Majd^*

egy órája ülök a papír előtt, elkezdek mondatokat, aztán kihúzom őket, és lényegében két dologról gondolkodom, vagy inkább álmodozom, két dologról mint tárgyról: a magyar nyelvről és Mészöly Miklós arcáról, testéről.

Nyilván a pannon kötődései és egyáltalán az általa hangsúlyosan használt „pannon” szó miatt, sokszor gondoltam rá úgy, mint valami rómaira. Egy római férfi. Filozófus és hadvezér. Egy Marcus Aurelius. Férfi és arcél. Erkölcs, méltóság, becsület, pogány életöröm, vagy nem tisztán öröm, de tiszta igen. Test és magány. S e magány nagyszerűsége. – Lenyűgözött a szépsége. Sokszor néztem messziről. Nézegettem. Nem tudom, hány centi volt, de nagyon-nagyon magas, daliásan magas. Mindig kimagaslott.

Nagy szünetekkel írom ezt, nehezemre esik. Ez a nehéz most olyan, mint egy Mészöly-parafrázis: legszívesebben nem írnék mondatokat, úgy szeretnék írni. Mintha ő csak jobb híján használta volna a szavakat. Alig van próza, amely ilyen közel állna a csöndhöz, a hallgatáshoz, mint az övé.

Nemcsak a nyelvet változtatta meg, hanem a prózaíró viszonyát a nyelvhez. Fölmondta az évszázados kedélyességet, amely elfogadta a trehányság ezer kedves (esetenként nagyszabású) formáját, ebben egyedülállóan következetes volt, egyedül állt. Kurtág György jut eszembe. Mészöly az egyetlen, aki poétikai radikalitásban a zenészekhez mérhető. Mert mintha a zene sokkal következetesebb lenne, hard, tudna lenni, jobban látszik az anyag kezelése, illetve annak a korlátai (az anyagnak is, a kezelésnek is) és az ebből levont szükségszerűségek.

Mészöly nagy életműve mutatja: ő minden következtetést levont. És úgy cselekedett, viselkedett, ahogy mondta: fejjel a falnak, s az ütött résen tovább. (Nem elfelejteni.) Mészöly után más lett az irodalmi nyelv. (Ottlik után, például, nem lett más, ő a Kosztolányi hozta nyelvet teljesítette ki vagy be.) Ezért neki az is tanítványa, aki nem az (önéletrajzi megjegyzés); megkerülhetetlen.

De nemcsak megváltoztatta, hanem az említett társtalan poétikai küzdelemben fel is tárta a nyelvet. Persze a feltárás maga a változtatás. Csak megmutatni lehet: ez is a magyar nyelv. Ez a pontosság, dísztelen pompa. Ez a feszültség és polifónia. Ez a mozgékonyság: ahogy a nyelv (és az emlékezet!) elfeledett rétegei megelevenednek. Vagy olykor épp a szavak. Ő, a szószkeptikus, úgy tudott szavakat mutatni, akár egy Rabelais, akár egy ínyenc, pedig nem volt az. Nyelvművelése a Kosztolányiéhoz s a Bartókéhoz mérhető.

Értelemszerűen sokat tudott a tradícióról, mert sokat tudott arról, ami van. Arról, hogy mi ez az ország. Sokat az emberekről, nőkről, férfiakról, saját magáról. Mindig nagyon erősen utalt erre a közösre és erre a személyesre. S minthogy a hagyomány főként nem valamiféle halmaz, valami meglévő, amelyből szemezgethet az ember, hanem sokkal inkább e meglévőhöz való kapcsolódási mód, ezért Mészöly műve azt is állítja, hogy a hagyomány gazdag.

Korlátok és gazdagság.

Avval akartam kezdeni, fennhéjázva, hogy szinte nincs is fájdalom bennem, és hogy így van ez nagy írók halálakor, megszoktam már, hogy a fájdalom, a gyász jótékonyan elszemélytelenedik s válik a világról való kissé melankolikus ún. tudássá. De addig-addig üldögélek itt, amíg lassan belekámpicsorodtam ebbe az új ürességbe. Pedig fölkészülhettünk volna már rá: évek óta szoktatott minket a hiányához. Ez volt az ő rettenetes udvariassága.

Ha élne, kis megvetéssel nézné a búcsúztató írásokat, de nem él, meghalt.