1 Norfolk^*

Nem akarok senkit itt elkeseríteni, de a helyzetünk hic et nunc rózsás. Nekem tulajdonképpen folyamatosan laudációkat kéne tartanom, igyekszem mindenben megtalálni a jót, azt, aminek örülni lehet, aminek örül boldog s boldogtalan. Őket is meg szoktam találni. Mindenesetre nem tudnak a világ egy oly szegletét mutatni, ahonnét ki ne kapirgálnám a mazsolát. Én még politikusról is tudok jót mondani. De őszintén.

Ilyen az alkatom. Elmúlt már egy kis idő, mióta megszülettem, s lassan be kell látnom, hogy ez a szempont, az, hogy én örvendjek a világ dolgain, nem játszott jelentős szerepet a teremtéskor. De hát evvel nincs mit tenni, nincs hova föllebbezni, csak tudomásul venni. Tudomásul is veszem.

Ebben a szentimentális hangfekvésben és kissé dodonaian mondanám: hálás vagyok, hogy itt állhatok kollégaként, és semmi másról nem kell beszélnem, se a hazáról, se az apámról, csak 1 (két) könyvről, pontosabban 1 Norfolkról.

A helyzet rózsás voltához az is hozzátartozik, hogy Lawrence Norfolk jól dicsérhető tárgy. Tán nem is kéne mást csinálnunk, járnánk kettesben a világot, kéz a kézben, és én mindegyre laudálnám őtet. Időről időre, mert úgy emberi, meg hogy csökkenjen bennem a feszültség, in concreto, hogy ne kezdjem el őt gyűlölni, szerepet cserélnénk, és kisebb angol vagy skót falvakban ő is kóserolna engem. Hűvösen, de emberien. Összemelegednénk, közös képeslapokat írnánk az elhagyott családunknak. Közben azok is összejönnének, a feleségek recepteket cserélnének, dear Gitta, hol a francban van a férjem?, jaj, szívem, eszedbe ne jusson válaszolni, a gyerekek meg, a sok kis magyar meg angol pulya közös szövegelemzést tartana lázadás- és paradigmaváltásképp – Nádasból.

 

Ne kerteljünk, bizony berobbant, s oda robbant be, ahova kell, a 27 éves Lawrence Norfolk 1991-ben berobbant az irodalmi köztudatba. Az angol Eco, ez volt a minimum. (Mire szerző: Az ki, valami spanyol?) (Már többet nem akarnék magamról beszélni, csak még annyit, hogy amikor gyermekeim egy álnok részhalmaza apjuk határozott és komoly tiltása ellenére, annak háta mögött, oda mintegy tőrt döfve egy kutyát vett, akkor, nem tudni, miért, mondott apát a hiúságánál fogva akarván lekenyerezni, az ebet Umbertónak nevezték el. Azt hitték, attól megnyugszom, ha azt mondhatom mindennap: Umberto, lábhoz! Nem ösmernek ezek engem! De hát az apák így vannak összeeszkabálva: nem ismerhetők. Még az a parány kiegészítés tartozik ide, hogy Umberto oly mértékben boldoggá tette a család minden tagját, engem leszámítva, amiről én soha életemben nem is álmodhattam, pedig tettem erőfeszítéseket. Ennyit még Norfolk angol recepciótörténetéhez.)

Vagyis bő tíz évvel ezelőtt megjelent egy fiatalember látványosan nagy tervekkel, s azonnal világos volt, hogy e terveket kivételesen nagy tehetség szavatolja. (Eltekintve persze attól, hogy az irodalomban nem szavatol senki semmit.)

 

Norfolk, beszéljünk egyenest, posztmodern. A kolléga nem tudja, ne is mondjuk meg neki (laudátor tolmácsnak farkasmosollyal: maga csak fordítson!), hogy olyan országba érkezett, ahol a posztmodern szitokszó, szinonimája az írástudók árulásának és, gondolom, a nagytőkének, mindenesetre az üresnek, a blöffnek. Jut eszembe, könnyen lehet, hogy ez csak a hazai posztmodernre igaz, mert másfelől meg a magyar nemde ősi, vendégszerető nép. De ettől most tekintsünk el, ahogy Márai mondja: „Szolgálom az anyanyelvet, de nem vagyok szolidáris a társadalommal, mely ezt a nyelvet beszéli.” Na végre, már rég be akartam nyomni valahová ezt az idézetet.

A posztmodernet a mai napra úgy definiálnám: vár állott, most szóhalom. Norfolk nagyvonalú konstrukciói elsődlegesen szókonstrukciók. Ez nem magától értődő, sok könyv esetében nem jut eszünkbe, nem kell eszünkbe jusson, hogy szavakból van egybehordva, de korántsem akarom azt sugallni, hogy a jó könyvnek volna sine qua nonja ez a szózás.

Norfolk esetében ez mégis meglepő kissé, mert ő nem szöszözős alkat (tolmácsnak segítőkészen: nem molyolós), nagyon is lendületes. Minden regényt megkísért, hogy végtelen legyen, hogy olyan legyen, mint a világ, hogy hagyja a bánatba a művészetet, a formát, és csak evvel a végtelennel foglalkozzék. Itt folyton érezzük ezt a kísértést, részletezni, részletezni, részletezni, mormolják minduntalan Norfolk könyvei, akár a tenger hullámai vagy más hasonlat.

Laudative ezt talán úgy lehetne mondani, hogy enciklopédikus nagyravágyás. A világ mint szöveg, illetve hogy szavakba foglalható-e a világ. És ha, akkor leírható-e, illetve olvasható-e. Ezek nemcsak az ő kérdései. (Önéletrajzi megjegyzés.)

