Azt szoktuk^*

mondani, amikor meghal valaki, hogy nem halt meg, mert, mondjuk, örökké a szívünkben él. És egyébként is itt van közöttünk.

Most nem lehet így beszélni, annyira idegen volna tőle a vigasznak és vigasztalásnak ez a könnyű módja. Nem, nincs itt köztünk, és aki meghalt, az nincs többé. Föleszik a férgek. Könyvek vannak, és van emlékezet.

 

Ha rá gondolok, inkább erdőbe képzelem, mint emberek közé. Horhosba. Vadnak vagy vadásznak, majdnem mindegy. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az emberek közt különösen magányos lett volna. De ha elgondoljuk civilizált életünk terein, színpadain, Szekszárd vagy Budapest díszpolgáraként, a Széchenyi Akadémia alapítótagjaként vagy az Írószövetségben, akkor muszáj erre a vadságra is gondolni. Az intézmények, finoman szólva, hidegen hagyták, de nem véletlenül tartozott ide vagy oda, egy városhoz, egy társasághoz. Az a vadság figyelmet is jelent. Mindig figyelt. Arra figyelt, ami fontos volt számára, például 1956-ban az Írószövetség. Figyelemben élt.

 

A bátorságára emlékezem. Bátor az, olvasom, aki veszélyben vagy a veszélyes következmények tudatában is félelem nélkül, legjobb meggyőződése szerint cselekszik. A félelmeit nem ismertem, ehhez nem álltam elég közel hozzá – nagyon közel és nagyon távol voltunk egymáshoz, egymástól –, de a bátorságát láttam, ahogy mindenkinek látnia kellett, annak is, aki elfordította az arcát, ezt a folyamatos bátorságot, amely nem egyes akciókra korlátozódott, amikor a helyzet mintegy kikényszeríti belőlünk (vagy éppen nem, s akkor gyáván elbukunk).

Úgy volt bátor, ahogy más levegőt vesz. Hozzátartozott a testéhez.

 

Életének több mint a felét diktatúrában élte. Diktatúrában nehéz bátornak lenni, mert bele lehet halni, ezért természetes, ha domesztikáljuk a bátorságunkat. Evvel ő nem törődött, lélegzett.

Demokráciában is nehéz bátornak lenni, könnyen azt lehet hinni, hogy már nincs rá szükség. Az ő bátorsága töretlen volt, rezzenéstelen. Azért is, mert miközben hibátlanul és példát mutatóan teljesítette azt, amit ez ügyben az ország kirótt rá, bátorsága nagyobbra nézett, a létezés bátorsága volt az övé, az Ember bátorsága.

Kisebb szavakat kéne használni.

 

Bátorsága az ember pogány nagyságáról szólt. Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, s ez akkor is igaz, ha nincsen Isten. Mészöly Miklós arcán ezt a kettőt láttam egyszerre. Az arca, az élete mintha valami szent ellenistenbizonyíték volna. Hogy lehetséges méltósággal élni akkor is, ha csupán az van, ami van. Akkor is, ha a halott meghalt, és nincs immár köztünk, és nincs sehol.

 

Azt mondta egyszer egyikőnknek, Kisorosziban, alig komolyan, csak úgy, hogy majd a hamvait Triesztnél kéne a tengerbe, legkedvesebb tengerébe szórni, s annak utána mi, a barátai, üljünk be ott egy kávéházba, ha háttal álltok a tengernek, a főtéren baloldalt, és igyatok meg egy kávét. Hallgassatok vagy beszélgessetek, de ne rólam.

Volna tehát most már ez a valóságos, virtuális, örök, mediterrán kávéházunk, lehetni, nem vele, de általa.

 

Mészöly Miklós meghalt. Nincs. Amen.