Varga Domokos: Kutyafülűek^*

Azt az apát, aki VD könyvéből elénk áll, ezt a VD nevű apát, tiszteljük, szeretjük, becsüljük, bámuljuk. Egy jelentős apa körvonalai bontakoznak ki előttünk. E sorok írója is próbálkozik az apa-műfajjal, próbálkoztatják, hitelesen mondhatja hát, hogy a lába nyomába se ér VD-nek. Ha itt most az irigység kénsárga szirénhangja hallik, az helyénvaló –

 

A könyv tárgya a család. A nagycsalád. A nagycsaládok egyformák. Nincs két egyforma család. Ezt a tárgyat én jól ismerem, alulról is, fölülről is, voltam négy gyerek egyike (sőt, voltam kutyafülű is, volt egy nagybátyánk, aki így hívott minket is), s vagyok négy gyerek szüleinek egyike. Erről sokat tudok és sokat nem tudok (de akkor erről nem tudom azt, amit). Szóval noha nem vagyok irigykedő természet, ezt itt most irigylem. Szívesen írtam volna ezt a csöndes, jó kis könyvet –

 

Pedig hányszor megfogadtam magamnak (nem hányszor: négyszer, pontosan négyszer), hogy írásban, jegyzetelve követem az épp aktuális gyerek nőlését, főleg és konkrétan a nyelvtanulásukat meg azt az egészet, irodalmi ambíciók nélkül, csak hogy meglegyen. Erre nem maradt erő –

 

Ismerem: az apai zordonság gerjesztését, a sziszegést (ha megmozdulsz, agyonütlek), az apát, aki egy kicsit meg akarja úszni, az anyát, aki mindig mindenkinek mindent adna, az apaszagot, a tehetetlenséget, a belebonyolódást, az innét-azért-már-nem-hátrálhatok-ot, a gyöngeséget, a beletörődést, az elkeseredést (nincs ezeknek lelkük, hogy csak bántani tudják egymást?), a gyávaságot a bátorság leplében, a rémült és önzetlen (!) tekintélymentést mint csalást, a csöndes kétségbeesést, hogy fogytán az erő, a mámort, az áhítatos testi szerelmet, a szerelmes szülőt –

 

Ismerem ezeket a történeteket (mindnyájan ismerjük), a torkon akadt tízfilléressel, a lenyelt forinttal, gombbal, nadragulyával, jegygyűrűvel, egyáltalán: a gyerekek szenvedését (amelyben egyenrangúak lesznek, felnőttek), a titkos, éjszakai sírásokat és a nyilvános éjjeli bőgéseket, az idegek táncát, a gyilkos dühöt, azt, ahogy el tud tűnni egy gyerek (kimegy a világból, amitől az megváltozik és érthetetlen lesz, micsoda világ ez?, a rémület van a gyereket kajtató szülőben, és ez van aztán leverve a megtalált pulyán), ismerem a gyufagyújtogatást, a gyújtogatót is, a zuhanyeregetőt is, a gyanakodás szégyenét, a gennyes fülgyulladást, azt, hogy idegenebbek az idegeneknél, és a kelletlenséget, hogy hasonlítanak –

 

Mondtam már én is, és talán mondták nekem is: Aludj szépen! Szeret apád. Apaetalon –

 

Megjelent 1966-ban a Magvetőnél. Én antikváriumban vettem, 11 forint helyett 10 forintért. Egy kis érdekesség: felelős szerkesztő: Maár Gyula. Vélhetően ma nem hozzáférhető. Helytelen. (Fölhívtam az Írók Boltját, ahol mindent tudnak, így azt is, hogy a Hétkrajcár Kiadó 94-ben kiadta újra.) Úgy olvasom most, mint valami szakkönyvet, így gondozd a kölykeidet, vagy könnyen, gyorsan apául. Ez ami nincs, hanem lassan, nehezen, jó nehezen. De nem akarnék dicsekedni –

 

Varga Domokos nyíltan beszél, nyílt szívűen, fedetlenül. Nem takargat és nem mutogat. Beenged a házába, beenged az érzelmeibe. Még a családi szlengbe is beenged; minden aggály (és reflexió) nélkül – pedig az nem veszélytelen, az tud feszélyező lenni, főleg a házaspárok titkos nyelve, a gyerekeké jobb, az mindig kevésbé gügyögő. De megússza, anélkül hogy látnánk az egyensúlyozási erőfeszítéseket. Mert van nagy egyensúly, hogy úgy mondjam: egy szöveg mögötti, amelyből beszél a könyv –

 

