Egy előszóíró csodálatos élete

 

Egy előszóíró csodálatos élete^*

Lesz egy könyv Franciaországban, a nantes-i Éditions Le Passeur a tavaszon kiadja Hajnóczy Péter novelláit, pontosabban A fűtőt, ami Istennek tetsző cselekedet. Engem meg fölkértek, írnék hozzá előszót. (Múltkor egyik kiadó, az is francia volt, franciának bizonyult, túlzott lelkesedésében odáig ragadtatta magát, vagyis jéghidegen a szemembe hazudott, mondván, múlhatatlanul fontos, hogy én írjam a bevezető sorokat, mert így, a bevezetővel aztán végre nagyon-nagyon el tudnák adni ama könyvet. Kértem, ismételje meg a mondatot, és valóban, a pofátlanságnak nincsen határa, megismételte. Szárazon, mintha a nagyapám unokája volnék, vagy egy tiszta érzés, megjegyeztem, nem, odavetettem, telefonon nehéz ám odavetni, hogy ha ezt tudom, a saját könyveimhez is írtam volna bevezetőt. Arcátlanul könnyed nevetés volt a válasz. Ez a nevetés olyan, mint az a bizonyos angol gyöp, locsolni, vágni, náluk meg már a Katorz Luji is nyegle volt meg újgazdag.)

Hogy valami olyasmit kéne írnom, ami megragadja a francia olvasót. Elképzeltem a francia olvasót, ahogy megragadom, a gigájánál, s nyomom le rajta a Hajnóczyt, mint ahogy a libát tömik, a francia nagy libamájevő nemzet, talán gutírozná ezt az eljárást. És talán, ajánlották, kitérhetnék a társadalmi rendszer kritikájára és a belső monológ alkalmazására.

Hát arra okvetlenül.

De igazságtalan vagyok, kedvesen kapacitáltak, és csak segíteni akartak, mert látták, hogy bizonytalankodom. – Hazafias föladat, nincs rajta mit gondolkodni. Otthon nálunk a maradékot neveztük hazafias föladatnak, hogy meg kell enni, nincs mese. Többnyire édesapám volt az áldozat. Később azt hittem, hogy a hazai („egy kis hazai”), az is innét.

 

Tulajdonképpen elég volna Mátis Lilla portréfotóját leírni a Perzsia kötetből, vagy az M.-ből, a borostás arcot, a vonalak valamiféle rémült józanságát, az elképesztő gyűrődést az orrnyeregnél, mely aztán a homlok széles, tág terébe szalad (talán mégsem szalad: inkább elveszik, terében elveszik), meg a dús, vad szemöldök és hát a legfontosabb: az a tekintet! Az a kellemetlenül éles, mondhatni érthetetlenül dühös és megvető tekintet (már nem látszik az első kötet fényképéről megjegyzett már-már nőiesen seprűs szempilla), az egész arcnak ez a kiegyensúlyozatlan kiegyensúlyozottsága. Félelmet keltő kép, amely azonban rejtetten mintha mégis a katarzis lehetőségével állna kapcsolatban, valamit mond, állít ez az arc, amit talán még nem késő végiggondolni, nekem, a nézőnek (olvasónak). Valamit mond, amire nem gondoltunk vagy szeretnénk nem gondolni. Egy bátor férfiarc néz ránk. Férfi – mintha ő értelmet tudna adni ennek a kétséges szónak. Olyan ez az arc, hogy igaz rá, ami a Temetés „hősére”, aki örül, hogy kettesben van az apjával, és „az Öreg – úgy érezte – megosztja vele fájdalmát és szomorúságát, ami majd később elidegeníthetetlen öröksége és tulajdona lesz”.

Az utolsó könyvben lévő képet, azt a szakállas, puffadt, szétment arcú gólemet nem ismerem föl. Mintha egy filmben szerepelne a két arc, ilyen volt, ilyen lett, és a sminkes Oscar-díjat kapott volna.

 

Amikor egy nagy (nyugati) könyvkiadónak ajánlották egy nagy (halott) (nem okvetlenül magyar) író kiadását, azt avval utasította el, hogy az író (lévén halott) nem fejleszthető. Ilyen nem fejleszthető író HP is.

Hogy a francia olvasónak mit jelent, illetve mit fog jelenteni HP, arról a kevésnél is kevesebb elképzelésem van. Még azt is nehezen tudom megmondani, hogy a magyarnak mit jelent. Egy magyar lexikon ezt írja róla: Született 1942-ben, meghalt 1981-ben. A magyar jakobinus mozgalomban kivégzett Hajnóczy József leszármazottja. (Hahh! Rögtön egy French connection. Lám, már az ükapja is Párizsra vetette vigyázó szemét. De ez csak majdnem igaz: amennyiben nem igaz, ez a HP-legendáriumhoz tartozik, ezt konkrétan például ő maga terjesztette, hogy ő az a H. Nem az a. De nem baj. Neki fontos volt magát bizonyos értelemben a francia forradalom gyermekének tudni. Olvasva őt, értjük, miért.) Esti tagozaton végezte el a gimnáziumot 1962-ben, majd alkalmi munkákból élt, volt ládázó, kabinos, szentképügynök (hát ezt irigylem tőle! Istenem! Járni az országot és kíméletlenül mindenkire rásózni, ateistákra, szigorú, merev protestánsokra, mindenkire, az ízléstelennél ízléstelenebb, ne kerteljünk, lényegében katolikus indíttatású és mindenképpen színes szent bóvlit…), modell, kazánfűtő, kőművessegéd, betűszedő inas, szénlehordó. 1975-ben jelent meg első elbeszéléskötete (A fűtő), ezután írásaiból élt. A Mozgó Világ irodalmi folyóirat körül csoportosuló írók közé tartozott. (Ide még majd beszúrom, hogy régi. Régi Mozgó. Nem mintha nagyon fontos volna, és nem is nosztalgiából. Csak mert így volna ez rendben. Ha a félrevezetetteket hidegen hagyja is a félrevezetés, az akkor sem helyénvaló, és ha egy zárójeles szóval ez rendbetehető, akkor hirtelen nem tudnék indokot, hogy ezt a kissé valóban nevetséges akkurátusságot miért ne engedjem meg magamnak. Kiterítenek úgyis. Ó, nem.) A hetvenes évek magyar irodalmának legkarakteresebb íróegyénisége, aki új elbeszélő technikát honosított meg, visszatérő, fejlődő motívumainak rendszerével elbeszéléseiből szuverén, összefüggő írói világot alkotott. Rövid életútja ellenére teljesnek ható életművet hozott létre. (Egy ilyen lexikoncikket olvasva az ember kifejezetten kedvet kap az életre, sőt a halálra. Rövid életünk ellenére… Ezek szerint nagy baj nem lehet.)

 

HP-nek legendája volt életében, s aztán természetesen még inkább halálában. Az őrült kályhás (mert mintha kályhás is lett volna, nem csak szentképes), a kívülről jött, vita periculosa, a vadember, aki halálra itta magát. Marhaság – bár gondolom, tényleg halálra itta magát. Nem végzett iskolákat, de ez se nem tárgya, se nem problémája (se nem nyeresége) írásainak. Finom olvasottságú író, tudatos, intellektuális (hogy szitokszavakban fogalmazzak). A korai halál persze legendaképző, ő (nem létező) generációjának vagy generációnknak első nagy halottja. Az ember halandó, jutott ijedten az eszünkbe, és akkor tehát mi emberek volnánk.

 

A legenda addig érdekes, amíg hozzá nem kezdünk az olvasáshoz (milyen sokat gondoltam egy időben a Boris Vian trombitájára!). HP rögtön, ahogy mondani szokás, teljes fegyverzetben lépett elénk. (Jó szó ide a fegyverzet, harc folyik itt, és harcos harcol: amíg bír.) A fűtő fiatal ember kötete, de ez a fiatalság talán csak a Mesék cikluson látszik, meg mondjuk a Pókfonál és A szekér írásokon. Az unokaöcs című meg szerintem rossz (de ez maradjon köztünk, ilyet nem illik előszóban mondani).

Több hang is megszólal ebben a kötetben. A legerősebb hang, amelyik aztán mint Hajnóczy-hang kapcsolódott a magyar irodalom zenéjébe, az a Márai-novelláké és a Tulipánhagymáké, meg a nagy elbeszélésé, A fűtőé. A lázadás és tehetetlenség hangja. HP lázadó, morális alkat, mint ilyen mélyen korszerűtlen. Annak a vadságnak, amelyről legendája szól, van alapja, az tettenérhető a szövegeiben is, az elfojtottság, valami robbanás előtti (hogy aztán a kései műveiben mintegy robbanás utáni legyen), brutális és agresszív.

Hajnóczy hangját káromkodásnak is nevezhetjük. A magyar nyelv tehetségesen káromkodik. Jóízűen, nyelvi leleményekben gazdagon, barokkosan, néprajzosan – és bármennyi dühöt, indulatot, keserűséget tartalmaz (műfajánál fogva), bármennyi fájdalom van is benne, mégis leginkább arról szól, milyen kiváló férfiak (!) volnánk is mi. Ki a legény a gáton – így szól erről egy magyar szólásmondás-szerűség. A Hajnóczy-káromkodás az nem ilyen. Szigorú, etikus. Nem is a csöndes a jó szó rá, hanem a szegény. Szegény káromkodás. A Pilinszky-vonal. Hevenyészett francia fordításban ez talán így volna: a Camus-vonal. Kemény, és keménységét magán gyakorolja. Kíméletlen. Ki a legény a gáton? Milyen legény? Milyen gát? Milyen ki?

A H-hős gyönge, kiszolgáltatott. Szinte egyetlen célja, mániákus erőfeszítése: méltósággal vereséget szenvedni. Mert a vereség megkérdőjelezhetetlen. Nem azért, mert a külső világ különösképpen ellenséges volna, inkább mozdíthatatlan, mi más várna így ránk, mint kudarc.

 

De HP-t elsőrendűen nem az foglalkoztatja, hogy milyen a világ, hanem hogy miként lehet élni. Kell, lehet, szabad. Az a „képtelennek látszó terv” foglalkoztatja, „hogy az ember kedve és hajlamai szerint élhessen a világban”. Ezért elemzi folytonosan rémült aprólékoskodással a történteket, a lehetségest, a létezőt, az alkoholista fenyegetett és nagyon is kifinomult józanságával. Ahogy például a Márai-novellák hőse („aki” a következő kötetében M-ként szerepel, és e rövidülés láttán lehetetlen nem Kafka K-jára gondolni) fölfedezi az intézet törvényeit, vagyis a világ törvényeit, ahogy ezt a nehezet lépésről lépésre fölismeri és elfogadja, az abszurditást, s ennek szükségszerűségében megleli a szabadságát. Ha kommunát nem alapítunk is, de egy Chandler-könyvet elcsenhetünk a házigazdától.

 

A mai olvasó számára már nem fontos, a franciának aztán meg különösen nem: ezek a szövegek kellemetlenül, mintegy keresztben feküdtek az akkori (nevezzük viccből kommunistának) kultúrpolitika torkán (ezt ha lehet, tessék raccsolva olvasni). Pedig nem politizáltak közvetlenül, és HP nem is élt a sorok közt való üzengetés kétélű eszközével, eltekintve attól, hogy minden a sorok közt volt, maguk a sorok is. Igaza volt, hogy nem szerette a hivatalosság HP-t. Veszélyes szerző; mondjuk durván így: szabad. Olyan világról beszélt, amelyet a bürokrácia irányított, de nem uralt. Olyan világról, mely a káosz, az anarchia küszöbén áll. (Szokták mondani, hogy az írók, költők megálmodják a jövőt. A Szolgálati járat abszurditása ma tenyeres-talpas realizmus. 1972-ben hajnali robbanás a belvárosban: nagyszerű költői képzelgés; egy országban, ahol nem történik semmi – ez már-már definíció –, egy ilyen dörrenés azonnal jelképszerű, metaforikus, bármi. 1998-ban ez újsághír.) Az emberek is ott állnak. Bármelyikük agya, lelke bármikor fölrobbanhat. Vagy csupán komolyan vesz egy mondatot, egy szót, és bárki bármikor Kolhaas Mihállyá lehet. És akkor ugyan hajlandó egy ideig a világot mint „nyilvánvaló és jóhiszemű félreértést” elfogadni, ám „az igazság egy és oszthatatlan” lévén, nincs kis és nagy igazság, nincs kis és nagy igazságtalanság, hanem vagy igazság van, vagy nincs, és ha nincs, akkor, természetesen kizárólag a „jog és a törvény” segítségével, a „nyilvánvaló és égbekiáltó igazságtalanság” helyrehozandó. Ezen nincs mit mérlegelni.

 

HP alkoholista volt, de ez csak annyiban érdekes, hogy mit kezd vele a művészetében. Ahogy nem az a fontos, hogy a tehetségünk nagyobb, több, mélyebb, erősebb, színesebb legyen, mint a tehetségtelenségünk, hanem hogy mit tudunk velük kezdeni, mit kezdünk a gátlásainkkal, a görcseinkkel, és mit a képességeinkkel, mennyire vagyunk rabjai akár ennek, akár annak, vagyis mennyire tudjuk a mű szabadságának a szolgálatába állítani: képességeinket és képességeink hiányát.

