámtól, a Fradit, hol a (futballozó) öcsém jogán –, és annak a csapatnak – mindenekelőtt – nyernie kellett, ebből a szempontból szurkoló voltam, vagyok, korlátolt barom, ahogy kell.

Ám mégsem igazi, mert – vagy ha igen, azt tekintsük véletlennek – nem voltam tömegbarom. Én sosem ültem a lelátón („lelátón”) – egyetlenegyszer: apaként, amikor megmutattam a fiamnak a brazilokat, muszáj volt, nehogy azt higgye, a világ egy siralomvölgy, mert lényegében ezt akarom a fiamnak elmondani, és hazugság nélkül ez nehéz, és úgy akarom, hazugság nélkül, hogy a világ nem a siralom völgye.

Mert lehetséges, hogy amit a lelátóról látni, az csupán a pénz vonaglása – puff neki, tényleg a tőke az úr – meg valami kulturális üresség, félelmes kultikus cicoma, de belülről ez a játék számomra mégiscsak A játék, és látom akkor is ezt az ideát, a játék szépséges és drámai ideáját, ha nem hunyom be a szemem, hanem nézem, nézem a tévét, vakulásig.

Oliguria és olívaolaj^*

közt helyezkedik el az „olimpiai játékok” abban a kommunista lexikonban, amely épp kéznél volt. Szavakból szeretek, tudok elindulni. Az olívaolaj az olívaolaj, az oliguria pedig, mint jól tudjuk, a kiürített napi vizeletmennyiség csökkenése. Egészséges egyén (magyar ember – de erre még visszatérek) átlagos napi vizeletürítése 1–1,5 liter; oliguria esetén ez 1–2 dl-re is lecsökkenhet.

Sokra így nem jutottunk, bár ez a véletlen adta ellenfennkölt mondjuk jelezhetné, hogy ma már nincs olimpiai szellem, csupán olimpiai láng, nem igaz az, hogy csak a részvétel fontos, nem igaz, hogy csak amatőrök vesznek részt, és a háborúk sem szünetelnek, „Isten békéje” nem tilt már semmit, miként hajdan az ókori görögöknél.

Az olimpia mára egy normális világbajnokság lett, kicsit fölspécizve (hagyomány, rizsa ala Coubertin, olimpiai falu, láng); nem az, aminek gondolni szeretnénk, nincsen mögötte több ethosz, mint bármely nagy sportesemény mögött.

Az szép gondolat – idegen toll, ékeskedés –, hogy itt nem a hatalom, hanem a dicsőség felosztása a tét vagy hogy. Na jó, legyen így.

Olimpia idején a nemzet a világ legtermészetesebb képződményének tetszik. Pedig hát a nemzet képzelet dolga (Krasztev Péter cikkében olvasom Benedict Anderson meghatározását: a nemzetek elképzelt közösségek), és ki ezt képzel, ki amazt, ki így, ki úgy.

A minap egy fiatal emberrel néztem együtt a magyar–olaszt, már rég drukkoltam ennyire elszántan, elkapott a gépszíj, kiabáltam, acsarogtam, ujjongtam, rendben, ahogy kell. Drága magyar fiaim.

És akkor egyszer csak észrevettem, lassan észre kellett vennem, hogy az ifjú ember, Észak-fok, titok, idegenség… hogy ő… a másik oldalon áll. Nem hittem a szememnek.

– Hát te… te az olaszok… az olaszoknaknek… – Ki se bírtam mondani.

– Ühüm – hangzott az analitikus válasz.

– De hát ez hogyan lehetséges? – meredtem rémülten az idegenszívű gyerekre. Az erre értelemszerűen nem válaszolt. – Hát magyar vagy te? – nyögtem ki a csurkai (stb.) kérdést.

– Ez most hogy jön ide? Egyébiránt persze.

De akkor hogyan képes a magyarok ellen drukkolni? Úgy, hogy az olaszok jobbak, szebb focit játszanak, az nem is foci, amit a magyarok csinálnak, ő nem is érti, mit beszélek, és éppen én, akinek állítólag olyan fontos a foci, a játék. Egyszerűen igazságtalan volna, a játék méltóságának a megcsúfo…

– Fütyülök az igazságra és a méltóságra! Nem a jobbiknak kell győzni, hanem nekünk!

– Vajon? – Szokásommal ellentétben most nem lágyultam el finom nyelvi megoldásaitól. – És ki az a nekünk, akinek nyernie kell?

– Nekünk magyaroknak!

– És miért?

Erre hirtelen nem tudtam mit válaszolni. – És ha megtámadják az országot?! – kiáltottam.

– Ez most hogy jön ide?

– Hát neked semmit nem jelent a haza?

– De, hogyne… Csak közbe nézzük a meccset is… De az már nincs, mint ’48-ban, hogy élni, halni. Élni, halni, az már nincs. Meg amúgy is NATO-tagok vagyunk, megtámadás sincs.

– Rút, sybarita váz! – üvöltöttem. Azt hitte, némiképp tréfálok. Édesen rám vigyorgott.

– Ték it ízi, fadör. Nédd csak, milyen zseni a Totti!

De látta, hogy nem nyugodtam meg. Valahogy megcserélődtek a szerepek, úgy szólt hozzám, mint egy apa, egy nyugodt apa.

– Nyugi, öreg, nincsen semmi baj, csak másképp gondolkodunk. – És megint vigyorogni kezdett, mint aki boldog.

Az olívaolaj az olajfa (Olea europaea) csonthéjas terméséből előállított, többé-kevésbé halványsárga, jellemző szagú, kellemes, édes ízű folyadék.

Puskás, Gödel, passz^*

Vegyük komolyan a komolytalanságot. Ami nem ugyanaz, mint nem komolyan venni a komolyságot. Nem is az ellenkezője: lám, a világ gazdag. De a nyelv bizonyosan.

A mostanra rendelt házi föladat az volna, hogy „szórakoztatóan és szellemesen” ünnepeljük és jellemezzük az épp véget érő századot, írván egy olyan személyiségről, aki fontos szerepet játszott benne, kinek életében, életművében visszacsillámlanak századunk jellegzetességei, mint cseppben a tenger.

Pars pro toto. Innen, a totóról jutott eszembe (de ha nekem nem is, a mondatnak bizonyosan) a futball. Onnan meg tényleg egyenes út, mit út!, allé!, évszázados, elegáns hársfákkal szegélyezett magyar allé vezet: Puskás Ferencig, az ötvenes évek úgynevezett aranycsapatának első emberéig.

Újonnan szerzett, friss sütetű komolyságunkban mindazonáltal tegyük föl a kérdést: szerepelhet-e egy közönséges futballista, még ha oly kiváló is, egy névsorban Prousttal, Primo Levivel, Miłosz-sal vagy – jelzendő, hogy a komolyság nem szakállas fontoskodás – Walt Disneyvel? Vajon nem az anything goes posztmodern, vidám sollenjéről van itt szó? Hogy nincs nem, nincs merszünk nemet mondani? Ám korunk gyermekeként tehetünk-e másképp?

Mindenesetre kezdjünk el beszélni, hátha mondunk is valamit.

Én amúgy – eltekintve a következő négy szótól – közismerten szerény ember vagyok, most mégis hadd hetvenkedjem, kijelentvén, hogy választott témámhoz mint futballista fogok közelíteni. Igaz, hogy ötödosztályú, igaz, hogy kiöregedett, mindazonáltal valóságos. Én egy valóságos, nem létező futballista vagyok.

Puskás többszörösen is csepp. Már maga a labdarúgás is csepp a sport tengerében, amely csepp a játékéban, amely, nemde, maga is csepp: azután az a tíz év is az a százban, amely tíz év, mondjuk így, Puskás évtizede volt.

Pályán eltöltött éveim viszont azonnal föltetetik a kérdést, lehet-e egyáltalán csapatsportban személyről beszélni. Lehet-e és szabad-e? A pályán ugyanis egyén és közösség igen erős szimbiózisban él. Személyek és egyéniségek (vagy később azután egyre inkább: szerepek) adják a csapatot, de ezek csakis a csapat „szűrőjén” át képesek létezni.

Jól egyedül nem lehet futballozni. (Legföljebb kevélyen azt lehet jelezni, hogy a többiek milyen rosszak. Azt, hogy ha én jól játszanék, akkor jól játszanék. Vagy még ennyit se.) Még tizenegy magabiztosság sem segít, ha nincs a „mi”-nek öntudata, ha ez a mi nem bízik magában. Vagyis ha nincs csapat, az nem tud jó se lenni! Az egyéni képességek is csak a csapat fényében, terében érvényesek. Rossz játékosokból nem építhető jó csapat, de, ahogy a közhely mondja, 11 jó játékos még nem jó csapat.

Tézisem – Istenem, milyen régóta várok erre, hogy tézisem legyen: egy fél évszázada élek e „reményét és emlékezetét vesztett bolygón”, s eddig még a közelében sem voltam, hogy tézisem legyen! – a következő: Puskás a futball utolsó személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása és összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. Őt követően már (csak) sztárok vannak, a léthelyzetnek nem megoldása van, hanem válaszverziók vannak, magas szintű, perfekt változatok. Illetve, hogy gyorsan korrigáljak: Beckenbauer, Cruyff: az átmenet: valami már nincs és még nincs, és ebben az ürességben világol a bajor és németalföldi csillag.

Másképp fogalmazva: Puskással szűnik meg a játék, s kezdődik a szórakoztatás korszaka.

Mintegy zárójelben: hiba volna Puskásban vagy a futballban túl széles metaforát látni. Aki focizott vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a győzteseké. Idegen a játék szellemétől például azt mondani, hogy inkább játsszunk jól, szépen, és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal. Van a futballban valami szép, hideg gyakorlatiasság. A művészetben ritka a Goethe, az inkább a veszteseké, inkább a hiányé, mint a vané, inkább a vágyé, mint a beteljesülésé. És szerintem az ún. életben sem kell állandóan nyerni. De a futballpályán igen. Aki ott nem akar nyerni, az nem tiszteli a játékot. Az élet pedig megnyerhetetlen.

Puskás tehát az, akivel eltűnik valami a világból, más lesz, megváltozik, már nem olyan, mint előtte volt, és soha nem is lesz olyan. És ez a század vajon nem az ártatlanság elvesztésének százada? Minden korlát elvetésének és a korlátok szükségszerű létének a belátásának a százada? Egyszerre beszélek (tudom, tudom: csupán „beszélek”) a természetet legyőzni akaró, de legalábbis mindenestül megismerni szándékozó természettudományokról, a matematika elvi korlátaira rámutató Gödelről, a totális háborúról és Heisenberg bizonytalansági relációjáról, Auschwitzról, a lyukról a történelemben, mely a történelem szükségképpeni része, és a fénysebességről, melyről kiderült, kiderítettük, nem érhetjük el soha.

