Egy előszóíró csodálatos élete^*

Lesz egy könyv Franciaországban, a nantes-i Éditions Le Passeur a tavaszon kiadja Hajnóczy Péter novelláit, pontosabban A fűtőt, ami Istennek tetsző cselekedet. Engem meg fölkértek, írnék hozzá előszót. (Múltkor egyik kiadó, az is francia volt, franciának bizonyult, túlzott lelkesedésében odáig ragadtatta magát, vagyis jéghidegen a szemembe hazudott, mondván, múlhatatlanul fontos, hogy én írjam a bevezető sorokat, mert így, a bevezetővel aztán végre nagyon-nagyon el tudnák adni ama könyvet. Kértem, ismételje meg a mondatot, és valóban, a pofátlanságnak nincsen határa, megismételte. Szárazon, mintha a nagyapám unokája volnék, vagy egy tiszta érzés, megjegyeztem, nem, odavetettem, telefonon nehéz ám odavetni, hogy ha ezt tudom, a saját könyveimhez is írtam volna bevezetőt. Arcátlanul könnyed nevetés volt a válasz. Ez a nevetés olyan, mint az a bizonyos angol gyöp, locsolni, vágni, náluk meg már a Katorz Luji is nyegle volt meg újgazdag.)

Hogy valami olyasmit kéne írnom, ami megragadja a francia olvasót. Elképzeltem a francia olvasót, ahogy megragadom, a gigájánál, s nyomom le rajta a Hajnóczyt, mint ahogy a libát tömik, a francia nagy libamájevő nemzet, talán gutírozná ezt az eljárást. És talán, ajánlották, kitérhetnék a társadalmi rendszer kritikájára és a belső monológ alkalmazására.

Hát arra okvetlenül.

De igazságtalan vagyok, kedvesen kapacitáltak, és csak segíteni akartak, mert látták, hogy bizonytalankodom. – Hazafias föladat, nincs rajta mit gondolkodni. Otthon nálunk a maradékot neveztük hazafias föladatnak, hogy meg kell enni, nincs mese. Többnyire édesapám volt az áldozat. Később azt hittem, hogy a hazai („egy kis hazai”), az is innét.

 

Tulajdonképpen elég volna Mátis Lilla portréfotóját leírni a Perzsia kötetből, vagy az M.-ből, a borostás arcot, a vonalak valamiféle rémült józanságát, az elképesztő gyűrődést az orrnyeregnél, mely aztán a homlok széles, tág terébe szalad (talán mégsem szalad: inkább elveszik, terében elveszik), meg a dús, vad szemöldök és hát a legfontosabb: az a tekintet! Az a kellemetlenül éles, mondhatni érthetetlenül dühös és megvető tekintet (már nem látszik az első kötet fényképéről megjegyzett már-már nőiesen seprűs szempilla), az egész arcnak ez a kiegyensúlyozatlan kiegyensúlyozottsága. Félelmet keltő kép, amely azonban rejtetten mintha mégis a katarzis lehetőségével állna kapcsolatban, valamit mond, állít ez az arc, amit talán még nem késő végiggondolni, nekem, a nézőnek (olvasónak). Valamit mond, amire nem gondoltunk vagy szeretnénk nem gondolni. Egy bátor férfiarc néz ránk. Férfi – mintha ő értelmet tudna adni ennek a kétséges szónak. Olyan ez az arc, hogy igaz rá, ami a Temetés „hősére”, aki örül, hogy kettesben van az apjával, és „az Öreg – úgy érezte – megosztja vele fájdalmát és szomorúságát, ami majd később elidegeníthetetlen öröksége és tulajdona lesz”.

Az utolsó könyvben lévő képet, azt a szakállas, puffadt, szétment arcú gólemet nem ismerem föl. Mintha egy filmben szerepelne a két arc, ilyen volt, ilyen lett, és a sminkes Oscar-díjat kapott volna.

 

Amikor egy nagy (nyugati) könyvkiadónak ajánlották egy nagy (halott) (nem okvetlenül magyar) író kiadását, azt avval utasította el, hogy az író (lévén halott) nem fejleszthető. Ilyen nem fejleszthető író HP is.