Egy HP-interjúban olvastam: „Alkoholizmusom egyben sajátos világnézet, politikai és vallásos meggyőződés némi öngúnnyal fűszerezendő keveréke. Egyetlen őszintén átélt szenvedést ismerek, a részegséget, amelyet kétségbeesett könyörgéssel Jézusnak ajánlottam fel.”

Evvel összefüggésben juszt sem írom le Malcolm Lowry nevét.

Tán itt kéne bevallani a francúzoknak, hogy azt, sajnos nem tudom megmondani, hol volna HP helye (vagy hol nem volna) a mai francia irodalomban. Na majd meglátom. És főként lássák meg ők.

 

Huszonhárom évvel ezelőtt egy szép, mosolygós májusi délelőtt éppen jöttünk ki a szerkesztőségből, kezünkben a friss Új Írás, (majdnem) első megjelenés (Simonffy és Gáll, így mondták, „átverekedte” a két „nem problémátlan” írást; fotóval! – emlékszem, nekem nem volt kéznél egy sem, ezért az esküvői fényképről vágtam le a „fölösleget”), a folyosón mellém lépett HP, úgy hittem, jó kedvünk van, és azt sziszegte nagyon indulatosan: A szemetek! Rendesen megijedtem tőle, és nem tudtam, mert nem lehetett tudni, kire érti ezt a szemeteket, a kommunista bagázsra, a szerkesztőségre vagy rám vagy magára vagy csak az egész világra.

A mi a bánat^*

Vallomás és emlékezés van előírva e blokkban, és a „Pilinszky mint ember” hálás téma, a szigligeti anekdoták, a híres-hírhedt angliai nagy-magyar-költő-(tor)túra olykor enyhén kaján beszámolói egy esendő vagy mondjam így: ügyetlen férfit rajzolnak elénk, olyant, akiről egyrészt lerí, hogy e világból való, ami megnyugvással tölti el a mesélőt, rosszabb esetben fölénnyel, másrészt aki fél lábbal (a ballal) láthatóan máshol van, a versekből tudható, hol, merre, innét a beszámolók ünnepélyessége.

Szerencsémre ehhez a kórushoz nem tudok kapcsolódni, személyesen lényegében nem ismertem, egyszer gimnazistaként, ködös szemű gimnazistalányként kezet foghattam vele a piarista rendház folyosóján, talán már tudtam, kivel, egyszer meg sorba álltam hozzá a könyvhéten, kérdezte, kinek, mondtam, nekem meg a feleségemnek, kérdezte, mi a nevünk, mondtam, az enyémet és hogy né, mondta, az most nem elég, kell a keresztnév is, így is dedikálta, és hogy Jancsi. Amin aztán, a Jancsin, szigorú ifjúként, darabot háborogtam, többé-kevésbé hazugságnak vettem, hogy azt hazudjuk evvel a beírással, hogy mi milyen közel volnánk egymáshoz, és nem értettem, kinek, milyen közönségnek szól ez a színjáték. Nem tudtam, hogy én vagyok ez a közönség, és nemsokára, olvassam csak el a verseket, olyan közel leszek én mindenhez, hogy arról kódulok.

Pedig távolról, messziről, magasról hangoznak a versei: ha maradt volna bennem, és kevéske maradt, „ama” gimnazista lánykából, az akkor angyalokat látna diktálni, ők fognák e költő ceruzáját. (Próbálkoztam, magamban, az írók távoli-közeli besorolásával. Babits távoli, Kosztolányi közeli, Kemény Zsigmond távoli, Mikszáth közeli. Próza inkább közeli, költészet távoli? Működni nem nagyon működik, egyre több lesz a kivétel. Ha a távolit az angyalozással azonosítom, akkor meg rögtön fuccs, angyalt mindőjük mellé tudok képzelni, csak a Berdáé pufókabb, mint a Nemes Nagyé. – Fátyolt reá.)

Weöres Sándort, írtam egyszer, az Isten költőnek teremtette. Pilinszky Jánost az Isten embernek teremtette. Ez látszik rajta, ez a kettő: hogy ember és hogy az Isten teremtette. Ez látszik a versein. A különbségtétel nem jelentené azt, hogy Pilinszky kevésbé volna költő, hisz mindenestül az (sosem lép ki a szavak országából), inkább a helyet, a helyzetet írná ez le, azt, ahonnét beszél és azt is, ahová. (Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?) Pilinszky költői programja nem a nyelvből indul ki, nem is ott végződik, abban ölt testet. (Ez mondhatni ellentétes a Weöresével.)

A költő: a szavai. Az alvószegek, a plakátmagány, a maontják, egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy magyarnak lenni főként nem más, mint az „ilyen” szavak ismerete. Öröme. A mitnekemtezordon, a kiterítenekúgyis, a márvénülőkezemmel. Nagy dolog ez, nagy dolog valahol otthon lehetni. Másoknak meg persze az ewigweibliche szuperál, az is jó, nagy. (Egyébként németül a „ma ontják véremet”-sor így hangzik: Heut’, aposztróf, vergießen sie meinen Lebenssaft. Hát ezt a lébensz-zaftot nehéz egy magyarnak komolyan vennie, de hát nem is neki van, nem magyar fülnek, éppenséggel nem annak – ezt nevezzük fordításnak…)

Olyan számomra Pilinszky, mint egy modern fizikus: aki a világ szerkezetét vizsgálja, hol élünk és mi történik velünk és a hollal, ha ezeket a kérdéseket föltesszük. Használatos fogalmai azonban nem a kvarkok meg a téridő, hanem: pokol, magány, szabadság, kegyelem és így tovább, egy keresztény ember szótára. A költő több, mint a szavai (a vers kilép a szavak országából).

Nincs művész, aki mélyebben ismerné, tudná minden és semmi, gyöngeség és erő, szent és profán, bűn és bűnhődés közelségét, kockázatunk nagyságát, vagyis a kockázatot és a nagyságot. „Bűnünk: a legnagyobb veszélyünk és a legnagyobb lehetőségünk.” De a jó és a rossz nem szimmetrikus ellentétpár. A dráma nem ebből az egyensúlyból vagy eldöntetlenségből adódik, a jó, mondja Pilinszky, döntően más, mint a rossz. A jó: a létezés birodalma. A rossz: a tagadásé, a nem-létezésé. A jó: valóság. A bűn: képzelgés.

Mi a szenvedés, mi az értelme? Hogyan működik a kegyelem? Milyen az a mindent-akarás, amely nem nagyravágyás? Mik az üdvösség útjai? („Van, amikor mi dolgozhatunk üdvösségünkön, s van, amikor egyedül az Isten? A fájdalom ilyen szakasz volna?”) Ezek Pilinszky kérdései. A hit természetéről, radikalitásáról, súlyáról és nagyszerűségéről kapunk hírt. És hogy a szelídség nem lágyság, a hűség nem beletörődés, és mit jelent az, hogy nem latinórán vagyunk.

A költői megismerés tényleg más, mint a tudományos, mégis úgy gondolom, Pilinszky világkutatásában van valami a tudomány világosságából. Az igényből, hogy a dolgokat átvilágítsuk. Átlássuk. A költőket nem az eszükért szeretjük, szemtelenkedhetnénk, ám a nagy költőkben sok okosság van. Az okosság köti Pilinszkyt József Attilához.

De nem ezt érzem a legfontosabbnak. Hanem azt, hogy a középpontba, művészete, létezése középpontjába Auschwitz botrányát állítja. Ez Celanhoz köti. Pilinszky azonban ezt a botrányt, és ez alapvető, összekapcsolja a Krisztuséval. Hogy ez ugyanaz a botrány, a teremtésnek ez a botránya és természete. Ennek a természetnek kutatója, tudósa, embere Pilinszky. Végül is tanúságtevő. Krisztusról tesz tanúságot. Vagyis a világról. (Ez állítás.)

Schütz János-passiójáról írja: „életműve arra int, hogy a háború nem hegyomlásszerű, idegen katasztrófa, hanem bűnös természetünk következménye és lelepleződése”. A botrány, a botrányunk tehát nem különlegesség, nem szerencsétlenség, nem a körülmények balszerencsés összjátéka, nem felelőtlenség: hanem következmény és lelepleződés. Ahogy Kertész Imre mondja a maga rémületes lakóniájával: Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot.

Pilinszky mintha folytonosan Heidegger kérdésére válaszolna: Wozu Dichter? Ínséges időkről beszél Heidegger, mondanám, a Leverkühn utáni időkről, ahol már nem érvényes a Beethoven-szimfónia. „Nemcsak az isten, az istenek menekültek el, hanem az istenség fénye is kialudt a világtörténelemben. A világéj ideje ínséges idő, mert egyre ínségesebb lesz. Már olyan üressé lett, hogy isten hiányát sem képes hiányként érzékelni. (…) Ínséges az idő, mert hiányzik belőle a fájdalom, a halál és a szeretet elrejtetlensége.”

Wozu, mi a bánatnak is a költő? Heidegger válasza: „Költőnek lenni ínséges időben azt jelenti: éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni.”

Éneklően az elmenekült istenekre figyelmezni: ez Pilinszky. Költészete, miközben folyamatosan hallható a „mit-érdekel-engem-a-költészet-maga”-szólam, megmutatja a művészet értelmét, sőt, mondjam így durván: a hasznát. Láthatóvá válik, hogy van létezésünknek olyan tartománya, melyet sem a hit, sem a tudomány nem képes földeríteni, csakis a művészet.

Szóval hogy dazu, az egészre, hiányt hiányként, jelenlétet jelenlétként érzékelve, erre a bánatra, éneklően.

Ein Mezol^*

Azt írja Bornemisza Péter az Elektrájában: Jaj, jaj énnekem éjjel-nappal könyvez az én szemem. Ezt a mondatot szívesen és haszonnal értettem félre. Erről van szó: jaj, jaj és éjjel-nappal és könyvez; lehetne ez is mottó. Tán a jaj, jaj-t kéne még pontosabban értelmezni, legyen ez egy komplex jaj, jaj, nem egy nagynéni sápítozása, nem is egy nagybácsi mindent megértő sóhaja, hanem, ahogy azt egy német (szász) falvédőn olvastam (mondhatni nem most jöttem le róla: akkor), más összefüggésben, „kéj és kiáltás, öröm és fájdalom, kihívás és válasz, bizonytalanság, akarat, tudás, űr, gyávaság, erő, félelem és vakmerőség”. No igen.

 

Az a jó, akkor érzem magam jól (abban az értelemben, hogy más életvezetéssel sem érezném jobban magam, meglehet rosszabbul sem, például elképzelhető, hogy ugyanilyen jó volna valami nagy barom zsarnoknak lehetni, egy izének vagy a másiknak, meglibbenteném a kisujjamat és sutty, ezer fő hullana a porba, még a szemüvegükre is rálépnék, elképzelhető; de nem erről álmodozom, csupán megemlítem – a félreértések elkerülése végett, melyek nem kerülnek el), ha van egy könyv, amelybe bele lehet esni, mindenestül, belehullani és beleszerelmesedni, ha újra meg újra akad egy ilyen, amely belevon a saját világába, amelyben így aztán el lehet tűnni. (Ha ehhez még az a könyv is működik, él, amelyet, hogyan fejezzem ki magam?, amelyet éppen írunk, akkor abban is el lehet tűnni. És akkor még van ez a valódi világ, idézőjelek elhagyva, mint könyv, és még abban is.) Eltűnni nem a rejtőzködni értelmében, inkább a fölszívódniéban, az eggyé válniéban. Egy könyvet el lehet fogadni. Ez a jó bennük. Nem belenyugodni, hanem tudomásul venni.

 

Vezérelt: a minap a jó sors egy német ajakú városba, ott meg a szokás egy könyvesboltba. A kereszténység nagy ünnepeire a vásárlás emlékezteti az európai embert, az ausverkauf, lego és kindertojás. Az ember mint vásárló állat; állati ösztöneimet könyvesboltokban igyekszem csillapítani, amivel nem akarnék úgynevezett jobb színben föltűnni, inkább – hogy a fentiek szerinti és tandoris fordulattal éljek –: el.

 

A fordulat egyébként, ha például tandoris, nem csak stílgyak vagy bravúr: hanem gondolkodásmód, vagyis (és főleg nála) élet. Ostoba ember az, aki irályt tanul(na), vagy kufár, esetleg fölhasználó. Az író, vagy maradjunk a konkrétban, Tandori nem erre való: hanem kihasználni az általa teremtett szabadságot. Fölismerni, kihasználni, fölhasználni, el, szét, össze-vissza, beletelepedni. És akkor hirtelen fölkiálthatsz: De hisz itt még van egy kiút! Egy lejárt, egy last exit. Vagy már-már megnyugtatóan nincs semmi. Ő sem talált ott semmit. Ő is olyan őrült, mint te. Nyomorult, fényes. Amikor TD megváltoztatja a nyelvet, akkor az életet változtatja meg, vállat se vonok, ez engem olvasóként még hidegen hagy; hidegen hagy olvasóként, hogy már megint életben akar egy kicsit maradni, it iz jor problem, hallgatunk hűvösen, minthogy egy kicsit – olvasóként – mi is életben akarunk maradni. Ám a jó író mindenféle életeket megváltoztat. Olvasni veszélyes.

