Ein Mezol^*

Azt írja Bornemisza Péter az Elektrájában: Jaj, jaj énnekem éjjel-nappal könyvez az én szemem. Ezt a mondatot szívesen és haszonnal értettem félre. Erről van szó: jaj, jaj és éjjel-nappal és könyvez; lehetne ez is mottó. Tán a jaj, jaj-t kéne még pontosabban értelmezni, legyen ez egy komplex jaj, jaj, nem egy nagynéni sápítozása, nem is egy nagybácsi mindent megértő sóhaja, hanem, ahogy azt egy német (szász) falvédőn olvastam (mondhatni nem most jöttem le róla: akkor), más összefüggésben, „kéj és kiáltás, öröm és fájdalom, kihívás és válasz, bizonytalanság, akarat, tudás, űr, gyávaság, erő, félelem és vakmerőség”. No igen.

 

Az a jó, akkor érzem magam jól (abban az értelemben, hogy más életvezetéssel sem érezném jobban magam, meglehet rosszabbul sem, például elképzelhető, hogy ugyanilyen jó volna valami nagy barom zsarnoknak lehetni, egy izének vagy a másiknak, meglibbenteném a kisujjamat és sutty, ezer fő hullana a porba, még a szemüvegükre is rálépnék, elképzelhető; de nem erről álmodozom, csupán megemlítem – a félreértések elkerülése végett, melyek nem kerülnek el), ha van egy könyv, amelybe bele lehet esni, mindenestül, belehullani és beleszerelmesedni, ha újra meg újra akad egy ilyen, amely belevon a saját világába, amelyben így aztán el lehet tűnni. (Ha ehhez még az a könyv is működik, él, amelyet, hogyan fejezzem ki magam?, amelyet éppen írunk, akkor abban is el lehet tűnni. És akkor még van ez a valódi világ, idézőjelek elhagyva, mint könyv, és még abban is.) Eltűnni nem a rejtőzködni értelmében, inkább a fölszívódniéban, az eggyé válniéban. Egy könyvet el lehet fogadni. Ez a jó bennük. Nem belenyugodni, hanem tudomásul venni.

 

Vezérelt: a minap a jó sors egy német ajakú városba, ott meg a szokás egy könyvesboltba. A kereszténység nagy ünnepeire a vásárlás emlékezteti az európai embert, az ausverkauf, lego és kindertojás. Az ember mint vásárló állat; állati ösztöneimet könyvesboltokban igyekszem csillapítani, amivel nem akarnék úgynevezett jobb színben föltűnni, inkább – hogy a fentiek szerinti és tandoris fordulattal éljek –: el.

 

A fordulat egyébként, ha például tandoris, nem csak stílgyak vagy bravúr: hanem gondolkodásmód, vagyis (és főleg nála) élet. Ostoba ember az, aki irályt tanul(na), vagy kufár, esetleg fölhasználó. Az író, vagy maradjunk a konkrétban, Tandori nem erre való: hanem kihasználni az általa teremtett szabadságot. Fölismerni, kihasználni, fölhasználni, el, szét, össze-vissza, beletelepedni. És akkor hirtelen fölkiálthatsz: De hisz itt még van egy kiút! Egy lejárt, egy last exit. Vagy már-már megnyugtatóan nincs semmi. Ő sem talált ott semmit. Ő is olyan őrült, mint te. Nyomorult, fényes. Amikor TD megváltoztatja a nyelvet, akkor az életet változtatja meg, vállat se vonok, ez engem olvasóként még hidegen hagy; hidegen hagy olvasóként, hogy már megint életben akar egy kicsit maradni, it iz jor problem, hallgatunk hűvösen, minthogy egy kicsit – olvasóként – mi is életben akarunk maradni. Ám a jó író mindenféle életeket megváltoztat. Olvasni veszélyes.

Egy szójáték ilyen sok volna? Ilyen súlyos? Ennyi minden volna benne? Ó, nem. A szójáték (satöbbi) az még semmi, olykor még annál is kevesebb. De amikor a szójáték, vagy inkább így: az a játék a szóval egy fél(?) élet rémületes munkája nyomán áll elő – akkor ez meglátszik rajta. Kap valami nehezet, komolyságot; azáltal, hogy úgymond összefüggésbe kerül. A helyére. Lesz neki helye és odakerül. Egyre inkább ezt látom az írói munka lényegének: ezt a helykeresést. És ez is a nehéz benne, a munkás, ez adja a munka nehezét; jó mondatot majdnem mindenki tud írni, a dolog utána kezdődik. TD mindig a halálról beszél. Ezt érte el, idáig jutott, hogy beszéljen bármiről is, a halálról beszél, ilyen messze. Vagyis: Tandori halandó – Tandori Tandori – (tehát!) Tandori halandó.

