Örkényről egy Mészöly-köszöntő kapcsán^*

Gyönyörű, ihletett, láthatóan szívből jövő írással köszönti tanult kollegám a januári Jelenkor élén a 80 éves MM-t. Ebben ezt olvasom: „A nagy kortárs prózaírók közül MM a leginkább kortárs. (Ottlik eleve klasszikus, Szentkuthy kortalan [így aktuális], Mándy szinte mozdulatlan, a nagyon kortárs Örkényt meg egészében a színházhoz veszem.)”

Ami az utolsó félmondatot illeti, ennél nagyobb (fájóbb) ökörséget már rég olvastam. Sakkvakság, mondhatnók, amiképp a százlábú 100. lábának elvesztésekor elveszíti hallását, azonképp a kollega sakkvak lesz, ha mikor MM 80. A hálatelt szív zsírosan betolakodik az agyba.

Elegendő csupán az Egypercesekre hivatkozni, amely, röviden szólva, a magyar próza csúcsa. Ravasz, sokrétű, gazdag, követhetetlen műfaj, párját nem látom a világon, miközben az ún. kispróza ezernyi válfajával Dunát, Volgát, Szajnát, Themzét, Mississippit lehetne rekeszteni. Ha e sorok írója értene a színházhoz, arról is el lehetne tűnődni, hogy vajon a színpadi szerző Örkény nem nagyon is látványosan a próza felől érkezik-e a színházhoz, sőt, sokszor ott is az marad, és hogy nemcsak a prózája próza, de a világhírű darabok mögött is az van (Tóték, Macskajáték). És ezek nem is „mögött” vannak.

A magyar irónia elgondolhatatlan Örkény prózája nélkül.

Azt is érdemes volna megvizsgálni, hogy stilárisan mit köszönhet Örkénynek az ún. új próza. (Pl. én – én, én, én.)

Azért ide írtam [az ÉS-be] ezt a helyreigazítást s nem ahová illik, a cikk eredeti megjelenése helyén, mert gyorsan, azonnal javítani akartam, ne kerengjen má’ egy ilyen marhaság ennek a szép országnak a légterében.

Lám, sok mindenre jó ez a MM 80, arra is, hogy Örkényről beszéljünk. Mészölyről bármi az eszünkbe juthat. Kevés ilyen ember van.