Berlinben minden^*

évben, májusban, színházi találkozót rendeznek, s ennek keretében díjat is adnak, nagyot, a német színházművészet egy-egy kiemelkedő személyiségének; Peter Stein, Botho Strauß, Minetti, Tabori, Heiner Müller után idén a Wuppertali Táncszínház nagy embere, Pina Bausch kapta a díjat. Engem kértek föl afféle ünnepi szónoknak. A Schillerről elnevezett színházban nagyon sok lámpa égett. Üres feketeség volt előttem meg PB arca. Idegen vagyok én itt, gondoltam, azt se tudom, hol vagyok, kinek beszélek, meg azt sem egészen, hogy mit, úgy adogatják alám ezeket a szé-ép német szavakat, közel-távolban az egyetlen ismerős alakzat az a halvány, szigorú arc, úgyhogy bármiről kéne most beszélnem, mondjuk a farkasfalkák és a játékelmélet kapcsolatáról, különös tekintettel az önző génekre és Neumann Jánosra – akkor is PB-ről beszélnék. De meg mielőtt igazán hozzáfogtam volna, azt mondtam a sötétnek, hogy ha úriember volnék vagy politikus, és itt mélyen a berlini (regierende) polgármester szép szemének föltételezett helyére néztem, akit valamiért épp nem szerettem (nem valamiért, hanem azért, mert pofátlanul, még előtte, közém meg PB közé ült), akkor fejből beszélnék, papír nélkül, de hát én csak papírközelben vagyok úgy-ahogy használható, így tovább, mint rendesen. (Ha-ha: amikor azután később beszélnie kellett, mert ő adta át a díjat, nem tudta, hogy akkor most papírból beszéljen-e vagy se ne; de azért nem jött zavarba – ott volt, zavarban, de nem tudta, s ha tudta, tudta, hogy senki nem tudhatja, illetve hogy ennek nincs jelentősége.)

 

Aligha van szebb dolog a világon, mint köszöntőszöveget írni Pina Bauschról. Az ember például azonnal megismerkedik, összejön egy könyvtárosnővel, akit Gesinének hívnak. Egy magyar fülnek már ez önmagában mesés. Akitől azután katalógusokat, albumokat, programfüzeteket és fotókönyveket kapunk, Wuppertal elölről, Wuppertal hátulról – és mi csak lapozunk és lapozunk és telnek a napok, csinálni nem csinálunk semmit, kicsit jegyzetelgetünk, de főleg ábrándozunk, képzelődünk, a munkánkat elhanyagoljuk, nem borotválkozunk, mosdani is alig; bauschozunk.

És ez jó. Mint szakértőt aztán hívnának mindenhová, az egyik Bausch-szimpozionról a másik Bausch-szimpozionra, stúdióbeszélgetések, interjúk, laudátiók, mást nem is csinálnék, lehunynám a szemem, és róla álmodoznék; olykor elképzelném, hogy én vagyok, Jan Minarik rózsa tüllszoknyácskában. Rögtön tudnám, mi az, hogy férfi. Az életem meg volna oldva.

 

Az sosem jelent jót, ha egy írónak mondanivalója van (persze ha a könyve se mond semmit, akkor meg minek az egész), és nekem most van mondandóm. Rendezett körülmények között, vagyis ha dolgozom, ilyenkor azonnal fölugrom az íróasztaltól, és addig járkálok föl s alá, ameddig el nem felejtem azt a nagyon-nagyon fontosat. Ha nem volna mondanivalóm, ha volna ehhez bátorságom, akkor most kizárólag egy női arcról beszélnék, fényekről, árnyékokról, csontokról, a homlokról, édesapámnak van ilyen bonyolult homloka, bonyolult ráncokkal, egy arcról, amiről minden leolvasható. A vendéglősnek a lányának az arca. Elbeszélés. (A Bausch-szülők ugyanis vendéglősök voltak, és az interjúk szerint PB sok időt töltött a vendéglőben, mászkált az asztalok alatt, miközben mindig történt valami érdekes, az interjúk szerint.) A másik címvariánst el sem mondom: A ballábas asszony. (Egyszerű élc Handke balkezes asszonyára.)

 

Habár nem is olyan rossz. Képzeld el, hogy van egy bal lábad. Kettő. Mi következik ebből? Képzeld el, hogy nincs két ballábad. Mi következik ebből? Kérem, Dominique Mercy, mutassa meg. Képzeld, hogy nincs lábad! Táncolj. 4 perc 33 másodperc tánc.

Táncostól lábat elvenni: ez nem valami külsődleges ötlet, nem tréfa, nem geg. Ez a művészi tudásról szóló mély metafora. Mert a művészi tudás a legszorosabb kapcsolatban áll a nem-tudással. Ha csak tudsz – rutinos mesterember vagy, nem kevés. Ha csak nem tudsz – dilettáns vagy, ami ugyan kevés, de szép. A tudást meg kell szerezni és el kell veszíteni és meg kell szerezni és el kell veszíteni. A bizalmatlan vagy nagypofájú néző (kultúrafogyasztó) a tudást szereti, a látható tudásra épülő látható bravúrt – megnyugszik, ha megbizonyosodhat Picasso hagyományos rajzkészségéről.