Szegény Puskás.

Puskás nem osztotta Heisenberg nézetét, ő mindig egyszerre tudván tudta a labda helyét is, sebességét is (igaz, a futball Eukleidész világa, ahol a kapufák szögeinek összege mindig 180 fok).

Én nem láthattam őt játszani, csupán egyszer, 1981-ben, hogy úgy mondjam, post festa, amikor 56 után először visszajött Magyarországra, és rendeztek neki egy díszmérkőzést a Népstadionban. A rendszer mintegy megbocsátotta, hogy nagy fia elhagyta 56-ban, örült, hogy Puskás legitimálja őt, emlékszem az ez ügyben mondott sok megrohadt kádárista mondatra, amely, a rendszer alkatának megfelelően, mondott is valamit, meg nem is.

Puskás akkor már ötvennégy éves volt, világnagy pocakkal, tulajdonképpen önmaga paródiája, mondhatni, ezen a túlsúlyos módon korszerű, amit, a parodisztikusságot, nem is fedett el a 100 000 ember nosztalgiája, mert ez már a nyolcvanas évek józan vagy ironikus nosztalgiája volt, a csodálat és a csúfondárosság keveréke.

Ám amikor Puskás egyszer avval a bizonyos legendás bal lábával úgy indította a szélsőt, hogy a labda negyvenméteres röppálya után, a hátvéd frizuráját borzolva esett a hátvéd mögé, úgy, hogy a szélső éppen akkor ért, lépett oda, s evvel a lépéssel azonnal behozhatatlan előnyre tett szert, akkor a 100 000 fáradt embernek elakadt a lélegzete: színről színre megjelent előttük, akár egy angyal, az emberi zsenialitás. (Ezeket a hosszú átadásokat eredményesen lehet gyakorolni, minél többet, annál jobban tudja az ember. Én ott fölmértem, tehetséges, ötödosztályú futballista, hogy nekem körülbelül 357 év gyakorlás kéne ahhoz, hogy ezt tudjam.)

A zsenialitás nem a képességek kiválóságával azonos. Czibor kiismerhetetlenebbül cselezett, Kocsis fejelt a világon a legjobban, a szintén zseniális Bozsik megbízhatóbb volt, Budai gyorsabb, Lóránt értelemszerűen keményebb, egyáltalán, Puskás jobb lába kizárólag emberi szempontból volt értékelhető, szakmailag nem.

Az ő géniusza abban állt, hogy azonosulni tudott a játékkal, egy volt vele, vagyis ő határozta meg a világot (a pálya négyszögéről beszélek), a modern álom maga, nem?, s nem a világ adta, meghatározta lehetőségek közt választott, választotta ki a legjobbat. Ez az időtlen benne.

Itt nem tudom nem elmesélni, pedig már nem először teszem, életem egyik nagy teljesítményét: megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor ő mondjuk lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem. Igen tanulságos volt egy íróember számára. A szünetben egyébként nem állhattam meg, és kérdeztem az 1954-es berni döntőről.

– Elmúlt – mondta semlegesen, és az arcáról nem lehetett semmit leolvasni.

Puskás megteremtette egyén és közösség egységét, amely nélkül az egyén, ő, nem létezhetett. Nem mintha kellemes egyéniség lett volna, folyton veszekedett, vitatkozott, dirigált. Nagyszájú, nem a békesség embere. Szélvihar, mondták róla kortársai. De: őt nem kellett kiszolgálni, ő egyszerre szolgált és irányított. Alávetette magát annak, amit ő teremtett.

Egy volt a labdával. Erről számos anekdota szól. Amikor egy edzésen a pályáról kigurult labdát egy gyerek kézzel dobta vissza, akkor állítólag elsírta magát.

– Kézzel! Láttátok, kézzel ért a labdához! – zokogott.

Puskás a Nagy Elbeszélés, a teljes személyiség és az élhető sors utolsó villanása, aki még úgy tudta mondani (a játékával), én, mint Fontane.

Káprázatos, gyors karrier, szegénység, világválság, proli környezet, a kis Ferenc, akit mindenki, azután az egész világ Öcsinek szólított, mintha mindenkinek a kistestvére volna, már az apatejjel együtt szívta magába a focit, Bozsikkal, a későbbi nagy csapat másik nagy emberével játszott együtt a kispesti grundokon, reggeltől estig, mindig, 16 évesen már a Kispest (a későbbi Honvéd) első csapatában a felnőttek között, 18 évesen pedig a nagyválogatottban, sic itur ad astra, és ott, a csillagok közt következik a dráma – Puskás tehát az a valaki, akivel még történhet dráma –, 1954, Bern, a világbajnoki döntő (amelyről e helyt és más helyt se kívánok bővebben beszélni, csupán tartom magamat a régi szokásomhoz, kijelentvén, a magyarok győztek, győztünk, legendásan 3:2-re; annak idején nálunk az a pletyka terjedt el, hogy a németek borsókombájnokat adtak nekünk ingyen, hogy ne nyerjünk, Puskás pedig még évekig állította, hogy a németek doppingoltak volt; az ember próbálkozik), következett 56, szétesett a világ, szétesett a csapat, Puskás a 31 évével már öregnek számít, öreg és el van hízva, de szinte csodaszerűen összeszedi magát (a szorgalom része a zsenialitásnak), és a világ akkori legjobb csapatának, a Real Madridnak lesz éveken át alapembere.

De kell-e egyáltalán az életrajz? És lehet-e kizárólag a pályán lévőt figyelembe venni? Vagyis hogyan olvassuk Puskást? Hisz például a játék–szórakoztatás váltás alig irható le a pályán belülről. Vagy amikor Herbert Zimmerman (dicsérjünk meg engem az objektivitásomért, ahogy itten vájkálok a nyitott sebben!), a berni döntő riportere fölkiáltott: Rahn schiesst! Tor! Tor! Tor! Tor für Deutschland!, akkor ez az esemény nagyon is túlmutatott a futballpályán, és szinte a Bundesrepublik újraalapításával lett egyenlő. S van olyan vélekedés is, hogy az aranycsapat 56-os szétszóratása is jelképes, azóta nincs csapat, azóta nincs ország, a magyar nemzet gerince törött volna el 56-ban, azóta sem találja magamagát, illetve elbújt az ország, egy-egy személybe bújt bele, ahol Thomas Mann, ott Németország, ahol Puskás, ott Magyarország.

Igen, hát ez marhaság.

De azért legyen ez alkalom föltenni a kérdést, egyáltalán mennyiben magyar Puskás. Azt hiszem, a géniusz mindig nemzetek fölötti. A hagyomány, a gyökerek több mint fontosak, de megkockáztatom, csak a közepes futballista lehet német vagy magyar, ám, mondjuk, Beckenbauer csak most bajor, régebben, a pályán, Beckenbauer volt.

Ha szorosan olvassuk (close reading) Puskást, akkor a társadalmi összefüggések még kérdésesebbek. Hisz milyen következtetést kéne levonnunk Puskás bal lábáról a sztálinista párttitkár, Rákosi Mátyás tar fejére vonatkozóan és fordítva? Mit jelent az, hogy a történelem egyik legundorítóbb rendszerében virágzott a történelem legszebb futballcsapata?

Persze tudom: a diktatúrában a politika használja a sportot mint legitimációs lehetőséget. Ó, azok a zseniális szovjet hokisok! Könnyedek, játékosak, megannyi Mozart! Milyen nehéz szívvel utáltuk őket, milyen nehezünkre esett átállni az esztétikai megítélésről a rosszkedvű morálisra!

A futball a tömegtársadalom terméke. Az arisztokrácia az individuális sportokat preferálta. (A mamánk például állandóan ostorozott minket, hogy teniszezzünk, a fehérben olyan elegánsak volnánk…) Mégis Puskás (mint a század paradigmája): az utolsó teljes személyiség, az egyén mint személy, az utolsó, aki a szívet, a szellemet és az észt harmóniában birtokolta. Mára a szív vagy szégyellendő, vagy nyálas giccs.

Ha már lúd, legyen kövér, és akkor legyen már antitézisem is: Puskás az első posztmodern, Puskás, aki nincs is, csak a róla szóló elképzelések vannak, a tiszta lap, amelyre bárki bármit írhat, a népmesei hős, aki helyettünk győz, a ravasz sváb, aki túljár a kommunista diktátorok eszén, Puskás, az áruló, a vesztes, az önző. Ha egy Puskás van, ezer Puskás van, Puskás az, amit képzelünk róla (eltekintve a konkrét bal lábától), Puskás a megelőlegezett ezredvég, Puskás az örök lehet, a személyességtől megfosztott én, ő az én mint akárki.

Azt mondja Nabokov, mondja Nooteboom, hogy az elbeszélő-Proust nem az ember-Proust, és regényalakjai az ő képzeletén kívül nem éltek soha, sehol. Hát ez igaz Puskásra is. Sapienti sat. Mindezek Puskást a legnagyobb futballistává teszik – ennek a túlontúl hosszú évszázadnak a legnagyobbjává.

Maradt itt még egy kis probléma, az, hogy Puskás él. Ezt én valakiről írván nem szoktam figyelembe venni, de hát azt sem, hogy én élek.

Álszerényen meg kell mondanom, hogy az öcsém révén, aki hivatásos futballista volt, személyesen ismerem Puskás Ferencet, sőt kezet is fogtam vele, amely kezemet azóta szent ereklyeként hordozom magammal. Tudom jól, mi történne, ha ez a pár sor a szeme elé kerülne. Egyszerűen fenékbe billentene. S a személyes horizonton ez volna a szintézis.

Én pedig ereklyeként hordoznám magam, de legalábbis pars pro totomat.

De mit is akartam mondani?, miről?, mit? Passz.

Lehet-e^*

Lehet-e Svájcról úgy írni, olyan szöveget szerkeszteni, melyben ne szerepelne mondjuk a bank szó? Úgy értem, elképzelhető-e egyáltalán, elvileg, van-e olyan vad és szabad és szomorú fantázia, amely ilyen szöveg létezését megálmodni képes volna? Nem úgy van-e, hogy a számítógép banktalan svájcszöveget egyszerűen nem hajlandó kinyomtatni?

