Szikla, horhos, sólyom, fa^*

Kicsit gondolkodtam, letagadjam-e, mostanában sokszor azon kaptam magam, hogy Mészöly Miklósra múlt időben gondolok. Múlt idejű mondatban. Nagy tahóság. (Tegnap Bak Imrével beszélgettem, s azt találtam mondani, hogy az ő szigorú, geometrikus művészete, amellett, hogy megtartotta jellegzetességeit, valahogy elbeszélősebb lett, városok keletkeznek a téglalapokból, New York meg mediterrán kontúrok, és mintha ez a folyamat hasonlítana a Mészölyéhez, és itt jött a múlt idő.)

De hát a fénykép a múlt idő művészete, éppen azért, mert a pillanaté, s a pillanat az, ami elmúlik, hiába kérleljük, maradj még! A portré az elmúlás műfaja. Ilyen volt szőkesége, tudom már!

Hát… tudom is meg nem is.

A korai képeken mindig a Koldustánc kíméletlenségét keresem, próbálom elképzelni a zseniális szekszárdi suhancot, akit egyszerre mozgat (rángat) kéj és szégyen. Ez a férfias suhancosság az, ami állandó rajta. Én mindig úgy bámultam őt, akár a Lollobrigidát, tátott szájjal – a szépség mint istenbizonyíték.

A mostani arca emlékeztet az öreg Weöresére (bár ez pontatlan, lévén kortalan, nincsen öreg W.), érezni, hogy egyre inkább magába fordul, a tekintete már nem azt látja, amit mi. Nagy szakadékok vannak ezen az új arcon.

Bár mindig olyan volt ez az arc, olyannak mutatkozott, mint valami természeti jelenség. Szikla, persze. Meg sólyom meg horhos. Most meg valami nagy-nagy fa.

Ha múlt időben, ha nem, sokat gondolok rá.