Olvasó olvas^*

Új olvasó – új olvasás. Nem egészen új, megnézi a régebbieket is, támaszkodik rájuk, elveti őket, viszonyul.

Amikor én először olvastam az Iskolát, az majdnem afféle titkos olvasás volt. Szinte nem is lehetett érteni, hogyan létezhetik ez a könyv, olyannyira nem vette figyelembe a „reálisan létezőt”, miközben azt tapasztaltuk, hogy – a maga módján – mindenki figyelembe veszi. (A maga módján persze Ottlik is figyelembe veszi – de akkor ez a mód volt az, ami elképesztett.)

Amikor először írtam Ottlikról (és Ottlikot), a 70. születésnapja körül, akkor még mindig nagy-nagy távolság volt, szakadék, az ún. szakmai és az ún. hivatalos értékelés közt, sőt, ettől nem függetlenül, a szakmai és a (kicsit szélesebb) olvasói megítélés közt. Számítson kultúrbotránynak Ottlikot nem ismerni! Monográfiát ízibe! És így tovább.

Most itt tartunk, a satöbbinél. Ottlik a helyén (a helyein). Egy nem jól működő irodalmi közegben – ahol például a folyamatos értékelés hiánya következtében a helyek túlságosan lebegősek – valaminek az igenlése azonnal mások nemléseként lesz értelmezve. Az persze igaz, hogy az írónak nem hívők kellenek, hanem olvasók. És az is igaz, hogy egy nem szabad országban az olvasó kissé hívő is, azzá teszi az a cinkosság, amelynek éltetője a szabadság hiányából adódó közös sors, illetve az ezen való kicsi meghatódottság.

Manapság, úgy látom, illik ingerültnek lenni Ottlik-ügyben, mondván (talán), hogy eltakarja az ügy az írót, a kegytárgy a tárgyat, a kultusz a kultúrát, hívő az olvasót. Tekintsük ezt természetes re-akciónak – én csak kevesebb összeszorított szájszélt szeretnék, kevesebb kelletlenkedést és több örömet az olvasáshoz.

Mert Ottlikot olvasni jó. Nem elomolva, pihegve – hanem egy olvasó önző (szigorú stb.) szeretetével. Így kell – értsd mindig: így jó, így érdemes – egy könyvvel lenni. (Igaz, hogy mi a jó: az ki-ki alapon van, így aztán vehetünk vissza, majdnem, mindent: ez már megint nem megoldás, csak vélekedés.)

Szabad országban élünk (szabadban és elég vacakban), minden, ami pusztán a nem-szabadságból következett, érvénytelen, Doberdó, újra kell teremteni a cinkosságokat, doberdő.

Szombathelyen egy fiatal tanárember és diákjai Ottlikkal foglalkoznak (szöszölnek), az Iskolával, a „tereppel”, a „miből-mi-lesz”-szel, a Wahrheit és Dichtunggal, saját magukkal. Fiatal emberek – kezdenek valamit (megint) egy nagy íróval.