Kardos G. György temetése napján^*

Pilinszkynél szoktam erre rá, és jól bevált. Hogy a halál, a halála, a meghalála utáni napokban olvasgatom az illetőt. Ide-oda lapozgatok, együtt töltjük az időt; irodalmias nagyravágyás, hogy így a halál kicselezhető legyen. (A minap Orbán Ottónak mesélem ezt; kérdi, és kit akarsz következőként olvasni? Csillog a szeme, hiú ember, láthatóan mindennél fontosabb neki, hogy olvassák. – Persze kinek nem. – Gyöngéden megfogom a kezét, mély tüzű szemébe mélyesztem tekintetem, bennem, ami az olvasást illeti, megbízhatsz. És hogy tényleg megnyugodjék, hozzáteszem: Ottó.)

Mintha az író tovább élne az olvasóban, így illegeti magát a nagyravágyás. Hahh, a műveiben. De ebben a néhány „követő” napban ez igaznak tetszik. Kuli neem meghal…

 

Természetesen minél személyesebb ismerős a halott, annál kevésbé igazak a föntiek. Kardos G. György valahogy mindenkivel erős személyes viszonyban állt, azzal is, akivel alig ismerték egymást. Szépen mondja Spiró a búcsúztató írásában: …Magyarország nekem nem az többé, ami volt. Most K. Gy.-vel süllyed el végleg a szemem elől a jobbik Magyarország, mert ő mindazzá lényegült csudálatosan, amit és akiket szeretett. Elsüllyed most a szemem elől a remények, a melegség, a szerelem és a barátság országa, az anekdoták, az ugratások, a kávéházak Magyarországa, a szolidaritás, a hűség, a költészet országa…

Mindenki visz magával valamit, valakiket, Kardos G. sokat vitt. Hová tűntek a…? A történetnek ez is (a) vége. (R. úr meséli, hogy Csurka búcsúztatója ennyi volt Tersánszky halálakor: Viszontlátásra, drága. – Igen. )

 

1 könyv az a három, melyet most lapozgatok, 1 nagy, húsz éve már, hogy először olvastam őket. Ez a mostani nem rendes olvasás, ide-oda mászkálás inkább; jelen idejű is, meg nem is. És nem is tisztességes dolgozás, nem 1-könyvezés, nem csinálok jegyzeteket, nem gondolok arra, mit kéne erről, ezekről mondanom, írnom; a szerzőre gondolok, a temetésre.

Régebben elkövettem azt a hibát, hogy egy-egy (számomra) fontos ember temetésére nem mentem el, mondván, hogy ez csak társadalmi esemény, akkor jobb, ha otthon maradok: éppen mondjuk olvasni. Nem. El kell menni, el kell temetni, imádkozni kell, vagy hallgatni: úgy, ahogy a szokás előírja. Azt kell csinálni, amit mindig. Minthogy az is történt, ami mindig.

Weöres Sándor temetése után gondoltam erre: költőt és kutyát gyászolni előnyösebb, mint más (volt) élőlényeket. Mert a költő verssorait mormolva őt mégiscsak jelenlévővé prolongáljuk, a kutyák ugyan ritkábban írnak verset, viszont be lehet szerezni egy majdnem ugyanolyat (fekete puli); haladékok.

 

Ez a mostani olvasás, nevezhetjük farkasréti olvasásnak, nem alkalmas arra, hogy az ember ténylegesen megnézze, mennyire él most a szöveg, mennyire fontos vagy aktuális, mert nem látszik az egésznek a tere, hogy van-e és mennyire tágas, kizárólag részeket látni, a szövegszövést, a mineműséget. Fogdoshatjuk, mint egy jó tweedet, ez itt első osztályú anyag.

A Kardos-szöveg fütyül az úgynevezett korszerűségre. Gyanítom, egy szint fölött, minden szöveg fütyül, az is, amelyik látványosan megfelel kurrens irodalmi trendeknek, az is, amelyik nem. Kardos nem provokatívan nem korszerű, hanem magától értődőn. Nem ellenáll, van. Könyvei megint egyszer világosan mutatják, hogy az irodalomban előre nem lehet megmondani, mit lehet, mit nem, nem lehet azt mondani, hogy „ma már így nem”, ezt legföljebb valószerűsíteni lehet, látván bizonyos ígyek folyamatos csődjét. Ám akkor egyszer csak jön valaki és így csinálja – és valamiért az jó. Itt ezt például – apage satanas! – lehetne akár realizmusnak is nevezni, akár egyébként Ottlikot is: és nekik elhiszem, sőt eszembe se jut, hogy valami kérdés vagy kérdésesség volna. Ugyanez X esetében egyszerű hazugság. (És most ne tessék megint hisztériázni, hogy ki ez az X. Senki, példa. És hogy ki ne hisztériázzon? Senki, példa.)

 

Agota Kristof nem magyar íróként magyar tájon játszatja regényeit. Ez nagyon izgalmas (nekünk). Ennek a fordítottja, amikor magyar szerző „használ” idegen geometriát. A Kardos-trilógia geometriája látványosan távoli. Alig tudjuk, hol vagyunk. Bodor Ádám egyik érdekessége szintén ez az idegenség, konkrétan: ama hegyek. Itt persze bele lehetne keveredni valamiféle politikai felhangba – mennyire idegen Erdély –, de most nem (nem, soha) keveredünk. – Mint mulatságost említem: ez növeli a szövegszerűséget, a szövegbenvalóságot, hisz olyan ismeretlen valóságról ír, amelyet nem tudok ellenőrizni. Csak a mondatokat tudom ellenőrizni. Szövegkéj.

 

Nem most jut eszembe, már néhány éve gondolok rá, hogy két dolgot elmondjak neki; nem megbeszélni, csak említeni, szóba hozni. Az egyik, mert ugyan tudhatta, voltak erre utaló félmondataim, tisztelgő kötőszóim, de amúgy finoman, áttételesen, körmönfontan bele az arcába, aránytalanul, férfiatlanul nem mondtam: hogy mennyire becsülöm a mű-ű-vészet-jét, azt a hármas egyet. Hogy gőgösen mondjam, talán örült volna a maga hányaveti módján.

A másik rosszabb történet, rosszul is tudom elmondani. A 81-es vagy a 86-os íróközgyűlésen (ez a bizonytalanság egyébként eléggé jellemző a kádáridőkös tudásunkra, a mai napig az arra az időre jellemző maszatossággal és tárgyszerűtlenséggel beszélünk arról az időről; említsem megint a Beszélő Beszélő Évek sorozatát, mint valami minimumot arról a korról, kiindulási kicsit, hogy mi mikor volt és mi is volt az, ami mikor – így gondozd a Kádár-korszakod –; ha a felsőbb kuratóriumok is úgy akarják, nemsokára talán könyv is lesz belőle), inkább talán a 86-os volt, ahol Gyuri váratlanul fölszólalt, és egy eléggé pecsovics szöveget adott elő; én így emlékszem. Ez volt, amit meg akartam neki mondani, természetesen nem számon kérni akartam, csupán annak akartam véget vetni, hogy ez mindig az eszembe jusson, ha látom vagy gondolok rá.

 

Tudja, kollega drága, most itt nálunk karácsony lesz, nem tudom, hogy ott maguknál ez hogyan van, ami például azt jelenti, hogy a lapoknál előbb van a kéziratleadás, lapzárta vagy hogy. Magát is le kell most adnom, december nyolcadika van. Délután meg mennem kell egy temetésre. Hallom, Maga is ott lesz; viszontlátásra, drága.