Mészöly Miklós tündöklése^*

Itt abba is hagyhatnám, ennél többet nem fogok mondani, csak ismételni. Kezdő író (nem kezdő) édesanyja olvassa az ellenőrző füzetben: Fia a pad alatt Mészölyt matatott. Büntetésül írja le százszor Mészöly Miklós nevét! Kérem személyesen ellenőrizni! Írjuk le százszor MM nevét, mintha jutalmul; ennyi ez.

 

Nem mintha egy pillanatra is elfelejtettem volna, illetve pillanatokra mindenkit elfelejtünk, csak jelezni akartam, nem vagyok hűtlen.

Mégis amikor ott álltam a könyvespolc –

Nem, előbb még másról. Két másról. Az egyik a magyar irodalom már-már legendásnak mondható figyelmetlensége – a múltkor ejtettem erről pár szót az ún. nyugati magyar irodalom kapcsán (beh leírtam volna akkor Karátson Endre nevét, de a mondat, az akkori, ritmusa nem engedte; most meg Ferdinandy György neve maradt ki; meg a Bakuczé; akkor most ennek a mondatnak ez a ritmusa, csak kimaradt a Vitéz György).

Nem ápoljuk rendben kertjeinket. Szinte tetszőleges részhalmazt választhatunk, üstöllést látszanak a mulasztások. Huszadik századi klasszikusok. Utolsó húsz évben meghaltak. Meg nem haltak. Félig. Nőírók. Fiatalok. Középkorúak. Öregek.

Az öregek a másik. Mostanában, okát nem látom^*, csupán így van, többet gondolok az öregekre. Nem az öregségre, nem az én öregségemre, és nem is az én öregeimre, nem is az öregség művészetére – örök ifjúság? nana! őszikék? mi?! fuck your golden age! –, hanem az öreg művészekre. Kéne egy sorozatot csinálni, nem fogok, Az öregség dicsérete, abból az érzésből, hogy érdekünkben állna figyelni, figyelembe venni az öregjeinket. A tudásukat és a nem-tudásukat, azt, amit fölhalmoztak, és másfelől azt az idegenséget, amellyel ők állnak a világban, azt a kis merevséget, mellyel részint nem tudnak, részint nem akarnak belesimulni a mostba.

 

Persze lehetne mondani: mi az, hogy öreg? Hogy az öregség alig függ az életkortól. Van, aki sosem lesz öreg. Vagy várjuk ki? A végét? Valami mindenkivel történik majd, amit mégiscsak legegyszerűbb öregségnek, öregedésnek nevezni.

 

Az újjászületés az öregek kiváltsága (de nem kötelező). Például az új Jancsó! (Itt eredendően, látatlanban, haloványan ellenkeztem volna [Bakáts Tibor] Settenkedővel, hogy Hernádi nem leválasztható Jancsóról, az ún. Jancsó-film megteremtésében nagy érdemei vannak, de aztán láttam, hogy Pósa Zoltán, H.-monográfus, részletesen belemegy ebbe s főleg másba; de ha már így alakult a zárójel, megjegyzem, igaza van Pósának, amikor azt mondja, hogy bizonyos prózaszerkezeti vagy milyen eljárások, melyek a hetvenes-nyolcvanas években lettek fontosak vagy láthatóak, azok vagy affélék Hernádi Gyulánál jó tíz évvel korábban már megvoltak, lényegében az új-sympozionistákkal egy időben.)

 

Álltam a könyvespolc előtt, odakeveredtem, s majdnem látatlanban levettem MM Sutting ezredes tündöklését, s majdnem látatlanban belelapoztam. Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította.

Szinte megijedtem a mondattól, visszahőköltem, mint amikor mondjuk tormába hajol az ember. Ez a heves hatás, hűség ide vagy oda, meglepett, ennyire nem gondoltam mindig MM-re. Majd összevissza lapozgatni kezdtem, belekaptam, továbbléptem, s mindenütt ugyanazt az elképesztő megmunkáltságot (és még többet) találtam. Te jó ég, sóhajtottam a könyvespolcba, mi minden kacatot, hevenyészett jópofaságot és komolykodást merünk prózának nevezni emellett! – Én olykor szoktam mondani, nem okvetlenül rá, hogy a lába nyomába se érek, szün, és főleg azért nem, mert én másfelé megyek. És ugyan ez igaz lehet, de azért: csöndesebben.