Írni persze mindent lehet, csak élni nem lehet akárhogy. Élni nem lehet úgy Svájcban vagy Svájc környékén, sőt Svájccal kapcsolatosan sem, hogy – nem fejezem be a mondatot.

Húsz-egynéhány évvel ezelőtt jártam Svájcban először, átutazóban(!), Franciaországba igyekeztem, egy távoli nagynéném kért meg, hogy vigyem el neki a Budapesten hagyott, Zsiguli típusú, szovjet gyártmányú autóját a festői Vence-ba. Azért említem a részleteket, hogy világosan kitessék, semmit nem terveztem Svájccal. Viszont megéheztem, ami végül is legitim, lekanyarodtam hát egy kis faluba(?) valahol Neuchâtel környékén, és betértem egy semmi-különös, de rokonszenves fogadóba. Itt elkövettem azt a hibát, hogy az árlap ellenőrzése nélkül rendeltem, nem voltam tisztában az árakkal, de gondoltam, úgy tízszerese lehet az otthoninak, Budapest mégiscsak egy világváros, ez meg egy ismeretlen porfészek, nemdebár.

A százszorosa volt. Következésképp nem tudtam kifizetni. Volt nálam ugyan még német márka, de eszembe se jutott, hogy azt csak úgy elfogadnák, gondoltam, valahol beváltom, és visszajövök. Bonyolultan hazudozni kezdtem, viszolyogva hallgatták, otthagytam biztosítékul a feleségem és a slusszkulcsot, s fölkerestem a helyi bankot. Egy megtört, megalázott, önbizalma vesztett kelet-európai (fiatal!) férfi lépett be a helyiségbe (akkor ugyanis még nem volt Közép-, csupán Kelet-Európa), nem részletezem, beváltottam a 37 DM-t, és új emberként léptem ki a vélhetőleg klimatizált épületből, méltóság, önbizalom és általános konstruktív beállítottság voltak főbb jellemzőim.

A svájci bankok szeretetreméltók, vontam le a következtetést.

A banknak persze csak akkor van értelme, ha van pénz is. Ha nincs pénzünk, a bank értelmezhetetlen képződmény. Minden svájci gazdag, vontam le további következtetéseket. A szegény svájci sérti a teremtést. Ha az ember szegény akar lenni, legyen albán vagy magyar. Svájciként ez luciferi lázadás, pökhendiség, az alázat hiánya. A szegény svájci: contradictio in adiecto.

Na jó, rendben: ez marhaság. De a banktitok az már tényleg szeretetreméltó. Az európai kultúra nagy teljesítménye. Konkrétan a felvilágosodásé. Kétségkívül van árnyoldala is, hol fény van, van árnyék is, de onnét a messzi szocializmusból egy szép, tiszta citoyen vívmánynak látszott, bizonyítéknak, hogy van magánszféra, és ez egy olyan országból valónak, ahol az állam korlátlan hatalommal bírt, és a költőibb alkatúak úgy érezhették, üvegből van az életük, mert mindenki át- és benézhet rajta, nagyon is jelentősnek tetszett.

Das ewig schweizerische Bankgeheimnis zieht uns hinan.

A svájciaknak köszönheti a világ a „guthaben” szót, szépség és igazság és jóság ötvözetét.

Az öcsém négy évet futballozott Svájcban. Kérem, meséljen valamit. Közhelyeket várok tőle, csikós, gulyás, puszta, Puskás, Piroschka. Fondue, raclette, rösti, lósteak, Schaffhausen, mondja jólnevelten. Futballpályán egyformák az emberek, von vállat végül, csak azt a hop-hop-hop-ot meg a kolompot nem lehet megszokni.

Azután összeszedte magát és elmesélte, hogy amikor a szomszédja átjött vendégségbe, és azt hitte, ő nem látja, gyors mozdulattal végigsimított a szekrény tetején, hogy poros-e. És mindezt a férfi, nem a nő. És ami a legszebb, akkor is meg volt elégedve, ha porosnak találta, és akkor is, ha nem, mert mindkét esetben magával volt megelégedve.

Egy szavát sem hittem az öcsémnek. (És mennyire igazam volt! A történetet ugyanis Nádas Péter mesélte egy közös magyar barátunkról, akinek svájci az édesanyja. Dichtung und Dichtung, ahogy a költő mondja.) Van még valami vicc is, mondta búcsúzóul a rokonom, hogy három igazán kemény dolog van ebben az évszázadban: a gulág, a holokauszt és a baseli rendőrség.

Lóarcú, csúf Habsburg-ivadékokat képzelek magam elé világtól elzárt, gyönyörű völgyekben, kik egymás közt házasodnak. Azután az ifjúsági tévésorozatból Tell Vilmost, amint épp Schiller fejére teszi a rothadt almát, miközben a gonosz Gessler kormányzót maga Goethe játssza, Suchard mogyorós csokit majszolva.

Teli a csónak. Arannyal. (Ulk, élc.)

Svájc a reménytelenség maga: javíthatatlanul jó.

Rosszul jár egy ország, ha beszélni kezdünk róla, ha kizárólag csak róla beszélünk. (Ez már önmagában elegendő kéne legyen a nacionalizmus ellen, de nem elegendő.) Ha valaki csak svájci, csak magyar, csak zsidó, csak férfi – az szánalmas paródia csupán. Egy (1) valaminek lenni veszélyes. – Legalább annyira vagyok kínai, mint francia, mondotta Flaubert, és a legkevésbé sem arra gondolt, hogy inkább volna kínai, mint francia. Nincsen egyetlen svájci ismerősöm, akire mint svájcira gondolnék. Mindig „csak”: Christoph, Gunhild, Andreas, Urs, Reto, Beat. Erről jut eszembe: az olvasói gyalázkodó levelek mindenütt egyformák. Sind sie denn überhaupt ein Schweizer?, svájci ön egyáltalán?, idézi Max Frisch a naplójában.

A külföldi értékeli Svájcot: szép, tiszta, stabil. Megint Frisch szavával: was sie geniessen: Geschichtslosigkeit als Komfort, hogy amit élvezünk, az a történelem-nélküliség mint komfort. Ebből a szempontból Magyarország az ellenpólus: itt minden tele van, minden fulladozik a történelemtől. Igaz, ez összekapcsolódik az amnéziával, amit akár már Geschichtslosigkeitnek is nevezhetnénk. És komfortnélküliségnek.

Édesanyám nagyon szerette a hegyeket. Ebből a szempontból legszívesebben Svájcban élt volna. Ha kirándultunk, anyám nem tudott betelni ezekkel a magyar ormokkal, folyamatosan lelkesedett, és boldog volt az 500 méteres magyar Zugspitzékkel. Neked érdemes hegyeket teremteni, mondta apám elégedetten.

Berlin, mon amour^*

Egyszer azt írtam (vagy valahonnét másoltam?): minden városnak van titka. Budapest titka a csalárdsága.

Már nem emlékszem, miért írtam ezeket a mondatokat. Nem szeretem őket, a fajtájukat. Berlin titka a csalárdsága. Ez is jól veszi ki magát. Hűtlen lett önmagához, teszem azt. Most pedig épp visszatalál magához? Kihez.

Jelöljük Budapestet B-vel, és feledkezzünk meg a dologról. Azután vegyük újra elő jegyzeteinket, és máris B-ről, Berlinről találunk okos megfigyeléseket.

Berlin nincs, elmenekült. Vagy: Volt egy nap Berlin történetében, amikor mindenkinek minden sikerült. Álmomban ne jöjjön elő! Annyi szenvedést még város nem látott. Vagy: Van egy gonosz Berlin, van egy élvezkedő Berlin, egy hatalomvágyó, egy könnyed, egy búskomor, egy mély, egy szellemes, van egy ganéj Berlin, egy hazug, egy lator, egy úriember, van egy formátlan Berlin (műanyag), egy rímfaragó, egy közgazda, a túlzott fölény és a túlzott alázat városa. Vagy: Berlin nincs, ellopták, eltűnt, nyoma veszett, elkoncsorgott, fölszívódott, mint egy vakbélműtét, elkujtorgott, akár egy hűtlen eb. (A megbízást a sintérek felé kieszközöltük.)

És végül: Volt egy nap, amikor minden berlini férfinak fölállt a farka. Alig fértek el egymás mellett a szűk sikátorokban (középkori városmag). Emiatt a várost finoman átépítették. Ha ezt nem látod, idegen, semmit sem látsz a városból.

Szóval ezért volna az a nagy tülekedés ott a Potsdamer Platzon (mely tülekedés maga a Potsdamer Platz)?

Nem. Ez a nem létező, újra keletkező Platz (német az eredetiben) azért van, mert egyrészt volt, másrészt pedig mert volt egy világháború és volt egy fal (röviden: voltak a század botrányai). Gazdag terület tehát ez, sűrű, bonyolult vidék, teli idővel és daruval. Gyorsan nőnek az épületek, de az épületek gyorsabbak, mint az emberek.

Én úgy vagyok Berlinnel, mint a katolikus egyházzal: nem félek tőle. Pedig ez, a hasonlat mindkét fele, hozzátartozni látszik az európai jómodorhoz. Hogy Rómától miért nem, azt majd máshol kifejtem (egyébként a fogorvos nagybátyámmal van kapcsolatban), Berlinnel meg az a helyzet, hogy szeretem.

Lehetne kérdezni, miért. Lehetne, de fölösleges. Hisz valakit nem a jó tulajdonságaiért szeretünk, nem okvetlenül azért, mert szép, vagy izgalmas, vagy reményteli a jövője – hanem: csak. Többnyire nem is tudjuk, kit szeretünk. Őt. És ő az ő.

De az inkompetenciám még súlyosabb. Én Berlinnel először 18 éve találkoztam, s akkor még West Berlinnek vagy Berlin (West)-nek hívták, mert én azt és csak azt érzékeltem Berlinnek. A Hauptstadtot nemlétezőnek tekintettem. Az a Berlin, amelyet én láttam, az például alig látszott németnek; nem tudtam hasonlítani semmihez. Ő ő.

A város mindkét fele hazudott, a keleti fele „von Haus aus”, s a nyugati fele sem tudta a valóságost megkülönböztetni a pótléktól. Nyugat-Berlin kiesett az időből, a Hauptstadtban meg nem létezett az idő, meg volt fagyva (Budapesten is, olykor érzem is a kezemen a fagy nyomait: ilyen szép költői ez).

Aki Berlinről beszél, az Európáról beszél. Berlin eddig is embléma volt, eddig a botrány emblémája, a fal városa, a kettéosztott Európa kínos cégére, most meg az újé, amelyről nem tudjuk, micsoda.