Egy szójáték ilyen sok volna? Ilyen súlyos? Ennyi minden volna benne? Ó, nem. A szójáték (satöbbi) az még semmi, olykor még annál is kevesebb. De amikor a szójáték, vagy inkább így: az a játék a szóval egy fél(?) élet rémületes munkája nyomán áll elő – akkor ez meglátszik rajta. Kap valami nehezet, komolyságot; azáltal, hogy úgymond összefüggésbe kerül. A helyére. Lesz neki helye és odakerül. Egyre inkább ezt látom az írói munka lényegének: ezt a helykeresést. És ez is a nehéz benne, a munkás, ez adja a munka nehezét; jó mondatot majdnem mindenki tud írni, a dolog utána kezdődik. TD mindig a halálról beszél. Ezt érte el, idáig jutott, hogy beszéljen bármiről is, a halálról beszél, ilyen messze. Vagyis: Tandori halandó – Tandori Tandori – (tehát!) Tandori halandó.

De más előnye is van annak, ha valaki halandó. Mert ha egy késő este, senki nincs az utcán, csak a sötét, bevetődik a halandó egy indiai étterembe, és mért ne vetődnék be, és már éppen dobnák ki nagyon udvariasan, záróra, és akkor a halandó bemutatkozik, benyomja ezt a tandoriasan csengőt – akkor: mi szemszájnak ingere! Akkor mintegy utolért a nevünk. Halál és vacsora: ennél többet ki akarhat?! (Ebben az összefüggésben bizonyos rostélyossal próbálkozni: útszéli volna.)

Gat-get. (Turcsányi Sándor szép megfigyelése: TD-t váratlanul Hrabalhoz köti: a hadarás által. Hogy mindketten hadarnak, a hadarás mint a most beszéde, a beszippantás. Igaznak tetszik. Minden hadarás az ő hadarásuk is.)

 

Vissza az el-hez. Könyvesboltban vagy nagyon jól érzem magam, vagy nagyon rosszul, mert könyvek közt általában jól érzem magam, hacsak. Hacsak el nem fog a pánikra hajazó mélabú, látván a könyvek akkora tömegét. Nem tiszta kultúrpesszimizmus ez, egészséges irigység és hiúság is tartozik hozzá.

Némiképpen ennek megfelelően elsőre a szépirodalom felé veszem az irányt, lassan, nem kapkodva, terelve vagyok, egy ilyen nyugati könyvesbolt mindig nagyon aktuális is, akciók vannak és Schwerpunktok, mindent kitalálnak, hogy az emberek könyvet vegyenek, ám az emberek épphogy vesznek könyvet; hajszálhíján veszik őket. Éppen a dán Peter Høeg könyvéből voltak mindenféle térbeli formák építve, kocka, téglatest, piramis, méteres magasságban, az egyik gyerek épp most tanulja őket, felületszámítás, térfogat. A koppenhágai repülőtér könyvesboltjában külön fachja van: angol irodalom, skandináv irodalom, Peter Høeg. Rokonszenves, szőke, komoly fiatal férfi.

 

Kóvályogtam ott, mint aki egyszerre idegen és mindenestül odavaló, amikor kicsapódott az ajtó, mintha szél tépte volna föl, és ott állt: egy hajlott hátú törékeny öregember, fejét megemelte, akár egy madár, körbepillantott, majd határozott léptekkel a pult felé tört, s már messziről kiabálta, hogy megvan-e (meg-e van, de német fordításban nem jött ki) az a magyar könyv, megjött-e már.

Összerezzentem, és körbepillantottam, hogy fölismertek-e. Azonosítottam magam a magyarsággal. No comment. De nem ezt akarom mondani. Az eladó kisasszony azonnal tudta, miről van szó, unverbindlich, kiáltott föl az öreg, s mutatóujját fölemelte, minden kötelezettség nélkül, nemde! Vagyis az öreg óvatos duhaj, nem akar látatlanba venni könyvet, megrendelte, de unverbindlich, ez őt nem kötelezi semmire, ha szereti, hadd vigye, de még nem tudja, szereti-e, ich denke oft an Piroschka, majd megnézi, mi is ez onnét a Lajtán túlról, aztán majd dönt.

Szóval ezt itt lehet. Lehet könyvet rendelni, és ehhez nem kell személyesen jól ismerni az eladó kisasszonyokat (bár…), ez mintegy jár, sőt, lám lehet hepciáskodni is, szabad hezitálni. A rendszer finom és valóságközeli: beléje van építve az olvasó tökölése is. (A kelet-európai mindig személyesen tököl; előny, hátrány.)

Kíváncsi voltam nagyon, kinek a könyvét hozza a lány. Egy oszlop mögül leselkedtem. Azt rögtön láttam, hogy nem az enyém, de nem tudtam megállapítani, kié, miféle, az öreg szinte kirántotta a lány kezéből a könyvet, s azonnal kinyitva a pultra tette, a magyar konyhától Petőfiig minden lehetetett. A mozdulatból, ahogy belehajolt, belémászott a könyvbe, láttam azt is, hogy megrögzött, megveszekedett olvasóval van dolgom (illetve nincs), eddig azért volt tehát dühös, dühösszerű, mert mást kellett csinálnia, mint olvasnia.

 

Nem maradhattam csak úgy bámulva az oszlopnál, ezért a könyvespolc felé sompolyogtam, és onnét folytattam hazafias földerítő munkámat, a nemzet napszámosa. De nem ezt akarom mondani. (Múltkorjában, nem tudtam megakadályozni, egyszerre gondoltam Torgyánra és Immanuel Kantra. Mit mondjak, érdekes volt. Szép.) Már másutt hivalkodtam vele, külföldi könyvespolcon első dolgom rendet teremteni, magyarán a magyar könyveket előrébb húzogatni, szemernyit.

Az olvasó hátralapozott, gondolom, a tartalomjegyzékhez, mindjárt kiderül, mit ér a magyar kultúra, a dobostortától Wirth Imréig. Éppen az ő könyvét, azt a szép eszkimósat toltam Voltaire elé, tavaly ősszel jelent meg Berlinben, Hans (János) Skirecki fordításában. Látatlanban lefogadom, hogy erről nem lehetett magyar lapban olvasni. Csak a rinya, hogy nyomják Krahácsot meg a figyelmetlenség (mint súlyos szakmai hiba).

Ahogy lenni szokott, az olvasó lapozott, figyelmesen elolvasott egy olyan jó fél oldalt. Mit akar még? Mit izél itten velünk, fölülről, kívülről, könnyű onnét, tegye vissza, unverbindlich, túl fogjuk élni, a törököket is túléltük, túl fogjuk az osztrák (nem) olvasót is! Igyekeztem valamit leolvasni az arcáról, széna, szalma, de csak a figyelmet és az ebből fakadó szigort lehetett. Igazi jó, nagy olvasónak látszott lenni az öregúr.

 

Közben tovább piszmogtam a könyvespolcon, helyére pofoztam a magyar irodalmat, Szabó Magdát odatettem Szymborska mellé, nagyasszonyok, Imrét, Kertészt most nem kellett följavítani, őt most maguktól előreteszik, fél éven belül már a harmadik nagy német díjat kapja, szabiraty urozsáj, viszont odatettem melléje egy Kosztolányit, és így tovább, kollegiálisan, a szívnek meg kell szakadni, még Hessét is hátranyomtam X. kedvéért. Nem állítom, hogy mindezt csupán azért tettem volna, hogy kellő erkölcsi alapot nyerjek, de így kellő erkölcsi alapot nyertem, hogy hátakkor végül is, de nem utolsósorban nemde elmatassunk ott jó Umberto Eco és Flaubert Gusztáv közt, szemernyit.

 

Figyelt személy újabb és újabb mélyfúrásokat végzett. Nem értettem. Nem olyannak látszott lenni, aki potyán akar olvasgatni. Jelzem, ez is legitim, állt is ott távolabb egy asztalka, teával, akár az Írók Boltjában. Hosszú távon ez is mindig beválik. Beválik, ha az emberek jól érzik valahol magukat. De miféle könyv lehet ez? Nyilván nem szépirodalmi, abba elég csak belenyalni, az ember tudja, hol van, kell, nem kell. Melyik magyar könyv az, amelyik ennyire kiismerhetetlen? Vagy ennyire gazdag. Egy enciklopédia. Valami egészen új műfaj, amely különféle diszciplínákat fog egybe… Azért tart el ez ilyen soká…

Eltelt vagy egy fél óra. A fölspécizett könyvespolc egyértelműen mutatta, lássuk be, hirdette, hogy itt most épp vagy magyar kulturális napok vannak, van tehát magyar és van kultúra, vagy a tulaj gyökerei lógnak le Kiskundorozsmáig, vagy egyszerűen ilyen az európai irodalom szerkezete: magyarok az oszlopai.

Az olvasó fölemelte a fejét. Nem volt diadalittas, inkább fáradt. Vagy az se. De mielőtt a belépéskor látott türelmetlenség újra elkapta volna, fény futott végig az arcán, olyan lett tőle, mint egy diák. Előtte az élet. Igen, bólintott az eladónak. Ekkor megláttam, kinek a könyvén nézhettem végig a kultúránk működését, mert valami ilyesmivé stilizáltam föl, mintha az öreg lett volna az európai, az olvasó, aki két évezred tudásával, vágyaival, frusztrációival, lehetőségeivel és lehetetlenségeivel rávetette magát erre az idegen tárgyra, megnézendő, mi is az. Hogy s mint van.

Vajon ő milyen kiutat talált, és honnan s hová tűnt – el?

 

Nagy, erős és jó kedv fogott el. Ha szerencsés vagyok, eztán mindig erre fogok könyvesboltban gondolni. Ein mezol, szólt a kisasszony a kassza felé. Miklós Mészöly, Geflügelte Pferde, Geschichten aus Mitteleuropa, 1998, Hanser Verlag, gebunden 39.80 DM (ÖS 295), 296 S.

Mészöly Miklós tündöklése^*

Itt abba is hagyhatnám, ennél többet nem fogok mondani, csak ismételni. Kezdő író (nem kezdő) édesanyja olvassa az ellenőrző füzetben: Fia a pad alatt Mészölyt matatott. Büntetésül írja le százszor Mészöly Miklós nevét! Kérem személyesen ellenőrizni! Írjuk le százszor MM nevét, mintha jutalmul; ennyi ez.

 

Nem mintha egy pillanatra is elfelejtettem volna, illetve pillanatokra mindenkit elfelejtünk, csak jelezni akartam, nem vagyok hűtlen.

Mégis amikor ott álltam a könyvespolc –

Nem, előbb még másról. Két másról. Az egyik a magyar irodalom már-már legendásnak mondható figyelmetlensége – a múltkor ejtettem erről pár szót az ún. nyugati magyar irodalom kapcsán (beh leírtam volna akkor Karátson Endre nevét, de a mondat, az akkori, ritmusa nem engedte; most meg Ferdinandy György neve maradt ki; meg a Bakuczé; akkor most ennek a mondatnak ez a ritmusa, csak kimaradt a Vitéz György).

Nem ápoljuk rendben kertjeinket. Szinte tetszőleges részhalmazt választhatunk, üstöllést látszanak a mulasztások. Huszadik századi klasszikusok. Utolsó húsz évben meghaltak. Meg nem haltak. Félig. Nőírók. Fiatalok. Középkorúak. Öregek.

Az öregek a másik. Mostanában, okát nem látom^*, csupán így van, többet gondolok az öregekre. Nem az öregségre, nem az én öregségemre, és nem is az én öregeimre, nem is az öregség művészetére – örök ifjúság? nana! őszikék? mi?! fuck your golden age! –, hanem az öreg művészekre. Kéne egy sorozatot csinálni, nem fogok, Az öregség dicsérete, abból az érzésből, hogy érdekünkben állna figyelni, figyelembe venni az öregjeinket. A tudásukat és a nem-tudásukat, azt, amit fölhalmoztak, és másfelől azt az idegenséget, amellyel ők állnak a világban, azt a kis merevséget, mellyel részint nem tudnak, részint nem akarnak belesimulni a mostba.

 

Persze lehetne mondani: mi az, hogy öreg? Hogy az öregség alig függ az életkortól. Van, aki sosem lesz öreg. Vagy várjuk ki? A végét? Valami mindenkivel történik majd, amit mégiscsak legegyszerűbb öregségnek, öregedésnek nevezni.

 

Az újjászületés az öregek kiváltsága (de nem kötelező). Például az új Jancsó! (Itt eredendően, látatlanban, haloványan ellenkeztem volna [Bakáts Tibor] Settenkedővel, hogy Hernádi nem leválasztható Jancsóról, az ún. Jancsó-film megteremtésében nagy érdemei vannak, de aztán láttam, hogy Pósa Zoltán, H.-monográfus, részletesen belemegy ebbe s főleg másba; de ha már így alakult a zárójel, megjegyzem, igaza van Pósának, amikor azt mondja, hogy bizonyos prózaszerkezeti vagy milyen eljárások, melyek a hetvenes-nyolcvanas években lettek fontosak vagy láthatóak, azok vagy affélék Hernádi Gyulánál jó tíz évvel korábban már megvoltak, lényegében az új-sympozionistákkal egy időben.)