Egyszerre tudni és nem tudni, és sorban 0, 1, 2, 3 bal lábat bírni, erősnek lenni és gyöngének, vidámnak és rémültnek, kellemetlennek és szigorúnak és gyöngédnek, következetlennek, rafináltnak és gyerekesen egyszerűnek lenni, újra meg újra naivnak: ez Pina Bausch művészete. Amikor már kézenfekvő, hogy nem lehet táncolni, akkor lehet újra táncolni. A lehetetlen lehetősége, nemde?

 

Mi a művészet?, kérdezzük, mint egy gimnazista, hol van, hol a helye, hová tudjuk becsúsztatni, mondjuk Szarajevó és az Adidas közt? Egyre kevésbé tudjuk ezeket megválaszolni. Ám kiemelkedő, nagy művekkel, művészekkel találkozván, a bőrünkön érezzük, hogy van itt valami, ami elől nem lehet kitérni. A művészet, a költészet maga ez a valami, az, ami megtestesül egy-egy nagy emberben, annak boldog fölismerése, hogy a művészet, noha nincsen célja, mégis való valamire – szól, úgy szól a létesésünkről, ahogy semmi más nem tud.

Ilyen nagy művész Pina Bausch is, létjogosul általa a művészet: ránézünk a színpadra, a színpadára, azután bele a szívünkbe (vagy más belső szervünkbe), és látjuk, mire is a művészet.

 

De túl nagy szavakat használok. A nagy nem idegen az ő művészetétől, a tragédia sem (és még azt sem mondanám, hogy csupán a tragédianélküliség tragédiájaként), a pátosz sem idegen, az emberi méltóságra vonatkozó furcsa, kitekert, mai pátosz – de a nagy szavak, vagyis a nagynak akarása: ez teljesen hiányzik belőle. Egyáltalán az akarás hiányzik a művészetéből.

Pina Bausch olyan, mintha régi művész volna, alte Meister, mindenkinek és mindenről beszél, nem veszi figyelembe, csak elszenvedi, hogy a művészet nyelve is csupán nyelvjárás immár, egy a sok közül. Ezt jelenti a Welttheater. Mert a Welttheater nem azt jelenti, hogy világhíres, azt is, nem azt jelenti, hogy világjáró, azt is, hanem azt, hogy a tapasztalatait az egész világról gyűjti és azok az egész világra érvényesek. Színház az egész világ, tanultuk. Ezt most megismételhetjük így: Wuppertal az egész világ. Ez Pina Bausch (német) provincializmusa.

Alte Meister, miközben minden porcikája pontosan érzékeli a mostot. Színháza megpróbál híd lenni az én és a mi közt. Az ún. modern művészet alapproblémája. Csak a személyesnek van hitele és csak a közös tudás megérthető. Ha csak én – az érthetetlen magánbeszéd. Ha csak mi – az érdektelen, üres hazugság. Többnyire tehát hazudunk, és akkor megértenek, vagy igazat mondunk, motyogva magunknak.

Temessük az arcunkat hagymába, és, természetszerűleg, sírjunk. A művészet kérdése: mikor, hogyan válik az egyéni tapasztalat, érzés közösségivé, mikor lesz a magán-sírás (vagy annak imitálása!) a színpad sírása, a közönség sírása. Nem elegendő őszintén sírni a színpadon, az őszinteség legföljebb kiindulópont–kozmikusan kell sírni. Pina Bausch kozmikusan őszinte.

Az ő színpadán mindenki Bausch. Ez a mondat félreérthető, mintha kisajátításról vagy hiúságról volna szó. Nem; mindenki Bausch és saját maga. Meg a szerep. Olyanok, mint az irodalomban az Ich-Erzähler. Az ich itt nem arra vonatkozik, hogy valaki az előtérbe állítja önmagát, hanem hogy nincsen más, csak az ich, ez az, amiből ki tud indulni, s válhatik Erzählerré. Ebben a szóban, Ich-Erzähler, még a kötőjel is fontos – hogy ez mit jelent, legyen az én problémám. (Mondat és mozdulat összevethető, státusuk megegyezik; nincsen eredeti mozdulat, nincsen jó mozdulat, illetve éppen hogy sok van, de nem ez, a jóság, a kérdés, hanem hogy van-e helye a mozdulatoknak. Bausch zseniális helyteremtő, térész. Minden mai mozdulat levezethető egy már létezőből. A mozdulatok párban állnak így. A világ intertextuális.)

 

Bausch, mint minden nagy művész, újraértelmezi a szavakat. „A szavakat elmozdítani a helyükről, annyi mint forradalmat kirobbantani.”