Ennek a nem-tudásnak a városa az új Berlin. Az a kérdés (és mintha ez mindannyiunk kérdése volna), mit kezd Berlin a múltjával (mondjuk így: Schinkeltől Speerig, Teutóniától Germániáig), és mit kezd önmagával, a kettéesettségével. Nem csak a város esett volt ketté: a történelem is, a múlt, a jelen, az élet, a nyelv, az ingek, a nadrághajtókák, a desodorok, az autók, az arc fintorai, a szempillák. (A járásáról látszik, hogy karl-marx-stadt-i – így nagyképűsködtünk annak idején a Balaton partján.)

Mintha megint Berlin, Németország volna az, ahol látható volna, hol tart Európa. Mit kezd magával, mit tud magáról. Mit akar tudni. Mit tud tudni (a Bismarck–Hitler–Alexanderplatz–Ku damm négyszögben).

Az emblémanélküliség emblémája? Identitás helyett identitások? Egy centrum nélküli tér centruma?

Szerintem ma Berlin percenként mást gondol magáról, szellemisége, szellemi klímája óráról órára változik. Vagy centiről centire. Egy város az, amit hazudik magáról, idézhetünk a már említett jegyzetekből.

Berlin azonos a közhelyeivel. Egy testben két lélek. A fal a fejünkben. Berlin fölött mindig kék az ég. Bája a csúnyasága. Fontane városa. (Oskar Pastior városa.) Nem is város, falvak füzére. Günther Grassé. Christa Wolffé. Az öreg Fritzé. A Gonoszé. A kellemetlen iróniáé. Okos város. Irracionális. Denkmalstadt. A-zsidók-szisztematikus-kiirtására-vonatkozó-tervek-városa. A végrehajtás városa. A szó városa, nagyképű, a Schnauze városa. Szenvedésváros. Vákuumváros. Élvezetváros. Az erős nők és a gyönge férfiak városa. Fordítva. A nagyvonalúság városa. A monumentális kisszerűség városa. Hol provinciális kisváros, hol az egyetlen német metropolisz. Egy város, melyet folytonosan újra kell építeni. A kell városa. A tervek városa, egy város, amely mindig lesz.

Egy (magyar) festő ismerősöm azt mondja, Berlinbe kell jönni, itt történnek a dolgok, fiatalok, galériások, új éttermek, Berlin az, ami régen Párizs volt, ez a jövő. Egy (berlini) ismerősöm mondja: el kell innét költözni, agresszív porosz város, egyre inkább elviselhetetlen. Egyik fiam mondja: most kéne menni Berlinbe, most még jó.

Tavalyelőtt hosszabb ideig voltam a városban, sőt ott éltem, Grunewaldban, tehát Nyugat-Berlinben. Ott még…, nemde. Most sokkal inkább éreztem szigeten magam, mint 1980-ban. Akkor csak a Tagesschau elején kellett erre gondolnom, mert ott volt egy rajz, a város, s körben a gonosz NDK-tenger, de amúgy nem, mert úgy éreztem, teljes világban élek, univerzumban. Nekem az a rész az egész volt.

Most érzékeltem a szigetet, azt, hogy valami eltűnőben van, hogy valami éppen hogy létezik még. Vagyis nyugat-berliniként viselkedtem, ostoba Wessiként. Tehát gyáván, nosztalgikusan, nagyképűen, kicsit sértetten, mint a gyerek, akitől elvették a játékát (Handke-effektus).

Berlinben ma csak a kelet-berlini meg a nyugat-berlini érzi rosszul, vagyis inkább idegenül magát. Először ezt így akartam folytatni, lezárni: és az ember Berlinben vagy keleti, vagy nyugati. De hát ez, talán, mégsem bizonyos. Ott vagyunk a régi kérdésnél: mi a berlini? Mi a német? (Ősi magyar kérdések.) Mindenesetre úgy látszik, én leszek az utolsó nyugat-berlini, nevetséges, tehetetlen, hűséges és derűs alak.

Nem tudni, hol laknak e város istenei. – A Reichstag új kupolát kap, de már örökre be van csomagolva: ez jó.

Patriótagyakorlatok^*

Mindenről^*

Hölgyeim és Uraim.

Milyen érdekes volna – intereszánt –, ha egyszerűen fognám magam, és magyarul kezdenék itt, most beszélni! Aki magyar, velem tart. Volna, ki értené, volna, ki nem. A hallgatóság, fölteszem, mosolyogna. Egy ideig. Azután lassan, szép lassan kínos kezdene lenni. Paradigmatikusan – paradigmatisch – elkínosodna. Erre azután megállnék.

Hogyan tovább?, kérdezném magamat ebben a kicsi bizonytalanságban. Amíg magyarul beszéltem, ránézésre láthattam, ki magyar. Szép érzés. Magyar az, állapíthattam meg, aki nevet. Akinek értőn csillog a szemecskéje. A magyar tehát boldog. Ez volna akkor a bemutatkozás és önmeghatározás első köre. Egy vidám, jókedvű nép – mondhat Johann Gottfried (von) Herder, amit akar.

Nekem senki, senki élőlény nem jelezte, hogy itt németül kéne beszélnem. A magyarok esetében ez még érthető, nem egy szervezőnép mint olyan. A németek, a róluk szóló paródiák szerint, viszont nem szeretik megmondani, mi hogyan is van.

Azt olvasom például egy hivatalos levélben, hogy ettől a kis országtól mind irodalmilag, mind politikailag izgalmas bemutatkozás várható, és még a vasfüggönyt is lebontottuk volt.

Kis ország. Nekem nincsen kisebbségi érzetem, talán gőgös sem vagyok, és Magyarország tényleg kicsi, petit, de ez mért jön elő egy ilyen mondatban, mért ez az önkéntelen fölülről-le? A na-agy Németország? Ez rosszul hangzik, és a franciák is morognának. Ha nem kicsi, ha nem nagy, akkor nyilván közepes. Mittelmass. Tessék: kicsusszan ez a kicsi magyarok – s Németország máris belefullad a középszerűségbe! Mittelmass und Wahn. Magnus magnum labat. (Középszerűség és elvakultság/rögeszme/őrület. Hans Magnus Enzensberger esszékötete.) Egyik szó jön a másik után. De csusszanjunk tovább.

Mindenről lehet beszélni, prédikálni, állítja a Kurhessen-Landeck tartományi egyház plébánosa. Amit nem értek egészen pontosan, mert ez a gronaui plébános, és Gronau része Bad Vilbelnek, amely azonban a hessen-nassaui tartományi egyházhoz tartozik, nem pedig a hessen-landecki tartományi egyházhoz. Na, mindegy.

Mindenről, de nem húsz percnél többet: erről a mindenről lesz ma itt szó.

Ha magyarul beszélnék, a magyar nyelv azonnal mutatná is ezt a mindent vagy egy mindent, és egyszersmind azt is, hogy Önök nem tartoznak ehhez a mindenhez, nem részei az univerzumnak. Ahogy egy magyar mondás tartja (az ősi magyar mondások egy része valamiért latinul van, hogy miért, azt a plébános úr tudná megmondani – meg én): extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.

Tulajdonképpen egy szót sem kéne szólnom – természetesen magyarul –, és máris prezentálva volna ez a finom, magyar történelmi nagyképűség és kevélység. Prezentálva volna – tételes fölsorolás nélkül, a bizonyítás kényszere nélkül – az évszázados magyar gloire.

Persze gloire-ja, ahogy csöndje is, évszázada is, minden országnak van. Nincsenek jó országok és rossz országok. Szerbia is jó ország és rossz ország. Ez idő szerint az ő vállán nyugszik több a közös emberi rosszból. Most az ő vállukon, máskor a magyarokén, megint máskor a németekén. És még más országok is vannak. Olykor kínos szerbnek lenni. Olykor kínos magyarnak lenni. Amerikainak lenni. Ünnepi szónoknak. Olykor kínos írónak lenni. Rövid búcsú egy hosszú írótól. (A rövid levél és a hosszú búcsú: Peter Handke regénye.)

Szóval gloire-ja van mindenkinek. De nem mindenkinek van Kosztolányija, Krúdyja, Karinthyja, hogy csak a K betűt említsem. K betűje viszont (majdnem) mindenkinek van. Künter Krass, például.

Csak nem fogok egy vacak szóviccért a szomszédba menni!

Lefordíthatatlan szójáték. Ist der Ruf erst ruiniert, lebt man froh und ungeniert. (Radnóti Sándor szíves szóbeli közlése nyomán. Csak ha már a jóhírünk is oda, élünk vidáman s fesztelen tova.)

Ne reménykedjenek, ez a frankfurti magyar csönd, ha volna, de nincs, mmmm, mindenféle szemrehányásokat is tartalmazna. Misshör’ mich nicht, du holdes Angesicht! (Rémlik, Goethe, ne érts félre, bájos orca!) Sok mindent szeretnének Önök hallani, de ezt bizonyosan nem szeretnék hallani, ezt az örök, reflektálatlan kelet-európai nyavalygást, érzelmes-morális sértettséget. Ezt még Lipcséből vagy Drezdából hallva se szeretik hallani. Köztünk szólva nem is kellemes. És unalmas is. Ott meg azt nem szeretik, hogy itt nem szeretik. Egyáltalán: nem szeretünk szenvedésről hallani, mások szenvedéséről, a huszadik század végén nem illik szenvedni. Ez azután összeköti Frankfurtot, Lipcsét és Budapestet.

Mélységes mély a szemrehányások kútja: mi már a tizenhetedik században a puszta két kezünkkel tartottuk föl a törököt – pedig még kettős állampolgárságuk sem volt –, voltunk az Abendland utolsó mentsvára, védőpajzsa, mialatt Önök itt, ugye, gyarapodni és okosodni tetszettek. Na és mi volt a hála? Nem volt hála. Legfeljebb mondjuk I. Lipótnak egy kegyes és unott pillantása. (Bár családilag én nem panaszkodhatom erre a Lipótra…)

Szép forradalmaink eltiportattak, az ország szétszabdaltatott (vagy ezt talán majd inkább Párizsban), aztán 45-ben is magunkra maradtunk, emlékezzünk Churchill legendásan cinikus céduláira, mint két lókupec handliztak Sztálinnal az életünkről, és 56-ban is cserben tetszettek hagyni minket, azután parolázni tetszettek a mindenféle kommunista gyilkosokkal (mi is paroláztunk, mi is cserben hagytuk magunkat – ezért azután még hangosabban szájalunk), de az persze jólesett, mi, amikor tíz éve kiengedtük a keleti testvéreiteket, mindenki megrendülten zokogott, mert emlékezzetek csak, akkor még testvérek voltatok, és ein Volk, csak későbben lettünk osszi meg vesszi, s lett ez a finom kelletlenkedés, s maradt az 5,5 százalék szolidaritásadó. (Amit valami rejtélyes oknál fogva tőlem is szeretnek levonni.)