 

Álltam a könyvespolc előtt, odakeveredtem, s majdnem látatlanban levettem MM Sutting ezredes tündöklését, s majdnem látatlanban belelapoztam. Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította.

Szinte megijedtem a mondattól, visszahőköltem, mint amikor mondjuk tormába hajol az ember. Ez a heves hatás, hűség ide vagy oda, meglepett, ennyire nem gondoltam mindig MM-re. Majd összevissza lapozgatni kezdtem, belekaptam, továbbléptem, s mindenütt ugyanazt az elképesztő megmunkáltságot (és még többet) találtam. Te jó ég, sóhajtottam a könyvespolcba, mi minden kacatot, hevenyészett jópofaságot és komolykodást merünk prózának nevezni emellett! – Én olykor szoktam mondani, nem okvetlenül rá, hogy a lába nyomába se érek, szün, és főleg azért nem, mert én másfelé megyek. És ugyan ez igaz lehet, de azért: csöndesebben.

 

Szilasi Lászlónak van egy régebbi Jelenkorban szép öregmészölyözése; lassú, akkurátus írás, szöszmötölős, bölcs (de nem túl bölcs) – ahogy összeveti a Családáradás kapcsán a „kemény” s „lágy” beszédeket, ahogy mutatja, hogyan beszél ugyanarról e kétféle. Szilasi nagy újraolvasó, igazi kertápoló (hogy ekképp minősítsem túl gyorsnak, magyarosan figyelmetlennek előbbi általánosító kritikámat).

 

Kétélűen hangzik, de egyélűen mondom, leírólag: véletlenszerű részletben – nem bekezdésben, nem mondatban, hanem fragmentban – bizonyosan MM a legnagyobb magyar író, mindent és mindenkit belevéve a Halotti beszédtől mondjuk Benedek Szabolcsig.

Nagy erőt sugároznak ezek a darabok, fényt, és azonnal, tisztán mutatnak is valamit az irodalomból. Nem azt, miért, minek az irodalom, azt a remekmű mutatja (van neki ilyenje) – hanem hogy milyen, milyen is az irodalmi nyelv. Persze ő, mint mindenki, csak a sajátját tudja mutatni, s nem nyelv van, hanem nyelvek, és ki tudja, mi az irodalom: és mégis.

Fölhívja a figyelmet, hogy a nyelv (ott a papíron) mennyire megmunkált nyelv, stilizált, mű (mű persze a laza, élőbeszédes Hrabal- vagy Kerouac-nyelv is, természetesen). Az anyagra mutat rá; nem arra, amiből születik egy mű, hanem a már megdolgozott matériára.

És bárhol megfogom, megérintem: mutatja magát az a művészi radikalitás is, amely sokkal inkább természetes a zenében és a képzőművészetben, mint az irodalomban. Főleg a kilencvenes évek (világ)irodalmából hiányzik ez a fajta keménység, szigorúság, komolyság, megalkuvásnélküliség, bartókság. Azonnal látni a mészölyi nehezet is a szövegben, azt, hogy mért nem fütyülik az utcán.

 

MM is változtatott a magyar mondaton. Nem szelídítette meg, mint a zseniálisan plump Mikszáth, nem bontotta ki, mint Krúdy, nem nyeste meg, mint Kosztolányi, ennyi tér már nincs. Húzott rajta egy kicsit. Megfeszítette (magát, hogy stb.). Lett egy kis hajlás a mondatban; mint egy íj, pattanás előtt. Robbanás előtt. Valamit matatott ott belül a molekulák közt, amitől telitöltődött energiával a mondat.

Van ebben a feszítettségben valami korosztályi is, mintha ugyanezt a „lehelet szegést” lehetne érzékelni Pilinszky vagy Nemes Nagy anyagában. És persze Beckett. A modernitás hübrisze.

 

Vannak, akik unják (már) ezt a mondatozást; ha akarom, értem, és akarom. Rendben is van, de azért azt (majd) meg kell mondani, hogy mi van a mondatozás helyett, megmondani, ha nem is az unóknak, de a mondataiknak vagy annak, ami a mondat helyett lesz.

 

Mészöly minden porcikájában arra figyelmeztet, hogy minden mondat mögé oda kell állni mindenestül: ez különbözteti meg az irodalmi szöveget minden mástól. Mindig, mindenestül.

Öreg az – hogy legyen definíciónk –, aki elmúlt hetvenéves, vagyis MM öreg. Nem gondoltuk, hogy így lesz, de így van. Itt van tehát egy öreg ember, szálfa és fölkiáltójel, s anélkül, hogy egy szót is szólna vagy pláne fölemelné a mutatóujját – soha életében nem emelte föl –, csak avval, hogy belélapozhatunk, emlékeztet minket, a céhet, ezt az alig létező közösséget: önmagára, föladataira, az elvégzendő munkára.

A Mészöly-szöveg, e big brother, figyel minket, s addig jó nekünk, míg ez így van.

Az ország^*

Napok óta járkálok a mészölyeim közt, ünnepélyesen és tehetetlenül. Úgy érzem magam, mintha temetésen, esküvőn vagy keresztelőn lennék, beszélni nem akarok, csupán ünnepelni. Ünnepélyesen, kicsit meghatódottan, szótlanul ellenni. Vagy ahogy ama viccben van, fölébred a részeg az út szélén, kérdi, hol is van, hát Csillaghegyen, a bolt előtt. P…ba a részletekkel! Melyik ország.

 

Mészölyország nagy ország. Nem tágas, de nagyvonalú, gazdag és szigorú, dús és szikár. Sokat éltem ott, és az jó volt nekem. (Jelenidő.) Keverednek bennem a személyes és a könyvemlékek, ez a jó és a nehéz az ún. élő íróban. Nem is teszek különbséget a legendás trikók és a legendás mondatok közt. „Sokszor magam se tudom már, mit miért gondolok. Néha azon veszem észre magamat, hogy hirtelen forróság önt el, minden megtisztul, de ki is üresedik körülöttem. És ez az üresség mégis a lehető legjobb, amit valaha éreztem. Mintha valami kisebbnél is kisebbet sikerült volna megérintenem.”

 

A nagyobbnál is nagyobbat. Se emlékezni nem akarok, se elemezni, de valahogy meg szeretném osztani e születésnapi ujjongásomat.

A nagy, kortárs prózaírók közül MM a leginkább kortárs. (Ottlik eleve klasszikus, Szentkuthy kortalan [így aktuális], Mándy szinte mozdulatlan, a nagyon kortárs Örkényt meg egészében inkább a színházhoz veszem.) Mészöly van, volt benne leginkább a prózamozgásokban, ő van a legközelebb. Lehet, hogy tőle tanultam a legtöbbet. Vagy, ami ugyanaz, tőle nem-tanultam a legtöbbet. Az is nagy élmény, amikor az ember nem képes.

A magyar nyelvet MM emelte a saját pontosságához(ba). Ebben, ki gondolta volna, Kosztolányi-tanítvány. Miközben őt nem a nyelv szépsége, hanem a nyelv igazsága érdekli, foglalkoztatja és nyomasztja, a modern utáni nyelvi tobzódást pedig megtisztelő ingerültséggel figyeli. Mi már egy Mészöly utáni magyart kaptunk kézhez, hálánk örök s önző.

Soha szemernyit nem csökkent a radikalitása, se a stiláris, se a morális. Az üstöke se változott. Mindig fiatalabb volt mindannyiunknál (talán csak Nádas, aki igazi tanítvány, egyidős olykor vele).

 

MM szálfa ezüstfenyő. Van benne valami személytelenül fenséges, amely váratlanul egyszerre emlékeztet az élet és az irodalom (elfelejtett) kemény, pogány fenségességére.

Az ezüstfenyő magában áll. Már nem tudod megérinteni. De bárhol vagy is, látod. Nézed, látod, köszönöd.

Örkényről egy Mészöly-köszöntő kapcsán^*

Gyönyörű, ihletett, láthatóan szívből jövő írással köszönti tanult kollegám a januári Jelenkor élén a 80 éves MM-t. Ebben ezt olvasom: „A nagy kortárs prózaírók közül MM a leginkább kortárs. (Ottlik eleve klasszikus, Szentkuthy kortalan [így aktuális], Mándy szinte mozdulatlan, a nagyon kortárs Örkényt meg egészében a színházhoz veszem.)”

Ami az utolsó félmondatot illeti, ennél nagyobb (fájóbb) ökörséget már rég olvastam. Sakkvakság, mondhatnók, amiképp a százlábú 100. lábának elvesztésekor elveszíti hallását, azonképp a kollega sakkvak lesz, ha mikor MM 80. A hálatelt szív zsírosan betolakodik az agyba.

Elegendő csupán az Egypercesekre hivatkozni, amely, röviden szólva, a magyar próza csúcsa. Ravasz, sokrétű, gazdag, követhetetlen műfaj, párját nem látom a világon, miközben az ún. kispróza ezernyi válfajával Dunát, Volgát, Szajnát, Themzét, Mississippit lehetne rekeszteni. Ha e sorok írója értene a színházhoz, arról is el lehetne tűnődni, hogy vajon a színpadi szerző Örkény nem nagyon is látványosan a próza felől érkezik-e a színházhoz, sőt, sokszor ott is az marad, és hogy nemcsak a prózája próza, de a világhírű darabok mögött is az van (Tóték, Macskajáték). És ezek nem is „mögött” vannak.

A magyar irónia elgondolhatatlan Örkény prózája nélkül.

Azt is érdemes volna megvizsgálni, hogy stilárisan mit köszönhet Örkénynek az ún. új próza. (Pl. én – én, én, én.)

 

Azért ide írtam [az ÉS-be] ezt a helyreigazítást s nem ahová illik, a cikk eredeti megjelenése helyén, mert gyorsan, azonnal javítani akartam, ne kerengjen má’ egy ilyen marhaság ennek a szép országnak a légterében.

Lám, sok mindenre jó ez a MM 80, arra is, hogy Örkényről beszéljünk. Mészölyről bármi az eszünkbe juthat. Kevés ilyen ember van.

Szikla, horhos, sólyom, fa^*

Kicsit gondolkodtam, letagadjam-e, mostanában sokszor azon kaptam magam, hogy Mészöly Miklósra múlt időben gondolok. Múlt idejű mondatban. Nagy tahóság. (Tegnap Bak Imrével beszélgettem, s azt találtam mondani, hogy az ő szigorú, geometrikus művészete, amellett, hogy megtartotta jellegzetességeit, valahogy elbeszélősebb lett, városok keletkeznek a téglalapokból, New York meg mediterrán kontúrok, és mintha ez a folyamat hasonlítana a Mészölyéhez, és itt jött a múlt idő.)

De hát a fénykép a múlt idő művészete, éppen azért, mert a pillanaté, s a pillanat az, ami elmúlik, hiába kérleljük, maradj még! A portré az elmúlás műfaja. Ilyen volt szőkesége, tudom már!

Hát… tudom is meg nem is.

A korai képeken mindig a Koldustánc kíméletlenségét keresem, próbálom elképzelni a zseniális szekszárdi suhancot, akit egyszerre mozgat (rángat) kéj és szégyen. Ez a férfias suhancosság az, ami állandó rajta. Én mindig úgy bámultam őt, akár a Lollobrigidát, tátott szájjal – a szépség mint istenbizonyíték.

A mostani arca emlékeztet az öreg Weöresére (bár ez pontatlan, lévén kortalan, nincsen öreg W.), érezni, hogy egyre inkább magába fordul, a tekintete már nem azt látja, amit mi. Nagy szakadékok vannak ezen az új arcon.

Bár mindig olyan volt ez az arc, olyannak mutatkozott, mint valami természeti jelenség. Szikla, persze. Meg sólyom meg horhos. Most meg valami nagy-nagy fa.

Ha múlt időben, ha nem, sokat gondolok rá.

Majd^*

egy órája ülök a papír előtt, elkezdek mondatokat, aztán kihúzom őket, és lényegében két dologról gondolkodom, vagy inkább álmodozom, két dologról mint tárgyról: a magyar nyelvről és Mészöly Miklós arcáról, testéről.

Nyilván a pannon kötődései és egyáltalán az általa hangsúlyosan használt „pannon” szó miatt, sokszor gondoltam rá úgy, mint valami rómaira. Egy római férfi. Filozófus és hadvezér. Egy Marcus Aurelius. Férfi és arcél. Erkölcs, méltóság, becsület, pogány életöröm, vagy nem tisztán öröm, de tiszta igen. Test és magány. S e magány nagyszerűsége. – Lenyűgözött a szépsége. Sokszor néztem messziről. Nézegettem. Nem tudom, hány centi volt, de nagyon-nagyon magas, daliásan magas. Mindig kimagaslott.

Nagy szünetekkel írom ezt, nehezemre esik. Ez a nehéz most olyan, mint egy Mészöly-parafrázis: legszívesebben nem írnék mondatokat, úgy szeretnék írni. Mintha ő csak jobb híján használta volna a szavakat. Alig van próza, amely ilyen közel állna a csöndhöz, a hallgatáshoz, mint az övé.