Hogy a francia olvasónak mit jelent, illetve mit fog jelenteni HP, arról a kevésnél is kevesebb elképzelésem van. Még azt is nehezen tudom megmondani, hogy a magyarnak mit jelent. Egy magyar lexikon ezt írja róla: Született 1942-ben, meghalt 1981-ben. A magyar jakobinus mozgalomban kivégzett Hajnóczy József leszármazottja. (Hahh! Rögtön egy French connection. Lám, már az ükapja is Párizsra vetette vigyázó szemét. De ez csak majdnem igaz: amennyiben nem igaz, ez a HP-legendáriumhoz tartozik, ezt konkrétan például ő maga terjesztette, hogy ő az a H. Nem az a. De nem baj. Neki fontos volt magát bizonyos értelemben a francia forradalom gyermekének tudni. Olvasva őt, értjük, miért.) Esti tagozaton végezte el a gimnáziumot 1962-ben, majd alkalmi munkákból élt, volt ládázó, kabinos, szentképügynök (hát ezt irigylem tőle! Istenem! Járni az országot és kíméletlenül mindenkire rásózni, ateistákra, szigorú, merev protestánsokra, mindenkire, az ízléstelennél ízléstelenebb, ne kerteljünk, lényegében katolikus indíttatású és mindenképpen színes szent bóvlit…), modell, kazánfűtő, kőművessegéd, betűszedő inas, szénlehordó. 1975-ben jelent meg első elbeszéléskötete (A fűtő), ezután írásaiból élt. A Mozgó Világ irodalmi folyóirat körül csoportosuló írók közé tartozott. (Ide még majd beszúrom, hogy régi. Régi Mozgó. Nem mintha nagyon fontos volna, és nem is nosztalgiából. Csak mert így volna ez rendben. Ha a félrevezetetteket hidegen hagyja is a félrevezetés, az akkor sem helyénvaló, és ha egy zárójeles szóval ez rendbetehető, akkor hirtelen nem tudnék indokot, hogy ezt a kissé valóban nevetséges akkurátusságot miért ne engedjem meg magamnak. Kiterítenek úgyis. Ó, nem.) A hetvenes évek magyar irodalmának legkarakteresebb íróegyénisége, aki új elbeszélő technikát honosított meg, visszatérő, fejlődő motívumainak rendszerével elbeszéléseiből szuverén, összefüggő írói világot alkotott. Rövid életútja ellenére teljesnek ható életművet hozott létre. (Egy ilyen lexikoncikket olvasva az ember kifejezetten kedvet kap az életre, sőt a halálra. Rövid életünk ellenére… Ezek szerint nagy baj nem lehet.)

 

HP-nek legendája volt életében, s aztán természetesen még inkább halálában. Az őrült kályhás (mert mintha kályhás is lett volna, nem csak szentképes), a kívülről jött, vita periculosa, a vadember, aki halálra itta magát. Marhaság – bár gondolom, tényleg halálra itta magát. Nem végzett iskolákat, de ez se nem tárgya, se nem problémája (se nem nyeresége) írásainak. Finom olvasottságú író, tudatos, intellektuális (hogy szitokszavakban fogalmazzak). A korai halál persze legendaképző, ő (nem létező) generációjának vagy generációnknak első nagy halottja. Az ember halandó, jutott ijedten az eszünkbe, és akkor tehát mi emberek volnánk.

 

A legenda addig érdekes, amíg hozzá nem kezdünk az olvasáshoz (milyen sokat gondoltam egy időben a Boris Vian trombitájára!). HP rögtön, ahogy mondani szokás, teljes fegyverzetben lépett elénk. (Jó szó ide a fegyverzet, harc folyik itt, és harcos harcol: amíg bír.) A fűtő fiatal ember kötete, de ez a fiatalság talán csak a Mesék cikluson látszik, meg mondjuk a Pókfonál és A szekér írásokon. Az unokaöcs című meg szerintem rossz (de ez maradjon köztünk, ilyet nem illik előszóban mondani).

Több hang is megszólal ebben a kötetben. A legerősebb hang, amelyik aztán mint Hajnóczy-hang kapcsolódott a magyar irodalom zenéjébe, az a Márai-novelláké és a Tulipánhagymáké, meg a nagy elbeszélésé, A fűtőé. A lázadás és tehetetlenség hangja. HP lázadó, morális alkat, mint ilyen mélyen korszerűtlen. Annak a vadságnak, amelyről legendája szól, van alapja, az tettenérhető a szövegeiben is, az elfojtottság, valami robbanás előtti (hogy aztán a kései műveiben mintegy robbanás utáni legyen), brutális és agresszív.

Hajnóczy hangját káromkodásnak is nevezhetjük. A magyar nyelv tehetségesen káromkodik. Jóízűen, nyelvi leleményekben gazdagon, barokkosan, néprajzosan – és bármennyi dühöt, indulatot, keserűséget tartalmaz (műfajánál fogva), bármennyi fájdalom van is benne, mégis leginkább arról szól, milyen kiváló férfiak (!) volnánk is mi. Ki a legény a gáton – így szól erről egy magyar szólásmondás-szerűség. A Hajnóczy-káromkodás az nem ilyen. Szigorú, etikus. Nem is a csöndes a jó szó rá, hanem a szegény. Szegény káromkodás. A Pilinszky-vonal. Hevenyészett francia fordításban ez talán így volna: a Camus-vonal. Kemény, és keménységét magán gyakorolja. Kíméletlen. Ki a legény a gáton? Milyen legény? Milyen gát? Milyen ki?

A H-hős gyönge, kiszolgáltatott. Szinte egyetlen célja, mániákus erőfeszítése: méltósággal vereséget szenvedni. Mert a vereség megkérdőjelezhetetlen. Nem azért, mert a külső világ különösképpen ellenséges volna, inkább mozdíthatatlan, mi más várna így ránk, mint kudarc.