Emlékezni is jó egy könyvet, nem csak olvasni; emlékeimben nagyobb és regényesebb, keverednek benne más olvasmányélmények és személyes emlékek. A jó könyv az így működik, növekszik, mozog bennünk (míg mi alszunk) –

 

Olvasásélmény: azt a mondatot, hogy „Akinek volt már gyereke, tudja, hogy az első hat hét szokott a legnehezebb lenni.”, úgy olvastam, hogy az első hat-hét szokott nehéz lenni; négyig igaz, ezt tudom –

 

VD nem főállású szülő, de hát az életét azért be- és kitölti a dolog. Normális apa, és ez a lehető legnagyobb, ez a földönjáró épeszűség. (Vekerdy Tamást hallgatva szoktam erre gondolni, pedig ő elméletibb beállítottságú…) Nem kell rögtön megijedni, de ha meg kell, akkor meg kell. Az ezernyi majdnem-történet, amikor majdnem leesett a negyedik emeletről, majdnem fölgyújtotta, majdnem elveszett: mennyi tragédia: egy szülőnek mindennapos történetek. Aztán van, hogy tényleg leesik… de csak a fáról (önéletrajzi megjegyzés, kettős kéztöréssel). Az enyémek még mind megvannak. De erről nem én tehetek, se az anyjuk, se más: a gyerekekre lehet vigyázni (az se könnyű), de megőrizni őket nem lehet. Vagy megmaradnak, vagy sem. Idézem s mondom. Ilyet csak sokgyerekes szülő tud mondani, az képes erre a felelősségteli nyegleségre –

 

A könyv nem a nehézről szól, nem is a mámorról, ezek említve vannak, mindazonáltal hiszünk a szerzőnek. Valahogy hiszünk, így azután szól mégis ezekről. Rálátni egy életre, amely hiteles, amelynek erőfeszítései rokonszenvesek. Közeliek; ezért hiszünk. Hogy ez a, ahogy olvasom, Varga-család milyen vagy milyen volt (hi-hi: valójában), az nem érdekel, de a könyv által bizonyosan: nagy, szép, gazdag: valóságos. Van –

 

Mellesleg egy szerelmeskönyv. (Mi boldogságra szövetkeztünk.) Ilyet ma már nem írnak, csak tucatáruként, giccsként –

 

Van VD elbeszélésmódjában valami gyermeki (hát persze!), elképesztő ártatlansággal vet oda roppant súlyos vagy éles mondatokat. Ahogy regisztrálja a saját korlátait (ez az apa, aki én lettem azóta, már nem…), vagy ahogy kegyetlenül odaejti egyik fiáról szólva: aligha született boldogságra. Én ezt nem merném leírni (csak regényben; igaz, hogy mi a regény, azt én mondom meg). Nem károg, nem elemez – beszél. Annak azért örülök, hogy később mégiscsak megijedt, mi lesz, ha elolvassák a gyerekek. Mért is örülök –

 

Apaként, gyerekként olvasom. Mint a jó regényekben: hát hisz ez rólam szól! Ki más volna ez az üvöltöző, érzelmes, rémült alak, én, én vagyok az, az ifjú Baradlay. Regény ez? Nem. (Sőt: na nem.) Nincs is regényesítve, se novellásítva. Elvileg ezek afféle irodalmi beszámolók, nem nagy műfaj. Mi az, ami a könyvet maga fölé emeli? Ami mindig jó jel, nem kell erre gondolnunk, nem érdekes, meglehet, ez csak afféle alkalmazott műfaj a kis színes, a tárca és az emlékirat háromszögében, de nem jut az eszünkbe. Apa-beszél, ez ennek a könyvnek a műfaja –

 

Látszólag nem kell sok hozzá, öt-hat gyerek, egy személyiség, és rajta! Hogy ez nem ilyen egyszerű, azt mutatja a folytatásnak nevezhető Kölyökkóstolgató, amely szintén jó olvasmány, szeretem is, ám ott nincs meg ez az egyensúly és teljesség, ami itt látszik. Azt gondolom, fontos, hogy a szöveg végig „benne marad a családban”, családon belül marad, sikerült az elbeszélőnek úgy irányítania a tekintetét, hogy csak a tárgyát lássa. Azt és csakis azt. Ez is az egyensúlyhoz tartozik, ez a nézés, hogy nem szigorúan, nem következetesen, hanem természetes módon kizárólag a tárgyát nézi. Ezért nem lesz esszézés, prédikálás (az utolsó néhány oldalt kivéve), okoskodás. Nagy teljesítmény –

 

Alapkönyv. Apáknak kötelező olvasmány. Apáknak és magtalanoknak. És anyáknak. Régi tréfával: boldognak s boldogtalannak, e kettőnek –