Nemcsak a nyelvet változtatta meg, hanem a prózaíró viszonyát a nyelvhez. Fölmondta az évszázados kedélyességet, amely elfogadta a trehányság ezer kedves (esetenként nagyszabású) formáját, ebben egyedülállóan következetes volt, egyedül állt. Kurtág György jut eszembe. Mészöly az egyetlen, aki poétikai radikalitásban a zenészekhez mérhető. Mert mintha a zene sokkal következetesebb lenne, hard, tudna lenni, jobban látszik az anyag kezelése, illetve annak a korlátai (az anyagnak is, a kezelésnek is) és az ebből levont szükségszerűségek.

Mészöly nagy életműve mutatja: ő minden következtetést levont. És úgy cselekedett, viselkedett, ahogy mondta: fejjel a falnak, s az ütött résen tovább. (Nem elfelejteni.) Mészöly után más lett az irodalmi nyelv. (Ottlik után, például, nem lett más, ő a Kosztolányi hozta nyelvet teljesítette ki vagy be.) Ezért neki az is tanítványa, aki nem az (önéletrajzi megjegyzés); megkerülhetetlen.

De nemcsak megváltoztatta, hanem az említett társtalan poétikai küzdelemben fel is tárta a nyelvet. Persze a feltárás maga a változtatás. Csak megmutatni lehet: ez is a magyar nyelv. Ez a pontosság, dísztelen pompa. Ez a feszültség és polifónia. Ez a mozgékonyság: ahogy a nyelv (és az emlékezet!) elfeledett rétegei megelevenednek. Vagy olykor épp a szavak. Ő, a szószkeptikus, úgy tudott szavakat mutatni, akár egy Rabelais, akár egy ínyenc, pedig nem volt az. Nyelvművelése a Kosztolányiéhoz s a Bartókéhoz mérhető.

Értelemszerűen sokat tudott a tradícióról, mert sokat tudott arról, ami van. Arról, hogy mi ez az ország. Sokat az emberekről, nőkről, férfiakról, saját magáról. Mindig nagyon erősen utalt erre a közösre és erre a személyesre. S minthogy a hagyomány főként nem valamiféle halmaz, valami meglévő, amelyből szemezgethet az ember, hanem sokkal inkább e meglévőhöz való kapcsolódási mód, ezért Mészöly műve azt is állítja, hogy a hagyomány gazdag.

Korlátok és gazdagság.

Avval akartam kezdeni, fennhéjázva, hogy szinte nincs is fájdalom bennem, és hogy így van ez nagy írók halálakor, megszoktam már, hogy a fájdalom, a gyász jótékonyan elszemélytelenedik s válik a világról való kissé melankolikus ún. tudássá. De addig-addig üldögélek itt, amíg lassan belekámpicsorodtam ebbe az új ürességbe. Pedig fölkészülhettünk volna már rá: évek óta szoktatott minket a hiányához. Ez volt az ő rettenetes udvariassága.

Ha élne, kis megvetéssel nézné a búcsúztató írásokat, de nem él, meghalt.

Azt szoktuk^*

mondani, amikor meghal valaki, hogy nem halt meg, mert, mondjuk, örökké a szívünkben él. És egyébként is itt van közöttünk.

Most nem lehet így beszélni, annyira idegen volna tőle a vigasznak és vigasztalásnak ez a könnyű módja. Nem, nincs itt köztünk, és aki meghalt, az nincs többé. Föleszik a férgek. Könyvek vannak, és van emlékezet.

 

Ha rá gondolok, inkább erdőbe képzelem, mint emberek közé. Horhosba. Vadnak vagy vadásznak, majdnem mindegy. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az emberek közt különösen magányos lett volna. De ha elgondoljuk civilizált életünk terein, színpadain, Szekszárd vagy Budapest díszpolgáraként, a Széchenyi Akadémia alapítótagjaként vagy az Írószövetségben, akkor muszáj erre a vadságra is gondolni. Az intézmények, finoman szólva, hidegen hagyták, de nem véletlenül tartozott ide vagy oda, egy városhoz, egy társasághoz. Az a vadság figyelmet is jelent. Mindig figyelt. Arra figyelt, ami fontos volt számára, például 1956-ban az Írószövetség. Figyelemben élt.

 

A bátorságára emlékezem. Bátor az, olvasom, aki veszélyben vagy a veszélyes következmények tudatában is félelem nélkül, legjobb meggyőződése szerint cselekszik. A félelmeit nem ismertem, ehhez nem álltam elég közel hozzá – nagyon közel és nagyon távol voltunk egymáshoz, egymástól –, de a bátorságát láttam, ahogy mindenkinek látnia kellett, annak is, aki elfordította az arcát, ezt a folyamatos bátorságot, amely nem egyes akciókra korlátozódott, amikor a helyzet mintegy kikényszeríti belőlünk (vagy éppen nem, s akkor gyáván elbukunk).

Úgy volt bátor, ahogy más levegőt vesz. Hozzátartozott a testéhez.

 

Életének több mint a felét diktatúrában élte. Diktatúrában nehéz bátornak lenni, mert bele lehet halni, ezért természetes, ha domesztikáljuk a bátorságunkat. Evvel ő nem törődött, lélegzett.

Demokráciában is nehéz bátornak lenni, könnyen azt lehet hinni, hogy már nincs rá szükség. Az ő bátorsága töretlen volt, rezzenéstelen. Azért is, mert miközben hibátlanul és példát mutatóan teljesítette azt, amit ez ügyben az ország kirótt rá, bátorsága nagyobbra nézett, a létezés bátorsága volt az övé, az Ember bátorsága.

Kisebb szavakat kéne használni.

 

Bátorsága az ember pogány nagyságáról szólt. Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, s ez akkor is igaz, ha nincsen Isten. Mészöly Miklós arcán ezt a kettőt láttam egyszerre. Az arca, az élete mintha valami szent ellenistenbizonyíték volna. Hogy lehetséges méltósággal élni akkor is, ha csupán az van, ami van. Akkor is, ha a halott meghalt, és nincs immár köztünk, és nincs sehol.

 

Azt mondta egyszer egyikőnknek, Kisorosziban, alig komolyan, csak úgy, hogy majd a hamvait Triesztnél kéne a tengerbe, legkedvesebb tengerébe szórni, s annak utána mi, a barátai, üljünk be ott egy kávéházba, ha háttal álltok a tengernek, a főtéren baloldalt, és igyatok meg egy kávét. Hallgassatok vagy beszélgessetek, de ne rólam.

Volna tehát most már ez a valóságos, virtuális, örök, mediterrán kávéházunk, lehetni, nem vele, de általa.

 

Mészöly Miklós meghalt. Nincs. Amen.

1 könyv a „Hol élünk?”-sorozatból^*

Móricz Rokonokját olvasom, mert veszem maradék maradékjaimnak két példányban a Millenniumi Könyvtár darabjait (ez a reklám helye), s most épp ez volt soron.

Jó.

Azonban feltűnő az a görcsös akarás, amellyel Móricz az időszerűség talmi parancsának kíván megfelelni; túlaktualizálja regényét, teletömi a napi botrányokkal, politikai oldalvágásai ugyan nem sandák, de mégiscsak rövidlátóak; ahogy bizonyos jelenetek egyértelműen Torgyánra játszanak (sőt olyik Hingyire), ahogy, megengedem, bravúros rajzát adja a Fidesz közeli arcélnek, s mindezt mintegy beleágyazva egy posztkommunista érdek-, érzelem- és reflexhálózat fingszagú, baldachinos ágyába – nos, szerzőnk jobb szolgálatot tenne vitathatatlan tehetségének, ha tekintetét az örök emberire vagy magyarira függesztené, s akkor művét nem a perc izgalma éltetné, akkor akár hetven évvel későbben is élvezettel s tanulsággal olvasandjuk majd.

Olvasó olvas^*

Új olvasó – új olvasás. Nem egészen új, megnézi a régebbieket is, támaszkodik rájuk, elveti őket, viszonyul.

Amikor én először olvastam az Iskolát, az majdnem afféle titkos olvasás volt. Szinte nem is lehetett érteni, hogyan létezhetik ez a könyv, olyannyira nem vette figyelembe a „reálisan létezőt”, miközben azt tapasztaltuk, hogy – a maga módján – mindenki figyelembe veszi. (A maga módján persze Ottlik is figyelembe veszi – de akkor ez a mód volt az, ami elképesztett.)

Amikor először írtam Ottlikról (és Ottlikot), a 70. születésnapja körül, akkor még mindig nagy-nagy távolság volt, szakadék, az ún. szakmai és az ún. hivatalos értékelés közt, sőt, ettől nem függetlenül, a szakmai és a (kicsit szélesebb) olvasói megítélés közt. Számítson kultúrbotránynak Ottlikot nem ismerni! Monográfiát ízibe! És így tovább.

Most itt tartunk, a satöbbinél. Ottlik a helyén (a helyein). Egy nem jól működő irodalmi közegben – ahol például a folyamatos értékelés hiánya következtében a helyek túlságosan lebegősek – valaminek az igenlése azonnal mások nemléseként lesz értelmezve. Az persze igaz, hogy az írónak nem hívők kellenek, hanem olvasók. És az is igaz, hogy egy nem szabad országban az olvasó kissé hívő is, azzá teszi az a cinkosság, amelynek éltetője a szabadság hiányából adódó közös sors, illetve az ezen való kicsi meghatódottság.

Manapság, úgy látom, illik ingerültnek lenni Ottlik-ügyben, mondván (talán), hogy eltakarja az ügy az írót, a kegytárgy a tárgyat, a kultusz a kultúrát, hívő az olvasót. Tekintsük ezt természetes re-akciónak – én csak kevesebb összeszorított szájszélt szeretnék, kevesebb kelletlenkedést és több örömet az olvasáshoz.

Mert Ottlikot olvasni jó. Nem elomolva, pihegve – hanem egy olvasó önző (szigorú stb.) szeretetével. Így kell – értsd mindig: így jó, így érdemes – egy könyvvel lenni. (Igaz, hogy mi a jó: az ki-ki alapon van, így aztán vehetünk vissza, majdnem, mindent: ez már megint nem megoldás, csak vélekedés.)

Szabad országban élünk (szabadban és elég vacakban), minden, ami pusztán a nem-szabadságból következett, érvénytelen, Doberdó, újra kell teremteni a cinkosságokat, doberdő.

Szombathelyen egy fiatal tanárember és diákjai Ottlikkal foglalkoznak (szöszölnek), az Iskolával, a „tereppel”, a „miből-mi-lesz”-szel, a Wahrheit és Dichtunggal, saját magukkal. Fiatal emberek – kezdenek valamit (megint) egy nagy íróval.

Fecsegések a határon^*

Megjelent a HVG-ben egy kellemetlen cikk, mely szerint az Iskola a határon című regény körül valami suskus van, tán nem is kizárólag Ottlik írta, hanem egy Shakespeare nevű Shakespeare, aki fölhasználta a halott barát, Örley István kéziratát.

Ez létező pletyka. Ezt a pletykát zsolozsmázza a cikk tovább, megerősítve magát a HVG tekintélyével. Az írást elolvasván annyi marad meg az emberben, hogy valami nem stimmel itt, valami bűzlik. De hát ez így semmi, csupán duma, fecsegés, sörözés közbeni észjáratás. (Ilyen sörözős cikk, ejtsd: érdekes gondolati kísérlet, az a hajdani Kukorelly-írás is, ugyanezen témában.)

A regénynek van egy kézirata, első változat, második változat, tessék hát megvizsgálni, megkutatni, s ha valami megállapítható, állapítsák meg. (Lengyel Péter közleményben hívta föl a figyelmet, a kézirat mostantól nyilvánosan kutatható – mostantól, de nem tudok róla, hogy eddig bárki is meg akarta volna nézni, de akadályba ütközött.)

Ez így csupán nívótlanság és ordenáréság. Ottlik (természetesen) nem védett állat, ám a tárgy nélküli gyanakvás az csak gyanúsítgatás (bár látszik, van, akinek tetszik ez, ez az áldeheroizálás).

 

Az a közvetett érv, hogy a regény előtti novellák és az utáni Buda mintegy gyanúsan vagy rejtélyesen gyöngébbek volnának, nem áll. Gyöngébbek, de nem rejtélyesen. Mert szerintem nagyon is jól látszik a korai írásokon, ahogy az Iskola felé tartanak, mutatják azt, hogy Ottlik közelít az ő nagy témájához és formájához (és találja azokat meg az Iskolában). Hogy az Iskola mekkora, az értelemszerűen folyamatos megbeszélés tárgya kell legyen. Van, aki azt mondja, felül van értékelve. Nem hiszem, de beszéljünk róla.

Úgy jó húsz éve keletkezett Ottlik körül egy kultusz; érdekes volna azt is megnézni egyszer, miért, mik lehettek ennek az okai, és mennyiben voltak ezek irodalmiak és mennyiben társadalmiak vagy politikaiak, és miért épp ő, és miért nem, mondjuk, Szentkuthy. Ő is integer figura, független szellem, civilkurázsi, miminden, poétikailag pedig sokkal radikálisabb és érdekesebb, „posztmodernül” bizonytalanabb, mint Ottlik – cserébe nehezen olvasható. De másolni lehetett volna. (Én persze nem kultuszból másoltam, hanem csak mint az állat, úri passzióból.) A kultusz hülyíti az olvasást, úgyhogy hántandó; de marad elég.

