Opus magnum^*

A kötet, olvasom, Casablanca betűvel van szedve. Nem szereti a szemem a Casablanca betűket. De eszi, nem eszi, nem kap mást: olvass, kutya!

 

Nagy cím, jól meg lehet jegyezni. Ahogy Bodor Ádám Sinistrájának darabjai, úgy szivárogtak ezek is, éveken, évtizeden át, hol itt, hol ott bukkant rá az ember, itthon, kinn, várva, várakozva: Kosztolányi húga bújócskázott velünk.

Nagy dolog az, ha valaki rátalál a könyvére, arra, amelyet neki kell megírnia. Ez több, mint az, mikor valaki megtalálja a hangját, bár az sem kevés. Az, amit Baránszky László tud, az a sok, az itt összegeződik. Ez az ő nagy műve. Ebben a vékony, füzetnyi kötetben valaki betetőz. Műfaja: betetőzés.

 

New York az első rész címe, Dunakeszi a másodiké, mégsem nevezném egy hazatérés történetének. A hazatérés, tudhatjuk meg amúgy a kötetből, folyamatos, az ember állandóan hazatér. Talán a fájdalom is innét, a mindigből.

BL elment, kint volt, van, visszajött, itt van, volt. Sokan vannak ebben a most már örök kétlakiságban, s ha a magyar irodalom a szokásos figyelmetlenséggel fogadja is (be) – önmagát, lassan azért látszik a hozadék, látszik a változás és gazdagodás, mely az ún. nyugati magyar irodalom hozadéka; a hozadék, amely ő maga, ki már nincs.

S nemcsak önmagukat hozzák, hanem a nézésüket is, a viszonyaikat is. Mondjuk Kemenes Géfin hozza a régi nyelvhez való viszonyát, Kibédi Varga Áron valami angolosan franciás elméleti nagyvonalúságot, Kabdebó Tamás egy új Dunát, Czigány Lóránt – de abbahagyom, névsort nem jó mondani, névsor az, amelyből valaki (odavaló) kimarad. BL is hozza a cuccát, egy kora keresztény művészettörténeti utalás, melyről valamiért Határ Győző jut az eszünkbe, egy sortördelés, amelyről a Magyar Műhely – és ez mindőjükről mond valamit, innét nézve valami újat. Satöbbi, természetesen.

Ez például a rendszerváltozás tiszta haszna.

Szóval amikor valaki visszajön, pontosabban ideér, és persze nem is ő, hanem a könyve, akkor hozza ezt az új tekintetet is, azt a mást, amit, igaz, ő képvisel, de ami azáltal is más, hogy nem itt élt. Műfajánál fogva (kritika és siposgyula) erre Sipos Gyula a nagy példa, az ő végre összejött kötete (említsük akkor itt irodalombaráti hálával Wilheim András nevét, aki ezt „összejötte”), amely egyszerre siposi és párizsi (és persze mégis magyar), úgy láthatunk rá szerzőkre, ahogy innét nem tudunk vagy talán nem is lehet.

 

Bocsánat a lelki higiéniás kitérőért, apropó magyar: azt hittem, ez nem lesz többet, de világos, mindig lesz: már megint oktatgatnak magyarságból meg hagyománytiszteletből. Angyalka, én már évszázadok óta (de négy évszázada tutin) magyar voltam meg katolikus, amikor te még csak kerületi vagy milyen KISZ-titkár. (…) Ezenfelül a Fekete Gyula bácsi kedvéért négy darab maradékom is van (egészséges vidéki gyerekek hibátlan ikesigeragozással) – hogy te ki ne pusztuljál!

 

Nem témára talált BL, hanem versformára, beszédmódra, ritmusra, erre az élő beszédre, melyet mindenki Szabó Lőrinctől tanult, melyet itt csöndben ellenpontoznak a klasszikus metrumok. Az összhangzattant megtanulta, és sürgősen elfelejtette. Ez a hang, a levegővétele, nagyon mai, eszünkbe juthatna a rap is, mellérendelésekből katedrálist és káromkodást. Permanens duma. Vagy még inkább kántálás. Rafinált, ún. spontán emlékezés, mintha csak úgy folyna abból az érzékeny, szép emberből, szóval hol is kezdtem, minden sor ezerszer megkalapálva, egyensúlyozgatva. Csöndes mondatok többnyire, rendesek, csak épp nem tudni, hol van az elejük meg a végük, torlódnak, interferálnak, lengenek. Egy lengő mondat, egy jobb lengő mondat…

Aki beszél, folyton beszél, csak mi nem folyton halljuk. Mert ez a beszédfolyam főképp láthatatlan, nincs, olykor egy pillanatra előbukkan – ezek a versek, a versidők, showtime –, azután eltűnik, van (rosszul mondtam az előbb), mondódik, folyik tovább, kánt és rap, csak mi nem halljuk.