Hallgassunk másról. Egy szónok már-már kötelező hülyeségével azt mondanám, Magyarország irodalmi ország. Irodalmi nemzet. Mit jelent ez? Eltekintve attól, hogy, köztünk szólva, nem jelent semmit, igen sokfélét jelent, gazdag tradícióink vannak e jelentés értelmezését illetően.

Sok, nagy, nehéz tradíció. Van egyébként másféle? Vajon nem minden hagyomány olyan, mint a csülök gombóccal vagy a fülesfotel: nagy és nehéz? Ab ovo?

Azt most nem mondanám németül, hogy ab ávó, lábjegyzetelhetnénk napestig, nem jutnánk semmire.

Ez most tényleg lefordíthatatlan szójáték volt. Becsületszavamra. Az nincsen egészen ellenemre, hogy Önök időnként, mintegy ízelítőül, megtapasztalják, milyen keserves ez a nyelvi kiszolgáltatottság. Mi, ha nem tudunk egy nyelvet, akkor azt tényleg nem tudjuk, becsületesen és mindenestül, tetőtől talpig, semmit. Nix dajcs. Önöknél ez általában másképp van: indogermán varnyú az indogermán varnyúnak nem vájja ki a szemét.

Tehát a hagyományok. A fölesfotel. Ezek egy része zökkenőmentesen kapcsolódik az általános kelet-európai indignálódottsághoz. Hogy Arany János jobb verseket írt, mint Goethe János, és Petőfi Sándor nagyobb, mint… mint Klopstock. Messias wurde geboren… Van egy tüneményes nagynéném, az, ha rosszkedve van, Klopstockot citál. Nehéz élete volt, a törökök, az oroszok, Churchill, Mussolini. A Mussolini, fiam, az legalább egy fess ember volt, nem úgy, mint az az őrült mázoló, ezt szokta mondani, ha jókedve van. Nagy család.

Szóval hogy Magyarország irodalmi nagyhatalom, csak hát nemde a nyelv börtöne… Wie ungerecht, wie ungerecht, sagt die zersägte Dame. (Régebbi német sanzon, minő igaztalanság, minő igaztalanság, mondja a kettéfűrészelt hölgy.)

Kettéfűrészelt hölgyeim és uraim – Kelet, Nyugat, férfi, nő, test és lélek, minő igaztalanság, minő igaztalanság –, történhetett volna úgy is, hogy napokon át magyar kurzusokat tartanánk.

Önöknek legkésőbb péntekig fejből kéne tudniuk az összes Árpád-házi királyokat, született, meghalt, uralkodott ettől eddig, a fontosabb vesztes csatákat, wie ungerecht, wie ungerecht, természetesen betéve kéne tudniok irodalmunk klasszikusait, nem ám örökké, hogy Dalos–Konrád–Szabó Magda – a sápadtarcúakra vonatkozó ősi magyar tréfát most nem mondom el, de közel vagyok hozzá –, pardon, hanem Pázmány Péter, Csokonai Vitéz Mihály, itt már a helyes kiejtésért is pluszpont járna. Azt pedig, hogy Weöres–Pilinszky–Ottlik–Mészöly–Mándy–Nemes Nagy–Szentkuthy, azt úgy kéne fújniuk, mint azt, hogy Rahn–Morlock–O. Walter–F. Walter–Schäfer. (A részleteket hagyjuk.)

Szombaton vizsgáznának, volna kis népi–urbánus keresztkérdés, hogy el ne bízzák magukat (meg mi se!), aztán jöhetne a neheze: az olvasás. Előbb természetesen a könyv-vevés, blokkot áfával megőrizni az esetleges későbbi ellenőrzés végett.

Volna végre rend a világban, centrum és periféria viszonya dialektikusan pulzálna, a kis német lurkók Weöres Sándor-verseket mormolásznának elalvás előtt – őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája –, s ettől persze megváltozna az életük. Őszintén szólva ez az egész elképzelés nem is áll tőlem olyan távol. Reggelente magamhoz kéretném a német népet, kikérdezném az előző nap föladott memoritert, aztán Ady Endréről cserélnénk eszmét. Én is megtudnék új dolgokat, a nép is.

Ach! Es geschehen keine Wunder mehr! (Schiller, ah, nem történnek már csodák!)

Lehetne ünnepelnünk az elmúlt tíz évet, számunkra a szabadság első tíz esztendejét. Ha erről akarnék beszélni, nem akarok, akkor jobb, célravezetőbb volna, ha én Nádas Péter volnék. Azt hiszem, a mulasztások és árulások éveiről szólnék, az európai tehetetlenség struktúráiról. Talán. Én nem ő vagyok, ő nem én (ez elég érdekes) – mindenesetre nem nevetgélnének itt ennyit. Én sem.

Lehetne ünnepelnünk az elmúlt ezer évet is, ezer év Magyarország, ezer év kereszténység! Engedelmükkel, azért mégiscsak mi volnánk az egyetlenek, akik fennmaradtunk a népvándorlás népei közül! Az egyetlenek! Próbálnának csak egy besenyő Schwerpunktot szervezni!

Legyenek magyarok, és örvendjenek ennek! Olyan szépen múlna így ez az őszi hét! Önök csak úgy feszítenének a nemzeti büszkeségtől! Ez a németeknél amúgy is mindig problematikus, valahogy nem tudják jó szívvel szeretni az országukat, folytonosan kompenzálnak! Bagoly mondja verébnek, természetszerűleg.

De mindezt talán még meg kellene beszélnem Martin Walserral.

Mi is normális ország vagyunk.

Nem szeretném e helyt ide-oda dicsérgetni az irodalmunkat. Természetesen auch meine Eier haben zwei Dotter (hogy ti. az én tojásomnak is két sárgája van). Magyarul ez a mondás úgy hangzik, hogy minden cigány a maga lovát dicséri. Magyarul én ez a minden cigány vagyok. Meg a ló. És akkor már a lovat sirató Nietzsche is. Jedes Wort ist ein Vorurteil. (Nietzsche, Bacsó Béla szíves szóbeli közlése nyomán. Minden szó előítélet.)

Irodalmi ország, mondottam. De azért ez nem csak paródia volna. A magyar irodalomnak nagy történelmi tapasztalata van az ellenállásban, a törökök, Churchill, tudják már, mire gondolok. A közelmúltat illetően ez főként a diktatúrára vonatkozott, és a diktatúrának vége. Mi is normális ország lettünk, vagy ezt már említettem?

De van ennek az ellenállási hagyománynak, ennek a rilkei dagegennek egy ettől a konkrét történelmi helyzettől nem független, ám tisztán irodalmi része, valami göcsörtösség és vonakodás. Mintha irodalmunk vonakodna elismerni, hogy az irodalom egy jól olajozott gépezet, ő maga inkább volna homokszem ebben a gépezetben, ebben az általános olajozottságban.

Nem akarok névsort olvasni, de bárki jut eszembe, látom ezt a finom ellenállást, azt, ami mondjuk egy véget nem érő Nádas- vagy Krasznahorkai-mondatban, Tandori-bekezdésben van, de tényleg nem mondok listát, csak Mészöly Miklóst említem még, primus inter pares, az ő kemény szövegfelületeit, amelyekről úgy verődik vissza a napfény, hogy utána hosszan könnyezve hunyorgunk. Mészöly jelmondata: Fejjel a falnak – és az ütött résen tovább!

Erre a továbbra és hunyorgásra emlékeztet legjobb pillanataiban az irodalmunk. Emlékezteti az olvasót, hogy ő olvasó. Nem vásárló, nem reklámok áldozata, nem szabadidő-eltöltő. És hogy olvasónak lenni vidám tudomány, és olyan vidámság ez, amibe bele lehet pusztulni, erre a nehéz vidámságra hívja föl a figyelmet, arra, hogy olvasni, az valami nagyszabású, olvasónak lenni nagy dolog.

A mi irodalmunkban, hogy egy itt érthető példát említsek, Kertész Imre regénye mondja, hogy az élet szép. Legalábbis, ahogy én olvasom őt.

Mindez kicsit túlzás, a cigány lova. A magyar irodalom nem ennyire jó. De ilyesfélék a lehetőségei. Azt szeretné, hogy mint a régi térképeken, ahol ő van, oda legyen írva: hic sunt leones. Persze minden homokszem, minden jó könyv ezt szeretné, Metro–Goldwyn–Mayer.

Olvasó az, aki olvas, de van, amikor az olvasó nem olvas. No problem. Nemcsak könyvet hoztunk, hoztunk bort is. Bort és borászt. Közülük most csak egyet említek, a mestert Villányból, Tiffán Edét. Ő a borászat Mészöly Miklósa. Teszem azt. A neve könnyen megjegyezhető. Breakfast at Tiffán. Egy ország olyan, amilyen a borászata. Ez alapján mi reményteli, kezdődő ország vagyunk, ezeréves kezdődő ország.

Végezetül szeretném legalább a saját történetemet tisztességesen végigmesélni.

Ezért a borról eszembe jut az édesapám. Az, hogy szegénynek milyen sok vacak lőrét kellett meginnia életében. Kilépett a szerkesztőségből, ahol fordítóként dolgozott – német, angol, francia, ahogy illik –, azonnal egy kocsma felé indult, szaladt, ott a nyolcadik kerületben sok pince működött borkimérésként, fürgén iszkolt a föld alá, nem nézett se jobbra, se balra, nem akarta látni a világot, melyben már – kis megszorításokkal – élni is lehetett, és nem akarta magát sem látni, szaladt le a lépcsőkön a savanyú homályba, abban az émelyítő büdösben jobb volt neki, mint hazajönni.

Jobb volt neki ott.

Tavaly meghalt.

És azt találtam ki, hogy megkérem Önöket – mert lesz itt utána valami fogadás –, hogy az első kortyot abból a szép villányi kékoportóból (rubinpiros, zárt buké, gyümölcsös, szép utóíz), hogy az első kortyot igyák az apám emlékére.

Úgy. Mindenről lehetett beszélnem, de nem mondtam el mindent. Például: Jövőre: díszvendég Lengyelország. Még nem veszett el Lengyelország. Jövőre.

Köszönjük, az apám és én köszönjük a figyelmüket.