Maga az Iskola pedig azt is mutatja, miért hallgatott utána Ottlik, mért nem akart vagy tudott elmozdulni az Iskola „helyéről”, mért lett szükségszerűen a Buda olyan, amilyen. Illetve nem is tudjuk, mi is az a Buda, szerintem nincs ilyen könyv, csupán ilyen kézirat van. Ennek egy „filológus”-kiadása talán megint érdekes volna, verziók, cetlik, nekiiramodások (musilozások), a nagy töredék-monstrum.

Az Iskola valóban kiemelkedik az életműből, de nem érthetetlenül, különösen nem gyanúsan.

 

Eszezéssel nem hozható hírbe Ottlik munkája, utánajárni pedig nem járt utána senki. S itt fordítanék akkor Mohai V. Lajos cikkének megítélésén. Amely nem rossz szándékú, de végül maga is maszatolja csak a maszatot. Ám ezt azért teheti meg, mert valóságos helyzetre reagál. Valami ürességre, hiányra, erre a pletykára. Pletykára s nem rejtélyre. Nincs Ottlik-rejtély. (Juszt se kurziválom, hacsak nem így.) Rejtély majd akkor lesz, ha kutakodván a szakférfiúk s -hölgyek, találnak valamit. Az izgi lesz, hogy majd abból (miből) mi következik.

Addig csak az Ottlik-kutatók rejtélye van. Végül is, ha bányászni is kellett utána, ez a cikk érdeme, erre hívja föl a figyelmet. Ha olyan fontos az irodalomnak, nekünk ez a regény, akkor mért nem tudunk mindent róla, a keletkezéséről, az Ottlik–Örley kapcsolatról?

Lehet, hogy Mohai V. írása megmozdít valamit?

Addig is: 1 könyv, 1 szerző. Nem több, nem kevesebb.

Opus magnum^*

A kötet, olvasom, Casablanca betűvel van szedve. Nem szereti a szemem a Casablanca betűket. De eszi, nem eszi, nem kap mást: olvass, kutya!

 

Nagy cím, jól meg lehet jegyezni. Ahogy Bodor Ádám Sinistrájának darabjai, úgy szivárogtak ezek is, éveken, évtizeden át, hol itt, hol ott bukkant rá az ember, itthon, kinn, várva, várakozva: Kosztolányi húga bújócskázott velünk.

Nagy dolog az, ha valaki rátalál a könyvére, arra, amelyet neki kell megírnia. Ez több, mint az, mikor valaki megtalálja a hangját, bár az sem kevés. Az, amit Baránszky László tud, az a sok, az itt összegeződik. Ez az ő nagy műve. Ebben a vékony, füzetnyi kötetben valaki betetőz. Műfaja: betetőzés.

 

New York az első rész címe, Dunakeszi a másodiké, mégsem nevezném egy hazatérés történetének. A hazatérés, tudhatjuk meg amúgy a kötetből, folyamatos, az ember állandóan hazatér. Talán a fájdalom is innét, a mindigből.

BL elment, kint volt, van, visszajött, itt van, volt. Sokan vannak ebben a most már örök kétlakiságban, s ha a magyar irodalom a szokásos figyelmetlenséggel fogadja is (be) – önmagát, lassan azért látszik a hozadék, látszik a változás és gazdagodás, mely az ún. nyugati magyar irodalom hozadéka; a hozadék, amely ő maga, ki már nincs.

S nemcsak önmagukat hozzák, hanem a nézésüket is, a viszonyaikat is. Mondjuk Kemenes Géfin hozza a régi nyelvhez való viszonyát, Kibédi Varga Áron valami angolosan franciás elméleti nagyvonalúságot, Kabdebó Tamás egy új Dunát, Czigány Lóránt – de abbahagyom, névsort nem jó mondani, névsor az, amelyből valaki (odavaló) kimarad. BL is hozza a cuccát, egy kora keresztény művészettörténeti utalás, melyről valamiért Határ Győző jut az eszünkbe, egy sortördelés, amelyről a Magyar Műhely – és ez mindőjükről mond valamit, innét nézve valami újat. Satöbbi, természetesen.

Ez például a rendszerváltozás tiszta haszna.

Szóval amikor valaki visszajön, pontosabban ideér, és persze nem is ő, hanem a könyve, akkor hozza ezt az új tekintetet is, azt a mást, amit, igaz, ő képvisel, de ami azáltal is más, hogy nem itt élt. Műfajánál fogva (kritika és siposgyula) erre Sipos Gyula a nagy példa, az ő végre összejött kötete (említsük akkor itt irodalombaráti hálával Wilheim András nevét, aki ezt „összejötte”), amely egyszerre siposi és párizsi (és persze mégis magyar), úgy láthatunk rá szerzőkre, ahogy innét nem tudunk vagy talán nem is lehet.

 

Bocsánat a lelki higiéniás kitérőért, apropó magyar: azt hittem, ez nem lesz többet, de világos, mindig lesz: már megint oktatgatnak magyarságból meg hagyománytiszteletből. Angyalka, én már évszázadok óta (de négy évszázada tutin) magyar voltam meg katolikus, amikor te még csak kerületi vagy milyen KISZ-titkár. (…) Ezenfelül a Fekete Gyula bácsi kedvéért négy darab maradékom is van (egészséges vidéki gyerekek hibátlan ikesigeragozással) – hogy te ki ne pusztuljál!

 

Nem témára talált BL, hanem versformára, beszédmódra, ritmusra, erre az élő beszédre, melyet mindenki Szabó Lőrinctől tanult, melyet itt csöndben ellenpontoznak a klasszikus metrumok. Az összhangzattant megtanulta, és sürgősen elfelejtette. Ez a hang, a levegővétele, nagyon mai, eszünkbe juthatna a rap is, mellérendelésekből katedrálist és káromkodást. Permanens duma. Vagy még inkább kántálás. Rafinált, ún. spontán emlékezés, mintha csak úgy folyna abból az érzékeny, szép emberből, szóval hol is kezdtem, minden sor ezerszer megkalapálva, egyensúlyozgatva. Csöndes mondatok többnyire, rendesek, csak épp nem tudni, hol van az elejük meg a végük, torlódnak, interferálnak, lengenek. Egy lengő mondat, egy jobb lengő mondat…

Aki beszél, folyton beszél, csak mi nem folyton halljuk. Mert ez a beszédfolyam főképp láthatatlan, nincs, olykor egy pillanatra előbukkan – ezek a versek, a versidők, showtime –, azután eltűnik, van (rosszul mondtam az előbb), mondódik, folyik tovább, kánt és rap, csak mi nem halljuk.

Úgy jó (nekem) elgondolni ezt a költészetet, mint egy végtelen beszédet; végtelen, mint az emberi élet; egy végtelen, mely véget ér; végeket ér.

 

Van itt valami a Tandori-féle valóságérzékelésből. De a tehetetlenségük másféle. A végtelen és a véges közti különbségből fakadó rémület a Tandorié. BL se domesztikálja a végtelent; mondanám: gyakorolja. Szerepel az egyik versben egy szigligeti Pilinszky-anekdota, hogy ő, azt mondta, csak egy szót szeretett volna írni a jambusai helyett: jajj, jajj, jajj. BL is erről a jajról beszél, ezt a jajt mondja, de föld alatti, föld feletti végtelen beszédében nem az el-gat-getés rémülete van. Az le van itt fedve valami valódi kedéllyel, érzelemmel, linkséggel, szenvedéssel, amely azonban folytonosan gyeplőzve van.

 

Az oldalakkal szaporodnak a rozsdátlan csillogó orvosi műszerek, a tabletták, a csövek (megmérettél és így tovább): az álmoskönyvek szerint az ilyen nem jót jelent a lírai énnek – hiába gördítik itt kolosszusa elnagyolt mellkasát.

Kerülgetjük képlékeny bugyrainkat.

Nem nagyon dicsekszik vele, egy kicsit, nem nagyon takargatja, de hát halljuk: egy nagybeteg beszél, mellesleg. E tárgyban elképesztő tárgyilagosság: nem a stílusban, hanem a világ nézetében. Itteni kórház, ottani kórház, amottani kórház: egy kórház van. Kórházuniverzum.

 

Egy istentelen világ istenes versei? Persze mi nem az? (Hát például – „a kézirat itt megszakad”.)

 

Érdekes összevetni, mondjuk így, New Yorkot Dunakeszivel. (Nevetés a karzaton.)

Ha nem mondták volna is, hamar észrevenni, hogy már nem New Yorkban vagyunk. „Újra megtanultam fát vágni.” És kárörömmel látom, hogy már az első lapokon megjelennek a mesteremberek: a hely, ahol – szobánk mintegy(!) fehér lesz. Az én most már nemcsak nem panaszkodik – sose is panaszkodott –, hanem mondja is, hogy nem panaszkodik (honos vagyok itt, enyém ez a táj). De azt azért nem gondoltam volna, hogy már a második dunakeszi versben megjelenik Kafka. Kafka mint trivialitás, mint napi tapasztalat és gyakorlat. Kafka mint taj-szám (enyém ez a taj-szám).

Az önsajnálat nagy magyar hagyománya itt nincs művelve – de a kísértés nő: „elég egy rossz pillanat és becsúszik valami retorika”.

 

Az első rész komplexebb, a második egyfelé húz, megjelenik benne egy irány. Az emlékezés mindig idő is, de az amerikai versekben, még ha Tihanyról szólnak is, van valami egyidejűség. A múló idő itt, Dunakeszin került a könyvbe.

Ugyanaz beszél, ugyanúgy, módszerei és szenvedélyei is ugyanazok – és mégis. Érdekes látni ezt a radikális különbséget.

Egy másodperc alatt: Muhi, Mohács, etcetera, a családtörténet is itt indul be (vagy kerül a föld fölé; azt hiszem, az igazi nagy dumás a nagy világtörténetekkel az ott van a föld alatti folyamban, ott hagyja BL ezt az egész, hangos, magyar macsót; elhagyásban, a mit-ne-ben talán megint Szabó Lőrinc-tanítvány), warum az ajtót vágni neked igazán muszáj!

Hirtelen tárgyak veszik körül, a kicsoda micsodája, a valakinek a valamije, melyek mindenfélére kötelezik, megkezdődik az örökség birtokbavétele.

 

BL itt van, és a szövegéből látszik, itt is volt. Nem mintha… Mindenki itt van.

 

Van egy jó hasznosíthatóságú fiam (12), neve mellőzését kérte, rendben, Miklóskám, apádra mindig számíthatsz, csak arra vigyázz, ne otthon tartóztassanak le, akinek ha odavakkantom, akár egy kutyának, baránszki, akkor ő megtorpan, daliásra húzza magát, akár a nagyapja, és gőgösen odaveti nekem (hogy örüljek): A húgomat a bánat eljegyezte. Néhány napja ezt játsszuk. Jó játék.

Varga Domokos: Kutyafülűek^*

Azt az apát, aki VD könyvéből elénk áll, ezt a VD nevű apát, tiszteljük, szeretjük, becsüljük, bámuljuk. Egy jelentős apa körvonalai bontakoznak ki előttünk. E sorok írója is próbálkozik az apa-műfajjal, próbálkoztatják, hitelesen mondhatja hát, hogy a lába nyomába se ér VD-nek. Ha itt most az irigység kénsárga szirénhangja hallik, az helyénvaló –

 

A könyv tárgya a család. A nagycsalád. A nagycsaládok egyformák. Nincs két egyforma család. Ezt a tárgyat én jól ismerem, alulról is, fölülről is, voltam négy gyerek egyike (sőt, voltam kutyafülű is, volt egy nagybátyánk, aki így hívott minket is), s vagyok négy gyerek szüleinek egyike. Erről sokat tudok és sokat nem tudok (de akkor erről nem tudom azt, amit). Szóval noha nem vagyok irigykedő természet, ezt itt most irigylem. Szívesen írtam volna ezt a csöndes, jó kis könyvet –

 

Pedig hányszor megfogadtam magamnak (nem hányszor: négyszer, pontosan négyszer), hogy írásban, jegyzetelve követem az épp aktuális gyerek nőlését, főleg és konkrétan a nyelvtanulásukat meg azt az egészet, irodalmi ambíciók nélkül, csak hogy meglegyen. Erre nem maradt erő –

 

Ismerem: az apai zordonság gerjesztését, a sziszegést (ha megmozdulsz, agyonütlek), az apát, aki egy kicsit meg akarja úszni, az anyát, aki mindig mindenkinek mindent adna, az apaszagot, a tehetetlenséget, a belebonyolódást, az innét-azért-már-nem-hátrálhatok-ot, a gyöngeséget, a beletörődést, az elkeseredést (nincs ezeknek lelkük, hogy csak bántani tudják egymást?), a gyávaságot a bátorság leplében, a rémült és önzetlen (!) tekintélymentést mint csalást, a csöndes kétségbeesést, hogy fogytán az erő, a mámort, az áhítatos testi szerelmet, a szerelmes szülőt –

 