 

Szilasi Lászlónak van egy régebbi Jelenkorban szép öregmészölyözése; lassú, akkurátus írás, szöszmötölős, bölcs (de nem túl bölcs) – ahogy összeveti a Családáradás kapcsán a „kemény” s „lágy” beszédeket, ahogy mutatja, hogyan beszél ugyanarról e kétféle. Szilasi nagy újraolvasó, igazi kertápoló (hogy ekképp minősítsem túl gyorsnak, magyarosan figyelmetlennek előbbi általánosító kritikámat).

 

Kétélűen hangzik, de egyélűen mondom, leírólag: véletlenszerű részletben – nem bekezdésben, nem mondatban, hanem fragmentban – bizonyosan MM a legnagyobb magyar író, mindent és mindenkit belevéve a Halotti beszédtől mondjuk Benedek Szabolcsig.

Nagy erőt sugároznak ezek a darabok, fényt, és azonnal, tisztán mutatnak is valamit az irodalomból. Nem azt, miért, minek az irodalom, azt a remekmű mutatja (van neki ilyenje) – hanem hogy milyen, milyen is az irodalmi nyelv. Persze ő, mint mindenki, csak a sajátját tudja mutatni, s nem nyelv van, hanem nyelvek, és ki tudja, mi az irodalom: és mégis.

Fölhívja a figyelmet, hogy a nyelv (ott a papíron) mennyire megmunkált nyelv, stilizált, mű (mű persze a laza, élőbeszédes Hrabal- vagy Kerouac-nyelv is, természetesen). Az anyagra mutat rá; nem arra, amiből születik egy mű, hanem a már megdolgozott matériára.

És bárhol megfogom, megérintem: mutatja magát az a művészi radikalitás is, amely sokkal inkább természetes a zenében és a képzőművészetben, mint az irodalomban. Főleg a kilencvenes évek (világ)irodalmából hiányzik ez a fajta keménység, szigorúság, komolyság, megalkuvásnélküliség, bartókság. Azonnal látni a mészölyi nehezet is a szövegben, azt, hogy mért nem fütyülik az utcán.

 

MM is változtatott a magyar mondaton. Nem szelídítette meg, mint a zseniálisan plump Mikszáth, nem bontotta ki, mint Krúdy, nem nyeste meg, mint Kosztolányi, ennyi tér már nincs. Húzott rajta egy kicsit. Megfeszítette (magát, hogy stb.). Lett egy kis hajlás a mondatban; mint egy íj, pattanás előtt. Robbanás előtt. Valamit matatott ott belül a molekulák közt, amitől telitöltődött energiával a mondat.

Van ebben a feszítettségben valami korosztályi is, mintha ugyanezt a „lehelet szegést” lehetne érzékelni Pilinszky vagy Nemes Nagy anyagában. És persze Beckett. A modernitás hübrisze.

 

Vannak, akik unják (már) ezt a mondatozást; ha akarom, értem, és akarom. Rendben is van, de azért azt (majd) meg kell mondani, hogy mi van a mondatozás helyett, megmondani, ha nem is az unóknak, de a mondataiknak vagy annak, ami a mondat helyett lesz.

 

Mészöly minden porcikájában arra figyelmeztet, hogy minden mondat mögé oda kell állni mindenestül: ez különbözteti meg az irodalmi szöveget minden mástól. Mindig, mindenestül.

Öreg az – hogy legyen definíciónk –, aki elmúlt hetvenéves, vagyis MM öreg. Nem gondoltuk, hogy így lesz, de így van. Itt van tehát egy öreg ember, szálfa és fölkiáltójel, s anélkül, hogy egy szót is szólna vagy pláne fölemelné a mutatóujját – soha életében nem emelte föl –, csak avval, hogy belélapozhatunk, emlékeztet minket, a céhet, ezt az alig létező közösséget: önmagára, föladataira, az elvégzendő munkára.

A Mészöly-szöveg, e big brother, figyel minket, s addig jó nekünk, míg ez így van.