Úgy jó (nekem) elgondolni ezt a költészetet, mint egy végtelen beszédet; végtelen, mint az emberi élet; egy végtelen, mely véget ér; végeket ér.

 

Van itt valami a Tandori-féle valóságérzékelésből. De a tehetetlenségük másféle. A végtelen és a véges közti különbségből fakadó rémület a Tandorié. BL se domesztikálja a végtelent; mondanám: gyakorolja. Szerepel az egyik versben egy szigligeti Pilinszky-anekdota, hogy ő, azt mondta, csak egy szót szeretett volna írni a jambusai helyett: jajj, jajj, jajj. BL is erről a jajról beszél, ezt a jajt mondja, de föld alatti, föld feletti végtelen beszédében nem az el-gat-getés rémülete van. Az le van itt fedve valami valódi kedéllyel, érzelemmel, linkséggel, szenvedéssel, amely azonban folytonosan gyeplőzve van.

 

Az oldalakkal szaporodnak a rozsdátlan csillogó orvosi műszerek, a tabletták, a csövek (megmérettél és így tovább): az álmoskönyvek szerint az ilyen nem jót jelent a lírai énnek – hiába gördítik itt kolosszusa elnagyolt mellkasát.

Kerülgetjük képlékeny bugyrainkat.

Nem nagyon dicsekszik vele, egy kicsit, nem nagyon takargatja, de hát halljuk: egy nagybeteg beszél, mellesleg. E tárgyban elképesztő tárgyilagosság: nem a stílusban, hanem a világ nézetében. Itteni kórház, ottani kórház, amottani kórház: egy kórház van. Kórházuniverzum.

 

Egy istentelen világ istenes versei? Persze mi nem az? (Hát például – „a kézirat itt megszakad”.)

 

Érdekes összevetni, mondjuk így, New Yorkot Dunakeszivel. (Nevetés a karzaton.)

Ha nem mondták volna is, hamar észrevenni, hogy már nem New Yorkban vagyunk. „Újra megtanultam fát vágni.” És kárörömmel látom, hogy már az első lapokon megjelennek a mesteremberek: a hely, ahol – szobánk mintegy(!) fehér lesz. Az én most már nemcsak nem panaszkodik – sose is panaszkodott –, hanem mondja is, hogy nem panaszkodik (honos vagyok itt, enyém ez a táj). De azt azért nem gondoltam volna, hogy már a második dunakeszi versben megjelenik Kafka. Kafka mint trivialitás, mint napi tapasztalat és gyakorlat. Kafka mint taj-szám (enyém ez a taj-szám).

Az önsajnálat nagy magyar hagyománya itt nincs művelve – de a kísértés nő: „elég egy rossz pillanat és becsúszik valami retorika”.

 

Az első rész komplexebb, a második egyfelé húz, megjelenik benne egy irány. Az emlékezés mindig idő is, de az amerikai versekben, még ha Tihanyról szólnak is, van valami egyidejűség. A múló idő itt, Dunakeszin került a könyvbe.

Ugyanaz beszél, ugyanúgy, módszerei és szenvedélyei is ugyanazok – és mégis. Érdekes látni ezt a radikális különbséget.

Egy másodperc alatt: Muhi, Mohács, etcetera, a családtörténet is itt indul be (vagy kerül a föld fölé; azt hiszem, az igazi nagy dumás a nagy világtörténetekkel az ott van a föld alatti folyamban, ott hagyja BL ezt az egész, hangos, magyar macsót; elhagyásban, a mit-ne-ben talán megint Szabó Lőrinc-tanítvány), warum az ajtót vágni neked igazán muszáj!

Hirtelen tárgyak veszik körül, a kicsoda micsodája, a valakinek a valamije, melyek mindenfélére kötelezik, megkezdődik az örökség birtokbavétele.

 

BL itt van, és a szövegéből látszik, itt is volt. Nem mintha… Mindenki itt van.

 

Van egy jó hasznosíthatóságú fiam (12), neve mellőzését kérte, rendben, Miklóskám, apádra mindig számíthatsz, csak arra vigyázz, ne otthon tartóztassanak le, akinek ha odavakkantom, akár egy kutyának, baránszki, akkor ő megtorpan, daliásra húzza magát, akár a nagyapja, és gőgösen odaveti nekem (hogy örüljek): A húgomat a bánat eljegyezte. Néhány napja ezt játsszuk. Jó játék.