Fecsegések a határon^*

Megjelent a HVG-ben egy kellemetlen cikk, mely szerint az Iskola a határon című regény körül valami suskus van, tán nem is kizárólag Ottlik írta, hanem egy Shakespeare nevű Shakespeare, aki fölhasználta a halott barát, Örley István kéziratát.

Ez létező pletyka. Ezt a pletykát zsolozsmázza a cikk tovább, megerősítve magát a HVG tekintélyével. Az írást elolvasván annyi marad meg az emberben, hogy valami nem stimmel itt, valami bűzlik. De hát ez így semmi, csupán duma, fecsegés, sörözés közbeni észjáratás. (Ilyen sörözős cikk, ejtsd: érdekes gondolati kísérlet, az a hajdani Kukorelly-írás is, ugyanezen témában.)

A regénynek van egy kézirata, első változat, második változat, tessék hát megvizsgálni, megkutatni, s ha valami megállapítható, állapítsák meg. (Lengyel Péter közleményben hívta föl a figyelmet, a kézirat mostantól nyilvánosan kutatható – mostantól, de nem tudok róla, hogy eddig bárki is meg akarta volna nézni, de akadályba ütközött.)

Ez így csupán nívótlanság és ordenáréság. Ottlik (természetesen) nem védett állat, ám a tárgy nélküli gyanakvás az csak gyanúsítgatás (bár látszik, van, akinek tetszik ez, ez az áldeheroizálás).

 

Az a közvetett érv, hogy a regény előtti novellák és az utáni Buda mintegy gyanúsan vagy rejtélyesen gyöngébbek volnának, nem áll. Gyöngébbek, de nem rejtélyesen. Mert szerintem nagyon is jól látszik a korai írásokon, ahogy az Iskola felé tartanak, mutatják azt, hogy Ottlik közelít az ő nagy témájához és formájához (és találja azokat meg az Iskolában). Hogy az Iskola mekkora, az értelemszerűen folyamatos megbeszélés tárgya kell legyen. Van, aki azt mondja, felül van értékelve. Nem hiszem, de beszéljünk róla.

Úgy jó húsz éve keletkezett Ottlik körül egy kultusz; érdekes volna azt is megnézni egyszer, miért, mik lehettek ennek az okai, és mennyiben voltak ezek irodalmiak és mennyiben társadalmiak vagy politikaiak, és miért épp ő, és miért nem, mondjuk, Szentkuthy. Ő is integer figura, független szellem, civilkurázsi, miminden, poétikailag pedig sokkal radikálisabb és érdekesebb, „posztmodernül” bizonytalanabb, mint Ottlik – cserébe nehezen olvasható. De másolni lehetett volna. (Én persze nem kultuszból másoltam, hanem csak mint az állat, úri passzióból.) A kultusz hülyíti az olvasást, úgyhogy hántandó; de marad elég.

Maga az Iskola pedig azt is mutatja, miért hallgatott utána Ottlik, mért nem akart vagy tudott elmozdulni az Iskola „helyéről”, mért lett szükségszerűen a Buda olyan, amilyen. Illetve nem is tudjuk, mi is az a Buda, szerintem nincs ilyen könyv, csupán ilyen kézirat van. Ennek egy „filológus”-kiadása talán megint érdekes volna, verziók, cetlik, nekiiramodások (musilozások), a nagy töredék-monstrum.

Az Iskola valóban kiemelkedik az életműből, de nem érthetetlenül, különösen nem gyanúsan.

 

Eszezéssel nem hozható hírbe Ottlik munkája, utánajárni pedig nem járt utána senki. S itt fordítanék akkor Mohai V. Lajos cikkének megítélésén. Amely nem rossz szándékú, de végül maga is maszatolja csak a maszatot. Ám ezt azért teheti meg, mert valóságos helyzetre reagál. Valami ürességre, hiányra, erre a pletykára. Pletykára s nem rejtélyre. Nincs Ottlik-rejtély. (Juszt se kurziválom, hacsak nem így.) Rejtély majd akkor lesz, ha kutakodván a szakférfiúk s -hölgyek, találnak valamit. Az izgi lesz, hogy majd abból (miből) mi következik.

Addig csak az Ottlik-kutatók rejtélye van. Végül is, ha bányászni is kellett utána, ez a cikk érdeme, erre hívja föl a figyelmet. Ha olyan fontos az irodalomnak, nekünk ez a regény, akkor mért nem tudunk mindent róla, a keletkezéséről, az Ottlik–Örley kapcsolatról?

Lehet, hogy Mohai V. írása megmozdít valamit?

Addig is: 1 könyv, 1 szerző. Nem több, nem kevesebb.