De más előnye is van annak, ha valaki halandó. Mert ha egy késő este, senki nincs az utcán, csak a sötét, bevetődik a halandó egy indiai étterembe, és mért ne vetődnék be, és már éppen dobnák ki nagyon udvariasan, záróra, és akkor a halandó bemutatkozik, benyomja ezt a tandoriasan csengőt – akkor: mi szemszájnak ingere! Akkor mintegy utolért a nevünk. Halál és vacsora: ennél többet ki akarhat?! (Ebben az összefüggésben bizonyos rostélyossal próbálkozni: útszéli volna.)

Gat-get. (Turcsányi Sándor szép megfigyelése: TD-t váratlanul Hrabalhoz köti: a hadarás által. Hogy mindketten hadarnak, a hadarás mint a most beszéde, a beszippantás. Igaznak tetszik. Minden hadarás az ő hadarásuk is.)

 

Vissza az el-hez. Könyvesboltban vagy nagyon jól érzem magam, vagy nagyon rosszul, mert könyvek közt általában jól érzem magam, hacsak. Hacsak el nem fog a pánikra hajazó mélabú, látván a könyvek akkora tömegét. Nem tiszta kultúrpesszimizmus ez, egészséges irigység és hiúság is tartozik hozzá.

Némiképpen ennek megfelelően elsőre a szépirodalom felé veszem az irányt, lassan, nem kapkodva, terelve vagyok, egy ilyen nyugati könyvesbolt mindig nagyon aktuális is, akciók vannak és Schwerpunktok, mindent kitalálnak, hogy az emberek könyvet vegyenek, ám az emberek épphogy vesznek könyvet; hajszálhíján veszik őket. Éppen a dán Peter Høeg könyvéből voltak mindenféle térbeli formák építve, kocka, téglatest, piramis, méteres magasságban, az egyik gyerek épp most tanulja őket, felületszámítás, térfogat. A koppenhágai repülőtér könyvesboltjában külön fachja van: angol irodalom, skandináv irodalom, Peter Høeg. Rokonszenves, szőke, komoly fiatal férfi.

 

Kóvályogtam ott, mint aki egyszerre idegen és mindenestül odavaló, amikor kicsapódott az ajtó, mintha szél tépte volna föl, és ott állt: egy hajlott hátú törékeny öregember, fejét megemelte, akár egy madár, körbepillantott, majd határozott léptekkel a pult felé tört, s már messziről kiabálta, hogy megvan-e (meg-e van, de német fordításban nem jött ki) az a magyar könyv, megjött-e már.

Összerezzentem, és körbepillantottam, hogy fölismertek-e. Azonosítottam magam a magyarsággal. No comment. De nem ezt akarom mondani. Az eladó kisasszony azonnal tudta, miről van szó, unverbindlich, kiáltott föl az öreg, s mutatóujját fölemelte, minden kötelezettség nélkül, nemde! Vagyis az öreg óvatos duhaj, nem akar látatlanba venni könyvet, megrendelte, de unverbindlich, ez őt nem kötelezi semmire, ha szereti, hadd vigye, de még nem tudja, szereti-e, ich denke oft an Piroschka, majd megnézi, mi is ez onnét a Lajtán túlról, aztán majd dönt.

Szóval ezt itt lehet. Lehet könyvet rendelni, és ehhez nem kell személyesen jól ismerni az eladó kisasszonyokat (bár…), ez mintegy jár, sőt, lám lehet hepciáskodni is, szabad hezitálni. A rendszer finom és valóságközeli: beléje van építve az olvasó tökölése is. (A kelet-európai mindig személyesen tököl; előny, hátrány.)

Kíváncsi voltam nagyon, kinek a könyvét hozza a lány. Egy oszlop mögül leselkedtem. Azt rögtön láttam, hogy nem az enyém, de nem tudtam megállapítani, kié, miféle, az öreg szinte kirántotta a lány kezéből a könyvet, s azonnal kinyitva a pultra tette, a magyar konyhától Petőfiig minden lehetetett. A mozdulatból, ahogy belehajolt, belémászott a könyvbe, láttam azt is, hogy megrögzött, megveszekedett olvasóval van dolgom (illetve nincs), eddig azért volt tehát dühös, dühösszerű, mert mást kellett csinálnia, mint olvasnia.