A lendület állandó kísérői az irónia és a pátosz. Előbbi von Haus aus, a pozíció ironikus, nem a mozgás, a nyelvi pátosz pedig abból ered, hogy a regény, e felfogás szerint, csupán a mindenről tud beszélni, s vajon tud-e, befogható-e szavak hálójába ez a minden. Persze hogy megbicsaklik a szó.

A posztmodernnek ez a barokk vagy manierista változata Budapesten mondjuk úgy jellemezhető, hogy Norfolk fantáziája a Darvasiéhoz mérhető (vendégünk nem tudhatja, hogy ez nagy dicséret, de nagy dicséret), intellektualitása, szellemi tájékozottsága és időnkénti obskúrussága pedig mondjuk a Márton Lászlóéhoz. Mellesleg jegyzem meg, ők hárman többé-kevésbé egyidősek.

 

Norfolk elképesztő magabiztossággal kezeli anyagát, mely mindig bonyolult, sokrétű, nemcsak gazdag, hanem egyszerűen sok. Nagy rendet tart ebben a sokban. Igen jó keze van, egy Szász Endre biztonságával és bravúrjával rak föl gyorsan jeleneteket, úgy vágtat évszázadokon és kontinenseken át, mintha csak a közeli és ismerős (!) trafikba ugrana le egy doboz cigiért, vagyis természetesen, könnyen, szükségszerűen (kicsit duzzogva).

Mándy mesélte-jellemezte magát egy korai novellájával, melyben egy tábornok járkált a padlásszobában föl-le, s az írói tervek szerint mennie kellett valahova, de csak a novella ment, ment előre, de Mándy Iván nem bírta lehozni a padlásról a tábornokot. Az ő művészete ebben a tehetetlenségben gyökerezik. Norfolké épp ellenkezőleg. Neki ez nem problémája, az ő művészete éppen ebben a nem-ben gyökerezik. Nála nincs fönt, nincs lent, nincs távol, nincs messzi, újra definiálta a distancot.

Norfolk sző, ez a szövés, ez a háló létezik, ezen siklunk ideoda, ez az egész.

 

A fikció-nemfikció kérdését, mint becsületes posztmodern (vagy tán elég huszadik századinak lenni), ő sem kerülheti meg, de a saját személyét távol tartja a tűztől. Evvel nem minden kollégája van így. Ő ilyen irányú vagy tárgyú kutakodásait a történelmen keresztül végzi. És persze ő sem mindentudásból építkezik, részletez, részletez, részletez, azután megmutatja, mért nem tudhatunk eleget elvileg se. Vagy hogy az „eleget” nem értelmezhető. Új könyvében^* először egy távoli mítoszt mesél újra, ezernyi rémült lábjegyzet sem csökkenti a homályt, aztán e történet új verzióját mondja el a második világháborúból, ott meg túl sokat tudunk, ki ezt mondja, ki amazt, vagy messzi van és csönd, vagy közel és zsinatolás, ugyanúgy nem lehet tudni, mi történt a sötétben, mi a bűn, mi a hazugság, mi a hősiesség. Titok vagy üresség.

 

A történelem, melyet kíváncsiságunk mint tárgyat, mint esztétikai képződményt fölmutat – ez a szemlélet emlékeztet engem a Christoph Ransmayrére.

Miközben látni vélek ebben valami elsőrendűen angolost. Angolon – ismét: ezen alkalomból – egyféle kevercset értek: az objektivitás, tárgyi tudás és a kontinensről követhetetlen lobogó őrület elegyét. Finomabban: a szenvtelenség és szenvedély együttállását. Ahogy Gerhardt testvér mondja a regényben: „Semmi vízszintes! Semmi vízszintes! Értitek? A vízszintesek az ördög művei.”

(Mostanában olvastam egy Gorkij-novellát, ott azt mondja az Ohrana, vagyis az orosz ÁVO egy tisztje az éppen beszervezett spiclinek: „Megrontották magát az értelmiségiek. Nem jó könyveket olvasott. Brehmet kell olvasni, Az állatok világát.” Ez a „Brehmet kell olvasni, Az állatok világát”, Gorkij ide vagy oda – olyan angolos mondat.)

 

Azt mondja Norfolk egy interjúban Nádas kapcsán: hogy ugyanabban a gödörben ásunk. És ezt látni itt lépten-nyomon, azt, hogy ugyanabban a világban, ugyanabban a szövegtérben élünk. De látszik rögvest a különbség is, a gödör ugyanaz, de kicsit mások a szerszámaink, és mások a mozdulataink. Mások a referenciális pontok, még azt is megkockáztatom, más a térhez való viszonyunk. Norfolk dédapja biztos gyarmatosító volt. A szó jó értelmében. Magyar gyarmatosító dédapa nincs. Vagy hát nem tipikus.

Én nem tudok angolul, de látom, mást lehet angolul, mint magyarul. Mást jelent egy Joyce utáni világ angolul és mást magyarul, hiába van a legtöbb Joyce lefordítva, az csak jelezni tudja azt, ami angolul meg is történt. Így a Norfolk-szöveg magyarul olykor nagyobbakat ugrik, mint, gondolom én, az eredetiben. De ez nem baj, csak érdekes, minthogy elkerülhetetlen.

Norfolk világkönyveket ír, a már említett enciklopédikusság értelmében is, de úgy is, hogy könyvei bárhol otthonosan mozoghatnak. Hogy írónak lenni nagy dolog-e, arról e sorok írója nem nyilatkozna (ingatná összevissza a fejét, mint egy udvarias bolgár, értelmezhetetlenül), de a díjazott kapcsán eszünkbe juthat, s ez az, amit köszönjünk meg Lawrence Norfolknak: olvasónak lenni nagy dolog.