 

De HP-t elsőrendűen nem az foglalkoztatja, hogy milyen a világ, hanem hogy miként lehet élni. Kell, lehet, szabad. Az a „képtelennek látszó terv” foglalkoztatja, „hogy az ember kedve és hajlamai szerint élhessen a világban”. Ezért elemzi folytonosan rémült aprólékoskodással a történteket, a lehetségest, a létezőt, az alkoholista fenyegetett és nagyon is kifinomult józanságával. Ahogy például a Márai-novellák hőse („aki” a következő kötetében M-ként szerepel, és e rövidülés láttán lehetetlen nem Kafka K-jára gondolni) fölfedezi az intézet törvényeit, vagyis a világ törvényeit, ahogy ezt a nehezet lépésről lépésre fölismeri és elfogadja, az abszurditást, s ennek szükségszerűségében megleli a szabadságát. Ha kommunát nem alapítunk is, de egy Chandler-könyvet elcsenhetünk a házigazdától.

 

A mai olvasó számára már nem fontos, a franciának aztán meg különösen nem: ezek a szövegek kellemetlenül, mintegy keresztben feküdtek az akkori (nevezzük viccből kommunistának) kultúrpolitika torkán (ezt ha lehet, tessék raccsolva olvasni). Pedig nem politizáltak közvetlenül, és HP nem is élt a sorok közt való üzengetés kétélű eszközével, eltekintve attól, hogy minden a sorok közt volt, maguk a sorok is. Igaza volt, hogy nem szerette a hivatalosság HP-t. Veszélyes szerző; mondjuk durván így: szabad. Olyan világról beszélt, amelyet a bürokrácia irányított, de nem uralt. Olyan világról, mely a káosz, az anarchia küszöbén áll. (Szokták mondani, hogy az írók, költők megálmodják a jövőt. A Szolgálati járat abszurditása ma tenyeres-talpas realizmus. 1972-ben hajnali robbanás a belvárosban: nagyszerű költői képzelgés; egy országban, ahol nem történik semmi – ez már-már definíció –, egy ilyen dörrenés azonnal jelképszerű, metaforikus, bármi. 1998-ban ez újsághír.) Az emberek is ott állnak. Bármelyikük agya, lelke bármikor fölrobbanhat. Vagy csupán komolyan vesz egy mondatot, egy szót, és bárki bármikor Kolhaas Mihállyá lehet. És akkor ugyan hajlandó egy ideig a világot mint „nyilvánvaló és jóhiszemű félreértést” elfogadni, ám „az igazság egy és oszthatatlan” lévén, nincs kis és nagy igazság, nincs kis és nagy igazságtalanság, hanem vagy igazság van, vagy nincs, és ha nincs, akkor, természetesen kizárólag a „jog és a törvény” segítségével, a „nyilvánvaló és égbekiáltó igazságtalanság” helyrehozandó. Ezen nincs mit mérlegelni.

 

HP alkoholista volt, de ez csak annyiban érdekes, hogy mit kezd vele a művészetében. Ahogy nem az a fontos, hogy a tehetségünk nagyobb, több, mélyebb, erősebb, színesebb legyen, mint a tehetségtelenségünk, hanem hogy mit tudunk velük kezdeni, mit kezdünk a gátlásainkkal, a görcseinkkel, és mit a képességeinkkel, mennyire vagyunk rabjai akár ennek, akár annak, vagyis mennyire tudjuk a mű szabadságának a szolgálatába állítani: képességeinket és képességeink hiányát.

Egy HP-interjúban olvastam: „Alkoholizmusom egyben sajátos világnézet, politikai és vallásos meggyőződés némi öngúnnyal fűszerezendő keveréke. Egyetlen őszintén átélt szenvedést ismerek, a részegséget, amelyet kétségbeesett könyörgéssel Jézusnak ajánlottam fel.”

Evvel összefüggésben juszt sem írom le Malcolm Lowry nevét.

Tán itt kéne bevallani a francúzoknak, hogy azt, sajnos nem tudom megmondani, hol volna HP helye (vagy hol nem volna) a mai francia irodalomban. Na majd meglátom. És főként lássák meg ők.

 

Huszonhárom évvel ezelőtt egy szép, mosolygós májusi délelőtt éppen jöttünk ki a szerkesztőségből, kezünkben a friss Új Írás, (majdnem) első megjelenés (Simonffy és Gáll, így mondták, „átverekedte” a két „nem problémátlan” írást; fotóval! – emlékszem, nekem nem volt kéznél egy sem, ezért az esküvői fényképről vágtam le a „fölösleget”), a folyosón mellém lépett HP, úgy hittem, jó kedvünk van, és azt sziszegte nagyon indulatosan: A szemetek! Rendesen megijedtem tőle, és nem tudtam, mert nem lehetett tudni, kire érti ezt a szemeteket, a kommunista bagázsra, a szerkesztőségre vagy rám vagy magára vagy csak az egész világra.