A Bermuda-háromszög^*

Hogy a 21. század írója, ha van, s ha egy van neki, milyen, az innét még nem látszik, a 20. század írójának a forma lett kétséges, ezért, ha még él, állandóan a formáról beszél. E tekintetben egy Nervensäge. (A szöveg először németül hangzott el, ami magán, a szövegen, viseli nyomait. A N. szó szerinti jelentése: idegfűrész, vagyis valaki, akitől a falra lehet menni, egy idegekre menő alak.) – Én soha nem tanultam szisztematikusan németet, sok mindent hallás útján jegyeztem meg – rosszul. Így a Nervensäge-t úgy hallottam, hogy Nervensegler (idegvitorlázó), annak volt ugyanis értelme, el is képzeltem azt a kellemetlen frátert, aki az idegeimen fel s alá vitorlázik, láttam vigyorgó, napbarnította arcát, ahogy hátra kihajol a hullámok fölé, fejét lehúzza, hogy ne üsse bele a visszacsapódó vitorlarúdba, és így is mondtam mindig, Nervensegler, még talán két éve is, többnyire elismerően bólintottak, hogy milyen jól és eredetien és játékosan bírom a német nyelvet. A félreértés mint a mély megértés alapja?

A kérdésessé vált – kétségbe vont és kétségbeesett – forma éppen a formalizmust erősítette, minthogy a forma természetessége szűnt meg, ezért a művészet a készen vett formákat használta, s rögtön reflektálta is az eljárását, s mutatta, hogy készen vett formákat használ. Ez vezetett oda, hogy a regényeknek nem formájuk lett, hanem struktúrájuk (pontosabban ez lett a formájuk). Ez vezetett oda, hogy míg a régi szép időkben a kolléga azt mondhatta (és kellett mondania): Madame Bovary c’est moi!, a 20. század írójának már csak ez maradt: der Ich-Erzähler c’est moi! Van különbség. Vagy még inkább: az intertextualitás c’est moi!

Ha német közönség előtt beszélek, és értelemszerűen németül, akkor előfordul, hogy túlontúl magától értődő lesz (nekem is, a hallgatóságnak is), hogy németül beszélek, és hogy megértjük egymást. Jót tesz ilyenkor, különösen ha a nyelv a téma, ha magyarul kezdek el beszélni (és jó szokásomhoz híven elkezdtem egy kicsit magyarul beszélni), és csak beszélek, beszélek, beszélek, enyhén hosszabban, mint az kellemes volna, a hallgatók forduljanak irritáltan egymás felé, mi ez, mi ez a blabla. Ha egy nyelv nagyon ismeretlen, akkor nem látszik rajta, hogy nyelv.

Mondják, messziről jött ember azt mond, amit akar. A messziről jött nyelv is azt mond, amit akar.

Ahogy múlik az idő – az, amelyik a születésemtől fogva múlik –, egyre inkább az az érzésem, hogy akkor járok el helyesen, ha regényben beszélek, és egyébként csöndben vagyok, tartom a szám.

De nem tartom a szám. Ennek a következetlenségnek, érzés és gyakorlat különállásának aztán sajátos következményei vannak, melyeket nem részletezek, talán csak annyit, hogy a megszólalás maga, ha nem csinál is regényhőst belőlem, de rám vetíti a már említettem Elbeszélő Én árnyékát. És fordítva: amikor nemrég egy írás kapcsán a saját személyes szabadságomról, bűneimről és hát, elnézést, tudom, hogy erről nem illik beszélni, fájdalmaimról és szenvedéseimről és ezek megvallásáról kellett gondolkodnom, érzékelhettem, hogy ez milyen nehezemre esik, nehezemre esik, hogy nem vagyok (mert az adott esetben nem lehetek) félig-meddig fiktív. Ott szerencsétlenkedtem magam körül, mint egy afféle szocialista realista író. És hogy ez olyan valószerűtlennek tűnik. Mert persze a fiktív felé való önkéntelen elcsúszásom nem azt célozta, hogy jobb (vagy rosszabb, és így jobb) színben tűnjek föl, hanem azt, hogy valóságosabb legyek, valóságosabb legyen a szabadságom, legyenek a bűneim stb., és főleg ezek megvallása.

A nyelvről beszélek, arról, hogy nem én választom a nyelvet, hanem ő engem.

Amikor azt mondjuk: 21. század, óhatatlanul a jövőre gondolunk. S a jövőről való beszéd többnyire valami utópisztikus vagy vizionárius – föltételezések egy szép új világról. Ennek a reflexnek semmiképpen sem tudok eleget tenni, a vezérlőcsillag-gondolkodás nem az én műfajom. Az irodalom amúgy se a gondolatra épít, hanem a nyelvre. A gondolat kicsit mindig gyanús az irodalomban. (Ism.: Ha nekem írás közben egy gondolatom támad, azonnal fölugrom, és addig járkálok föl-alá a szobámban, amíg el nem felejtem.) Az irodalom (többnyire) nem gondolatokkal dolgozik, hanem gondolatokat teremt. Az a jó helyzet, ha az írónak nincsen mondanivalója, csak a könyvének. Ha persze a könyvének sincs, akkor nincs miről beszélni.

Akkor talán most kéne az a „pontos, precíz pillantás, melyet a múltra vetünk azon célból, hogy az emlékezés által a jövőről beszélhessünk”? Ahogy a slágerek mondják: a jelen a jövővel terhes, illetve ma lesz a holnap tegnapja vagy a tegnap holnapja, nem emlékszem már. A kérdés talán inkább az, hogy képesek vagyunk-e a múltra pillantást vetni, és akarunk-e egyáltalán a jövőről beszélni.

Vessünk egy pillantást a pillantásokra: jellemzően 20. századi mozdulat, ahogy alany és tárgy egybecsúszik, amikor nemcsak a néző nézi a képet, de a kép is a nézőt, s ha valamit megfigyelünk, az már nem valami, hanem a megfigyelt valami (lehet, hogy a 20. század nyelve a Heisenbergé?), és a fény is, ama bizonyos mehr Licht, hol ez, hol az, ha részecskeként kezeljük, részecskének mutatkozik, ha meg hullámként, azonnal interferenciacsíkokkal áll elő. Vagyis minden a kérdéstől függ. (Akár mint a rabbinál a viccben. Igazad van, fiam. Neked is igazad van, fiam. De rabbi, hogyan adhatsz igazat egyszerre két egymásnak ellentmondó felfogásnak? Neked is igazad van, fiam.)

Szóval saját hajunknál fogva emeljük föl magunkat, vagyis kezünket Escher keze rajzolja, melyet kezünk rajzol.

Van nekem egy fehér rokokó komódom. Szép. És a széppel még keveset mondtam. Illetve ilyenkor derül ki a szép brutalitása. Ahogy tör-zúz. A szép elsődlegesen nem harmonikus, hanem erős. Ez a komód szétrobbant egy mai lakást. Egy ilyen komódhoz más házakat kell építeni, más életet kell élni. A komód erről a másról beszél (kéretlen Rilkeként), hiába tettem rá könyveket, folyóiratokat, szendvicset, vagy ellenkezőleg, lepakoltam róla mindent, hadd fényeljen az a carrarai márványplató, esetleg alattomosan még egy ezüst gyertyatartót is odaállítottam – nem segített. Ezzel szemben az édesapám lakásában, amely tereit tekintve nem különbözik az enyémtől, alapvetően más a helyzet. Ott is van ebből a szériából egy sarokkomód, nem kevésbé látványos darab, de kussol, nem lázadozik, mint nálam. Az okát is tudni vélem: apám nézése, pillantása elhelyezi a fehér szörnyeteget, elhelyezi a múltban és a személyesben. Nekem nincs ilyen pillantásom. Én csak akkor tudok így nézni, ha becsukom a szemem.

Vagyis mintha azt állítanám, hogy a regényíró pillantása az igazi pillantás, hogy a művészet nyelve a releváns nyelv. Ilyen messze azért nem mennék el. (Amikor Samuel Beckett mellett a ragyogó napsütésben valaki felsóhajtott, de szép idő van, ő lehajtotta a fejét és azt mondta, ilyen messze azért én nem mennék el.)

De sorolhatnám tovább a családi pillantásokat, a nagyapámét, vagy biztonság okából a Harmonia cælestis-beli nagyapáét, aki úgy volt arisztokrata, hogy mindenkit lenézett, s a regényapáét, aki senkit nem nézett le, s így volt arisztokrata.

Én meg pislogok. Ez a pislogás a 20. század végének a pillantása, ez a bizonytalan és szándékosan önkorlátozó pillantás. A századvég Faustja ezerszer meggondolja, hogy a tekintetét a nagyra emelje, ellenkezőleg, tapasztalatai arra intik, hogy aggályosan a lába elé nézzen, nehogy megbotoljék. A múlt század nagy botlásait nézve nagyon is érthető ez az óvatosság. De nevezhető-e ez a gyakorlatias, kicsi pillantás még faustinak? És ha igen, ha nem: hogyan egyeztethető össze ez az európai hagyománnyal? Vajon nem a legfontosabb eleme ennek a hagyománynak a reflexivitás, az, hogy az európai ember folyamatosan gondol valamit magáról és a világról, horribile dictu van erről valami víziója? De legalábbis elgondolása, képe. Szava.

Azért beszélek a pillantásról, mert szívem szerint a képről beszélnék? Melankolikus önsajnálattal arról, hogy a szó státusába a kép került volna? Ez azért talán nem ilyen egyszerű, noha érzékeljük, hogy a kultúrában elmozdult valami, mozdulás alatt van, és ez a mozgás erősen érinti a szó és a kép helyzetét. De nem úgy, hogy a szó – mely nemdebár kezdetben vala – letaszíttatott trónjáról, tehát hogy valami új barbarizmus kezdetén állnánk. A világ nem lett rosszabb. Igaz, jobb sem. Vagy ahogy a költő mondja: A világ nem egyre rosszabb lesz, hanem egyre kevésbé ártatlan. (Bár olykor azt gondolom, különösen az én szép hazámban, hogy valami mégiscsak rosszabb lett, hogy a beszédnek a rendje romlott el, a pislogásnak nincs rendje, a pislogás az nem tekintet.)

A kép nemcsak elnyomja, de inspirálja is a szót, hívja, kéri, új erőfeszítésre ösztönzi. A nyelv pozíciói egyre gyöngülnek és erősödnek. Látunk valamit, és nem hiszünk a szemünknek. A valóság új képei olykor annyira hihetetlenek, hogy utána kell kérdeznünk: mi ez? Valóban az, aminek mutatja magát? És mi ez az az? Pl.: háború ez már? The pen is on the table. Is the pen on the table?