Ismerem ezeket a történeteket (mindnyájan ismerjük), a torkon akadt tízfilléressel, a lenyelt forinttal, gombbal, nadragulyával, jegygyűrűvel, egyáltalán: a gyerekek szenvedését (amelyben egyenrangúak lesznek, felnőttek), a titkos, éjszakai sírásokat és a nyilvános éjjeli bőgéseket, az idegek táncát, a gyilkos dühöt, azt, ahogy el tud tűnni egy gyerek (kimegy a világból, amitől az megváltozik és érthetetlen lesz, micsoda világ ez?, a rémület van a gyereket kajtató szülőben, és ez van aztán leverve a megtalált pulyán), ismerem a gyufagyújtogatást, a gyújtogatót is, a zuhanyeregetőt is, a gyanakodás szégyenét, a gennyes fülgyulladást, azt, hogy idegenebbek az idegeneknél, és a kelletlenséget, hogy hasonlítanak –

 

Mondtam már én is, és talán mondták nekem is: Aludj szépen! Szeret apád. Apaetalon –

 

Megjelent 1966-ban a Magvetőnél. Én antikváriumban vettem, 11 forint helyett 10 forintért. Egy kis érdekesség: felelős szerkesztő: Maár Gyula. Vélhetően ma nem hozzáférhető. Helytelen. (Fölhívtam az Írók Boltját, ahol mindent tudnak, így azt is, hogy a Hétkrajcár Kiadó 94-ben kiadta újra.) Úgy olvasom most, mint valami szakkönyvet, így gondozd a kölykeidet, vagy könnyen, gyorsan apául. Ez ami nincs, hanem lassan, nehezen, jó nehezen. De nem akarnék dicsekedni –

 

Varga Domokos nyíltan beszél, nyílt szívűen, fedetlenül. Nem takargat és nem mutogat. Beenged a házába, beenged az érzelmeibe. Még a családi szlengbe is beenged; minden aggály (és reflexió) nélkül – pedig az nem veszélytelen, az tud feszélyező lenni, főleg a házaspárok titkos nyelve, a gyerekeké jobb, az mindig kevésbé gügyögő. De megússza, anélkül hogy látnánk az egyensúlyozási erőfeszítéseket. Mert van nagy egyensúly, hogy úgy mondjam: egy szöveg mögötti, amelyből beszél a könyv –

 

Emlékezni is jó egy könyvet, nem csak olvasni; emlékeimben nagyobb és regényesebb, keverednek benne más olvasmányélmények és személyes emlékek. A jó könyv az így működik, növekszik, mozog bennünk (míg mi alszunk) –

 

Olvasásélmény: azt a mondatot, hogy „Akinek volt már gyereke, tudja, hogy az első hat hét szokott a legnehezebb lenni.”, úgy olvastam, hogy az első hat-hét szokott nehéz lenni; négyig igaz, ezt tudom –

 

VD nem főállású szülő, de hát az életét azért be- és kitölti a dolog. Normális apa, és ez a lehető legnagyobb, ez a földönjáró épeszűség. (Vekerdy Tamást hallgatva szoktam erre gondolni, pedig ő elméletibb beállítottságú…) Nem kell rögtön megijedni, de ha meg kell, akkor meg kell. Az ezernyi majdnem-történet, amikor majdnem leesett a negyedik emeletről, majdnem fölgyújtotta, majdnem elveszett: mennyi tragédia: egy szülőnek mindennapos történetek. Aztán van, hogy tényleg leesik… de csak a fáról (önéletrajzi megjegyzés, kettős kéztöréssel). Az enyémek még mind megvannak. De erről nem én tehetek, se az anyjuk, se más: a gyerekekre lehet vigyázni (az se könnyű), de megőrizni őket nem lehet. Vagy megmaradnak, vagy sem. Idézem s mondom. Ilyet csak sokgyerekes szülő tud mondani, az képes erre a felelősségteli nyegleségre –

 

A könyv nem a nehézről szól, nem is a mámorról, ezek említve vannak, mindazonáltal hiszünk a szerzőnek. Valahogy hiszünk, így azután szól mégis ezekről. Rálátni egy életre, amely hiteles, amelynek erőfeszítései rokonszenvesek. Közeliek; ezért hiszünk. Hogy ez a, ahogy olvasom, Varga-család milyen vagy milyen volt (hi-hi: valójában), az nem érdekel, de a könyv által bizonyosan: nagy, szép, gazdag: valóságos. Van –

 

Mellesleg egy szerelmeskönyv. (Mi boldogságra szövetkeztünk.) Ilyet ma már nem írnak, csak tucatáruként, giccsként –

 

Van VD elbeszélésmódjában valami gyermeki (hát persze!), elképesztő ártatlansággal vet oda roppant súlyos vagy éles mondatokat. Ahogy regisztrálja a saját korlátait (ez az apa, aki én lettem azóta, már nem…), vagy ahogy kegyetlenül odaejti egyik fiáról szólva: aligha született boldogságra. Én ezt nem merném leírni (csak regényben; igaz, hogy mi a regény, azt én mondom meg). Nem károg, nem elemez – beszél. Annak azért örülök, hogy később mégiscsak megijedt, mi lesz, ha elolvassák a gyerekek. Mért is örülök –

 

Apaként, gyerekként olvasom. Mint a jó regényekben: hát hisz ez rólam szól! Ki más volna ez az üvöltöző, érzelmes, rémült alak, én, én vagyok az, az ifjú Baradlay. Regény ez? Nem. (Sőt: na nem.) Nincs is regényesítve, se novellásítva. Elvileg ezek afféle irodalmi beszámolók, nem nagy műfaj. Mi az, ami a könyvet maga fölé emeli? Ami mindig jó jel, nem kell erre gondolnunk, nem érdekes, meglehet, ez csak afféle alkalmazott műfaj a kis színes, a tárca és az emlékirat háromszögében, de nem jut az eszünkbe. Apa-beszél, ez ennek a könyvnek a műfaja –

 

Látszólag nem kell sok hozzá, öt-hat gyerek, egy személyiség, és rajta! Hogy ez nem ilyen egyszerű, azt mutatja a folytatásnak nevezhető Kölyökkóstolgató, amely szintén jó olvasmány, szeretem is, ám ott nincs meg ez az egyensúly és teljesség, ami itt látszik. Azt gondolom, fontos, hogy a szöveg végig „benne marad a családban”, családon belül marad, sikerült az elbeszélőnek úgy irányítania a tekintetét, hogy csak a tárgyát lássa. Azt és csakis azt. Ez is az egyensúlyhoz tartozik, ez a nézés, hogy nem szigorúan, nem következetesen, hanem természetes módon kizárólag a tárgyát nézi. Ezért nem lesz esszézés, prédikálás (az utolsó néhány oldalt kivéve), okoskodás. Nagy teljesítmény –

 

Alapkönyv. Apáknak kötelező olvasmány. Apáknak és magtalanoknak. És anyáknak. Régi tréfával: boldognak s boldogtalannak, e kettőnek –

„Úgy kell rúgni, művészkém!”^*

(A német Suhrkamp kiadónál megjelentek Örkény egypercesei, fordította és Rácz Erzsébet ötlete nyomán válogatta Terézia Mora. Ebből az alkalomból íródott ez a cikk a Frankfurter Allgemeine Zeitung irodalmi mellékletébe.) Terézia Mora! – kezdjük ezekkel a szavakkal és fölkiáltójellel, mert ez akkor kifejezné elismerésünket és tiszteletünket a fordítók iránt, kiknek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, és ravaszul rögtön meg is kerülném azt a problémát, hogy a konkrét fordítást megítéljem, részint igazán meg sem tudom (magyar fülem van, sőt magyar tollam, természetesen ezt se németül írom, és akkor ide is egy felkiáltójelet! – körmönfont utalás, hogy az írást, ezt, Zsuzsanna Gahse németítette), részint elfogult vagyok (TM fordította a Harmonia cælestist).

 

Emlékeim szerint, amikor Örkény István első egypercesei megjelentek, még nem létezett Közép-Európa, csupán Kelet-Európa, azaz volt, ami volt, csak még nem beszéltek róla. (Definíció: Közép-E. a divatba jött Kelet-E.) Azonnal roppant népszerűek lettek az írások, társaságban, mintha viccek volnának, mesélték, mint népdalt énekelték, és az utcán a borbélylegények is fütyülték, akár a Traviatát. Ha pedig az ember fejből citálta a legújabbakat, hódítási esélyei megnövekedtek a nőknél (férfiaknál etc.).

És ha legjobb barátunkkal arról tűnődtünk, hogy mi is az, ami a legújabb lányból hiányzik, „noha szép, de még milyen szép!, tündöklő, igézetes”, akkor nehéz szívvel mondtuk ki a megoldást, az Örkény-mondatot, a lélek melege, az hiányzik belőle. Persze ehhez még hozzá kell tenni valamit. Mit? Hogy szép. Hogy tündöklő… De valami, valami kevés, valami apróság mégis hiányzik belőle. A lélek melege, sóhajtotta aztán valamelyikünk.

 

Az abszurdban könnyen mozgott a kelet-európai ember. Helyesbítek: nem könnyen, hanem természetesen. A kelet-európai abszurd a 60-as évek és a 70-es évek elejének nagy műfaja, amely a látszat és a valóság elképesztő szembenállásából táplálkozott, ezen sírt, bőgött, nevetett, röhögött Mrožek, Hrabal, Örkény, Konrád György (A látogatóval), Páral, Fuks, Havel, Sorescu, Rózewicž; dühös élvezettel, játékos fájdalommal lajstromozták ezeket az ellentmondásokat. Valóban, a „reálisan létező”, melyben élni adatott nekünk, nem volt ugyan nagy találmány, de hihetetlenül érdekes. Hihetetlenül. (Csak mellesleg említem, hogy a történet úgy folytatódott, hogy a 80-as évekre beleuntunk ebbe, a látszatnak és a valóságnak ebbe a huzavonájába, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk, ez lett a groteszk vége. Maradt az irónia – természetesen ama konstruktív, amelyről Musil beszél.)

 

A lélek melege, amely úgy hiányzik, a Kereplő című írásban olvasható, amely a 30-as évekből származik. A fiatal Örkény természetes hangja volt a groteszk, amelyet azonban elengedett, és csak jó harminc év múlva tért hozzá vissza. Nevetséges fogalmazással azt lehetne mondani, hogy se a háború, se a kommunista diktatúra nem hozott jelentőset Örkény munkásságában, de mégiscsak úgy van az, hogy épp a háború és a két diktatúra az a mag, az a csönd, az a rémület, amely Örkény művészetét táplálja.

 

A rövid levélke, melyet barátjának írt az orosz frontról, már egy egyperces: „Se operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hasoncsúszásra és az emberölésre fektetem a hangsúlyt.”

 

Csak 1946 végén került haza a hadifogságból („sokszor kerültem a halál közelébe, jártam olyan mélységekben, ahol az emberi morál megszűnt”), aztán sodorta tovább a nehéz kelet-európai történelem. Innét is inkább csupán egy anekdotát említek. Örkény akkoriban afféle szocialista realista újságíróként riportokat is írt az épülő szocializmus tárgykörében. Egy átadásra váró vaskohóról tudósított épp, amikor az őt informáló öreg szaki megtudta, hogy Örkény a híres Österreicher patikus fia, erre bizalommal félrevonta, a hatalmas építkezésre mutatott, és azt mondta: „Szar fog itt folyni, Österreicher elvtárs, nem acél.” A mondat nem épült bele a riportba, de túlélt mindent akkorról. Aktuális, jól használható, élő mondat.

 

Az egypercesek is nagyon élők, nem „régi” szövegek, nem esetleg érdekes híradások egy elmúlt időről, rendszerről. Nádas Péter azt mondta egy interjúban, hogy neki „olyan Örkényt olvasni, mint tengervízben fürödni. Most a tengert értsük úgy, hogy valamilyen végtelen meg elérhetetlen, mert, mondjuk, Magyarországnak nincsen tengere”.

Az egypercesek egyszerre a tenger meg a magyar pocsolya, úgy kozmikusak, hogy pontos bevezetést adnak a magyar történelembe, mentalitásba. És ennek már (természetesen) köze van a műfajhoz. Titokzatos tárgy az Örkény egypercese. Nem tisztán rövidpróza, sokféléből van kikeverve. Anekdota (mégpedig nem a magyar, amely szereti magát mindig győztesnek látni, így a kedélyes öncsalás műfaja, inkább a cseh verzió, melyben több az önirónia, az önmagunkon való nevetés), aforizma, jegyzet, talált tárgy, mese, vicc, parabola, van itt mindenből, van Kafka, de Örkény parabolái egyszersmind paródiák is, Danyiil Harmszban több a költészet, Peter Bichsel otthonosabb.

Örkény menekül, és méltóságát az adja, hogy tudja, nincs hova.

 

Mi, magyar írók, ezer szállal kapcsolódunk hozzá. Ami nyelvhasználatát illeti, Örkény a Kosztolányi-féle purista vonalba tartozik. Hiányzik belőle minden szentimentalizmus, mondjuk, ez köti a legnagyobb józanhoz, Mészöly Miklóshoz, meg még a szövegeknek a szikársága, a mondatok dísztelen puritánsága. Reménytelen (magyar) küzdelmet folytat a fogalmak tisztázásáért, ebben Nádas Örkény-tanítvány, a romlékony köznyelv használata pedig e sorok írójának adott bátorságot – saját magához. Én még Kertész kegyetlen iróniája mögül is hallom Örkényt.