 

Nem maradhattam csak úgy bámulva az oszlopnál, ezért a könyvespolc felé sompolyogtam, és onnét folytattam hazafias földerítő munkámat, a nemzet napszámosa. De nem ezt akarom mondani. (Múltkorjában, nem tudtam megakadályozni, egyszerre gondoltam Torgyánra és Immanuel Kantra. Mit mondjak, érdekes volt. Szép.) Már másutt hivalkodtam vele, külföldi könyvespolcon első dolgom rendet teremteni, magyarán a magyar könyveket előrébb húzogatni, szemernyit.

Az olvasó hátralapozott, gondolom, a tartalomjegyzékhez, mindjárt kiderül, mit ér a magyar kultúra, a dobostortától Wirth Imréig. Éppen az ő könyvét, azt a szép eszkimósat toltam Voltaire elé, tavaly ősszel jelent meg Berlinben, Hans (János) Skirecki fordításában. Látatlanban lefogadom, hogy erről nem lehetett magyar lapban olvasni. Csak a rinya, hogy nyomják Krahácsot meg a figyelmetlenség (mint súlyos szakmai hiba).

Ahogy lenni szokott, az olvasó lapozott, figyelmesen elolvasott egy olyan jó fél oldalt. Mit akar még? Mit izél itten velünk, fölülről, kívülről, könnyű onnét, tegye vissza, unverbindlich, túl fogjuk élni, a törököket is túléltük, túl fogjuk az osztrák (nem) olvasót is! Igyekeztem valamit leolvasni az arcáról, széna, szalma, de csak a figyelmet és az ebből fakadó szigort lehetett. Igazi jó, nagy olvasónak látszott lenni az öregúr.

 

Közben tovább piszmogtam a könyvespolcon, helyére pofoztam a magyar irodalmat, Szabó Magdát odatettem Szymborska mellé, nagyasszonyok, Imrét, Kertészt most nem kellett följavítani, őt most maguktól előreteszik, fél éven belül már a harmadik nagy német díjat kapja, szabiraty urozsáj, viszont odatettem melléje egy Kosztolányit, és így tovább, kollegiálisan, a szívnek meg kell szakadni, még Hessét is hátranyomtam X. kedvéért. Nem állítom, hogy mindezt csupán azért tettem volna, hogy kellő erkölcsi alapot nyerjek, de így kellő erkölcsi alapot nyertem, hogy hátakkor végül is, de nem utolsósorban nemde elmatassunk ott jó Umberto Eco és Flaubert Gusztáv közt, szemernyit.

 

Figyelt személy újabb és újabb mélyfúrásokat végzett. Nem értettem. Nem olyannak látszott lenni, aki potyán akar olvasgatni. Jelzem, ez is legitim, állt is ott távolabb egy asztalka, teával, akár az Írók Boltjában. Hosszú távon ez is mindig beválik. Beválik, ha az emberek jól érzik valahol magukat. De miféle könyv lehet ez? Nyilván nem szépirodalmi, abba elég csak belenyalni, az ember tudja, hol van, kell, nem kell. Melyik magyar könyv az, amelyik ennyire kiismerhetetlen? Vagy ennyire gazdag. Egy enciklopédia. Valami egészen új műfaj, amely különféle diszciplínákat fog egybe… Azért tart el ez ilyen soká…

Eltelt vagy egy fél óra. A fölspécizett könyvespolc egyértelműen mutatta, lássuk be, hirdette, hogy itt most épp vagy magyar kulturális napok vannak, van tehát magyar és van kultúra, vagy a tulaj gyökerei lógnak le Kiskundorozsmáig, vagy egyszerűen ilyen az európai irodalom szerkezete: magyarok az oszlopai.

Az olvasó fölemelte a fejét. Nem volt diadalittas, inkább fáradt. Vagy az se. De mielőtt a belépéskor látott türelmetlenség újra elkapta volna, fény futott végig az arcán, olyan lett tőle, mint egy diák. Előtte az élet. Igen, bólintott az eladónak. Ekkor megláttam, kinek a könyvén nézhettem végig a kultúránk működését, mert valami ilyesmivé stilizáltam föl, mintha az öreg lett volna az európai, az olvasó, aki két évezred tudásával, vágyaival, frusztrációival, lehetőségeivel és lehetetlenségeivel rávetette magát erre az idegen tárgyra, megnézendő, mi is az. Hogy s mint van.

Vajon ő milyen kiutat talált, és honnan s hová tűnt – el?

 

Nagy, erős és jó kedv fogott el. Ha szerencsés vagyok, eztán mindig erre fogok könyvesboltban gondolni. Ein mezol, szólt a kisasszony a kassza felé. Miklós Mészöly, Geflügelte Pferde, Geschichten aus Mitteleuropa, 1998, Hanser Verlag, gebunden 39.80 DM (ÖS 295), 296 S.