(Jut eszembe: Amikor Pat Barker írónőt megkérdezték, mit szól az írókollégák szeptember 11-i kommentárjaihoz, azt felelte, hogy amikor a repülőgépek beleütköztek a toronyba, akkor szerte a világon sok keresztény, zsidó, muszlim és istentelen felkiáltott: Jaj, Istenem! És ennél többet azóta sem sikerült senkinek mondania. Jaj, Istenem.)

Az alcím azt sugallja, mintha ez a nyelv, a 21. századé, már más nyelv volna, új nyelv, új gondolkodás, új, sőt még azt is sugallja, hogy erre az újra nagy szükségünk volna. És ugyan ez utóbbi igaznak látszik lenni, ne feledjük, a nyelv olyan, akár az óceánjárók vagy mint egy hegy vagy mint egy elefánt (vagy ami ugyanaz: egy nagyobbacska egér): hatalmas, lassúdad, fenséges (és kopott és foltos és mindennapi és főleg satöbbi) – királyok jönnek, királyok mennek, a nyelv marad.

Talán nem túlzás a 20. századot a nyelv századának nevezni. Az én tapasztalataim a diktatúrából valók. Megdöbbentő és egyben lefegyverző, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte az 1956-os forradalmat. Ez a szó aztán kasztokba sorolta az embereket, az vagy, aminek 56-ot mondod, nyíltan behódoló, ellenforradalom, nyíltan lázadó, forradalom (egy kézen meg lehetett számolni, hányan voltak, most már több száz Síva kéne), vagy nyíltan semmilyen, a Kádár-rendszer ezt is megengedte, sőt támogatta, 56-os események, később kis iróniával (bár, hogy hova mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események, vagy egyszerűen 56. – Mostanában is mondják: a szeptemberi események, és én hallom mögötte a kis megtorpanást, dadogást, hogy mondanánk is valamit meg nem is.

A 20. század a diktatúrák százada, és a diktatúrák nyelve a csönd, a halálos, végtelen csönd. Amit én ismertem, az már egy javított változat volt, vagy gyönge változat, soft pornó, ennek a nyelve a hallgatás, éppen a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét. A Kádár-diktatúra konkrétan 56-ról hallgatott. Ez a, hogy így fogalmazzak, nyelvi aránytalanság érdekes helyzeteket eredményezett. 54, 55, 57, 58 – ez a négy szám így leírva már politikai provokációnak számított volna, és ha föléírjuk: Négysoros, akkor igazi, bátor hazafias verset kapunk, mely kifejezi a magyar nép örök szabadságvágyát, lehetne elemezni a Gottfried Bennt idéző új tárgyszerűséget, mely Petőfi Sándor okos lelkesültségével ötvöződik. Kimennek az oroszok, Magyarország szabad, demokratikus állam lesz, s ha most valaki azt mondaná, 54, 55, 57, 58, csak vállat vonnánk, mi van, kegyed nem tud számolni? Hová lett Benn, hová Petőfi? Elvitte a kiscica, értsd, az orosz katonák.

Folyamatosan viszik-hozzák a nyelvet. Az amerikai katonák is. Vagy német, francia. Vagy magyar, mindegy. Nem akarom aktualizálni, amit mondok, de most beszélek.

Aki diktatúrában él, az félelemben él, a félelem országában él, én tehát negyven évig félelemben éltem. Nem jó. Megalázó. Még utólag is, hisz arra, hogy minden a félelemre vezethető vissza, arra is, értelemszerűen, csak utólag jöttem, jöhettem rá. Az ember nem élhet állandóan félelemben, tehát ha állandóan félelemben él, akkor a félelmet nem félelemnek nevezi. Hanem – hogy egy példát mondjak – bátorságnak.

A magyar diktatúra története leírható két mondattal. Kezdődött: aki nincs velünk, az ellenünk, és végződött: aki nincs ellenünk, az velünk. (Arra, hogy melyiket mondta Krisztus és melyiket Kádár János,^* már senki nem emlékezett, most pedig a nem-emlékezésre nem emlékszünk.) Aki nincs velünk – ezt a mondatot mostanság is lehet hallani. Megjelenik egy „mi”, amelyhez igazodni kell. [Ahogy most utólag gépelem a szöveget, látom, az itt és mostani egyértelműséghez hozzá kell tennem, vagyis hogy a szöveg is azt gondolja, amit én, hogy itt főként az amerikaiakra gondoltam, és nem a Fideszre, noha amely szintúgy akinincsvelünközik.] Aki diktatúrában élt, annak érzékeny a füle az ilyesmire. Persze most nem diktatúrában élünk.

A félelem, a szabadságban élő ember félelme összetettebb jelenség. Mondtam, a félelem rossz. Másfelől a közmondás szerint jobb félni, mint megijedni. Vagyis jobb, ha az ember ismeri a veszélyeket. Úgy mondanám tehát, hogy félni igen, de nem félelemben élni. Mindezt azért említem, mert mintha a századvég embere, a nyugati ember, elveszítette volna a félelemre való képességét, elveszítette vagy eltakarta, elnyomta. Most pedig megijedt. Ijedten beszél. A 21. század nyelve előtt álló feladat: visszanyerni a félelemre való képességet, visszanyerni a konstruktív félelmet, ami nem más, mint az ember igénye a világ ismeretére. A józan figyelem, sőt éberség – de nem gyanakvás.

Az előbb kimondatlanul már említettem egy tornyot, mint a (rossz) ijedtség és a (jó) félelem lehetőségének forrását, de a nyelv kapcsán természetesen Bábel tornya magasodik (ha nem is nagyon magasra) elénk.

Nem kéne vajon örömmel fogadnunk ezt a posztbábeli nyelvi káoszt, a párbeszédre vonatkozó, újra meg újra megmutatkozó tehetetlenségünket – hisz végül is nem maga az Úr volt-e az, aki összezavarta a nyelvünket? Az egynyelvű ember talán túlontúl is megértené egymást, mindenesetre úgy tűnik, szükségszerűen égig érő tornyot akar építeni, és ezt valamiért opponálja az Úr. De nem úgy van-e, hogy újra meg újra megpróbáljuk az égig érő torony építését? Nem így tett-e a természettudomány, amikor azt hitte, mindent meg fog tudni? És nem a matematika nyelve az az egységes nyelv, amely ezt szolgálja? A matematika univerzalitása valóban nagy dolog: nincs az az elvakult fundamentalista iszlám matematikus, aki össze tudna különbözni a bigott katolikus kollegával azon, hogy kétszer kettő az négy. Legföljebb gyanakodva visszakérdeznének, hogy hanyas számrendszerben vagyunk, ámen.

Beszélhetünk erről úgy, mint a nagyravágyás nyelvéről, a tudomány, amint meg akarja érteni a világot, a világot mint jól körülírható tárgyat leírni akarja, keresi ama világegyenletet, amely egyszerre írná le az elemi részecskék és az Alpok, illetőleg a Kárpátok törvényszerűségeit. Mondhatni ez monologikus nyelv. Időközben a matematika is belátta korlátait, erről szól Gödel nevezetes tétele, s ha most kocsmában volnánk vagy meccsen, szotyolázás közben el is mondanám, miről szól, valahogy arról, hogy „rendes” rendszerben szükségszerűen jutunk olyan állításhoz, amelynek igaz vagy hamis volta eldönthetetlen, és ha ezen állítás vagy a tagadása elfogadásával egy új rendszerhez jutunk, ott szükségszerűen találunk ismét egy ilyen állítást. Mindig! Ha tehát egy rendszerben mindent meg tudunk mondani, minden állításról el tudjuk dönteni, hogy hamis-e vagy igaz, akkor ott valami nincsen rendben, ott valami baj van, az a rendszer „hazugságon” nyugszik. A nem-tudás, ennek szükségszerűsége mint valami megbízhatóság sine qua nonja. Nem mélyen szép dolog ez? Hirtelen Gödel látszik a jövő afféle paradigmatikus figurájának. Ez a vidáman belátott korlátosság, egy korlátosság, ami talán nem is korlátoz, hanem felszabadít.

Jó volna, ha a 21. század nyelve ezt is tudná, ezt a nemtudást.

A huszadik század fölfedezte a beszédet. Az újkantizmust felváltotta a fenomenológia, azt pedig a hermeneutika, s a nagy, az egyre nagyobb Wittgenstein azt mondta nekünk, hogy a szónak nincsen jelentése, csak szóhasználat van. A világot az emberrel együtt kell megérteni, mert csak az emberrel együtt lehet. Ezért, hogy kevésbé a nyelvet keressük, a lingua francát, hanem inkább a beszédet.

Van az a lejárt szavatosságú vicc, hogy a kommunista párt azon hibák kijavítására jött létre, melyek nélküle nem is léteznének. Valahogy az ember is így látszik működni: azon katasztrófák elhárítására törekszik, melyek nélküle nem volnának. Vagy ahogy a nagy Sztálin epigrammatikus szépséggel megfogalmazta: Van ember, van probléma, nincs ember, nincs probléma.

Van ember. Sok ember van. Az ijedt ember szeretne különbséget tenni ember és ember között. Mintha az embertelen tett nem volna emberi. Mindenki ember, aki ember. Ebben nincsen hierarchia, nincsen első világ, második világ, harmadik világ, nem lehet lezárni a birtokon átvezető utakat, valaki mindig átmászik a kerítésen foga közt egy halkéssel, nem lehet franciául beszélni a cselédség előtt. Nem lehet elbújni.

Néhány évvel ezelőtt, amikor egy ideig Berlinben laktunk, didaktikai családi kirándulást tettünk a két kisebbik gyerekkel Buchenwaldba, nem láttak még tábort, lássanak. Egy ilyen kirándulás szükségszerűen generál olyan mondatokat, melyek brutális közvetlenséggel mutatják az állandóan jelen lévő botrányt. Először menjünk fagyizni Weimarba plusz Goethe, és aztán a koncentrációs táborba vagy fordítva? Ez nem cinizmus, nincs mit csinálni. – A gyerekek nehezen bírták, többek közt azért is, mert ebben a táborban volt annak idején Kertész Imre, akit ők jól ismernek és szeretnek, mindent tehát evvel a konkrét rémülettel néztek. Amikor azután láttak egy hullaszállító taliga- vagy kordélyszerűséget, s annak aljzatán, szélén egy afféle vércsatornát, mert az európai racionalitás rájött, hogy a halottak eresztette lé problémát fog okozni, és a gyakorlatiasság, a hagyomány, a technika, a civilizáció ebben a kis elvezető csatornában, ebben a kicsi, de szellemes ötletben koncentrálódott, akkor ez, és nem a rettentő statisztikák, a sok millió halott, nem a megdöbbentő képek, hanem ez a kis horpadás indította el fantáziájukat – és a kisfiú, aki fegyelmezetlenebb és vadabb, idegesen csapkodni kezdett a karjával, mint egy nehéz madár, aki repülni szeretne, és fejét ingatva, lefojtott hangon, mintha gyűlölne valakit, ismételgette: Menjünk innét! Menjünk innét! Amire a nővére lesütötte a szemét, és kimondta a szerintem legfontosabb mondatot a holokausztról: Hová?

