„Úgy kell rúgni, művészkém!”^*

(A német Suhrkamp kiadónál megjelentek Örkény egypercesei, fordította és Rácz Erzsébet ötlete nyomán válogatta Terézia Mora. Ebből az alkalomból íródott ez a cikk a Frankfurter Allgemeine Zeitung irodalmi mellékletébe.) Terézia Mora! – kezdjük ezekkel a szavakkal és fölkiáltójellel, mert ez akkor kifejezné elismerésünket és tiszteletünket a fordítók iránt, kiknek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, és ravaszul rögtön meg is kerülném azt a problémát, hogy a konkrét fordítást megítéljem, részint igazán meg sem tudom (magyar fülem van, sőt magyar tollam, természetesen ezt se németül írom, és akkor ide is egy felkiáltójelet! – körmönfont utalás, hogy az írást, ezt, Zsuzsanna Gahse németítette), részint elfogult vagyok (TM fordította a Harmonia cælestist).

 

Emlékeim szerint, amikor Örkény István első egypercesei megjelentek, még nem létezett Közép-Európa, csupán Kelet-Európa, azaz volt, ami volt, csak még nem beszéltek róla. (Definíció: Közép-E. a divatba jött Kelet-E.) Azonnal roppant népszerűek lettek az írások, társaságban, mintha viccek volnának, mesélték, mint népdalt énekelték, és az utcán a borbélylegények is fütyülték, akár a Traviatát. Ha pedig az ember fejből citálta a legújabbakat, hódítási esélyei megnövekedtek a nőknél (férfiaknál etc.).

És ha legjobb barátunkkal arról tűnődtünk, hogy mi is az, ami a legújabb lányból hiányzik, „noha szép, de még milyen szép!, tündöklő, igézetes”, akkor nehéz szívvel mondtuk ki a megoldást, az Örkény-mondatot, a lélek melege, az hiányzik belőle. Persze ehhez még hozzá kell tenni valamit. Mit? Hogy szép. Hogy tündöklő… De valami, valami kevés, valami apróság mégis hiányzik belőle. A lélek melege, sóhajtotta aztán valamelyikünk.

 

Az abszurdban könnyen mozgott a kelet-európai ember. Helyesbítek: nem könnyen, hanem természetesen. A kelet-európai abszurd a 60-as évek és a 70-es évek elejének nagy műfaja, amely a látszat és a valóság elképesztő szembenállásából táplálkozott, ezen sírt, bőgött, nevetett, röhögött Mrožek, Hrabal, Örkény, Konrád György (A látogatóval), Páral, Fuks, Havel, Sorescu, Rózewicž; dühös élvezettel, játékos fájdalommal lajstromozták ezeket az ellentmondásokat. Valóban, a „reálisan létező”, melyben élni adatott nekünk, nem volt ugyan nagy találmány, de hihetetlenül érdekes. Hihetetlenül. (Csak mellesleg említem, hogy a történet úgy folytatódott, hogy a 80-as évekre beleuntunk ebbe, a látszatnak és a valóságnak ebbe a huzavonájába, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk, ez lett a groteszk vége. Maradt az irónia – természetesen ama konstruktív, amelyről Musil beszél.)

 

A lélek melege, amely úgy hiányzik, a Kereplő című írásban olvasható, amely a 30-as évekből származik. A fiatal Örkény természetes hangja volt a groteszk, amelyet azonban elengedett, és csak jó harminc év múlva tért hozzá vissza. Nevetséges fogalmazással azt lehetne mondani, hogy se a háború, se a kommunista diktatúra nem hozott jelentőset Örkény munkásságában, de mégiscsak úgy van az, hogy épp a háború és a két diktatúra az a mag, az a csönd, az a rémület, amely Örkény művészetét táplálja.

 

A rövid levélke, melyet barátjának írt az orosz frontról, már egy egyperces: „Se operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hasoncsúszásra és az emberölésre fektetem a hangsúlyt.”

 

Csak 1946 végén került haza a hadifogságból („sokszor kerültem a halál közelébe, jártam olyan mélységekben, ahol az emberi morál megszűnt”), aztán sodorta tovább a nehéz kelet-európai történelem. Innét is inkább csupán egy anekdotát említek. Örkény akkoriban afféle szocialista realista újságíróként riportokat is írt az épülő szocializmus tárgykörében. Egy átadásra váró vaskohóról tudósított épp, amikor az őt informáló öreg szaki megtudta, hogy Örkény a híres Österreicher patikus fia, erre bizalommal félrevonta, a hatalmas építkezésre mutatott, és azt mondta: „Szar fog itt folyni, Österreicher elvtárs, nem acél.” A mondat nem épült bele a riportba, de túlélt mindent akkorról. Aktuális, jól használható, élő mondat.