 

A fáma szerint Puskás Ferenctől megkérdezte volt egyszer Zelk Zoltán, hogy miként lehetséges az, hogy az ő labdái mindig olyan pontosan célba érnek. Úgy kell rúgni, művészkém, válaszolta állítólag a ballábas, nagy magyar gondolkodó. Örkény ezért lehetett szakmai példakép: látni lehetett, hogy ő „úgy rúgja”.

 

Nem mesél, kimond. Amit ír, úgy filozófia, vagyis gondolkodás, hogy nem absztrakt. Szellemes, de nem kedélyes. Éles, kíméletlen, kegyetlen: költői. Fanyar, akár egy angol, elegáns, akár egy francia, következetes, akár egy német: magyar. Márait követően az egyetlen polgár. (Őutána meg Nádas.) Karteziánus rend és credo, quia absurdum, kiábrándultság és derű. A kiábrándultság pátosza. „Éljen a kérdőjel, vesszen a pont.”

 

Olykor olyanok az egypercesek, mintha azok az Auschwitz utáni versek volnának, melyeket nem lehet megírni. Martin Lüdke említi az új Semprun-könyvről szóló kritikájában, hogy Semprunt majdnem baj érte annak idején a táborban a német kultúrában való jártassága miatt. Ezt a magyar olvasó már rég tudja az In memoriam dr. K. H G. című írásból.

 

– Hölderlin ist Ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperiont írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

 

A világ, mondjuk így, ontologikus abszurditását mára fölváltotta a hétfők, keddek abszurditása. Így siklanak az egypercesek is ég és föld közt. A hihetetlenből hihető lesz, ami végképp hihetetlen. Ki érti ezt?, ez Örkény alapkérdése. De ha nem értjük is, vagyunk, akik vagyunk, megismételhetetlenek.

 

– Ki vagy, te hosszú hajú, sudár, szép, fiatal lány?

– Az én teljes nevem Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, de csak úgy becéznek: Kuksi. És a bácsi kicsoda?

– Az én nevem is Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, és engem is Kuksinak szoktak becézni.

– Érdekes. De hiszen a bácsi öreg, kopasz és jobb szeme egészen fenn van akadva… Én ezt nem egészen értem.

– Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a világon.

– Milyen kár!

– Bizony, ez nincs másképp.

 

Ki érti ezt? És: Bizony, ez nincs másképp.

Szomorú, sokat szenvedett ember, így gondoltam rá mindig. Hogy kortárs. Hogy kelet-európai, tehát sokat tud. Sokat és ab ovo keveset. Mindezt látni véltem a meggyűrt, nehéz, nevetős arcán. Több mint húsz éve halt meg, 1979-ben, az irodalmi emlékezet ilyenkor a leghálátlanabb, legfeledékenyebb. Örkény a nagy kivétel. Természetesen én nem akarom semmire rábeszélni az olvasót, egyszerűen csak nem látom értelmét nem elolvasni ezt a könyvet. Annyi ránc volt az arcán, mint a nagymamámén. Ha most regényben volnánk, azt mondanám, pontosan ugyanannyi, megszámoltam.

Kardos G. György temetése napján^*

Pilinszkynél szoktam erre rá, és jól bevált. Hogy a halál, a halála, a meghalála utáni napokban olvasgatom az illetőt. Ide-oda lapozgatok, együtt töltjük az időt; irodalmias nagyravágyás, hogy így a halál kicselezhető legyen. (A minap Orbán Ottónak mesélem ezt; kérdi, és kit akarsz következőként olvasni? Csillog a szeme, hiú ember, láthatóan mindennél fontosabb neki, hogy olvassák. – Persze kinek nem. – Gyöngéden megfogom a kezét, mély tüzű szemébe mélyesztem tekintetem, bennem, ami az olvasást illeti, megbízhatsz. És hogy tényleg megnyugodjék, hozzáteszem: Ottó.)

Mintha az író tovább élne az olvasóban, így illegeti magát a nagyravágyás. Hahh, a műveiben. De ebben a néhány „követő” napban ez igaznak tetszik. Kuli neem meghal…

 

Természetesen minél személyesebb ismerős a halott, annál kevésbé igazak a föntiek. Kardos G. György valahogy mindenkivel erős személyes viszonyban állt, azzal is, akivel alig ismerték egymást. Szépen mondja Spiró a búcsúztató írásában: …Magyarország nekem nem az többé, ami volt. Most K. Gy.-vel süllyed el végleg a szemem elől a jobbik Magyarország, mert ő mindazzá lényegült csudálatosan, amit és akiket szeretett. Elsüllyed most a szemem elől a remények, a melegség, a szerelem és a barátság országa, az anekdoták, az ugratások, a kávéházak Magyarországa, a szolidaritás, a hűség, a költészet országa…

Mindenki visz magával valamit, valakiket, Kardos G. sokat vitt. Hová tűntek a…? A történetnek ez is (a) vége. (R. úr meséli, hogy Csurka búcsúztatója ennyi volt Tersánszky halálakor: Viszontlátásra, drága. – Igen. )

 

1 könyv az a három, melyet most lapozgatok, 1 nagy, húsz éve már, hogy először olvastam őket. Ez a mostani nem rendes olvasás, ide-oda mászkálás inkább; jelen idejű is, meg nem is. És nem is tisztességes dolgozás, nem 1-könyvezés, nem csinálok jegyzeteket, nem gondolok arra, mit kéne erről, ezekről mondanom, írnom; a szerzőre gondolok, a temetésre.

Régebben elkövettem azt a hibát, hogy egy-egy (számomra) fontos ember temetésére nem mentem el, mondván, hogy ez csak társadalmi esemény, akkor jobb, ha otthon maradok: éppen mondjuk olvasni. Nem. El kell menni, el kell temetni, imádkozni kell, vagy hallgatni: úgy, ahogy a szokás előírja. Azt kell csinálni, amit mindig. Minthogy az is történt, ami mindig.

Weöres Sándor temetése után gondoltam erre: költőt és kutyát gyászolni előnyösebb, mint más (volt) élőlényeket. Mert a költő verssorait mormolva őt mégiscsak jelenlévővé prolongáljuk, a kutyák ugyan ritkábban írnak verset, viszont be lehet szerezni egy majdnem ugyanolyat (fekete puli); haladékok.

 

Ez a mostani olvasás, nevezhetjük farkasréti olvasásnak, nem alkalmas arra, hogy az ember ténylegesen megnézze, mennyire él most a szöveg, mennyire fontos vagy aktuális, mert nem látszik az egésznek a tere, hogy van-e és mennyire tágas, kizárólag részeket látni, a szövegszövést, a mineműséget. Fogdoshatjuk, mint egy jó tweedet, ez itt első osztályú anyag.

A Kardos-szöveg fütyül az úgynevezett korszerűségre. Gyanítom, egy szint fölött, minden szöveg fütyül, az is, amelyik látványosan megfelel kurrens irodalmi trendeknek, az is, amelyik nem. Kardos nem provokatívan nem korszerű, hanem magától értődőn. Nem ellenáll, van. Könyvei megint egyszer világosan mutatják, hogy az irodalomban előre nem lehet megmondani, mit lehet, mit nem, nem lehet azt mondani, hogy „ma már így nem”, ezt legföljebb valószerűsíteni lehet, látván bizonyos ígyek folyamatos csődjét. Ám akkor egyszer csak jön valaki és így csinálja – és valamiért az jó. Itt ezt például – apage satanas! – lehetne akár realizmusnak is nevezni, akár egyébként Ottlikot is: és nekik elhiszem, sőt eszembe se jut, hogy valami kérdés vagy kérdésesség volna. Ugyanez X esetében egyszerű hazugság. (És most ne tessék megint hisztériázni, hogy ki ez az X. Senki, példa. És hogy ki ne hisztériázzon? Senki, példa.)

 

Agota Kristof nem magyar íróként magyar tájon játszatja regényeit. Ez nagyon izgalmas (nekünk). Ennek a fordítottja, amikor magyar szerző „használ” idegen geometriát. A Kardos-trilógia geometriája látványosan távoli. Alig tudjuk, hol vagyunk. Bodor Ádám egyik érdekessége szintén ez az idegenség, konkrétan: ama hegyek. Itt persze bele lehetne keveredni valamiféle politikai felhangba – mennyire idegen Erdély –, de most nem (nem, soha) keveredünk. – Mint mulatságost említem: ez növeli a szövegszerűséget, a szövegbenvalóságot, hisz olyan ismeretlen valóságról ír, amelyet nem tudok ellenőrizni. Csak a mondatokat tudom ellenőrizni. Szövegkéj.

 

Nem most jut eszembe, már néhány éve gondolok rá, hogy két dolgot elmondjak neki; nem megbeszélni, csak említeni, szóba hozni. Az egyik, mert ugyan tudhatta, voltak erre utaló félmondataim, tisztelgő kötőszóim, de amúgy finoman, áttételesen, körmönfontan bele az arcába, aránytalanul, férfiatlanul nem mondtam: hogy mennyire becsülöm a mű-ű-vészet-jét, azt a hármas egyet. Hogy gőgösen mondjam, talán örült volna a maga hányaveti módján.

A másik rosszabb történet, rosszul is tudom elmondani. A 81-es vagy a 86-os íróközgyűlésen (ez a bizonytalanság egyébként eléggé jellemző a kádáridőkös tudásunkra, a mai napig az arra az időre jellemző maszatossággal és tárgyszerűtlenséggel beszélünk arról az időről; említsem megint a Beszélő Beszélő Évek sorozatát, mint valami minimumot arról a korról, kiindulási kicsit, hogy mi mikor volt és mi is volt az, ami mikor – így gondozd a Kádár-korszakod –; ha a felsőbb kuratóriumok is úgy akarják, nemsokára talán könyv is lesz belőle), inkább talán a 86-os volt, ahol Gyuri váratlanul fölszólalt, és egy eléggé pecsovics szöveget adott elő; én így emlékszem. Ez volt, amit meg akartam neki mondani, természetesen nem számon kérni akartam, csupán annak akartam véget vetni, hogy ez mindig az eszembe jusson, ha látom vagy gondolok rá.

 

Tudja, kollega drága, most itt nálunk karácsony lesz, nem tudom, hogy ott maguknál ez hogyan van, ami például azt jelenti, hogy a lapoknál előbb van a kéziratleadás, lapzárta vagy hogy. Magát is le kell most adnom, december nyolcadika van. Délután meg mennem kell egy temetésre. Hallom, Maga is ott lesz; viszontlátásra, drága.

Az ember méltóságáról^*

Utoljára Berlinben láttam a tavasszal, valamiért oda még el akart egyszer menni. Rémesen nézett ki; Petri Györgyön világéletében látszott, hogy Petri György halandó, ám olyan régóta olyan közel állt a halálhoz, hogy szinte megszoktuk már.

De most még elesettebb volt, amikor érkeztünk – mert meghívott néhányunkat, kósza, ideiglenes berlini magyarokat magához, magukhoz – ágyban feküdt, le kellett dőlnie, nélküle kezdtük az estét. Rossz ünnepélyesség fogott el, most látom utoljára. Ez feszélyezett, tapintatlannak éreztem magunkat, minek tolakodtunk ide.

 

Amikor kijött a szobájából, s óvatos mozdulatokkal leült, odaült az asztalhoz, akkor, ha lehet, még rosszabb lett. Mert ott volt a nyakán az a rémséges seb, mint valami fekete, végtelen odú, alig mertem odanézni, és nem tudtam elvenni a tekintetemet. Féltem, akár egy horrorfilmben. De jó lenne nem itt lenni.

 

És ekkor valami hihetetlen történt. Mint egy példázat. Hogy látva lássunk. Hogy megértsünk valamit (valakit). Ami történt, nem egyik pillanatról a másikra lett, hanem egyszerre csak ott lett. Nem lehetett látni, mikor. Soha nem fogom azt a negyvenkilós kicsi férfit velem szemben elfelejteni, aki – aki nem tett semmi különöset, csak azt, mint mindig: figyelmesen hallgatott minket, derűsen közbekérdezett, kicsit a szakállába motyogva, mint a nap, okosan, ahogy szokta.

Ez az „ahogy szokta” volt olyan, mint a csoda. Elsőre ebből annyi látszódott, hogy valakiből ekkora nagy nyomorúságában is teljességgel hiányzik az önsajnálat. És hogy e kis rongy testben már nincs erő, erőt nem sugározhat, semmit sem sugároz, de esettségében is végtelenül finom. (A keze!)

 

Az a csöndes és éles figyelem, amely – tehát – soha el nem hagyta, most egyszer csak megnőtt, és jelképessé vált. Ahogy fejét oldalt hajtva figyelt bennünket, mintha mi is megnőttünk volna, mintha mi lettünk volna az élet maga, a világ, hiszen másképp mért érdemesültünk volna figyelemre.

Mi pedig láttuk az embert, szenvedésében, tehetetlenségében és nagy, istentelen méltóságában.

Nem az öröklétről beszélt ez a csoda, hanem a végről, a semmiről, de mégis úgy, mintha ima volna, mintha lehetséges, vagyis érdemes volna imádkozni, az ember méltóságáról és szabadságáról.

 

 Hűtlenül szelleméhez, siratom.

 

Elég hamar elfáradt, visszament a szobájába. Visszavonult. Eddig vártam, ekkor kivettem az utolsó lazacos szendvicset. Már előbb is elvehettem volna, de csak lassan fogtam föl, kivel lehettem együtt.