Hová, nincsen hová, minden itt van, és minden mi vagyunk.

Magunk mögött hagytuk a hamis nyugalom végtelennek hitt évtizedét, mely azt gondolta magáról, hogy „megy minden” és mehet minden, nagy kérdésekkel nem kell és nem lehet foglalkozni, semmit se tudok vagy mindent tudok, ennek nincs jelentősége. Az ijedt ember nem mer a világ arcába nézni, a túl nyugodt ember vállat von vagy ironikusan pislog, és így nem néz abba az arcba. Mindkettőjük nyelve az önsajnálat nyelve. A fegyelmezett önzésé és opportunizmusé. Jaj, csak ne bántsunk meg senkit és főleg magunkat ne bántsuk meg. Ennek a nyelvnek a centrumában a közhely áll, a szellemes vagy újabban a szigorú közhely – hogy takarjon el mindent. Személyesség helyett személyes és kollektív egoizmus.

Az új ijedtség azonnal összevont szemöldökű, szigorú férfiakat tolt előre, mintha mostantól kezdve csak komolyan és fontos dolgokról lehetne beszélni. Jó volna, ha a 21. század nyelve tudná, hogy ez milyen rémes és hazug volna. De azt is tudná, hogy az milyen rémes és hazug volna, ha senki nem beszélne így. Hogy tehát újra föl kell tenni az ember, az emberi gondolkodás alapkérdéseit, mi az ember?, mivégre vagyunk a világon? Mi az, amit komolyan veszünk? Vagy hogy tálibosan fogalmazzak: Miért adnánk az életünket? És valamelyest fordítva: Hogyan maradhatunk életben? Miután megállapíthatjuk, hogy a szót értés elemi föltételei sincsenek meg (bizalom, közös szótár helyett gyanakvás, tornyok) – beszélni egymással. Mi az a közös, amiben mindahányan meg tudunk egyezni?

Mondván, keveset tudunk, mindig a részletekről beszélünk, ez a 20. század végének a nyelve. De jobban meg kell dolgozni a nemtudomért, vagyis fájóbb, zavaróbb ez a nemtudás, nem magától értődő, hanem valóban hiányzik valami. Szóval mégiscsak meg kéne ismételni Kant kérdését, hogy lehet-e a részről beszélni az egész nélkül, értelmes dolog-e célszerű részről a céltalan egészben beszélni.

Toljuk magunk előtt ezeket a kérdéseket, legalább fél évszázada. Nem, pontosan meg lehet mondani: Auschwitz óta. Lehet, hogy a 21. század nyelve a 20. század kérdéseinek megválaszolására kell? Vagy ha csak ezt tudja, az eleve katasztrófát jelent?

Amikor a kisfiamhoz, a buchenwaldoshoz, új berlini osztálytársai kérdést intéztek, értelemszerűen németül, akkor ő, aki akkor egy szót sem tudott az említett nyelven, nem kezdett el kézzel-lábbal mutogatni, infinitívuszokat előbányászni, ih kommen ungarn, hanem hibátlan, Kemény Zsigmondon edzett magyar körmondatokban válaszolt az elképedt kicsi poroszoknak. És amikor óvatosan kétségeimnek adtam hangot az eljárás hatékonyságát illetően, akkor hidegen annyit válaszolt: Ők mondtak hosszú német mondatokat nekem, én pedig hosszú magyar mondatokat mondtam nekik, és nézett rám kitartóan, akár egy felnőtt. Egy nyelvi szimmetriát kellett szegénynek erőszakosan előállítania, mert öntudatlanul tudta-érezte, hogy aki a nyelvet birtokolja, azé a hatalom.

Ez az egész, ez a toleranciára, racionalitásra, általában a felvilágosodás értékeire épülő érvelés – a gazdag európai érvelés. Az értelmes önkorlátozás (melyet nagyon is korlátozottan gyakorlunk, in concreto például 200 milliárd dollárt adunk ki egy harci repülőgépért, miközben az egész Nyugat az összes fejlődő országnak mindösszesen 60 milliárd dollárt ad, az emberarcú kapitalizmus körülbelül olyan messze lehet, mint volt az emberarcú szocializmus), szóval az értelmes önkorlátozás – ez a gazdagság nyelve. De akinek nincsen semmije, az nem tudja magát korlátozni. S mert nem tudja, nem is akarja.

Rendben, egy igen-nem világ helyett, egy többértékű, többszólamú, nem bináris világgal van dolgunk. Játsszunk egyszerre több játékot, beszéljünk több nyelven. Igen ám, de ez többek közt alkat kérdése is. Mi van avval, aki nem akar egyszerre többet? Vagy nem tud. Aki nem szeret, aki nem tud játszani. Aki monogám. Vagy nincs humora. Hol az ő helyük? Sok ember van.

(Csupán mellesleg jegyzem meg, hogy az író bizonyos értelemben fundamentalista, nekem ragaszkodnom kell az egy nyelvhez, a munkám lényege az, hogy a magyar nyelv lehetőségeivel és korlátaival dolgozzam, végességgel és végtelenséggel, „az ittlét mély bánata és a végtelenség boldogsága”, nem ugorhatok át németbe, ha netalántán filozófiáról kéne szólnom, onnét tovább a franciára, ha nőkről, s ha ványadt sorsom úgy hozná, hogy filozofáló nőkről kéne beszélnem, pontosabban az erre vonatkozó úti élményeimet kéne önökkel megosztanom, nem kérhetném az angol nyelv nagyvonalú támogatását. Indeed, sir.)

Amit bizonyosan tudunk a 21. századról, és ez egyik legfontosabb jellemzője, hogy ez az a század, amikor meg fognak halni a holokauszt túlélői. Mindenki. Ez megváltoztatja a világot, megváltoztatja a nyelvet, a beszédet – legalábbis a világnak azon pontjain, ahol beszélnek a holokausztról, ahol ez emberi téma; a magyar nyelvet, ezt a botrányos érzéketlenséget a mostani állás szerint nem fogja érinteni.

Másképp beszél és másképp hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél és másképp hallgat az is, aki nem volt ott. Van ebben az új egyedüllétben valami félelmetes és ijesztő, ahogy lassan elhagynak minket a túlélők és magunkra maradunk. Megint a felelősségről beszélek és nem az önsajnálatról. El akarjuk-e felejteni a történteket, mint egy rossz álmot (és evvel minden szenvedést értelmetlennek és fölöslegesnek mondunk), vagy elfogadni akarjuk, mint az emberi történet, civilizáció nagy traumáját? Ez a 21. század nyelvének nagy kérdése: elfelejteni akarjuk-e, vagy pedig ha nem is megérteni, de megtartani Auschwitzot szörnyű emberi mivoltában, vagyis az a kérdés, hogy a neurózis vagy a kultúra lehetőségeivel élünk-e.

Ha az ember magára marad – és ez is a 20. század –, akkor elveszett. Az embernek nincs esélye, az emberiségnek van esélye. Jó lenne, jobb lenne, ha ez idézet volna.

A Nervensägler mintájára én úgy hallottam, hogy a németek a Leidkulturról vitatkoznak (leiden = szenvedni), d-vel, mint Duna. (Valójában a Leitkultur volt a gőgös európai téma, hogy van-e vezető kultúra stb.) Csodálkoztam ugyan, a szenvedésről nem illik beszélni, de logikusnak tartottam, a kultúra többek közt erre való, a túlélésre, mikor a szenvedés egyénileg már elviselhetetlen, mert annyira értelmetlen.

A 21. század nyelve a Leidkultur nyelve, a reményen túli remény nyelve, egy nyelv, melyben nem válna szét gondolat és érzelem, és nem válna szét béke és szabadság (lehet, hogy egy regény nyelvéről beszélek?), ez a nyelv lehessen a felejtés nyelve is, tudván, hogy felejteni csak azt lehet, amit ismerünk, lehessen az „én” és a „mi” nyelve, tudván, hogy az ember a saját tekintetében nem találja meg embersége méltóságát, jó volna, ha a lét elviselhető nehézségéről tudna szólni, esetleg akár ama agyonbeszélt elviselhetetlen könnyűség közegében, az emberi mérték érvénytelen a világ számára, mondja Ernst Jandl, jó volna, ha olyan nyelv volna, amelyen ki lehetne például mondani azt, hogy naponta 20 ezer gyerek hal éhen, kimondani úgy, hogy ne hallatszódjék se demagógiának, se krakélerségnek, hanem jelentsen valamit, mert most nem jelent semmit, és legyen következménye, mert most nincs következménye, nem tud lenni, rám nézve sincs következménye, a beszédem alatt kb. 600 gyerek halt meg, s azalatt, míg a gyerekhalálról beszéltem, beszélek, most (míg önök ezt olvassák) kb. 8-10 gyerek halt meg, a 21. század nyelvének kell tudni beszélni erről, ha akarunk egyáltalán beszélni, a 21. század a Leidkultur nyelve, a megmaradásé, mint ilyen univerzális, a Kanté, egy nyelv, mely ismeri korlátalt, mely korlátok szükségszerűek, tehát a Gödel nyelve, és gyakorlatias nyelv, tehát beszéd, mely esélyeit, reményeit „a gyakorlatias beszéd mint a gyakorlatias beszéd lehetetlensége” paradoxonból meríti, félreértések sorozatával jutni a megértéshez, a diplomácia nyelve ez, a Joschka Fischeré.

Ha tehát most befejezésül azt mondom, hogy a 21. század nyelve a Kant–Gödel–Joschka Fischer háromszögben, sőt, Bermuda-háromszögben beszél, akkor elértem azt a komolytalanságot, azt a megfontolt, szép hülyeséget, melyről fontos és komoly alkalmakkor sem akarok lemondani.

Idő van. Szerző az órájára néz, ne felejtsük, ez már a 21. század.