 

Az egypercesek is nagyon élők, nem „régi” szövegek, nem esetleg érdekes híradások egy elmúlt időről, rendszerről. Nádas Péter azt mondta egy interjúban, hogy neki „olyan Örkényt olvasni, mint tengervízben fürödni. Most a tengert értsük úgy, hogy valamilyen végtelen meg elérhetetlen, mert, mondjuk, Magyarországnak nincsen tengere”.

Az egypercesek egyszerre a tenger meg a magyar pocsolya, úgy kozmikusak, hogy pontos bevezetést adnak a magyar történelembe, mentalitásba. És ennek már (természetesen) köze van a műfajhoz. Titokzatos tárgy az Örkény egypercese. Nem tisztán rövidpróza, sokféléből van kikeverve. Anekdota (mégpedig nem a magyar, amely szereti magát mindig győztesnek látni, így a kedélyes öncsalás műfaja, inkább a cseh verzió, melyben több az önirónia, az önmagunkon való nevetés), aforizma, jegyzet, talált tárgy, mese, vicc, parabola, van itt mindenből, van Kafka, de Örkény parabolái egyszersmind paródiák is, Danyiil Harmszban több a költészet, Peter Bichsel otthonosabb.

Örkény menekül, és méltóságát az adja, hogy tudja, nincs hova.

 

Mi, magyar írók, ezer szállal kapcsolódunk hozzá. Ami nyelvhasználatát illeti, Örkény a Kosztolányi-féle purista vonalba tartozik. Hiányzik belőle minden szentimentalizmus, mondjuk, ez köti a legnagyobb józanhoz, Mészöly Miklóshoz, meg még a szövegeknek a szikársága, a mondatok dísztelen puritánsága. Reménytelen (magyar) küzdelmet folytat a fogalmak tisztázásáért, ebben Nádas Örkény-tanítvány, a romlékony köznyelv használata pedig e sorok írójának adott bátorságot – saját magához. Én még Kertész kegyetlen iróniája mögül is hallom Örkényt.

 

A fáma szerint Puskás Ferenctől megkérdezte volt egyszer Zelk Zoltán, hogy miként lehetséges az, hogy az ő labdái mindig olyan pontosan célba érnek. Úgy kell rúgni, művészkém, válaszolta állítólag a ballábas, nagy magyar gondolkodó. Örkény ezért lehetett szakmai példakép: látni lehetett, hogy ő „úgy rúgja”.

 

Nem mesél, kimond. Amit ír, úgy filozófia, vagyis gondolkodás, hogy nem absztrakt. Szellemes, de nem kedélyes. Éles, kíméletlen, kegyetlen: költői. Fanyar, akár egy angol, elegáns, akár egy francia, következetes, akár egy német: magyar. Márait követően az egyetlen polgár. (Őutána meg Nádas.) Karteziánus rend és credo, quia absurdum, kiábrándultság és derű. A kiábrándultság pátosza. „Éljen a kérdőjel, vesszen a pont.”

 

Olykor olyanok az egypercesek, mintha azok az Auschwitz utáni versek volnának, melyeket nem lehet megírni. Martin Lüdke említi az új Semprun-könyvről szóló kritikájában, hogy Semprunt majdnem baj érte annak idején a táborban a német kultúrában való jártassága miatt. Ezt a magyar olvasó már rég tudja az In memoriam dr. K. H G. című írásból.

 

– Hölderlin ist Ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperiont írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

 

A világ, mondjuk így, ontologikus abszurditását mára fölváltotta a hétfők, keddek abszurditása. Így siklanak az egypercesek is ég és föld közt. A hihetetlenből hihető lesz, ami végképp hihetetlen. Ki érti ezt?, ez Örkény alapkérdése. De ha nem értjük is, vagyunk, akik vagyunk, megismételhetetlenek.

 

– Ki vagy, te hosszú hajú, sudár, szép, fiatal lány?

– Az én teljes nevem Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, de csak úgy becéznek: Kuksi. És a bácsi kicsoda?

– Az én nevem is Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, és engem is Kuksinak szoktak becézni.

– Érdekes. De hiszen a bácsi öreg, kopasz és jobb szeme egészen fenn van akadva… Én ezt nem egészen értem.

– Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a világon.

– Milyen kár!

– Bizony, ez nincs másképp.

 

Ki érti ezt? És: Bizony, ez nincs másképp.

Szomorú, sokat szenvedett ember, így gondoltam rá mindig. Hogy kortárs. Hogy kelet-európai, tehát sokat tud. Sokat és ab ovo keveset. Mindezt látni véltem a meggyűrt, nehéz, nevetős arcán. Több mint húsz éve halt meg, 1979-ben, az irodalmi emlékezet ilyenkor a leghálátlanabb, legfeledékenyebb. Örkény a nagy kivétel. Természetesen én nem akarom semmire rábeszélni az olvasót, egyszerűen csak nem látom értelmét nem elolvasni ezt a könyvet. Annyi ránc volt az arcán, mint a nagymamámén. Ha most regényben volnánk, azt mondanám, pontosan ugyanannyi, megszámoltam.