Bausch kérdez. Mi az, hogy nő. Mi az, hogy férfi. Mi az, hogy kövér. Mi az, hogy víziló. „Ich will ein Nilpferd.” Az igazi kérdező nem szkepszisből kérdez, tudja jól (olvasta), a rejtély nem létezik, ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni, mert kétely csak ott merülhet fel, ahol van valamiféle kérdés, kérdés pedig csak ott van, ahol van felelet, és ez utóbbi csak ott, ahol valamit mondani lehet. Nem az a kérdés, mi a tánc – noha állandóan ezt kérdezi: ez mért tánc, ez mért nem tánc –, végül is ez őt nem érdekli, ő nem koreográfus. Minden tánc, és a kérdés ez: mi a minden?, ez érdekli őt.

Táncolni annyi, mint gondolkodni. Táncolok, tehát vagyok, „die Schritte kamen nie aus den Beinen”, a lépések nem a lábból jőnek, nem a láb lép. Ezenközben Bausch tánca nem ellentánc, nem, mondjuk, a balett megtagadásából jött létre, energiáit nem innét meríti; Pina Bausch hű maradt a tánchoz, mégiscsak koreográfus, táncosai – talán mondható így, evvel a birtokos szerkezettel – táncosok. Nem többek, nem is kevesebbek. Csakhogy ez a kijelentés, táncos vagyok, már nem válaszként értelmeződik, mint eddig, hanem kérdésként. Táncos vagyok, nincsen olyan kérdés, amelyre ez válasz volna, különösen nem megoldás, táncos vagyok, itt kezdődik a történet. Ők ott kezdik el, ahol mások abbahagyják.

Bausch óta mást jelent ez a szó: táncolni. Tulajdonképpen a Dudennek ezt jeleznie kéne, v. B., n. B., vor Bausch, nach Bausch, előtt, után. A tánc, a klasszikus balett különösen, a hiúság fennhatósága alatt áll, Bausch kiemelte onnét és a szépség fennhatósága alá helyezte.

A vor-Bausch tánc különösen szereti kettéosztani az embereket: férfira, nőre. Bauscht ez hidegen hagyja, nem fogadja el, nem érdekli ez a felosztás, ő mindig emberekről beszél, akik férfiak, nők. Bausch nagy tette ez a szabad emberábrázolás, ez az új szabadság.

Nádas Péter kifejezésével: a testek filozófusa ő. Aki a testről beszél, a halálról beszél. Aki a halálról beszél, az a halál ellen beszél. Ez mindig reménytelen és vidám tudomány.

 

Bausch művészete irritáló. Nem úgy, mint a kezdetekben, fölteszem, már nincsenek éjjeli névtelen telefonok, nem írják, antitänzerisch, nem írják, gyötrelmes pszichologizálás, mogorva Humorlosigkeit (ez különösen szép; az övénél mélyebb humort keveset ismerek, a kis finom fölületes viccektől a strukturális, rémisztő és feloldozó lét-humorig), ma már közmegegyezés, hogy a „wuppertale Wohnküchenperspektive” az egyik legnagyszerűbb, legnagyvonalúbb, legintenzívebb perspektíva a mai színházi világban Fokföldtől Budapestig. De Bausch nem egyértelmű, nem áll valamelyik oldalon, még a saját oldalán sem, egy férfi világban elmagányosodott nőkről és férfiakról beszél, de nem az emancipáció nyelvén, szegény balettnak könnyelműen gazdag, harmonikusnak kellemetlen, avantgárdnak nem elég szigorú, szórakoztatónak meg túl szigorú.

Színpadán nincs megkerülve semmi, nem keresi magának a bajt, de ha rátalál, akkor nevén nevezi. Nem akar ocsmányra lelni, és nem akar szépre lelni. De ha ocsmányra lel, azt mondja, ez ocsmány, és azt mondja, ez én vagyok, és ha szépre lel, azt mondja, ez szép, és azt mondja, ez én vagyok. Szépség és káosz nem ellentmondás. Lét és értelmetlenség nem ellentmondás. Bausch gazdag, színes – de minden, ami történik vele és táncosaival, a fájdalom égboltja alatt történik, ott táncolnak.

Az ember gyönge és szép, ezt mondja ez a színház. Komoly és szomorú. „Könnt Ihr das Bockspringen mal ganz ernst machen? Ganz traurig?” Hogy a bakugrást tudnátok-e komolyan. Egészen szomorúan. Bausch hitelesen és rokonszenvesen komoly, miközben: nem sértett, nincs pánikban, nem hiszi, hogy rossz korban él. PB mindenből PB-t csinál: nem egyformát: formát.

Egy Nagy Könyv fejezeteit olvashatjuk, a könyvet még írják, „wir sind noch unterwegs”, még útközben volnánk. – Mivégre táncolni ínséges időkben? Táncot ki említ? Minden kitartás.

 

Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy Pina Bausch színpadán elhangzott néhány mondat, az Egy nő című könyvemből. Onnét idézek zárásképp: Van egy nő. Szeretem. Zitat Ende.